ÖTÖDIK FEJEZET: IÓN ÉS AIOL KÖLTÉSZET. IÓN MŰVÉSZET

Gazdasági életnél és politikánál világosabban, közvetlenebbül hirdeti e korszaknak szellemét a költészet. Az egyéni szabadságnak vágyát árulják el és követelményét támasztják ugyan az előbbiek is. A gazdasági élet helyi megkötöttség feláldozásával óhajtja a létkérdéseket megoldani: vándorlással, gyarmatosítással, nagyarányú kereskedelemmel. És ugyanezt teszi a politika, midőn demokratikus alapirányával a hagyomány társadalmi és erkölcsi béklyóitól szeretné az egyént felszabadítani. De amit ezek a gyakorlati tendenciák az emberi tettek útján inkább csak sejtetnek, azt nyilt szavakba és gondolatokba foglalja a költészet.

A parosi Archilochos e korszak igazi megszemélyesítője. Az első görög lírikus, aki nemcsak hogy eltér az epika formáitól (ezt előtte elégiáival már Kallinos megtette); aki nemcsak hogy magáról is beszél (ezt már Hesiodosnál is így tapasztaltuk); de aki eredeti költészetének egész tartalmát azzal meríti ki, hogy csakis saját magát fejezi ki. Féktelen temperamentummal és határtalan őszinteséggel teszi ezt. Külső életkörülmények is előmozdították, hogy Archilochos ilyen leplezetlen formában legyen a szubjektiv érzések kifejezője. Egy előkelő úrnak és egy rabszolganőnek volt a gyermeke. A 7. század közepén élt. Örökölt vagyon hiányában a zsoldos vándoréletet választotta. Résztvett a thasosi gyarmatosítás küzdelmeiben, vitézkedett Euboiában a lelantosi síkon; harcolt hazájáért a naxosiakkal. Vér szerint vonzódott ahhoz az arisztokrata fajtához és élethez, amely épp annyi természetességgel utasította vissza a fattyúgyermeket. De helyzete és politikai meggyőződése szerint népbarát. Ennek a politikai világszemléletnek néha határozott formában kifejezést is ad. Felemás társadalmi helyzete mintha azon kiegyenlítetlen lelkek sorsát szánta volna neki, kik elsősorban mégis csak saját magukra, saját személyükre és egyéniségükre vannak utalva.

Archilochos nagysága mellett a többi ión lírikus, kikről esetleg reánk maradt töredékek alapján tudunk egyet-mást, már csak másodsorban jöhet tekintetbe. Felváltva majd az elegiakus disztichont, majd az Archilochostól művelt jambikus-trochaikus formát használták fuvolához énekelt dalaikban. Az ephesosi Mimnermos az első szerelmi elégia-költő, akit az európai irodalom története ismer. A szerelem, a fiatalság, az elmúló élet-teljesség énekese, aki mind e szépség elröppenésére gondol s ezért fájdalmas hangú is. A nagy dalköltő, a teosi Anakreon a 6. század végén az élvezettel teli pillanat „klasszikusa”. Az ephesosi Hipponax formai és tartalmi tekintetben ismét Archilochoshoz áll közel. A régi szép világ alkonyán ő az első proletár poéta. Az ión életörömnek nála elapadóban vannak a gazdasági forrásai: ő már csak koplal és káromkodik. A költészetnek kevéssé előkelő színvonalra való lesüllyedését jelenti az is, hogy ugyanez időtájt a homerosi epika a Békaegérharc megírására adott indítékot.

Külön hely illeti meg az ión lírikusok mellett az aiol dalok (a melosok) költőit. Formában és szellemben egyaránt sajátos és ión testvérétől elütő poézissel van itt dolgunk Alkaios és Sappho verseiben. Kettejök közül az asszony az emberileg mélyebb, vagy legalább is hangulatosabb és érzelmesebb. Múzsájával mindenekelőtt lányokhoz és fiatal asszonyokhoz fordul, akikkel ugyanolyan benső nevelőértékű kapcsolat fűzi össze, mint Sokratest tanítványaival, a nélkül talán, hogy valamely forma szerinti egyesületre vagy Sapphótól, a nagyműveltségű asszonytól vezetett „leányotthonra” kellene gondolnunk. Költészete még a lesbosi nők szabadabb mozgását sem feltételezi: hiszen épp ez a költészet szolgáltatja annak a bizonyítékát, hogy a társaséletben a lesbosi nők is egymásra voltak utalva. Mint másutt is a görög világban, a férfiak társadalma mellett különálló létet folytat a nők társadalma. Alkaios, Sappho kortársa, mint meggyőződéses arisztokrata és pártember veszi ki részét Lesbos szigetének politikai zavaraiban a 6. század elején. Engesztelhetetlen ellensége a tyrannosoknak és hosszú időn keresztül olyannak mutatkozik a két fél között egyeztető békebíróval: Pittakosszal szemben is. Forradalmi dalai tartalomban mintegy összeolvadnak az utókornak mintát szolgáltató bordalaival. Alkaios és Sappho dalai együtt sokkal jobban emlékeztetnek a középkori troubadour-költészetre, mint bármi más a görög világban és főkép mint a sokkal kevésbbé középkorias ión atmoszféra nagy költői.

