MÁSODIK FEJEZET: A KEZDET MŰVELTSÉGEI

Láttuk, mint mutatkozik a görögség története folyamán; lássuk mármost azt, hogy feltevésszerűen minek mutatkozhatott akkor, midőn új hazájába bevándorolt. A görögség ősi műveltségét felfedni a Duna medence archeológiájának egyik jövő feladata lehet. Mert a görög a harmadik és második évezred átmeneti idejében, midőn már a későbbi Hellasban, Thesszália északi részében tanyázott, még mindig azokkal a kultúrákkal tartott fenn kapcsolatot és nem az Othrys hegyétől délre kialakultakkal: a mykenai műveltség előttiekkel.

Legrégibb balkáni letelepedésük idején a görögök, úgylátszik, nyilt falvakban éltek, de nehezen hozzáférhető magaslatokon hatalmas mentsváraik lehettek, ahová nagyobb területek elszórt lakói veszély esetén visszavonulhattak. A várral, mint város magvával és a városi településsel olyan formában, mint ez éppen Görögországra jellemző, a helyben talált földközitengeri népek ismertették meg őket. Számottevő görög műveltséggel mindig olyan – nem pusztán mentsvár-szerű – erődített helyeken találkozunk először, ahol idegenek vetették meg a kultúra alapjait. Még a görög mondák is ilyen várakhoz és városokhoz kapcsolódnak: a mykenai-argosi, thebai, orchomenosi, athéni mondakör csupa ősrégi, mediterrán típusú településhez fűződik.

Építési módként az északi házak négyszögletes formáját hozták magukkal a görögök. De ez a mód – a földközitengeri kör- és oválisalapúval szemben – akkor már régóta, a neolit-korszak idejétől kezdve használatos volt ezen a vidéken is. A mykenaiak szintén így formálták házaikat és palotáikat: a megaronokat. Igavonó lovaikkal érkeztek a bevándorlók s a lótenyésztés az új földön is nagy gonddal folyik tovább, ahol ezt a viszonyok megengedik: a thesszáliai Peneios mezején, az argosi síkon vagy az Eurotas völgyében. A kultúrnövények közül szőlőt, olaj- és fügefát is termelnek. Ez utóbbi kettőt biztosan itt délen ismerték meg. Általában folytatják vagy mint hódító haszonélvezők átveszik Hellas régibb mediterrán állattenyésztését és földművelését. Vadászaik medvén, farkason és vadkanon kívül ekkor még oroszlánokkal is találkoztak Görögország hegyei közt.

Törzsekre oszolva jöttek a görögök új hazájukba, ahogy ezt további vándorlásaik és elkülönüléseik is mutatják. De egymástól túlságosan izolált életet nem élhettek ezek a törzsek. A nyelv – a nyelvjárási különféleségek ellenére – a többi balkáni indogermán nyelvektől (thráktól, illírtől) jól megkülönböztethető egységes nyelv maradt. A törzsek az egymáshoz vérszerint közelállókat foglalták magukban, vagy legalább is azokat, akik ilyen vérrokonságot feltételeztek egymás közt. A törzsi gondolat marad meg minden időre a görög államfelfogás alapjának: nem az egy területen élőknek összessége az állam, hanem azoké, akik vér szerint együvé tartoznak.

Ezen az eszmén csupán külsőleg (közigazgatási célból és módon) és nem lényegében változtat a későbbi, az illetőség szerint való csoportosítás Attikában (Kleisthenes). Még a városi és vidéki tartózkodásnak különbsége sem tudott a törzsi eszmébe éket verni. A görög állam – a polis – nem olyan értelemben városállam, hogy a falusiak kizárásával csakis a városban lakókat foglalná mint teljes jogú polgárokat magában, amint ez az európai középkorban volt. A vidékieknek szükségkép „városiakká” (astoi) kellett itt lenniök a forma szerint soha fel nem adott törzsi tagozódás alapján: a „városi” t. i. annyit jelent, mint „polgár”. A törzsi tagozódás olyan szívós, hogy midőn a phylé (a törzs görög neve) már csak egyszerű alosztályt jelentett a törzsön belül, még akkor is elengedhetetlen követelménynek látszott a polgári lakosságot phylékbe fogni össze s itt még a polgárokká emelt idegeneknek is helyet tartani fenn. Görög felfogás szerint az az állampolgár, aki valamely phylének a tagja.

