HARMADIK FEJEZET: PEISISTRATOS

Solon törvényhozói működése befejeződött a Kr. e. 6. század első évtizedével. A Peisistratos uralomra jutását megelőző idők zavarosságát már Aristoteles teljes biztossággal kiolvashatta az archonok névsorából, amely Athén történetének vezérfonala az utókor számára. Két évet – a Kr. e. 590–89 és 585–4-et – az anarchia szó jelez benne. Annyit jelent ez, hogy nem volt archon. Erős pártok kialakulása ebben az időben megérteti, miért nem sikerülhetett archont választani. Szemben állottak egymással a földbirtokos Síklakók (pediakoi) a tengeri és kereskedelmi érdekeltségű Partiakkal (paraloi). Ezekkel szemben pedig – úgy látszik – Peisistratos szervezte meg a keményebb Hegyilakók (diakrioi) pártját. Az anarchia után Damasiasnak két évig és két hónapig sikerült archonkodni. Tyrannisra törekedett-e? Magatartását így értelmezhették, s harmadik évének hátralevő idejére 10 archont választottak: ötöt az eupadridai, hármat a parasztok (agroikoi), kettőt az iparosok (demiurgoi) sorából. Csupa megoszlás az athéni társadalmon keresztül-kasul. A régi törzsi, nemzetségi, phratria-szemponton és a vagyoni osztályokon kívül íme még két szempont érvényesülése. Úgy látszik minden szempontnak érvényesülnie kellett, mert – amint e kornak az a kitűnő összefoglalója mondja, akit e fejezetben kevés kiegészítéssel követni óhajtunk – „még nem tudta átfogó szellem kihasználni az új nagy lehetőségeket.” Ez az átfogó szellem jelentkezett Peisistratos személyében.

Attika keleti partjának „kietlenségre legalkalmasabb” hegyvidékén, Brauronban volt otthon, ugyanott, ahol a szűz Artemis még medvék úrnője volt. A Neleidai nemzetségéhez tartozott. Sem Solon, sem ő, sem utánuk Kleisthenes, akiben végre az Alkmaionidai nemzetsége lett Athén formálójává, sem a tetőpont Alkmaion-ivadékai: Perikles és Alkibiades nem törték meg azt az ősi attikai formakövetelményt, hogy a „nép” nagy „vezérei” a legnemesebbek. Híressé Peisistratos abban a háborúskodásban lett, amelyben sikerült Salamist is Megara hatalmi köréből Athénébe átkapcsolni. Ő volt Nisaiának, Megara Salamisszal szembenfekvő kikötőjének elfoglalója. Olyan ember számára, aki mint Peisistratos, agonra vágyó erőktől feszült, ez az idő rendkívül csábító volt. Nem hiányoztak egyenrangú ellenfelek. Solon lehetővé tette volt az Alkmaionidai száműzött nemzetségének a visszatérést. Ezek a Partiakkal léptek szövetségre. Vezérük Megakles volt. Solonhoz és a mérsékelt soloni irányhoz ők állottak a legközelebb. Velük szemben a Solon előtti állapothoz visszatérni vágyó Síklakók küzdöttek az uralomért, élükön Lykurgosszal az Eteobutadai nemzetségéből. Peisistratos a sokkal szegényebb hegyi nemeseket nyerte meg magának.

Hogy e kor pártvillongásait mint kell elképzelnünk, arra nézve is tanulságos első lépése a tyrannis felé. Állítólag az ellenpárttól elszenvedett sebekre hivatkozva elérte, hogy a népgyűlés bunkós testőrség tartását engedte meg neki. Ezzel a testőrséggel foglalta el az Akropolist első ízben. Amikor elűzik, az addig ellenséges Alkmaioni támogatása segíti újra hatalomra. Megaklesszel lép szövetségre, leányát veszi el feleségül. A visszatérés csele – vagy a róla szóló elbeszélés –, ismét jellemzően világítja meg a kort. Herodotos részletesen elmondja nekünk, mint vonult be Peisistratos ekkor Athénbe. Istennői termetű, gyönyörű attikai leányt felöltöztettek Pallas Athene módjára, elterjesztették azt a hírt, hogy az istennő maga hozza vissza Peisistratost Athénbe. Hírnökök jelentették be ezt hangos szóval a városban, s rögtön utánuk már érkezett is, Pallas Athenejével egy szekéren, a tyrannos. Herodotos együgyűnek találja a cselt és az athénieket, akik hittek neki. Ez az elbeszélés mindenesetre azt bizonyítja, hogy az istenek személy szerint való megjelenése ennek az Athénnek az életében még elképzelhető volt, mert vagy Peisistratos csele, vagy a visszatérésnek ez a legendája – hitelre talált. Az athénieknek isteneikről alkotott fogalmaik a 6. században még nem oszoltak meg „babona” és „felvilágosodás” között. A teljes elevenségű görög vallás szempontjából sem az egyiknek, sem a másiknak nincs jelentősége.

