HATODIK FEJEZET: IÓN FILOZÓFIA ÉS TUDOMÁNY

A gazdasági élet az egyént anyagilag függetlenítette, a politika viszont társadalmi-erkölcsi tekintetben. Költői-művészi reflexió érzelmi alapon helyezte őt a külvilággal szembe és emelte ilyenformán öntudatosságát. De a legnagyobb lépés még hátra volt: a tudás igényével fordulni a külvilághoz és az igazság nevében tenni fel a kérdést annak mivoltáról. Így született meg a görög filozófia Ióniában és vele együtt az egész európai filozófia. Mert egyetlen fejlődési folyamatnak tekinthetjük az egész európai bölcseletet. Ez a folyamat Thalesszel kezdődött és a mai napig sem fejeződött be. Amit Herakleitos szüretelt, az még Platon és Aristoteles elméjében is forrott s a görög aszú kóstolgatása nélkül a mai gondolkodók sem szoktak az igazság asztalánál ülni.

„Minden víz, mert abból lesz és azzá lesz”, így hangzott körülbelül Thales elmélete. Nem a gondolat-tartalom itt a fontos, hanem a gondolkozás formája: az igazság nevében és érdekében tett tudományos kijelentés, amely távol áll minden idegencélú, gyakorlati igényeket kielégítő ismerettől. És épp itt van a nagy szakadék a görög és a keleti népek tudása között. Utóbbiak – az egyiptomiak és babiloniak – is sok mindent tudtak, ami a gyakorlati élet követelményeként az időszámításhoz, a földméréshez, az emberi test gyógyításához és egyéb technikai készségek megszerzéséhez szükséges volt. Öncélú, önzetlen tudományt először a görög művel. Azután nemcsak egyszerűen tudományról, hanem egyenesen filozófiáról van szó a thalesi tételnél. Ez rögön az egész mindenségről s nem annak egyes részeiről kíván felvilágosítást adni. Mindenséggé fogja össze a részeket, hogy ilyformán egységes magyarázatot adhasson az egész világról. Sőt még ezenfelül: az elvont gondolkodás ideális formájával, egyetlen elvvel magyaráz, midőn – a jelenségek sokféleségének ellenére a vízben látja meg a dolgok lényegét.

Az ión filozófia fejlődése valósággal logikai sorrendben ment végbe. Thales az alapanyag felvételével, megnevezésével kezdi. Az ugyancsak miletosi Anaximandros az alapprincipiumnak, az „arché”-nek általános sajátságait iparkodik az „apeiron”, a határtalan fogalmával meghatározni. Viszont az ephesosi Herakleitos gondolkozásában már nem az alapanyag vagy ennek minősége, hanem megnyilatkozási módja, a mozgás problémája állott előtérben. Fejlődéstani szempontból azt mondhatnók, hogy az ión filozófia, statikus feltevésekből indulva ki, a dinamikus megállapítások irányában mozgott. A világkép helyességét tekintve rendkívül nagy haladást jelentett az az egy emberöltő, amely Thalest Anaximandrostól elválasztotta. Anaximandros földje már szabadon lebeg a világürben és itt egyik irányban sem esik le, mert az égbolt minden pontjától egyenlő távolságban van. Ő még hengeralakúnak ismeri földünket, a gömbalak gondolata csak Pythagoras iskolájában vetődik fel. Az egész világegyetem keletkezését azután hatalmas képben szemlélteti Anaximandros. Neki köszönheti a tudomány az első világtérképet is, melyet az ión historié-nek (a járás-kelésen alapuló kutatásnak) ez a nagy képviselője bizonnyal a tengerészek feljegyzéseinek, a kikötőt kikötővel összekötő mérések felhasználásával készített el.

