MÁSODIK FEJEZET: GÖRÖG ARISZTOKRÁCIA

A spártai intézmények – mint a dórizmus szélsőséges kifejezői – különösen alkalmasak arra, hogy a dór és az ión természet ellentétét szemünk elé állítsák. Az egyik oldalon a hagyománytisztelet, amely ősrégi szokásokat őriz meg vagy használ fel adott szükségletek kielégítésére; a másik oldalon a változtatás kedve, az újdonságszeretet, melyet „neoterismos”-nak nevez el az ión felvilágosodáson nevelkedett athéni reflexió. A dór szellem a közösség életét és ennek hatalmi érdekeit helyezi törekvéseinek középpontjába. Elsősorban mindig az államra gondol és azokra az erkölcsi feltételekre, melyeken annak ereje nyugszik. Ezzel ellentétben láttuk, milyen gyenge oldala volt az iónságnak az, hogy kellő koncentráció hiányában mennyire nem tudott szorosra fogott, céltudatos, terjeszkedésre alkalmas állami életet teremteni. Inkább művészi és tudományos hajlandóságaiban élte ki magát az ión géniusz, mintsem olyan ideálok megvalósításában, melyeket közvetlenül gyakorlati, akarati természetünktől követel meg a társas együttlét.

Mindennek eredményeképpen inkább individualista jellege volt az ión világnézetnek és kultúrának azzal a kollektív szemléletmóddal szemben, amely a dórizmust jellemzi. Már az ión felvilágosodás korában éreztük, hogy az itt vallott gondolkodásnak a következetesség útján el kell majd jutnia ahhoz az eszméhez, hogy senki és semmi nem áll az egyén fölött: hogy senki és semmi nem feszélyezheti ennek akaratát és hogy az állam maga is eszközzé tehető ennek a szolgálatában.

Ettől a gyakorlattól mindenkor megóvta a dórizmust az egyén fölött álló értékek hite. A spártai alkotmányban és életrendben csak a közösség részeként van meg az individuumnak a létjogosultsága és értelme. Herodotos mutatja be történetének egyik helyén a keleti tömeg-ember ellenpárjaként azt a spártai harcost, aki egymagában is felveszi ugyan a versenyt a többi népek egyes tagjaival, de mint csapatának kiegészítő része egyenesen legyőzhetetlen.

A többi dór állam a Peloponnesosban sok tekintetben teljesen más fejlődést mutat, mint amelyen a lakedaimoni állam ment keresztül. Pedig alig lehet kétséges dolog, hogy azok is ugyanazon alapintézményekből indultak ki, mint Spárta maga. Így például azt a rendszert, amely az államterületet valamiféle formában „meghódított” népek földjével (az úgynevezett perioikis-szal) veszi körül és biztosítja, valamennyi dór államban megtalálhatjuk. Argos belső története lényegében nem egyéb, mint közvetlen környezetéhez való viszonyának története; Kleonai, Orneai, Hysiai pacifikált autonóm városok maradtak ez események folyamán; Asine, Mykenai és Tiryns idővel megsemmisültek. Amit csak Spártában találunk és egyebütt nem, az a földbirtok egyenlősége, a minden teljesjogú polgárt magábazáró klaros-rendszer. A többi dór államban az egyenlőtlenítésnek folyamata vagyoni alapon ment végbe. Spártában a dór hódító-rétegben külön arisztokrácia a jog- és birtok-egyenlőség miatt nem alakult ki. Itt olyan értelemben beszélhetünk arisztokráciáról, hogy az alkotmányon kívül állókkal szembehelyezve minden spártait arisztokratának mondunk. Amikor a következőkben a görög arisztokráciát jellemezzük, elsősorban a többi dór állam viszonyai lebegnek szemünk előtt és csupán bizonyos megszorítással – az egyik oldalon Spárta, a másik oldalon az ión polisok is.

A görög „polis” arisztokráciája következetesen fejlődött ki a homerosiból a városi élet kialakulásával párhuzamosan. A lakosok nagyobb számával együtt tömörebb és mégis differenciáltabb polis-élet – a „politika” előfeltétele és alapja – állandóbb és kizárólagosabb jellegű vezetést, közigazgatást igényelt. Ezt a királyság alkonyán a nemesség vállalta magára. Tette ezt oly módon, hogy bátran kimondhatjuk: a polis eszményét, a közügyek intézésében felolvadó egyén ideálját az összes görög államformák közül az arisztokrácia közelítette meg a legjobban. Látni fogjuk majd, hogy még a görög demokrácia is nagyon sok esetben arisztokratikus intézményekhez nyúlt vissza, ezeket utánozta vagy tette egyenesen a magáévá, anélkül, hogy az eljárárásában rejlő következetlenséget akár csak észre is vette volna. Nagy kár, hogy a 7. századbeli görög anyaországnak erről a letűnt világáról közvetlenül vajmi keveset tudunk. Átmeneti állapot volt a nemesség uralma: vagy a demokráciának engedett előbb-utóbb helyet a tyrannison keresztül, vagy lassankint a későbbi oligarchikus államformák valamelyikéhez vezetett. Megmaradt művészi emlékekből, tovább élő intézményekből és az arisztokrata-szellem már későbbi költőiből: Theognisból és Pindarosból, tehát rég elmondott szavaknak mintegy visszhangjából lehetséges csak azt az életet újból magunk elé varázsolni, amely általános volt ugyan annakidején az egész görög szárazföldön, de mégis a vele kongeniális dórok közt nyerte el klasszikus formáját.

