HARMADIK FEJEZET: GÖRÖGSÉG ELŐTTI MŰVELTSÉGEK GÖRÖGORSZÁGBAN
A KRÉTAI ÉS MYKENAI MŰVELTSÉG

A görög eposzban és hősmondában oly nagy szerepet játszott argolisi városok: Mykenai és Tiryns falainak, a mykenai aknasírok kincseinek Schliemann ásatásai óta (1878) a csoda képében kellett a legújabb időkig feltűnniök. Hogyan kerültek ezek a magukban álló emlékek ide? Mi magyarázza magasrendű kultúrájukat? E kérdésnek egészen éles felállításához az is hozzájárul, hogy ma már pontosabban ismerjük azt a mykenainál régibb történetelőtti műveltséget, amelyet a hellasi korai és középső korszak műveltségének szokás nevezni. Ez lényegesen egyszerűbb és szegényesebb, mint amit az úgynevezett kései hellasi, vagyis a mykenai műveltség emlékei mutatnak. A feleletet e fontos kérdésre azok az ásatások hozták meg, amelyeket a mult század utolsó évtizede óta Krétában, először Evans a mondai Knossos helyén kezdett el. Egy egészen új világot tárt fel itt az ásó. Erről a világról mind jobban és jobban bebizonyosodott, hogy művészi tárgyaival és ezekből kiolvasható életformáival a görög szárazföldi műveltségnek, az előbb említett mykenainak anyakultúrája volt. Sokat nyert e felfedezéssel a bennünket közvetlenül érdeklő probléma is, ahogy Renan mondta, a „görög csodának” problémája (le miracle grec). Kréta–Mykenai–Homeros: íme az az egymásután, amely kellő prespektívájú hátterét adja meg a görög történeti kutatásnak is. Mert most már – a krétai eredmények után – jobban tudjuk és világosabban látjuk azt, hogy miért kezdődött, kezdődhetett az annyival szellemibb görög kultúra mindjárt az oly magas anyagi műveltséget is mutató homerosi poézissel. Ennyiben az igazi Homeros-kérdés megfejtéséhez is kulcsot szolgáltat a krétai archeológia.

A legrégibb neolit-korszaktól kezdődően a bronzkorszak aláhanyatlásáig kísérhetünk itt Krétában egy folytatólagos műveltségi fejlődést végig. A bronzkorszakkal meginduló ú. n. korai minosi periódus és a középső minosi periódus a szárazföld korai és középső hellasi korszakával esik egybe. (L. ezek viszonyát a többi történetelőtti műveltségekhez bronzkori táblázatunkon az őstörténeti bevezetésben. De Krétában már a középső minosi periódustól kezdve (Kr. e. 2100–1600) nagyobb lendületet vesz a műveltség. Csúcspontját a Kr. e. 16. században éri el, a kései minosi kor első szakaszában. Ugyanekkor emelkedik első ízben magasra a mykenai műveltség a szárazföldön az ú. n. korai mykenai korszakban. A krétai műveltséget pusztító csapások érik a kései minosi periódus első szakaszának végén, amint ezt egy nagy tűzvész nyomaiból az emlékeken leolvashatjuk. Knossos e periódus második szakaszában újra felépült és ekkorára esik a krétai ú. n. palota-stílus virágzása. A korszak végén, Kr. e. 1400 körül Knossos és vele úgyszólván az egész krétai műveltség erőszakos véget ér. A kései minosi periódus harmadik szakaszában a krétai műveltség már csak jelentéktelenebb helyeken tengődik, a mykenai műveltség ellenben ekkor éri el legnagyobb kiterjedését.