A népnek kezdettől fogva sok joga és nagy szabadsága volt a törzsi életen belül. A törzs feje – a phylobasileus – csak igen megszorított értelemben lehetett „király”. A fegyveres nép gyülekezete, melyből idővel a demokráciák népgyűlése (ekklesiája) lesz, már kezdettől fogva döntő szerepet játszhatott a közérdekű ügyek intézésében. A királyság, arisztokrácia, tyrannis majdnem csak közbülső, átmeneti fokoknak tekinthetők a görög történet menetében, mert utánuk a fejlődés a kezdet állapotához, a demokráciához kanyarodott vissza. Spártában pl. számottevő nemesség azért nem tudott kialakulni, mert itt a kezdeti egyenlőségen nem tudott diadalmaskodni a nemzetségi különbségeket kidomborító szempont. Ilyen helyeken – mint a primitívek életében másutt is megfigyelhető törzs-életben – a genosok (nemzetségek) helyett inkább a phratriák (férfi-testvérségek) kerülnek az előtérbe. Ezek rendszerint a közös táborozás csoportjai: az egy sátorban éjjelezők és együtt étkezők.

A család – az oikos – olyan értelemben volt csak a görög társadalom sejtje, hogy a phratriában résztvevő férfi atyai hatalommal egy monogám alapú családi élet középpontjában is állott. A nő kezdetben becsültebb helyzetű és szabadabb mozgású lény lehetett a görögök között, mint abban a későbbi korszakban, amely őt – pl. az athénieknél – az otthon falai közé zárta és pusztán a házi teendők elvégzésére szorította. Matriarchatusról jogi értelemben a görög viszonyok között még kevésbbé lehet beszélni, mint a női szempontoknak sokkal jobban hódoló etruszkoknál. (L. a régi földközitengeri műveltség formáiról mondottakat a római történet első fejezetében.) Női szempontok azonban egyes görög törzseknél elég feltűnően érvényesülnek. A nő különleges helyzetére utal pl. a későbbi Lokrisban az, hogy az anya nevével igazolták az előkelők (a „száz házból” származók) tisztavérűségüket. Az újszülöttek befogadásáról rendszerint az atyai hatalom döntött. De nem valószínű, hogy a gyermekkitevés szokása nagyarányú lett volna. Az az expanzív erő, amely a görög kivándorlásokban és gyarmatosításokban nyilatkozik meg, nem ebbe az irányba mutat.

A törzsi és családi állapotok ilyen formája kevésbbé jellemző a görögségre külön, mint vallása. Hogy abból, amit hellén vallásnak ismerünk, sok minden megvolt már a bevándorlás első idejétől kezdve, az nem lehet kétséges. A vallási cselekedeteknek, a kultusznak bizonyos motívumai és formái (imák, áldozatok, jóslások stb.) annyira közösek minden népnél, hogy általánosan emberieknek nevezhetők. Az sem kizárólagosan görög, hanem tágabb értelemben antik vonás, hogy a vallás itt nem fog majd később sem dogmákat ismerni és mindvégig híjával lesz egyetlen egyház hierarchikus szervezetének. A mythoszban – az istenekről szóló elbeszélésben – és a kultuszban – a szent cselekedetekben – való kiélés a külső ismertetőjele az ilyen vallásnak. Saját híveivel szemben ez türelmesebb, mint a dogmákon felépülő. A tettek ellenőrzése mindig türelmesebb és tűrhetőbb a belső gondolatok kikémlelésénél és üldözésénél. És e tettekben, a kultuszcselekményekben, olyan fejlődés magva van, amely a vallás lényegét nem érinti. Csak a gazdasági viszonyoknak kell megerősödniök, hogy az állati-növényi áldozásból fényes külszerűségek közt pompás templomok előtt, ünnepi felvonulások kíséretében bemutatott hekatombák legyenek. Csak a műveltségnek kell majd bővülnie és a megholt harcos fegyverei fölött vívott áldozati jellegű küzdelmek a testi-lelki versenyek – az agónok – sokféleségében és népszerűségében fognak kibontakozni. Csak a nemzetközi érintkezéseknek kell megszaporodniok, hogy Apollonnak szentélye Delphoiban minden más antik jóshelyet tekintélyével és gazdagságával elhomályosítson.