Arisztokrácia, szociális vonatkozásaiban, származást jelent. A származás ténye itt a fontos és nem az elmélet, melyet az arisztokratikus gondolkodásmód utólag, hanyatlási korokban szokott a tényekhez fűzni. Közvetlen valóságában érezte a dór arisztokrata, hogy jobb, gazdagabb és előkelőbb a másfajtájúnál, tehát hogy a fölény minden elemével rendelkezik. Ezeket a külső és belső elemeket Aristoteles nem minden elméleti nehézség nélkül igyekezik az előkelő származás (az „eugeneia”) fogalmán belül egymással viszonyba hozni.

Elsősorban született katona a görög arisztokrata. A polist főleg fegyverrel lehetett és kellett szolgálni ebben az időben. A polis és a nemesség érdeke pedig tökéletesen egybeesett. Nem pénz kérdése még a fegyverhordás (ennek gazdasági feltételei egész természetesen úgyis megvannak) és csak egy további demokratikus fejlődés teszi meg az önköltségen kiállított fegyverzetet a polgárjogok alsó határává. Archaikus szobrokhoz és vázákhoz, utóbbiak közül főleg a korinthosiakhoz kell fordulnunk, ha szemtől-szembe akarjuk látni ezeket a dór arisztokratákat vagy legalábbis közvetlen utódaikat, amint háborúba vagy versenyre indulnak, lesben ülnek vagy nyílt küzdelemben viaskodnak arcvédőkkel ellátott sisakjaikkal és nagy kerek pajzsukkal, amelyet Gorgo-fej vagy címerszerű szimbólum díszít. Még mulatságaik, szórakozásaik is a katonai erényekkel vannak összefüggésben. A vadász szenvedélyét egy későbbi irat a honvédelmi készség megszerzésével okolja meg. Ugyanezzel lehetett az athlétika szeretetét igazolni. Az olympiai versenyeket a dór kultúra tette meg a görög nemzetközi érdeklődés középpontjává; a dór kultúra eredményeként lett a hellénség gondolata gymnasionoktól, palaistráktól a legkésőbbi időkig elválaszthatatlan. Itt van végső forrása annak a társadalmi jelenségnek is, hogy a görög gentleman (az athéni „kalos kai agathos”) eszményképe mindenkor rejtett magában valamit a külső szépségre és ügyességre büszke „athletes”-ből.

Amilyen természetesen katonáskodott, éppolyan természetesen „politizált” a dór arisztokrata. Minthogy az állam vagyonával (földjével) és jövedelmével (adóival, vámjaival) ő rendelkezett, a vezetés és igazgatás feladatát is vállalnia kellett az állami közösség fenntartása érdekében. Mindezért külön díjazásra már nem tarthatott igényt: nobile officiumként töltötték be a görög arisztokraták – mint utódaik a modern államokban, egész a legutóbbi időkig – a hivatalokat. Ezt az ingyenes szolgálatot követelik meg azután polgáraiktól a görög demokráciák is. Teszik ezt majd az erősen megnövekedett állami teendők idejében is, amikor azok a gazdasági feltételek hiányoznak, amelyek a gazdag arisztokratákat hivatalaik ingyenes ellátására képesítették. A görög demokrácia egyik kiáltó ellentmondását és következményeiben egyik legsúlyosabb baját ép ebben az arisztokratikus örökségben kell keresnünk. Ez tette a homo oeconomicus rovására homo politicus-szá a görögöt és ezen szeretett volna utóbb az athéni demokrácia úgy segíteni, hogy a polis életében való részvételért – amennyiben ez a polgár idejét külön igénybevette – napibért juttatott.

A legnagyobb hatalmat a senatus: a bulé (dórul: bólá) képviselte az arisztokratikus alkotmányokban. Mellette a népgyűlés – ha egyáltalán résztvett – csak azokban a kivételes esetekben szerepelt, midőn a nemeseken felül a polgárság összességére, tehát a kisebbjogúakra is történt valamely életbevágó kérdésben hivatkozás (ez a népgyűlésnek, az ekklesiának eredeti értelme). Kooptálás útján lesz számban teljessé a tanács és ez a szám nem szokott túlságosan nagy lenni (Korinthosban 80): kevés ember illik az annyira zártkörű polisnak legkizárólagosabb formájához, a zártkörű oligarchiához. Ahol ennek az államformának szélsőséges elve érvényesül, ott egyszerűen a fiú követte az apát a tanácstagságban; hiszen az arisztokrácia különben is a születési privilégiumra van felépítve. A változást és periodicitást legfeljebb az egyes hivatalok képviselik itt: az egész életre szóló magisztrátus mellett vagy helyett elég hamar alakul ki a görög arisztokráciákban is a több vagy csupán egy évre szóló megbizatás. Törvényhozásra, végrehajtásra és bíráskodásra egyaránt kiterjedt a tanács illetékessége. Legfőbb bíráknak találjuk gyakran az efféle tanácsok tagjait azokban a későbbi korszakokban, amikor a közigazgatási teendők elvégzésére a régi mellett már egy új bulének szükségét is érezte a demokratikus fejlődés. Szokásjog, szóhagyomány, emlékezés döntik és intézik el a végrehajtás és igazságszolgáltatás vitás ügyeit. Az írás csak a 7. és 6. századnak átmeneti idejében kezdett nagyobb szerepet játszani a görög mindennapi életben és a hivatalos világban is, mint ezt a törvényeknek azidőtájt gyakoribb írásbafoglalása a legvilágosabban mutatja.