Eredeti, a Földközi-tengeri műveltség tágabb és az égéi műveltség szűkebb körébe tartozó magas kultúra volt a krétai. Kapcsolatokat tartott fenn a nagy keleti birodalmakkal s ezek műveltségével. Amint az egyiptomi Abydosban krétai edény is került elő, egyiptomi diorit-szobrocskát a knossosi palotában is lehetett találni. A karnaki templom falán felfedezhetjük a krétaiak nevét (keftiu), akik a hódolat ajándékaival járultak a Kr. e. 15. században III. Thutmoszisz elé. Kréta borral és olajjal és az ezeket tartalmazó edényekkel, úgylátszik, élénk kereskedést folytatott Kelet és Dél felé. A babyloni műveltséggel való összeköttetését inkább a régi keleti városi kultúrának Krétára való kiterjedése mutatja. De súlymértéküket is onnan kölcsönözték a krétaiak. Olyan nagyobb ércdarabok, melyeket pénznek használtak, itt is és másutt is az egykorú kultúrákban a lenyúzott állati bőrnek formáját mutatták.

Amit a krétai műveltség és gazdálkodás termelt, azt igen jelentékeny nyomokban a paloták romjai között – Knossosban, Phaistosban, vagy a mai helynéven ismeretes Hagia Triadában és Malliában – találták meg az ásatók. A termelés maga is jórészt az oikosz-gazdaság e nagystílű helyiségeiben ment végbe. Munkaközben félbemaradt kövek és fel nem használt nyersanyagok tanuskodnak itt arról, hogy a kőművesek, fazekasok és festők helyben laktak és dolgoztak. Nagyméretű olajprés a bizonyíték arra, hogy az óriási korsókban (pithosokban) elraktározott olajat ott a palotában állították elő. Mindezeknek megfelelően a krétai palota különböző lakosztályoknak és egyéb rendeltetésű helyiségeknek valóságos tömkelege volt, ahol a kapocs a közös elrendezettség a nagy négyszögletű udvar körül. Lenn: hosszú korridorokon végig a pincék, raktárak, a gazdaság tárházai. Fenn: levegőt és világosságot osztó csarnokok faoszlopokon nyugvó mennyezettel, elmozdítható falakkal és szép kilátással kifelé. Azután a nyilvánosság befogadására szánt helyiségek, széles feljárók és terraszok vallási ünnepeknek vagy szórakozásoknak, pl. a festmények alapján feltételezhető bikaviadaloknak idejére. A knossosi palota egyik termét a benne álló magas támlájú kőszék miatt trónteremnek szokás nevezni, pedig ezt kőpadjaival, falfreskóival még elég szerény helyiségnek mondhatjuk a többi épületrészekhez viszonyítva. Csatornázás, vízvezeték, fürdőszobák és minden egyéb tisztálkodást szolgáló eszközök tekintetében a knossosi palota XIV. Lajos versaillesi kastélyát jóval felülmulja.

A krétai paloták s a hozzájuk tartozó városok nem voltak megerősítve, időt álló falakkal körülvéve. Lakóik elég biztonságban érezhették magukat idegen támadással szemben. A Thukydidestől emlegetett minosi thalattokratia (tengeri uralom) jut önkéntelenül eszünkbe. Azt kell hinnünk, hogy a sziget nagy flotta védelme alatt állott, bár a krétai műveltség emlékei hajózásra vonatkozó ábrázolást csak a kép-írás jegyei közt tartottak fenn. Pusztán a görög mondából és egy a többinél jelentékenyebb palota és város (Knossos) maradványaiból szokás arra következtetni, hogy erős központosítás jellemezhette az akkori politikai hatalmat – amilyen pl. a mitológiai Minos vagy Rhadamanthys, a Zeus-fiak uralma volt. A később majd Sardinia és Etrúria ősi kultúrájával kapcsolatban vázolandó földközitengeri műveltség képébe ilyen történelem-konstruáló feltevések nélkül is szépen beléillenek a krétai paloták és pl. az olyan kővárosok, mint a sziget keleti oldalán Gurnia, kövezett útjaival, egy kisebb palota körül épült sejtszerű házaival.

