HARMADIK FEJEZET: DARAJAV AHUS

Mivel Kambudziának egyenes leszármazottja nem maradt, Gaumata a helyzet urának érezte magát. Pünkösdi királysága azonban nem tartott sokáig. Hakamanis (Achaimenes) másik ági leszármazottainak egyike, Darajavahus (a görögöknél Dareios, 522–486) trónkövetelőül lépett fel. Bámulatos agilitásával és következetes, kitartó munkával sikerült is másfél évi harc árán nemcsak Gaumatát eltávolítania, hanem a trónvillongások idején a nagy birodalom különböző helyein támadt önállósági hajlamokat is letörnie.

Azok a tapasztalatok, amelyeket trónjának biztosítása körül szerzett, Darajavahust meggyőzték róla, hogy a perzsa birodalom méreteivel bíró államalakulat a legkisebb megrázkódtatásra is könnyen széteshetik. Azt pedig nem akarta, hogy birodalma minden trónváltozás alkalmával a sokféle fajú, nyelvű, kultúrájú és történeti tudatú népek viaskodásainak színhelye legyen s újra és újra vérontással kényszeríttessék egybe. Éppen ezért elhatározta, hogy a hatalmas birodalomba – a mely a Földközi-tengertől Indiáig s a Kaukázustól Etiópiáig terjedt – egységes közigazgatást vezet be.

E tekintetben a katonai hódító állammá lett Asszíria szolgált mintájául, amelynek közigazgatási berendezése tovább élt az Újbabiloni Birodalom idején is. Természetesen a méretek nagyobbak lettek, mint annak idején s a helyi szokások érvényesülése, valamint az államszervezők faji különbözősége sajátos színezetet adtak a perzsa birodalom közigazgatásának. A hatalmas államkomplexus mindenekelőtt húsz satrapiára oszlott. Az egyes satrapiák élén alkirályként kormányoz az uralkodótól kinevezett satrapa, aki általában a régi király helyét foglalja el. Mellette szerepel s intézkedéseit ellenőrzi a központi kormány képviseletében a kancellár. A satrapián belül a kormányzat nagyjából ugyancsak egységes szempontok szerint rendezett, de itt már a helyi adottságok jobban érvényesülhetnek. A satrapa mellett a kerületből toborzott katonaság szolgáltatja az erőt a rendelkezések végrehajtásához. Vajjon rendben folynak-e az egyes satrapiákban az ügyek, azt az uralkodó különleges megbizottai, a király „szemei és fülei” időről-időre ellenőrzik s vizsgálatuk eredményéről az uralkodónak jelentést tesznek.

A satrapa feladata a reábízott területtel szemben, hogy ott a rendet fenntartsa s a normális élet feltételeit biztosítsa, a királlyal szemben főként a satrapiára kivetett adók beszolgáltatása.

A király legfőbb feladata pedig Darajavahus elképzelése szerint a gazdasági élet egészséges vérkeringésének lehetővé tétele. Miután birodalma sokszínűségét máról holnapra egységesíteni reménytelen feladatnak látta, úgy vélte, hogy az államalakulatokat összetartó nemzeti, vallási, művelődési és egyéb egység útját a gazdasági egységgel kell egyengetnie. A katonai cél mellett tudatosan ezt a célt is szolgálták az egész birodalmat behálózó kitűnő utak s ennek a célnak szolgálatában állott az egységes pénzrendszer bevezetése is.

Elfogadván a pénznek a lídektől használt éremformáját, az egész birodalom számára pénzegységül az arany dareikost hozta be, vagyis a világtörténelemben először alkalmazta az aranyvalutát. Az aranynak az ezüsthöz való viszonyát pedig az átszámítás egységesítése céljából 1:13.5 arányban állapította meg. Kormányzati politikájának erősen gazdasági színezete feltűnt kortársainak is. Herodotos szerint a perzsabirodalom polgárai a három első perzsa királyt úgy jellemezték, hogy Kuras atya volt (nyájas és gondoskodó), Kambudzia úr (kemény és meggondolatlan), Darajavahus pedig kereskedő.

E megállapításból annyi az egyetemes történelem szemszögéből nézve is mindenesetre igaz, hogy Darajavahus egyéb kulturális elgondolásai a jövő számára terméketlenek maradtak. Hogy az achaimenida kultúra, amelynek alapvetését neki köszönhetjük, nem vált új kiindulóponttá, abban nemcsak az a túlrövid idő a bűnös, amelyet a történelmet irányító Gondviselés a perzsáknak engedélyezett. Bár görög kortársaira imponáló hatást tett s mint a hatalom jelképezője ma is elismerésre méltó, de tovább belső okokból nem fejlődhetett az az öszvérkultúra, amelybe nemzetét máról-holnapra a barbárságból beemelni akarta.

Kultúrális elképzelésére jellemző az úgynevezett perzsa ékírás, amely szintén az ő megrendelésére készült. Ez írás nem abból a belső szükségletből született, hogy az addig íratlan perzsa nyelv fonétikus lerögzítésének eszköze legyen. Darajavahus tudósai a magánhasználatban az arámi mássalhangzó jelekkel írtak. Az ékírás Mezopotámiában és Elámban is csak történelmi emlék volt tulajdonképpen: klasszikussá merevedett, monumentális és okmányírás, amelyet a magánéletben már régen kiszorított az arámi mássalhangzóírás. És Darajavahus mégis az ékformához ragaszkodik, mert nem akarja, hogy háromnyelvű feliratainak legelső, perzsa szövegrésze külső megjelenésében kevésbbé imponáló legyen, mint a monumentális ékírással írt elámi és babiloni szöveg. Ezért kellett tudósainak az egyszerű arámi írásprincipium ismeretével egy külső formájában ékírást mímelő írást alkotniok, amelyben a különböző írásfejlődési vonalak különböző stádiumait jelentő arámi és mezopotámiai íráselvek keverednek össze.

A perzsa birodalom további sorsa bennünket nem a birodalomban egyesült kultúrnépek politikai és szellemi stagnálásának története miatt érdekel. Jelentősége a mi számunkra főként abban a küzdelemben rejlik, amelyet a perzsák a fiatal Nyugattal, a görögséggel folytatnak. Ez a történelem pedig mai szemmel nézve nem a perzsa hódítási törekvések története, hanem története annak a heroikus védekezésnek, amellyel a görögség megakadályozta, hogy kultúrájának eleven folyama a Perzsabirodalom kulturális állóvizében elvesszen.

Hogy az emberi művelődés további sorsa úgy alakuljon, mint ahogy alakult, ahhoz Kelet és Nyugat közt valóban szükség volt egy nagy találkozásra. De nem a perzsa elképzelés szerint, hanem úgy, amint azt Nagy Sándor megálmodta és megvalósította.