MÁSODIK FEJEZET: POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI FEJLŐDÉS

A kezdet műveltségének ismertetésével kapcsolatban említettük, hogy a görögöknek legrégibb balkáni letelepedésük idején nyílt falvaik voltak, nehezen hozzáférhető helyeken nagy kiterjedésű mentsvárakkal. Veszély esetén ide menekülhettek. Ez a berendezkedés volt szokásban a görögség északi, sőt valószínűleg többi indogermán rokonainál is. A görög polis szó, amelynek legközelebbi rokonai a keleti indogermánságnál vannak, eredetileg ilyen mentsvárat jelenthetett. A földközi-tengeri műveltség körének állandó lakásra szánt várai – kezdetben bizonyára csak nuraghe-szerű vártornyai – a görög nyelvben ritkább tyrsis, a latinban sokkal jobban meghonosodott turris nevet viselhették. Ez mind a két nyelvben Földközi tengeri népektől kapott kölcsönszó. A görögök később inkább az északról kölcsönzött és eredetileg talán csak fatornyot jelentő pyrgos szóval jelölték a tornyokat magukat: az egész Földközi-tengeri típusú megerősített településre átment a polis elnevezés. Magvát alkotja és a régibb mentsvár szerepét is átveszi részben az akropolis, a „fellegvár”.

Az ilyen városok keletkezése vagy az őslakóktól való átvétele végeredményben az egész görög törzsi élet urbanizálódására adott alkalmat. A fellegvár védelme alatt együtt laktak most az emberek az alsó városban, az asty-ben, amelyet szintén falak vesznek körül. Az együttélés központosított politikai szervezetet követel. A nyilvános élet látható középpontot kapott a község házában (a prytaneionban). A népgyűlést a „gyülekező téren”, az agorán tartják meg. A gazdálkodás egyes ágai szétkülönülnek, a gazdasági forgalom növekszik. Mindez az állami ellenőrzés kiterjesztését, a hatósági szervezetnek – az arché-nek – szétkülönüléseit és erősebb kiépítését maga után vonja. A törzsi élet szabadságát a magasabbrendű állami élet fegyelmezettsége váltja fel. Főleg a vérbosszú intézményénél lehet tanulmányozni, milyen sok idejébe és fáradságába került a polis-nak (e szó most már az „államot” jelenti), hogy jogait gyilkosságok elbírálására és megtorlására elismertesse. A vérségi alakulatok igényét a vérbosszúra vagy ennek pénzbeli megváltására még az athéni Drakón törvényhozása sem vonja kétségbe a 7. század végén, csak szabályozni szeretné. Ez az egész fejlődés, melyet itt az urbanizálódás névvel foglaltunk össze, már a mykenai korban és mykenai példára kezdődhetett meg a görög anyaország népei között. A kisázsiai gyarmatvárosok csak gyorsabb és szabadabb kifejlődést engedtek annak, aminek alapjai megvoltak a hellén szárazföld korán kibontakozó városi életében is.

A törzsi és családi kapcsok jelentősége nem szűnt meg a városi élettel. De bizonyos mértékig mégis meglazultak e kapcsok, különösen, ha – nagyobb államterületeken – a városi és vidéki élet ellentéte mutatkozott. A 6. század végén Attikában Kleisthenés phyléiben végződik ez a fejlődés: az egytörzsbelieket összefogó keretek közigazgatási kerületek értelmét veszik fel. Idegenek befogadására, a velük való egybeolvadásra is jobb alkalmakat nyujtott a fejlettebb és szétkülönültebb városi élet, mint a törzsi együttlét. A gazdasági szükség előbb-utóbb azokat a jogi intézményeket is megteremtette, amelyek a külföldiekkel való rendszeresebb és biztosabb érintkezést tették lehetővé. Ha pedig idegenek állandó tartózkodásra telepedtek le valahol, ezeket a metoikos-okat be kellett vonni az állami élet közösségébe és bizonyos jogokkal felruházni, amelyek természetesen nem voltak egyenlő értékűek az állampolgárok jogaival.