Mindenesetre kereskedelmibb, kevésbbé hősies, nőies vonásaival inkább az etruszk műveltségre emlékeztető volt itt az élet, mint Sardiniában. Az értékes obszidiánt Melosból, a rezet Kyprosból hozták, az olajjal-borral telt óriás-edényeket távoli vidékekre szállították. De e kereskedelem hatalmi hátteréről a paloták vajmi keveset árulnak el. Pompázó női, ritkábban nyurga fiú-alakokat és a természet életéből ellesett idilliket ábrázolnak a falfestmények. Knossosban az archeológusok nem fegyvereket ástak ki, hanem többek közt berakott művű játéktáblát. Vallási ábrázolásaikon nők játsszák a főszerepet, mint istennők, vagy a kultusz bemutatói. Velük együtt állatok szerepe is jellemzi a krétai vallásos világfelfogást: madár, kígyó és a görög Minos-mondával vagy a krétai Zeus-mythosszal (Európa elrablása) és a Pasiphae-történettel kapcsolatban álló bika. Templomot az épületek között eddig még nem lehetett felismerni, legfeljebb a szent rekvizitumok és kis bálványok őrzésére szolgáló apróbb helyiségeket. Istenségek embernagyságú szobrai helyett éppen ezek a kis bálványok jellemzők az égei műveltségre. A szent rekvizitumok közül pedig az újabban Szardiniából is előkerült, de Kis-Ázsiában is vallási jelentőségű kettős bárdot (labryst) szokás sajátosan krétainak tartani, mint ahogy a nevéből képzett labyrinthos fogalma is a mondában Krétához kapcsolódik. A természeti kultuszról barlangszentélyek, az áldozás gyakorlatáról pedig olyan oltárok tanuskodnak, melyeknek formáját a szarv-szerű alakítás teszi szintén éppen Krétára nézve jellegzetessé (horns of consecration). Bika-ábrázolások a krétai művészetben általában gyakoriak.

A művészeti tárgyak világfelfogást és magas színvonalú, öncélúan artisztikus szellemű művészetet egyszerre revelálnak. Amily aprók a krétai kisplasztika bájos emlékei – a monumentális szobrászat hiányzik itt – annyi elevenséggel, mozgékonysággal, és ruhás női figurák krinolinos alakjában bizonyos virágszerűséggel is, tüntetik fel az emberi testet. Kréta művészi hajlamának legjobban a festészet felel meg. Ez ad legközvetlenebbül és legkönnyebben kifejezést annak az élénk krétai impresszionizmusnak, amely teljes odaadással élvezi a külvilág szépségeit: színeit és formáit. Már a vázafestészet is ennek az impresszionizmusnak világosan szóló bizonyítéka: az ú. n. Kamares-vázák sokszínűségükkel és azután a művészi tudás tetőpontján készült edényeik az állat- és növényvilágnak minden merevséget kerülő stilizáltságával. De teljes érvényesüléshez csak a nagyfestészet, a freskó juttatta a krétai művészérzék jó tulajdonságait: a természetszeretetet, az éles megfigyelést, amely azonban a realisztikus hűség helyett inkább a szubjektív hangulat szolgálatába szegődik, s végül azt a merészséget, amely a technikai nehézségek latolgatása nélkül is szívesen vállalja a művészi feladatot. Valóban odaadásról van itt szó, a természetnek való odaadásról, a benne való élésről, és egy olyan összefolyásról a természettel, amely a mediterrán életformának majd Szardiniában is kifejezésre jutó alapvonásával egyezik meg.

Előbb krétai kép-írásra tettünk célzást. Egy kezdetet jelentő hieroglifikus írásból nem is egy, hanem kétféle lineáris írást fejlesztettek itt ki. Napon szárított agyagtáblákba mélyesztették jegyeiket s a beírt téglákat fadobozokban és lepecsételve archivumszerűen raktározták el. Ilyen archivum a maga teljes egészében birtokunkban van; de az írásjegyeket nem tudjuk elolvasni, bár az utóbbi időben eredményeket ígérő kísérletek történtek ebben az irányban. Feltehető, hogy leltári feljegyzéseket is tartalmaznak a táblák a tízes számrendszernek és a törtszámoknak ismeretével.

Kik voltak ennek a sajátos műveltségnek hordozói? A képekről ismerjük őket, férfiakat és nőket egyaránt. Utóbbiakat ékes hajdíszükkel, a melleket egészen szabadon hagyó fűzőjükkel, fodros és harangszerű szoknyájukkal; a férfiakat borotvált arcukkal, kötényszerű viseletükkel, míg a testnek többi része mezítelenül marad és az öv természetellenesen keskenyre szorítja a derekat. Az embertani kutatás hosszúfejű mediterránoknak állapította meg a krétaiakat. A krétai műveltséget minden jel szerint a Homo Mediterraneus egyik legkeletibb ága teremtette meg.

