NEGYEDIK FEJEZET: A PEISISTRATOS-FIAK ÉS KLEISTHENES KORA

Hogy az a fogalmazás, amelyet Peisistratos működésének jellemzésére a fentiekben néhány bekezdésen keresztül szinte szószerint átvettünk, mennyire kifejezi azt, ami az athéni történelemben lényeges, kiderül, ha most egy pillantást vetünk arra a világra, amelyben az ellentétes dór lényeg bontakozik ki történelem formájában.

Spárta a 6. század folyamán létrehozza azt a csak „földes”, nem szellemi szövetséget, amelynek a spártai államférfiak előtt lebegő célja ekkor Lakonia uralkodó osztályának biztonsága és amelynek történelmi „értelme” mégis: az egyensúlyt tartani, korlátozónak lenni Athén szellemi birodalmával szemben, amint ez anyagi formában is megvalósulni kezd. „Spárta és fegyverbarátai”: ez a legpontosabb megjelölése annak az új hatalmi csoportosulásnak, amelynek a törzsét mindvégig peloponnésosi államok alkotják, de a perzsa háborúk idejében belétartozik már Athén maga is. Ő is „Spárta fegyverbarátja” és Spártában a „fejet” elismeri, amikor nála emel vádat a perzsáknak földet és vizet adó aiginaiak ellen. Ez azonban a szövetség későbbi történetéhez tartozik.

Megalakítani e szövetséget Spárta a 6. század közepén kezdi el. Hódítói ereje ekkor tört meg Tegeával szemben. Arkadiából nem sikerült második Messeniát csinálni, helótáinak számát újabb meghódított földek lakóival szaporítani. Az „eunomiá”-ban élő spártai már így is „veszedelmesen élt”. Alattvalóinak tömege felfordíthatta e két erő egyensúlyát: a szellemtelenül dolgozókét és a szellemtelenül uralkodókét. Különösen veszedelmessé válhatott Spártára nézve a helóták megmozdulása, ha valamely szomszéd államban támogatásra találnak. Ezért kellett előbb a sikeresen ellenálló tegeaiaknak, azután a többi peloponnesosi államnak „Spárta fegyverbarátaivá” édesedniök. Egyelőre csak Achaia maradhatott ki e szövetségből, mert Lakoniával érintkező területe és Spárta érdekeit érintő jelentősége nem volt. És kimaradt a szövetségből Spárta peloponnesosi vetélytársa: Argos is mindaddig, amíg a következő század elején Kleomenes spártai király a sepeiai ütközetben erőszakkal meg nem törte.

Kleomenes a spártai lényeg legteljesebb, legeredményesebb képviselője e korszakban. Ő áll szemben Athénnel: Peisistratos fiaival és Kleisthenesszel és ő a spártai szövetségrendszer legtudatosabb, sőt több mint tudatos: ösztönösen biztos érzékű kiépítője. A félőrült hatalom-embernek az a képe, amelyet Herodotos rajzol róla, megfelel leplezetlen görög formában annak a chthón – a Földmélység – démonizmusával működő politikus-típusnak, amelyben a szellemtelen „tiszta” politika megtestesülését csak ma kezdjük igazán felismerni. Az arisztokráciának veszedelmes nyiltsága a tiszta Szellem felé és a puszta földesség felé egyszerre – és Delphoi, úgy látszik, még az elsőben bizakodott, amikor a fordulat után is együtt maradt a „dór” érdekekkel – ez a kettős nyiltság átfordult Spártában kétféle, egyszerre merev és mozgékony földességgé. Mozgékonnyá annyiban és ott, ahol lényeges merevségét kellett védenie. Kleomenes politikája mutatja éppen, milyen mozdulatokra volt képes a leglényegét érvényesítő spártaiság.