Basileus-nak nevezte magát a legtöbb helyt az államfő és a fellegvárban székelt. Név és helyzet – mint már a törzsfőnök „phylobasileus” neve is – mykenai eredetű lehet. Ahol harci teljesítmények és vagyon alapján külön nemesi osztály volt a görög társadalom felső rétege, ott a király csak primus inter pares a nemesek között, akiket tanácsba hív. A 8. század az az átmeneti idő a görög történelemben, mikor a királyság intézménye a legtöbb államban egészen az arisztokráciának enged helyet. Közigazgatás és bíráskodás hamar kicsúszott a basileus kezéből. Hadviselés és papi funkciók maradnak meg legtovább a királyi jogok és kötelességek közül. Nagyobb államalakulásokra a görög basileia nem igen adott módot. De akadálya sem lett annak, hogy akár foglalások útján, mint Spártában, akár törzsek és községek összeolvadása révén, mint Athénben, nagyobb területű államok ne jöjjenek létre. A nemesi rend kisebb jogú polgárok osztályát feltételezi maga mellett. Ez kedvező helyzet volt a kisjogúak és jogtalanok egybeolvadására, kedvező az iparra-kereskedelemre is, mert a politikai tevékenységgel nem foglalkoztatott lakosság inkább foglalkozhatott ezekkel. A politikai jogokat, államjogi egyenlőséget követelő demokratikus mozgalom teszi majd a görögöt a „gazdasági ember” rovására elsősorban politikussá.

A gazdasági fejlődésnek folyamán, melyet a görögség a 8. századig befutott, a hellén nép zöme az urbanizálódás ellenére megmaradt földművelőnek. A kis államok kis távolságú kiterjedése miatt még a városban való lakás sem lehetett akadálya annak, hogy a polgár mezőgazdasággal foglalkozzék. Akit politikai vagy katonai kötelességek tartottak a földművelési munkáktól távol, az bérmunkásaival vagy jobbágyi sorban élő földművesekkel végeztette a munkát. Ez az utóbbi volt a helyzet Thesszáliában és Spártában. A görög föld, láttuk, fukaron fizetett. Egyedül Thesszáliának lehetett volna annyi termése, hogy megfelelőbb gazdasági üzem mellett akár egész Hellast elláthatta volna gabonával. Boiotia és Lakonia már csak saját magának volt elég, Attika meg legfeljebb addig a pontig, amíg a lakosság sűrűsége a négyzetkilométerre számított 36 embert nem lépi túl.

A birtokjogi viszonyok is abban az irányban hatottak, hogy a görög szűknek találja földjét. Úgynevezett osztályrészeken, kleros-okon telepedtek meg legtöbb helyt a foglaló törzsek. Ezek a megkötött, elcserélésre alkalmatlan magánbirtokok tulajdonképpen a közösség kollektív tulajdonjoga alatt állottak. Számban csak kivételesen voltak szaporíthatók; több fiú esetében többnek kellett a kleroson megosztoznia, mert a görög jog a majorátust nem ismerte. Már ez a körülmény is jócskán felszaporította a kellő módon el nem látottak számát. De a megkötöttséget a további fejlődés folyamán többnyire a szabad rendelkezések joga váltotta fel s ennek eredményeképpen nagybirtokok formájában kevés ember kezére került a föld. Athénben a 7. század végén már olyanok a birtokállapotok, hogy azután a Solon korabeli agrárforradalomhoz vezetnek. Azonban már jóval előbb is, már Homeros világában találkozunk azzal az embertípussal, akinek otthon nincs maradása. A vándor hajlandóságú görög, az önállóságra és autarkiára hajlamos individualista legtöbbször föld hiányában szabad volt azoktól a kötelékektől is, amelyek egyébként szülőföldjéhez csatolták volna.

Beszéltünk már arról, hogy a görögség Hellasban tengerésznéppé lett. Ilyen tudásukat a görögök a mykenai kultúrának köszönhették: az archeológiai emlékek erre vallanak. Tovább fejlődött a görög hajózás a haditengerészet szolgálatában. Az evezősök szaporításával fokozták a hajó gyorsaságát úgy, hogy egymás felett helyeztek el evezős-sorokat. Híresek lettek a görög háromsor-evezős hajók, a trieres-ek. Feltalálásukat egy régi korinthosi hajóépítőmester nevével hozták kapcsolatba, de rendes görög háromevezősről tényleg csak a 6. századtól kezdve hallunk. Korinthos és Korkyra már a 7. század közepén igazi tengeri csatát vívott egymással: „sarkantyúval” már a mykenai hadihajók is fel voltak szerelve. A kereskedelmi hajózás viszonylag primitív maradt, a vitorlákra és szelekre volt bízva, nemcsak a természettel kellett küzdenie, hanem emberekkel is, mert a kalózkodás úgyszólván rendes foglalkozásnak számított. A kereskedelmi hajózás ennek ellenére a legjellemzőbb görög életformák egyike már a 8. században.