Említettük, hogy 1400 körül, amikor a knossosi hatalom aláhanyatlott és a kései minosi periódus harmadik szakaszában már a krétai műveltség csak alig tengődik, akkor áll a mykenai műveltség uralmának tetőpontján. Ez az összeesés vezet arra a feltevésre, hogy talán éppen a krétaiakon aratott győzelem útján nyerték el ebben az időben a mykenaiak az egész szigetvilágra kiterjedő befolyásukat. Uralomról persze csak korlátolt értelemben beszélhetünk, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy e történetelőtti korban a műveltségek elterjedését megközelítőleg megállapíthatjuk, de csak nagyon keveset tudhatunk politikai hátterükről. „Mykenai” népről nem, csupán mykenai telepekről beszélhetünk, melyeknek archeológiai maradványai egy elhatárolható nagy egységet alkotnak.

Ilyen telepekkel – mégpedig nemcsak egy-két mykenai cserepet feltüntető helyekkel – tele van Argolison kívül elsősorban a görög szárazföld. Hogy csak a főbbeket említsük, a peloponnesosi félszigeten az argolisi öböl környékén feküdt maga Mykenai, Tiryns, Argos, Nauplia, Asiné, Epidauros-szal, Troizen-nel, Kalauria (Póros) és Aigina szigetével együtt. Ugyanehhez a műveltségi körhöz csatlakozik délen a lakedaimoni Amyklai és messeniai Pylos. Attikát egyenesen „mykenai” országnak mondhatnók, ha azokra a leletekre gondolunk, melyek – az athéni Akropolison kívül – Eleusisból, Acharnaiból (Menidiből), Aphidnából, Spatából, Prasiaiból és Thorikosból kerültek elő. Északon, Thesszáliában, gyérek ugyan a mykenai nyomok, de viszont Közép-Görögországot, Boiotiát a mykenai erő és műveltség klasszikus földjének lehetne nevezni. Mert Thebait nem számítva, itt feküdt az „aranyban gazdag” Orchomenos ugyanolyan kupolasírral, mint amely Mykenaiban az „Atreus kincsesháza” néven ismeretes. Hatalmas kővárukban itt székeltek a Kopais-tó vizétől és mocsaraitól körülvett Gla urai (e hely antik nevét nem ismerjük) és ezek csodálatos csatornázási műveket végeztettek, melyekkel a szeszélyes tónak vizét már akkor sikerült szabályozniok.

De a görög szárazföldön kívül az egész Földközi-tenger medencéjében, a távoli Nyugattól, Hispániától kezdve a kisázsiai partokig és Egyiptomig, mindenütt találkozunk a mykenai élet és műveltség emlékeivel. Azt a mykenai cserépholmit, melyet az archeológusok az akorbeli fazekasok „köznyelvének” (mykenai koinénak) neveznek, ezen a nagy területen széltében-hosszában fellelhetjük. Itt-ott nyilván csereportékáról van csak szó, vagy a bennszülöttek iparára tett hatásról. Tehát kicsinyben ugyanarról, ami nagyban megtörtént Trójában akkor, amikor az ú. n. hatodik telepet, – valószínűleg éppen a trójai háborúban elpusztultat – a megmaradt lakosok az argolisi várak mintájára építették fel. Mykenai műveltség képét nyujtják a rhodosi Ialysosban kiásott sírok is. Mintha az ugyanebben a délkeleti irányban haladó későbbi görög gyarmatosítás előképével vagy előzményeivel volna dolgunk: görögnek feltételezhető nevek hettita szövegekben szintén a Kis-Ázsia déli partvidékén fekvő egy – a hettita birodalommal a 14. és 13. század folyamán hűbéri viszonyban álló – országhoz kapcsolódnak. Általában közelfekvő gondolat a hatalmas argolisi várakat nagystílű történelmi alakulattal és eseményekkel hozni összefüggésbe. E várak – Mykenai, Tiryns, Midea, Asiné – urainak szövetségét jelentékeny hadi vállalkozásokra alkalmasnak, kellő flottával felszereltnek kell elképzelnünk. Szövetkezett népeknek északról jövő betöréseiről számolnak be a 13. század folyamán az egyiptomi emlékek. És a kései mykenai korra vetíthető vissza a trójai háborút indító Atreusfiak – a mykenai Agamemnon és a spártai Menelaos – szövetséges-birodalma, amely egész Hellast és a szigettengert magába foglalta.