Peisistratosnak ekkor két fia volt már előbbi feleségétől: Hippias és Hipparchos. Megakles leányától, a szentségtöréssel és átokkal terhes multú Alkmaionidai véréből nem óhajtott gyermekeket. Ez ismét ellene fordította Megaklest és vele együtt a Partiakat. Peisistratos ellenségei összefogtak és elűzték a tyrannost másodszor is. A thrák tengerparton, Makedonia szomszédságában talált működési területet és alapot arra, hogy a visszatérésre szervezkedjék. Segítettek a visszatérésben Eretria Euboia szigetén és Thebai. Argosiakból szervezett zsoldoshadsereget és a kölcsönös támogatás kapcsolata fűzte össze Lygdamisszal, aki az ő segítségével szerezte meg később a tyrannist Naxosban. Marathonban kötött ki Peisistratos, hogy újra ura legyen Athénnek. A döntő csatát állítólag ismét csellel nyerte meg. Az odysseusi vonás uralkodik abban az arcban, amelyet a közvetlen utókor megőrzött róla. Odysseus most végleg visszatért, szétkergette a kérőket és élete végéig uralkodott.

Az Alkmaionidai nemzetségének ismét számkivetésbe kellett mennie. Akik Peisistratos ellenfelei közül Athénben megmaradtak, azoknak a gyermekei kerültek túszokul Naxosba, Lygdamis őrizetébe. A Philaidai törzséből való Miltiades – akinek a leszármazottai között egymást váltották fel a Kimonok és Miltiadesek – Thrákiába vándorolt ki, úgy mint előbb Peisistratos. A dolonkosok törzse keresett és talált benne fejedelmet magának és Athén ily módon vazallusállamhoz jutott a thrák Chersonesoson. Peisistratos pedig otthon azzá lett, amit modern történetírók „alkotmányos tyrannosnak” neveztek el. Úgy is próbálták ezt a fajtáját a tyrannisnak meghatározni, hogy középen áll a legrégibb idők patriarchális királysága és a demokratia korának népvezérsége között.

Solont, aki – mint említettük – a Peisistratos első uralma alatt még élt, bántalom nem érte, tekintélye csorbítatlan maradt. Törvényeit a tyrannos mindvégig meghagyta nagyban és egészben érintetlenül. Alak szerint saját személyére nézve is érvényeseknek ismerte el őket és megjelent, mint legfőbb bíróságnak, az Areios pagos tanácsának ítélőszéke előtt. Az archonválasztásoknál természetesen érvényesíteni tudta akaratát és a legfőbb hivatalnokok egyike rendszerint az ő családjából került ki. Az Akropolison lakott. Zsoldossereget tartott fenn személyének védelmezésére és a földadónak a behajtására. De nemcsak erre az anyagi forrásra támaszkodott. (Ez a tyrannis későbbi folyamán könnyebbedett: egy tizedről egy huszadra szállott le.) Rendelkezésére állottak a laurioni ezüstbányák Attikában és még gazdagabb bányaterület volt thrákiai birtoka. Elmenekült, számkivetésben élő ellenfeleinek a birtokai pedig lehetővé tették, hogy a „hektemoros”-oknak földet adjon és jobbágysorukból felszabadítsa őket. Ez a Hegyilakókon kívül is, a legszegényebb földművelők előtt általában népszerűvé tette a tyrannost. Anekdoták maradtak fenn Athén jó urának barátságos látogatásairól Attika keményen dolgozó parasztjai között. Peisistratos kapcsolatai Argosszal, Eretriával, Naxosszal kifelé erősítették Athént. A tyrannos szerezte vissza az elvesztett Sigeiont s ő nyitotta meg az utat a Propontisra, ő szerzett érdemeket Athénnek Apollon szigetén, Deloson. Mindez előkészítése volt a következő században kibontakozó athéni terjeszkedési politikának.