A peloponnesosiak szövetségének Spárta felfegyverzett uralkodó osztálya, arisztokrata-hadserege adott értelmet. Ennek a segítségére számíthattak a szövetségesek. És pedig nemcsak kívülről jövő támadás esetén. A spártai uralkodó osztálynak helyzete biztosítására kellettek „fegyverbarátai”, akik hasonló helyzetüknél fogva állhattak csak teljes szilárdsággal mellette: oligarchikus, arisztokrata uralmak szövetsége volt ez tehát és Spárta éberen ügyelt arra, hogy az is maradjon. Segítséget nyujtott minden másfajta berendezkedésre való törekvés ellen, sőt azoknak is, akik ilyen másfajta berendezkedést oligarchikus-arisztokrata szellemben felforgatni és megváltoztatni óhajtottak. A soklehetőségű egyes ember – a tyrannos – és a soklehetőségű nép uralmának egyformán ellensége Spárta, egy politikailag agóntalan, megfagyasztott Görögországnak a képviselője, szervezője és védelmezője túl a saját határain, őre egy negatívumnak: annak, hogy semmi se legyen másmilyen, mint ő. Ilyen módon meghagyhatta nyugodtan függetlenségben mindazokat az államokat, amelyekben ez állapot hivatott őre: az arisztokrácia volt uralmon; és ugyanekkor ezek az államok mégis legbelső ügyükben függtek tőle, mert kormányzóik reá, az idegen államra, támaszkodtak.

A Peisistratos elől menekülő Alkmaionidák Spártában természetes szövetségesre találhattak. A nagy tyrannos hatalmát halála után két idősebbik fia, Hippias és Hipparchos vette át. Ezeknek az uralma alatt lett Athén először a muzsai emberek találkozóhelye. Hipparchos vonta oda az ión világ két legnagyobb költőjét, Anakreont és Simonidest, de Hipparchos volt az is, akinek a szenvedélyessége kihívta Harmodios és Aristogeiton, a később „a zsarnokölőknek” tisztelt baráti pár szenvedélyes gyűlöletét. Ennek esett áldozatul, s Hipparchos meggyilkoltatása után Hippias tyrannisa is elveszítette belső biztonságát, amelyet pusztán a fegyveres erő és külső szövetség – ebben az esetben a Thessaliával való szoros kapcsolat – nem nyujthatott. Hellespontos-vidéki vonatkozásai Peisistratos családjának azt a lehetőséget is megadták, hogy Hippias megtalálja az utat a perzsa királyhoz. Az Alkmaionidai nemzetsége ezzel szemben elnyerte Delphoi szövetségét és Kleomenes segítségét. Megaklés fia, Kleisthenes, anyai ágon a sikyóni tyrannos Kleisthenesnek az unokája volt most a nemzetség feje. Az ő vezetésével már betörtek egyszer a számkivetettek Attikába, a nélkül, hogy egy magaslati hely elfoglalásán kívül más eredményt elértek volna. Hippias a spártaiak első betörését is könnyen visszaverte. A második betörés, most már Kleomenes vezetésével, a spártaiaknak nagy győzelmet szerzett a Hippiast segítő thessaliai lovasság felett, az athénieknek pedig meghozta a felszabadulást. A tyrannos elvonult Sigeionba, s Attika földjére állítólag a perzsákkal együtt tért vissza, a Marathonnál meghiusult vállalkozás alkalmával.

Az Alkmaionidák kapcsolata Spártával csak közvetett volt. A szövetség Delphoion keresztül és az ő szellemében alakult. A „semmit se túlságba”, „mindent mértékkel” delphoi jelmondatai pedig csak látszólag egyeztek meg azzal az általános megmerevítéssel, amelyet Spárta és Kleomenes ösztöne akart. Kleisthenes demokratikus alkotmányreformja ezeknek az elveknek tisztábban és könnyedebben felelt meg: athéni módon. Az athéni és spártai forma belső és külső ellentéte élesen szembetűnővé lesz Kleisthenes „népvezérségével”. Spárta vele szemben Isagorast, az 508–7. év archónját támogatja és eléri követelésével, hogy az Alkmaiónidai „elátkozott” nemzedéke ismét a száműzetés sorsát veszi magára. Kleomenes második bevonulása Athénbe az oligarchiát támogató hasonló spártai vállalkozások képét mutatja. A tyrannis és oligarchia ellenfeleivel szemben alkalmazott megtorlás és jogfosztás, a családok százainak elüldözése, ami Kleomenés oltalma alatt ment végbe, Attika népét egyesítették a demokrácia szellemében. Isagorasszal együtt körülzárták a nem nagy számú spártaiakat az Akropolison és Kleomenesnek szabad elvonulás fejében meg kellett adnia magát. Kleisthenes visszatért és az ő alkotó tevékenysége nyomán kibontakozó demokráciával szemben Kleomenes többé sem közvetlenül – egy újabb, hatalmasabb, de már útközben szétbomló szövetséges sereg támadásával – sem közvetve, az ő szellemében működő thébaiak és chalkisiak révén, nem ért el eredményt. Végül még Hippiasnak, a tyrannosnak a visszatérését is hajlandó lett volna támogatni…