Minderről azonban még nincsenek igazi történelmi ismereteink. A kései mykenai kor (a Kr. e. 14. és 13. század), az égéi műveltség utolsó korszaka, számunkra egyelőre olyan periódus, amelyről csak őstörténeti szempontból, mint a görög történelem előzményéről és bizonyos tekintetben hátteréről beszélhetünk. Ugyanígy világítja meg majd Itália történetének hátterét a Földközi-tengeri műveltségnek a szardiniai emlékek alapján vázolható rajza. A mykenai műveltség tipikus épületei, az argolisi várak és kupolasírok, éppen ezekhez az emlékekhez állanak legközelebb; de ugyanezt a rokonságot fogjuk látni a kései mykenai és a szardiniai kisplasztika alkotásaiban is. Mykenai és Tiryns „kyklopsi” kőfalai ugyan alapszerkezetükben nem kör-vonalúak, mint a szardiniai nuraghék (l. ezekről a római történetnek már idézett első fejezetét), de azért a tirynsi vár magva is egy köralapú építmény volt. A régibb várfalak és paloták újjáalakítása a középső mykenai kor végén Mykenaiban és Tirynsben kb. egyidőben történt. Kr. e. 1400 táján veszik körül ez utóbbi várat azzal a hegyszerű óriás-fallal, melynek a földalatti galériák adnak különös jelleget, s ugyanakkor készült Mykenaiban az új, Schliemanntól feltárt palota. A mykenai hegyoldalba vágott kupolasírok is ettől az időtől kezdve lépnek az előbbi időre jellemző aknasírok helyébe és monumentális formában tartják fenn a Földközi-tengeri köralapú építkezés hagyományát.

Mykenai szemlátomást a krétai művészet hatása alatt állott legalább is a Kr. e. 17. századtól kezdve. Krétai motívumok szorítják háttérbe a vázafestészetben a régibb hellasi korszakok formáit és színeit. A várak belsejéből kiásott paloták falait freskók és üvegszerű csempék díszítik krétai mintára. S a sírleletek több remekéről nem lehet eldönteni, vajjon krétai művésznek vagy mykenai utánzójának kezéből került-e ki. És mégis e krétai behozatal és hatás ellenére is mennyire más élet befogadására és kényelmére készülhetett a mykenai vár, mint a knossosi palota! A nem ép nagy számú, de világos tervszerűséggel elrendezett szobák között a későbbi legegyszerűbb görög templom alaprajzát mutató ú. n. megaron állott a középpontban. A megaron szóval a görögök a ház „nagy szobáját” és a palota-szerű nagy házat is jelölték. Amikor az archeológusok itt is ezt a szót alkalmazzák, a mykenai típusú palotának ezt a helyiségét úgy magyarázzák, hogy lovagteremként mintegy magva volt az egész palotának. Itt volt a közös tűzhely. A tirynsi palotában azok között a helyiségek között, amelyeket férfilakosztálynak, és azok között, amelyeket női lakosztálynak értelmeznek, nincs közvetlen összeköttetés. Mintha csak a homerosi és archaikus görögség – a görög lovagkor – patriarchális és harcias társadalma élt volna e sziklavárakban. Knossosban minden a félelem nélküli biztonság érzését tolmácsolta, itt Mykenaiban minden a védelem szükségét hirdette: a falak vastagsága, a jól elzárható kapuk, a katonai felvonulások és harci jelenetek a cserép- vagy ércedényeken, a síremlékeken. Az a relief, amely a mykenai (később már a vár körzetébe vont) aknasírok fölött állott, hadiszekéren mutatta be a vár valamelyik harcos lakóját. (De a paloták falain lovakkal bánó férfiakat, kutyákkal űzött vadkant ábrázoló jelenetek mellett nők freskóképei sem hiányoztak, néhol egészen krétai módon, vagy a későbbi görög harciszekérhez hasonló járművön vonultatva fel őket.)