A magasabb fokú kereskedés megfelelő ipart föltételez. Lehet-e már ugyanekkor valamelyes görög iparról beszélni? Azokkal a vándor emberekkel, akik jól értenek bizonyos mesterséghez, már Homeros költeményeiben megismerkedhetünk. Megnehezítette abban a korban az ipar érvényesülését, hogy a nagy háztartások lehetőség szerint maguk elégítették ki ipari szükségleteiket is, a kisebbeknek pedig nagyon kevés szükségletük volt. De azért ősrégi időktől fogva ott volt már a kovácsmester a maga műhelyében s a fazekast is szokás volt felkeresni a cserépedények beszerzésére. Az agora szót piac értelemben a homerosi nyelv ugyan nem használja, ez az intézmény azonban a legprimitívebb viszonyok között sem lehetett ismeretlen. Híresebb templomok nagy ünnepei arra is alkalmat adtak, hogy a több helyről összecsődülő nép „gyülekezését” (panegyris) vásárral kössék össze.

Amikor a görög ipar nagyobb – talán a krétaihoz és egyes mykenai városokéhoz, pl. a régi Thebaihoz hasonló – fejlődést ér el, rendes körülmények közt csak 10–20 ember dolgozik egy műhelyben. Ha egy-egy cikk, mint a 7. században a protokorinthosi cserépedény, a tömegáru gondolatát ébreszti is, a mai kapitalisztikus rendre emlékeztető nagyüzemekről általában nem beszélhetünk. Rabszolgákat a régi időkben még nem fogtak be az ipar céljaira; iparral foglalkoztatott rabszolgát Homeros még a háztartás körében sem ismer. Munkástömegek igénybevételére csak a görög tyrannosok – a Periandrosok, Polykratesek, Peisistratosok – nagy építkezéseinél kerül majd a sor. Korábban inkább a vándoriparosoknak jutott nagyobb szerep, akik a gyarmatosokat is elkísérik.

A homerosi világban még a phoinikiaiak a Földközi-tenger igazi kereskedői. Az ázsiai kultúra ékességeit, fényűzési tárgyait ők közvetítik a görögöknek is. De elindult kereskedésre Mentes, Taphos fejedelme is, hogy kalózkodásai közben vasat cseréljen réz ellenében: legalább is ennek az elbeszélésén senki sem ütközött meg. A további fejlődés a hajótulajdonosnak (a nauklerosnak) és a tulajdonképpeni kereskedőnek (az emporosnak) elkülönülésében nyilvánul meg. A kereskedelmi forgalom emelésében az ión nemes ember nem mint egyszerű kereskedő, hanem mint hajótulajdonos vett részt. A pénzgazdálkodás, amely a görög világban a 7. század elejétől veszi kezdetét, nagyban elősegítette ezt a fejlődési folyamatot; a magas összegért bérbeadható hajók építtetése jó befektetésnek bizonyult. Az ilyen üzlet már magasabb gazdasági formája volt az egyszerű sarcnak, amellyel a görög kikötők urai a kereskedelmi forgalmat megvámolták. Ez az utóbbi volt pl. a Bakchiadai uralmának gazdasági alapja Korinthosban. A kereskedelmi szempont fontos marad a görög gyarmatosító és gyarmat-városok történetében. Mikor a perzsáktól szorongatott phokaiaiak letelepedés céljából kisebb szigetet akarnak megvenni a chiosiaktól, ezek nem hajlandók az üzlet megkötésére, mert – mint Herodotos mondja – attól félnek, hogy itt az új települők rakodópartot létesítenek és ez szigetüket elzárja a kereskedelmi forgalomtól. Ilyen szempontok – versengés és féltékenység – hozzájárultak a gyarmatosítási mozgalom kiszélesítéséhez.