De e külsőségek mögött, amelyeknek művészi formája magábanvéve is annyira jellemző a görögségre, igazi görög vallásosság élt, még pedig már legrégibb elérhető fokán, az eposzban, végleg kialakult, kész formában. „Aki Homerost dogmatikus elfogultság nélkül olvassa – így jellemzi ezt a vallásosságot egyik méltatója – annak folyton bámulnia kell e költemények jámborságán. Itt minden egy emberfeletti nézőpont alatt áll. Sohasem beszélnek valami figyelemreméltó dologról, bármi legyen is, a nélkül a megjegyzés nélkül, hogy egy isten rendelkezett így, vagy adta ezt. De természetesen nem áll mindezek mögött az intézkedések mögött ú. n. magasabb szándék, különösen erkölcsi nem. Ezerszer jönnek ezek az intézkedések hátsó gondolatok nélkül, mint a jó vagy a rossz, amellyel az emberek egymást illetik, ha szeretik vagy gyűlölik egymást. Tehát természetes jámborság az, amit a homerosi ember a léttel szemben érez, valami nagyon különböző az ú. n. kinyilatkoztatott vallások jámborságától. Nem az élettel és önmagával való meghasonlás kergeti őt vágyakozásával túl a világon egy istenhez, aki előtt minden realitás csak árnyék. Istenhite a valóság vallásos magyarázata. Nekünk, akik egészen más hitben nevelkedtünk fel, nem könnyű ésszel felérni ennek a valóságvallásnak a jelentőségét, a legnagyobbnak és legbecsületesebbnek, amely valaha volt. De ha egyszer megnyíltak szemeink számára, felismerjük egyik legfontosabb feltételét is. Mekkora saját lényegességgel kellett az embernek bírnia, hogy a valóság eseményeit azzal a plasztikussággal fogja fel, amelyet a görög istenalakokban nyertek! Az az erő azonban, amelynek ez sikerült, egylényegű volt azzal az erővel, amely elviselte, hogy az egész lét a vallásos világképben maradék nélkül kifejezésre jusson. Az „egész”-nek ilyen akarása számára a sok különböző és részben egymással harcoló istenségekben való hit természetes és szükségszerű. A való szentségével szemben érzett tisztelet Aphroditének éppúgy jár, mint a tiszta és visszautasító Artemisnek, a harci kedvnek éppenúgy, mint az isteni egyetértésnek…”

A görögségre egész történeti élete folyamán jellemző vallásos világfelfogásnak legalább a legfőbb vonalai biztosan megvoltak már a kezdet idejében. A Zeus enyhe fősége alatt álló istenvilág sokoldalúsága egyéni vonásaival megfelel annak a képnek, amit a legrégibb görögség állapotáról egyébként is alkotni kell magunknak. Az egyéni szabadság állott őrt a görög vallás küszöbén, mint ahogy azt a szabadságot találjuk ott politikájuk bejárójánál is, a törzsi életnek találkozó helyein és mozgalmaiban. Ez a „kezdet” és „legrégibb állapot” azonban már nem az, hanem „folytatás” és „új fokozat”, ha álláspontunkat nem a görög nép, hanem a görög föld talajára helyezzük.