Az új athéni demokrácia helytállását ezekkel a külső támadásokkal szemben a francia forradalom hasonló hadiszerencséjével szokás összehasonlítani. Két fontos eredményük volt: Thébai és a boiótiai szövetséggel szemben Plataiai megvédelmezése és Athén érdekköréhez való csatolása, Chalkisszal szemben pedig az, hogy az első Attikából kiinduló gyarmati település (apoikia) megvetette lábát a visszavert támadó földjén, Euboiában. A máslényegű külső ellenség – és ez volt Spártán kívül Boiotia is – Athén kibontakozása elől egyelőre visszahúzódott. Az athéni lényeg belső ellenségét, a veszedelmes „folyamatot”, amely Solon előtt, azután Solon és Peisistratos uralma között és a tyrannis megszűnése után újra mutatkozott, Kleisthenes alkotóereje úgy tudta irányítani, hogy ne a jövő ochlokratiáját, az alaktalanná vált tömeguralmat hívja létre, hanem kényszerüljön a politikai életben is Athén formáját szolgálni.

Az új alap, amelyen Kleisthenes az athéni államot felépíti, tökéletesebb formában az ősi attikai synoikismos. Az minden lakóját a félszigetnek athénivé tette, s az athéni polgár fogalmát az egész attikai földdel kapcsolta össze. De ezen az ideális egységen belül megmaradt a széthasadásnak számos lehetősége. Nemcsak a törzsi és vérségi kötelékek és a vagyoni osztályok lehettek az elkülönülések alapjává, hanem azzá lett maga a Föld is: a lakóhely. Isagoras és Kleisthenes küzdelmében még mindig szemben állhattak egymással a Síkföldiek és a Partiak. És úgy látszik, hogy a városiak és a falusiak ősrégi ellentéte is jobban éreztette hatását most, hogy a város a peisistratosi uralom alatt megnövekedett. És e hasadások egybeeshettek, erősíthették egymást, mélyülhettek. Kleisthenes a synoikismos szellemét idézte fel és tette rendező erővé, amikor az ideális egységen belül megteremtette az ideális felosztást, új törzsekben a törzsek tökéletes, idea-szerű formáit. Attika 200 „demosát” – községét, amilyenekből Athén maga is állott – felosztotta három földrajzi körzetre: a városiakra, a városkörnyékiekre s a vidékiekre. Mindegyik körzeten belül formált tíz csoportot – trittyst – a démosokból, talán ezeknek valamilyen ősrégi hasonló kapcsolatát használva fel. Ezekből a trittysökből alkotta meg a tíz törzset, úgyhogy mindegyik magában foglalt egy városi, egy környéki és egy vidéki trittyst. A Törzs tehát föléje került a Földnek és a hozzá kötött, helyhez ragaszkodó szűk gondolkodásnak. Az Akropolis alatti városrész lakója, a képhisosparti kerteké és valamelyik vad hegyi fészeké új kapcsolatba lépett és egymáshoz tartozása a delphoi istentől megjelölt közös ős alakjában is kifejezést nyert. Ez az antik, még az augustusi államformálásnak is sajátsága: a szellem alkotása előhívja a Föld és a Vér valóságai közül a neki megfelelőket és önmaga megerősítését nyeri bennük.

Az új törzsi felosztás helyébe lépett a réginek, a nemzetség szerint való megjelölést a személynevek mellett felváltotta a démos szerint való. A közigazgatási egység is ez utóbbi lett a naukraria helyett, élén a demarchosszal. A vagyoni osztályok korlátozó szempontja ugyan rövid ideig még érvényesül a hivatalok betöltésénél. De a polgári jogokat Kleisthenes olyanokra is kiterjeszti, akiket Solon még kizárt belőlük és érvényteleníti a tyrannis és oligarchia jogfosztásait. A tíz törzs olyan teljes számban foglalta magában Attika lakóit, hogy a reája felépített új nagy Tanács is a legteljesebb és legigazságosabb népképviseletnek mondható. Nem négyszáztagú többé, mint a régi, amely a régi törzsek négyes számával állott harmóniában, hanem ötszáztagú, mivel mind a tíz törzs 50-50 taggal vett részt benne, s ez az 50 tag is arányosan oszlott meg az egyes démoszok között. Kiküldésük kezdetben választás és sorsolás kombinálásával történt, később csak sorsolással.