Anaximandrosnál jóval kisebb jelentőségű tagja a miletosi „iskolának” Anaximenes. Ő a levegőt vélte alapanyagnak. A sűrűsödés és ritkulás eszméje által ő lesz a mechanikus világnézetnek tulajdonképpeni megalapítója. De csúcspontját az ión filozófia a 6. és 5. század átmeneti idejében Herakleitos gondolkodásában éri el. Az Athénben élő Anaxagoras – bár Klazomenaiból származott már az athéni műveltségi körbe tartozik; ugyanígy az atomisztika is, mert itt – Epikurosszal – kapcsolódtak bele az abderai Demokritos tanai az egyetemes görög filozófiába. Herakleitos az ellentétek filozófusa, nemcsak olyan értelemben, hogy az ellentétek harmóniáját tanította, hanem azért is, mert személyében és eszméiben egyaránt nehezen kibékíthető ellentétek igyekeznek egymásnak kezet adni. Előkelő papi családból származott. Ennek ellenére kemény szavakkal ítélte el a görög kultusz hagyományos szokásait: az istenszobrok tiszteletét és a véres áldozatot. Szenvedélyes hangon kelt ki a misztériumok ellen és az ihlet szavaival, a prófétai kinyilatkoztatás külső formái között hirdette a hivatalos helyett a saját új „vallását”. A magányt kereste. De azért mégis könyvet írt és helyezett el az istennő házában, mert amint a görög líra nem ismerte a közönségtől elvonatkoztatott magány költészetét, a görög filozófia sem a monológot. Herakleitos vérbeli arisztokrata volt, aki kicsinyléssel tekintett le a tudatlan és rosszhajlamú sokaságra. De azért alkalomadtán lelkesen hívta fel épp ezt a sokaságot az államtörvények megvédelmezésére. Alvajárónak nézte az átlagembert, noha filozófiáját közös emberi értelmünkre appellálva szerette volna igazolni. Végül: ámbár a szüntelen változást hirdeti, mégis a mozgásnak változatlan örök rendjében találja meg a világegyetem legfőbb törvényét. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy abszolutisták – mint Hegel – és relativisták mindmáig egyaránt hivatkoznak rá.

A herakleitosi filozófia középpontjában az a gondolat áll, hogy változatlan nyugalomban semmi sem marad meg, hogy minden mindenkor az átmenet folyamatában van. Igazi ión gondolat, amely az ión szellemnek az érzékelések becsülésére való készségét választja kiindulási pontjának, hogy ebből azután olyan elvont tételhez jusson el, amely még az érzékelési tapasztalatokat is meghazudtolja. Mert Herakleitos szerint a nyugvás még akkor sem való, amikor érzékünk annak látja vagy hallja; a szemek és a fülek hamis tanuk a herakleitosi ismeretelmélet értelmében. Szerinte a mozgás, a változás főleg az ellentétek formái között jelentkezik. Dinamikus elvvé válik ilyenformán még a logikai ellentmondás is; a világ harmóniáját, az egymást követő és kiegészítő ellentétekből magyarázza: „mindennek atyja a háború”, így hangzik Herakleitos tantétele. De ami ekként mindig más és más, az egyszersmind ugyanaz is, mert csak az örök anyagnak, a tűznek változata. A tűzé, amely „felfelé vezető útján” a léleknek, a „lefelé vezetőben” meg a vizen keresztül a földnek formáját ölti magára. S amint itt – a szubsztanciák körében – a tűz képviseli az állandónak, a maradandónak eszméjét, úgy háramlik a funkciónak, a mozgásnak birodalmában a „logos”-ra ez a szerep. Herakleitos már ismerte Pythagoras és Xenophanes bölcseletét is. Mindkét vetélytársát azzal a soktudással (polymathié-vel) vádolta meg, amely „nem ad észt”. Ő Xenophanes, sőt talán már Parmenides egység-filozófiájával szemben fejtette ki az ellentétek pólusai között mozgó különféleségek bölcseletét. A lét és keletkezés, a megmaradás és változás, az egység és sokaság nagy metafizikai problémája vetődött fel itt, két ellentétes formájában egymással szembeállítva.

Ión eredetű a görög filozófián kívül a görög tudomány is. Már eddig is úgy találtuk, hogy főleg asztronómiai, földrajzi és néprajzi dolgok iránt érdeklődött az ión „historié”. Magának a históriának, a történettudománynak anyaga szintén nem utolsó sorban csak mint az utazgatásoknak, tudakozódásoknak eredménye lett önálló érdeklődési tárgy és került a földrajzi-etnográfiai anyag mellé. Hogy Herodotos munkájában olyan nagy terjedelmet foglalnak el a hely- és nép-leírások, azt az ión „historié” természetes következményének kell tartanunk. Ilyen ión értelemben vett történetírást végzett miletosi Hekataios. Őt szokás a „történetírás atyjának” emlegetni.

Ión tudományszomja alapította meg az orvostudományt is. Ez Asklepios-szentélyekhez csatlakozó iskolák keretei között alakult ki, mint a kosi vagy knidosi iskola és úgy látszik kezdettől fogva arra a széles tudományos alapra helyezkedett, amelyet földrajzi és klimatológiai megfigyelések kínáltak számára. Az 5. századból reánk maradt „hippokratesi Corpus” ad nekünk – sokféle tartalmú és eredeti könyvével – erről az irodalomról világos képet. Magyar nyelven is bő tájékozódást szerezhet róla az érdeklődő a Hippokratesről és a görög felvilágosodás tudományáról szóló munkából.