A krétai és mykenai életstílus ellentéte mellett még egy egészen másféle ellentét is szembetűnő: a mykenai-görög. Közös vonások éppen úgy voltak a mykenai és a későbbi görög műveltség között, mint az előbbi és a krétai kultúrminták között. Ezekre az imént már rámutattunk. A görög sohasem fog kyklopsi falakat építeni és sohasem fogja királyait óriás kupolasírokban eltemetni. Mennyire ellentétben áll ennek az egész építkezésnek a szelleme a görögségével, azt ismét a szardiniai kultúra ábrázolásának keretében fogjuk egészen élesen látni. Általában úgy tűnik fel, mintha a mykenai kultúra még egészen a Földközi-tenger műveltségkörébe tartoznék, de legfőbb vonásaiban és hordozóinak embertani típusa tekintetében is közelebb állana Szardiniához, mint Krétához. A mykenai arc elüt a krétaitól. Nemcsak abban, hogy a krétaiak borotválkoztak, a mykenaiak szakállt növesztettek, – aminthogy a mykenai teljes ruhaviselet és a krétaiak nagyobb meztelensége közt is különbség van –, hanem különösen a híres mykenai arany halotti álarcok vonásainak összhatása emlékeztet a szardiniai kisbronzokéra. Még ha ez az észrevétel elég bizonytalan alapú is, kétségtelen, hogy a krétainál keményebb alaptónusú műveltséggel és ennek megfelelő emberfajjal állunk itt szemben. Ma már sikerül lassan-lassan a mykenai vallásosságot is egyes árnyalataiban megkülönböztetni a krétaitól, amellyel eddig nagyjából egynek vették. Messzemenő egyezéseket azonban sem a mykenai és a görög, sem a krétai és a görög vallás között nem tudunk kimutatni, különösen abban nem, ami ez utóbbiban lényeges és annyira szellemi. A krétai és mykenai vallás emlékei legfeljebb azt idézik fel, ami a görög vallás hátterében áll és főképpen a kisázsiai kultuszokban tovább is él.

A görögség jelenlétével a mykenai műveltség területén mégis számolni kell. A mykenai kultúra termékenysége és mozgalmassága a korai és középső hellasi korszakokkal szemben, úgylátszik, a szárazföldi lakosság belső felfrissülését is jelenti, nemcsak külső termékenyítő és mozgató erők hatását. Ezeknek felvételére előbb egy addig még nem mutatkozó receptivitásnak kellett fellépnie. És amikor a mykenai műveltség a Kr. e. 12. században, e területeken a vaskor kezdetén áldozatul esik egy új népáradatnak, akkor a görög törzseknek már csak legutolsó csoportja érkezik északról a déli Balkánra. Ez az ú. n. „dór-vándorlás”, amelyet már az ókori hagyomány e néven rögzített meg. Előzetesen azonban a görögség legalább két hullámban: az iónok és az aiol törzsek érkezésével elárasztotta volt ugyanezt a területet. A görögök emlékezetében a mykenai várak gazdagsága nem mint idegen pompa és dicsőség élt tovább. A ránk maradt első görög hangok, Homeros költeményei arról tesznek tanuságot, hogy a Mykenaiban uralkodó legnagyobb király és az „achaioi” néven összefoglalt alattvalói és szövetségesei között senki sem érez nemzetiségi különbséget. A „görög csoda” ebben az egyik legcsodálatosabb alkotásában, a homerosi világban már teljesen itt van. Látjuk, hogy milyen magasrendű idegen műveltségekre támaszkodhatott, de hogy ezeknek saját stílustörvényeik szerint való fejlesztésében, illetőleg talán a mykenai kultúra létrehozatalában is milyen mértékben vett részt, mielőtt még sajátosan görög műveltségi formáit megalkotta volna: ezt a minden fejlődés kezdetét borító sötétség takarja.