A tanács hatáskörébe tartozott a legfontosabb közigazgatási ügyekben való döntés, a közmunkák ügye, a hadügy és a külügy. A hadüzenet és szövetségkötés megszavazása végső fórumon az ekklesia joga volt, éppen úgy mint a törvényhozás. Az ekklesiához való viszonyában a Tanács az előzetes megvitatás és a tanácsadás szerve volt és mint bíróság, eléje terjesztett vádakat is megvizsgált és egyes esetekben ítélt is. Mindezt nem valamennyi tagjának állandó bevonásával tette, hanem a tíz törzs 50-50 tagjával az évnek egy-egy tizedrészében intézte az ügyeket. Az éppen soron lévő tanácstagok viselték az „elnöki” címet (prytanis) és a törzs, amelyhez tartoztak, volt olyankor az „elnöklő”. Az illető törzsön belül egy-egy tryttis tanácstagjainak állandóan hivatalban kellett lenniök az agora déli oldalán épült köralakú épületben, a Tholosban. És Kleisthenes ennek az egyenlően felosztott hivataloskodásnak az igényeihez igazította az időszámítást is. Valamennyi polgár ilyen igénybevételének az értelme ismét csak valami kozmikus bizalom lehet, éppen úgy, mint ahogy a feladat vállalása és kétségtelenül eredményes végzése is csak valami kozmikus önbizalom és zavartalan teljességérzésen alapulhatott. Ennek a háttere lett az új 360 napos év, amelyet szökőhónapok cyklikus visszatérése hozott összhangzásba a napévvel.

Két további vonás teszi teljessé Kleisthenes Athénjének – a politikai természetében immár teljesen megmutatkozó – Athénnek képét. Az egyik ez: a haderőnek a tíz törzs szerint való felosztása tíz új, egyenrangú, választás útján betöltött nagyfontosságú hivatalt jelentett: a strategos-i (hadvezéri) állást, mint a legösztönzőbb agón tárgyát a vezetésre törekvők számára és a legmagasabbrendű agón terét azoknak, akik elnyerték. A másik, egészen különös vonása volt ennek a nagyságot kihívó Athénnek az, hogy a nagyságot annak a számára tette veszedelmessé, akiből előhívta. Így érvényesítette a mértéktartás, az „Ismerj magadra, ember” delphoi parancsát: az ostrakismosszal. Kleisthenes lehetőséget adott arra, hogy a közösségben működő földes, lefelé húzó és a nagyság lendületével szemben egyensúlyt teremtő erők jelt adjanak ott, ahol az embernek megadott mérték veszedelmes felülmúlását megérezték. Minden évben egyszer indítványt lehetett tenni a népgyűlésben, hogy Ostrakophoria tartassék. Ha a népgyűlés ezt elhatározta, egyetlen egyszer egy évben meg lehetett tartani az „ostrakizáló” népgyűlést. Ehhez legalább 6000 polgár részvétele volt szükséges. Mindenki reá írhatta cserépdarabra (a cserépdarabokat hívják ostraká-nak) annak a nevét, akinek tíz évre való eltávozását jónak látta. Akinek a neve legtöbbször szerepelt a beszedett cserépdarabokon, annak erre az időre számkivetésbe kellett mennie, a nélkül, hogy polgári méltóságában és jogaiban csorbulás érte volna: visszatérése után ismét gyakorolhatta őket.

A „minden görög emberben benne rejtőző tyrannos” ellen Athén ily módon biztosítva volt, s nem volt szüksége a tyrannis szövetkezeti formájára, az oligarchiára sem. Spártával szemben kibontott formájának dicsőségében győzelmesen állott. De a háttérben ott volt már az annyira más, az annyira idegen ellenség, hogy Kleisthenes még a vele való szövetséget is lehetőnek tartotta: Perzsia.