Jól meghatározott és körülírt jellege volt a görög arisztokrácia egész világnézetének. Herakles alakja állott őrt – megszemélyesítő szimbólumként – e világfelfogás fölött. Benne, különösen a dórok, az önfegyelmezés héroszát tisztelték, aki másnak szolgálatában vitte végbe emberfölötti tetteit. Tételekből összeállított erkölcsi kódex természetesen nem áll rendelkezésünkre. De a hét bölcsnek vagy a Pythagorasnak tulajdonított mondásokból és nem utolsósorban Pindaros költészetéből nem nehéz azt a szellemet visszaidéznünk; amely a görög arisztokráciát kezdettől fogva eltöltötte. Az őszinteségnek, az igazságszeretetnek követelménye áll itt előtérben; a megalkuvást, a ravaszkodást már csak a hanyatlás korában ajánlgatják Theognis tanácsai. A mértéktartás, a meghajlás az isteni akarat előtt a legfőbb erények közé tartozik itt, éppen azért, mert hatalmának, erőforrásainak világos tudatában élt a görög arisztokrata. Arról a vallási kapcsolatról, amely a dór nemességet Delphoihoz, Apollon vallásához kötötte, Pindaros ódáiból is tudomást szerezhetünk. Herakles mellett Apollon alakja is kifejezője a görög arisztokrácia világnézetének – bizonyos tekintetben szemben Dionysos-szal, a demokrácia szellemével rokonabb istenséggel.

Nem sokáig tarthatta magát teljes tisztaságában a peloponnesesi arisztokrácia. Újabb kronológiai feltevés szerint a 7. század vége jelenti itt a tyrannis eljöttét. Korinthosban Kypselos döntötte meg a Bakchiadai nemzetségének uralmát és emelte a várost – fiával és utódjával, Periandros-szal együtt – a gazdasági jólét magas fokára. Az államhatalomtól irányított gyarmatosításnak ők voltak a kezdeményezői (Leukas, Anaktorion, Ambrakia, Apollonia és Epidamnos a gyarmataik Észak-Görögország nyugati partvidékén); a művészetnek és költészetnek egynémely újítása az ő idejüktől kezdve fűződik Korinthos nevéhez. Megarában Theagenesnek hívták az átmeneti tyrannis birtokosát; Sikyonnak meg Kleisthenes lett az ura az Orthagoridák családjából. Ez tudatosan igyekezett az alsóbb néposztályt a dór nemesség rovására emelni és az Argosra emlékeztető Adrastos-ünnepek helyett Dionysos tiszteletét szervezte meg Sikyonban. De készséggel sietett Delphoi segítségére is, midőn a 6. század elején Krisa önkényeskedése az úgynevezett „szent háborúra” (az elsőre) adott alkalmat.

Változatlan formában az arisztokrácia a dór népek között sem maradt meg. De íme a bizonyíték ahhoz, hogy a dórság valamelyes ragaszkodást az antidemokratikus alkotmányokhoz a későbbi időkben is megőrzött: többnyire a „kevesek uralmát”, az oligarchiát képviselik vagy támogatják a dór államok a demokráciával szemben azon a hosszú küzdelmen át, amely az 5. századtól kezdve folyik alkotmányjogi téren a görög polisokban. Spárta előszeretete az oligarchikus államrend iránt közismert. Krétában csak nagykésőn, a 3. század folyamán győzedelmeskedett a népuralom; addig legfőbb hivatalnokaikat csak bizonyos előkelő családokból válogatták ki a krétai városok és ezek tanácsai élethossziglan működő tagokból voltak összetéve. Korinthost Pindaros az Eunomia (jórend) városának üdvözli, ahonnan száműzve vannak Hybris és Koros (az elbizakodottság és féktelenség), arisztokrata szempontból nézve a demokrácia velejárói. Argost csak Athén közelsége vonta – az 5. század első negyedétől kezdve – a népuralom vonzásának körébe, de azért még egy századdal később is akadt itt oligarchia elég a nép dühe és ítélete siralmas prédájául. Aigina és Rhodos előkelő családjait a pindarosi dalok a dór hagyomány hithű ápolóiként mutatják be és az utóbbi sziget csakugyan ősi alkotmányának köszönhette, hogy a hellenisztikus időkben az érte versengő diadochosoknak (Ptolemaiosnak és Demetriosnak) martalékává nem lett.