A modern kutatás nem az ázsiai ión nyelvterületen fedezte fel a görög képzőművészet legrégebbi emlékeit. A hellén festészet „geometriai” stílusú volt, midőn új hazájában a mykenait felváltotta. Ennek a stílusiránynak, amely főleg egyenes vonalakkal dolgozott, Attika területén találjuk meg a legmagasabb fejlettségét. A hatalmas Diplyon-vázák mutatják be primitív silhouette-alakjaikkal, temetési jeleneteikkel és csataképeikkel azt, hogy mit tudott a szárazföldi görögség művészete a dór vándorlás korában, vagy röviddel utána. Mint a görög életnek első szemléltető képei is nagyértékűek ezek az athéni temetőben talált vázák.

Későbbi időre vonatkozik mindaz, amit az iónok építészetéről, szobrászatáról és festészetéről tudunk. A már többször említett megaronnak alaprajzából bontakozott ki a görög templom. Legrégibb példái: Artemis Orthia szentélye Spártában és Apolloné az aitoliai Thermosban. A belső házrészt körülfogó oszloprend (a „szárny”, a pteron) azután sajátos formát adott ennek az épületnek. A templomnak egyes részei eleinte fából készültek: tető, gerendázat, oszlopok. Különösen a dór stílus jellemző alkotórészei magyarázhatók a fatechnikából. A dór és ión stílus elkülönülése fokonként történt meg. Jól meghatározott formában csak a 6. század folyamán áll a két stílus egymással szemben. Művelőiknek lelki alapjellegét mindegyikök szemléltető módon viseli magán. A férfias erőnek, keménységnek már az ókorban is a dór oszlop volt a szimbóluma; a nőies karcsúságot és gracilitást az ión képviseli számunkra. A dór templom szoros egységbe fogja össze a részeit; az ión lazább szerkezetű, az egyes részeknek nagyobb önállóságot biztosít és a képszalag (a friz) által elevenebb, beszédesebb. A templom egyes részeit mindkét stílusnál festéssel tették feltűnővé és színessé.