Peisistratos lényeges alkotásai azonban nem politikai természetűek, legalább is nem elsősorban és csak azok. Vallási alkotásoknak sem lehet nevezni őket modern értelemben, de antik értelemben igen. A görögök az államtól elválasztott vallási testületet nem ismertek, még kevésbbé mind a kettőtől elválasztott vallásos ént: számukra hétköznap és ünnep egyaránt vallásos történés volt, vallásosnak lenni annyit jelentett, mint görögnek lenni és a legjobb görög volt a legvallásosabb. Olyan beavatkozás az ünnepek rendjébe, amilyent Peisistratos két ízben is meg mert tenni, nagy tett volt, mert a nép és az istenek haragját egyszerre híhatta ki. De nagy alkotás volt, mert Athén lényege szerint való volt és istenek és emberek szempontjából egyaránt tökéletesített: teljesebben fejezte ki a lappangó formát.

Athén belső formája szerint annyira az ellentéte Spártának, hogy arra lehetne gondolni, ez az ellentét – például az állam felépítésében – szándékos. Görögországban azonban minden dolog ösztönből és szükségszerűségből természetesen nő, nem elvont szerkezet alapján tákolják össze. Az attikai állam hajtóereje Peisistratos idejétől kezdve a versengés. Ily módon ott az egyes embernek egészen más a szerepe, mint Spártában. Bár a klasszikus Athén polgárát époly kevéssé szabad az Egészből kioldódott kósza egyénnek tartani mint a spártait, – ezért pusztul el majd Alkibiades – itt mégis mindenki versenyző karvezetőnek érzi magát a többi karvezetővel szemben. Solon előtt inkább az isteni döntés – a sors – jelentősége lebegett, mint az agóné. Peisistratos az athéni állam első vezére, aki a versengésben működő hajtóerőt felismeri. A versengésre vágyó athéninek a Panathenaia ünnepségének alapításával ő adja meg a lehetőséget arra, hogy városa istennőjének szine előtt megmutassa az erejét, mielőtt az egész görögség versenytereire merészkedik. A peisistratosi ünneprendezés 11 fajta versenyről gondoskodik a fiúk számára, 9 féléről a férfiak számára. Ezek mellett szerepel a lovasverseny, a fegyveres tánc, a szép férfiúságért való verseny és a fáklyás futás. Mindezek a versenyek különböző athéni ünnepeken külön-külön már előbb is szokásban voltak. Hatalmas összefoglalásuk nagy vallásos eseménnyé Pallas Athene tiszteletére: döntő tette Peisistratosnak. Kiegészítése ennek az eposz nyilvános előadásának a rendezése: a rhapsodos versenyé. A homerosi költészet héroikus tartalmával talán ez hatotta át elhatározó módon az athéni szellemet.

A sokféleségnek egységbefoglalása; a nagy ünnepi menet harmonikus tagozódása, úgy amint a Parthenon frizén a pheidiasi művészettől egy még tökéletesebb formavilágba felemelve tükröződik; az attikai szobrászat, vázafestés, szobrászat kibontakozása a perzsa pusztítás előtti Akropolis sajátos művészetévé: Peisistratos uralmának pallas-athenei atmoszférájáról tanuskodnak. A tyrannos ösztönös, görög mélységű bölcseségét bizonyítja, hogy az istennő szellemétől áthatott ünnepséget kiegészítette az athéni ünnepek rendjében a „Nagy Dionysiá”-val. Ebben a Dionysosnak szentelt ünneplésben éppen úgy egyesültek a régebbi szervezetlenebb formában kevésbbé ható mámoros feszítő erők, mint a velük ellentétes valóság a Panathenaia keretében. Kr. e. 536 és 33 között adta elő Thespis első tragédiáját. Bak volt a versenydíj, amelyet elnyert. Ez a Peisistratostól alapított ünneplési mód is kezdettől fogva agonikus volt.

A nagy tyrannosnak mind a kétféle tevékenységét együtt kell látnunk: tiszteletben tartását a soloni rendnek, amely elég laza és egyúttal elég szoros volt az ő céljainak szempontjából is, a hasznos összeköttetések kiépítését messze területeken, veszedelmes vállalkozások kockázata nélkül és másfelől azt a legnagyobbat, amit mint ember alkothatott. Államát az immanenciából kibontakozott szellemi birodalommá tette, amelyben Athene és Dionysos, a Kötő és Oldó egyformán uralkodtak. Mindebből megérthetjük, hogy a későbbi Athén, a tyrannosok ellensége, Peisistratos uralmát mégis Kronos aranykorával hasonlította össze.