NEGYEDIK FEJEZET: AZ ÓKORI KELET FELBOMLÁSA

Darajavahusnak és utódainak bőven volt alkalmuk meggyőződni róla, mennyire nehezebb megtartani a hatalmat, mint megszerezni. Kurast, aki magatartásával azt árulta el, hogy a babiloni életbe beolvadni kíván, megtűrte Bábel, mint ahogy annakidején megtűrte a kassu uralkodókat. Kambudzia fegyverei előtt a vérengzés elkerülése céljából meghódolt Egyiptom, mint ahogy története folyamán annyiszor meghódolt a fizikai erőszak előtt.

Darajavahus többet akart. Célja volt perzsa színek alatt egységgé kovácsolni azt a hatalmas területet, amelyet elődeinek fegyverei meghódítottak. E területen azonban az évezredek során egyénileg fejlett magasműveltségű népek éltek, amelyek kultúrális egyéniségüket minden vonatkozásban és minden erővel védelmezték. Sokszínű ellenállásuk leküzdésére a perzsa uralkodónak nem álltak rendelkezésére megfelelő eszközök. Hiába alapított Persepolisban új birodalmi fővárost: a birodalomban egyesített államegységek élete továbbra is a maguk kultúrcentrumai körül forgott. Hiába tette meg dinasztiája istenévé Zarathustra vallásrendszerének jó istenét, Ahura-Mazdát: Elő-Ázsia és Egyiptom istenei tovább élték a maguk társadalmi életét s nem vettek tudomást a mennyei rend megváltozásáról. Hiába akart eklektikus úton új perzsa kultúrát teremteni: az ősi kultúrák hordozói a fegyverrel győző barbár lelki meghódolását várták s maguk képtelenek voltak alávetni magukat a másnemű, mondvacsinált és alacsonyabbrendű kultúrának.

Politikai szempontból rendkívüli mértékben rontotta a perzsa uralkodók helyzetét az is, hogy egy világbirodalom trónjára magukkal vitték a helyi érdekű keleti kényurak udvari életének minden kicsinyes cselszövényét. Ahol a királyi család tagjai egymás között tőrrel, karddal s orvgyilokkal intézik el nézeteltéréseiket, ott nem igen lehet szó az alattvalók békés-munkás együttéléséről.

A perzsa birodalom történetét nagyobbik felében a királyfiak, helytartók és leigázott népek lázongása tölti ki s az uralkodók többsége erőszakos halállal végzi életét. I. Khsajarsá (Xerxes, 480–465) a görög szabadságharc nagy ellenlábasa, merényletnek esik áldozatául; I. Artakhsasza (Artaxerxes Longimanus, 465–425) alatt fellázad Baktria és Egyiptom; II. Khsajarsát 424-ben törvénytelen fivére Sogdianos öli meg; őt fivére II. Darajavahus (Dareios Nothos, 424–404) teszi el útból; II. Artakhsasza (Artaxerxes Mnemon, 404–361) fellázadt öccse, Kuras ellen kénytelen hadat viselni, majd Egyiptomot veszti el s végül a satrapák általános lázadásával küzd; III. Artakhsaszát (Artaxerxes Ochos, 361–338), miután kétségbeesett kíméletlenséggel igyekezett elfojtani a birodalom különböző pontjain kitört lázongásokat, egy nagyralátó eunuch, Bagoas gyilkolja meg; fiát és utódát ugyancsak Bagoas teszi el láb alól 336-ban, hogy trónrasegítse III. Darajavahus (Dareios Kodomannos, 336–330), aki hálából méregpoharat itatott Bagoasszal.

III. Darajavahus alatt azután a történelem fellebbezhetetlen ítélete értelmében elkövetkeztek a perzsa birodalom végnapjai. Az ítélet végrehajtója makedóniai Nagy Sándor volt, aki a granikosi (334), issosi (333) s gaugamelai (331) ütközetekben gyors iramban végez a perzsa kolosszussal. Az iráni hegyekbe menekülő Darajavahust saját helytartója, Bessos öli meg Baktriában.

Mindabból, amit kortársai feljegyezni érdemesnek tartottak, önként következik, hogy Nagy Sándor a perzsa uralkodók utódjának érezte magát s ugyanazt a feladatot tűzte ki célul, amelyet amazok nem bírtak megvalósítani. Sikerült volna-e politikailag egységessé tennie az Industól a Balkáni-félszigetig s Dél-Oroszországtól Núbiáig terjedő hatalmas birodalmat, ha a sors több időt ad neki, nem tudhatjuk. Történetileg annyi bizonyos, hogy korai halála után (323) azonnal megkezdődött a bomlási folyamat, amely végül birodalmának hadvezérei – az ú. n. diadochosok – között való felosztására vezetett.

Hogy az osztozkodásnak nem egyedüli tényezője a diadochosok hatalmi vágya volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a világbirodalom nagyban és egészben a régi faji és kulturális alapokon nyugvó történeti egységek szerint esett szét. Görögország s a kulturális szempontból tőle függő görög szigetvilág és Makedónia Antipatrosnak, majd Antipatros fiának, Kassandrosnak jutott; Kis-Ázsia nyugati felét és Thrákiát Lysimachos szerezte meg; Szíria, Mezopotámia s az örmény hegyvidék előbb Antigonosé, majd Seleukosé és ivadékaié lett; Egyiptomot pedig a Ptolemaiosok kerítették tartósan hatalmukba. A politikai határok további hullámzása mögött is általában a faji s kulturális egységek önállóságra való törekvése jelentkezik, mint a hódító szándékot kifakasztó, vagy gátló tényező. Mindenekelőtt meglazul, majd elszakad a politikai kapocs Nyugat és Kelet között. Azután a Kelet esik szét atomjaira. 317-ben Csandragupta (gör. Sandrokottos) az Indusvölgy urává lesz és kiűzi a makedonokat. Később a kelták a görögök ellenállása következtében átcsapván Kis-Ázsiába, 275-ben megalakul Galatia. A megváltozott viszonyok között teljesen megszilárdul Bithynia, ahol Nikomedes († 260) utódai az urak. Pergamon 265 óta, a galatákon aratott győzelme után, Attalos alatt önálló királysággá lesz. A 3. század közepe táján leválnak Elő-Ázsiáról a faji és kultúrális szempontból heterogén iráni részek. Baktria – egyesek szerint a Zarathustra vallás bölcsője – Diodotos helytartó alatt 256-ban elszakad a Seleukidáktól s mintegy száz évig, a parthus hódításig önálló királyság. Parthiát egy Arsakes nevű katona önállósítja 250-ben, megalapítván az arsakidák dinasztiáját, amely a rómaiak hódítási kísérleteinek is ellen tudott állni s a Tigristől keletre eső területeken a Krisztus utáni III. századig uralkodott.