A régibb ión építészetet nem eredeti hazájában, a márványhasználat első helyén, Ióniában tanulmányozhatjuk legeredményesebben. Azok a hatalmas méretű kisázsiai templomok, az ephesosi, miletosi és samosi, amelyek már szóba kerültek, alapozásuk kivételével elpusztultak és így csupán építészeti méreteikről és beosztásukról szerezhetünk némi tudomást. A későbbi ión templomról a szárazföldi Hellasnak egy-két megmaradt vagy rekonstruált emléke adhat képet: Delphoiban pl. a gazdag siphnosiaktól emelt kincsesház a 6. század végéről; Athénben az Akropolis Nike Apteros temploma és az Erechtheion az 5. századból. A siphnosiak kincsesháza mutat először mennyezettartó karyatiseket. Itt az oromzat szobrai és a friz reliefjei az archaikus ión szobrászat elevenségéről és beszédes voltáról tanuskodnak. A monumentális szobrászat a 7. században bontakozik ki a görögök között, épúgy, mint a templomépítés, amellyel a legszorosabb kapcsolatban van. Ettől az időtől kezdve találunk embernagyságú férfi és női alakokat márványból kifaragva ión területen is. Később, Rhoikos és Theodoros, az első ércöntő szobrászok működése után ércszobrok is megjelentek a márványból faragottak mellett. Ióniában iskolák szerint és több nemzedéket felölelő családi hagyomány alapján különülnek el a művészi teljesítmények. A naxosi, samosi, miletosi iskola mellett beszélhetünk itt egy chiosiról is, amelynek tagjait három nemzedéken át név szerint is meg tudjuk jelölni. Az ión szobrászatnak egyik legrégibb emléke az az Artemis-szobor, amelyet a naxosi Nikandre állított fel Delosban. Itt az alak deszkaszerű kidolgozása a fatechnika hagyományait mutatja. A Cheramyestől felajánlott samosi Hera-szobor kerek alsó testén a ruházat redőzöttségével is elárulja az érctechnika hatását. A Delos szigetén nagy számban talált későbbi női alakok épp a ruharedőzet kidolgozásával fogják az ión szobrászat fokozatos haladását feltüntetni. Ülő, nehézkes, idomtalan férfialakok szegélyezték valamikor Miletos mellett a Panormos kikötőjéből a Branchiadai jóshelyéhez, a Didymeionhoz vezető szent utat: ezeknél a szobroknál kétségtelen a keleti hatás. De az utánzás mellett bizonyos belső fejlődést, haladást is vehetünk észre a tíz ajándékozó képének egymásutánjában. Ezzel szemben az archaikus szobrászat másik jellemző típusa: a mezítelenül álló ifjú-szobor valószínűleg annak köszönheti eredetét, hogy a szigetvilág dórjai, elsősorban a krétaiak, a bal lábával előrelépő egyiptomi férfi-szobrot kezdték utánozni. Különös említést érdemel a Delosban talált Nike-szobor; szárnyasan, lebegő helyzetben van itt a győzelem istenasszonya feltüntetve, az ión archaikus művészet szellemének legjellegzetesebb kifejezője.

Nagyméretű festmények – minthogy ilyenek a görög világból egyáltalán nem maradtak reánk – természetesen az ión területen is hiányoznak. Pedig az irodalmi hagyomány szerint a samosi Bupalos már a 7. században megfestette a magnesiaiak küzdelmét a kimmerioi népével és egy másik samosi, Mandrokles, képben örökítette meg Dareios átvonulását a bosporosi hajóhídon, amelyet ugyanez az ión művész épített. Mi azonban a vázákra, a sokféle formájú cserépedényekre vagyunk utalva, ha az ión festészet fejlődését magunk elé akarjuk állítani. Teljes képet ugyan így sem nyerünk a különböző korok és helyek művészi munkásságáról, az egyes nagyobb műhelyeknek létezését és elkülönüléseit itt egyelőre csak tapogatódzva tudja a vázákkal foglalkozó régész megállapítani. Egészben véve az ión vázafestészet is azokon a fejlődési fokokon ment keresztül, amelyeket egyebütt is tapasztalunk a görög edényfestészet terén: a geometriai ornamentikát idővel állat-frizek váltják fel, hogy végül isteni és emberi jeleneteket mutasson be a vázakép. A keleti befolyás itt Ióniában természetesen közvetlenebb, mint a nyugati testvéreknél és ez esetben is azok a sajátságok választják el az ión figurális festészetet a dór művészetnek hasonló alkotásaitól, amelyeket már a szobrászatban is felismerhetünk: aprólékosabban kidolgozottak, mozgékonyabbak az ión vázák alakjai és jelenetei, mint a dórokéi. Az állatok: nyulat hajszoló kutyák vagy a magukban legelésző kőszáli kecskék és szarvasok pompás természet-megfigyelésről tesznek tanúságot. Az ión szellemnek humor iránti érzékét az úgynevezett Busiris-váza alkalmas bemutatni: az ijedtség groteszk mozgásai között rebbennek szét a szerecsenfiúk Herakles megjelenésére.

Az ión művészet sem a festészetnek, sem a szoborkészítésnek a terén nem alkotott véglegeset; legszebb építési emlékeit is a görög szárazföld őrzi. Ennek a művészetnek akkor lesz majd folytatása, amidőn – a perzsa hódítások következményekép – ión művészek lepik el Hellast és a görög Nyugatot, hogy tudásukat itt érvényesítsék vagy azt másoknak itt adják tovább. Az athéni Akropolison talált kore-k (fiatal nők szobrai), ruházatuk aprólékos kidolgozása által épúgy ión ízlésről tanúskodnak, mint Alxenor sírköve Orchomenosban, vagy a római Ludovisi-villából előkerült finomművű Aphrodite-relief és a berlini Altes Museum gyöngye: a „trónusán ülő istenasszony”.