HETEDIK FEJEZET: SALAMIS

Dareiosnak nem adatott meg, hogy maga köszörülje ki a marathoni csorbát; 485-ben meghalt 36 esztendei uralkodás után az Egyiptomban kitört lázadások leverése előtt. A trónon Atossától származó fia, Xerxes követte. Ennek is előbb Egyiptommal, majd Babylonnal kellett leszámolnia és csak azután gondolhatott Hellas meghódítására.

Időközben a legközvetlenebbül érdekelt görög állam, Athén sem várta tétlenül azt, aminek szükségképpen el kellett következnie. Mindent megtett, hogy egy újabb perzsa támadás előkészület nélkül ne találja. Elsősorban alkotmánya szorult némi revízióra. A régi rend szerint még mindig egy polgári hatóságnak, az archónok testületének kezében futottak össze a legmagasabb állami rendelkezésnek szálai. Ezt a helyzetet a mostani kivételes viszonyok nem tűrték meg. Az ország – a külső ellenség támadásától állandóan veszélyeztetve valóságos ostromállapotban volt s ilyenkor a katonai hatóságokat illeti meg a végső intézkedésnek joga. Ilyen gondolatok indíthatták Athén népét arra, hogy szűkítse az archónok munka- és hatáskörét s hogy 487–86-tól kezdődőleg az eddiginél sokkal tágabb keretű sorsolással töltse be az archoni tisztet: a két legmagasabb censusosztályból a demosok 500 kisorsolandót választottak, akik közül a kilenc archon kikerülhetett. Ez az alkotmányváltozás többet jelentett, mint amennyit belőle az első pillanatra kiolvasunk. Mert általa politikai tekintetben is másodsorba kerültek azok, akik eddig a végrehajtásnak legfőbb tényezői voltak. A versengés megszünt az archonság elnyerése érdekében és a pártküzdelmek kizárólag a hadvezetés betöltése felé fordultak, melynek képviselőit – a strategosokat – megnövekedett hatáskörükben és jelentőségükben – éppúgy mint eddig nyílt szavazással választottak meg. Az ország védelmével összefüggő kérdések fölött – a népgyűlés és az ötszázas tanács közreműködése mellett – ezentúl ők – a strategosok – döntenek és a politikai irányításnak is közülük lesz majd valaki a legfőbb vezetője.

Így marad ez az egész 5. századon keresztül. A kivételes viszonyokból teremtett erőmegoszlás megmarad, s később is csupán az lehet a népnek vezére (a prostates), akit a közbizalom a stratégiával tüntetett ki. Az athéni demokrácia körében oly nagy szerepet játszó politikai népmegnyilatkozások folytatólag is a hadvezérek megválasztásakor verték a legnagyobb hullámokat. Mindez pedig még nem foglalja az intézményes fővezérségnek gondolatát szükségképpen magában. Az egységes hadvezetést ezentúl is lehetett külön megbízással garantálni, s a politikai vezetést (a prostateiát) a pártviszonyok esetről-esetre határozzák meg.

Az alkotmányváltoztatásnál nem kevésbbé volt fontos a nemzetvédelem szempontjából a megváltozott politikai helyzet. Ez úgy alakult Athénben egy pár esztendő leforgása alatt, hogy Themistoklesnek 493-ban elgondolt tervei immár megvalósulhattak. Miltiades távozása a politikai színtérről megint az Alkmaionidákat tolta egy ideig az előtérbe: Xanthippos, a sikeres vádló, Kleisthenes húgának volt a férje. De hamarosan fordult a kocka s a 488-ik esztendőtől kezdődően egymásután száműzik az athéniek – Kleisthenes egy régibb törvényének újszerű alkalmazásával – mindazokat, akik a tyrannis vagy a perzsa barátság gyanújában állottak. Tudjuk már, hogy nagy demokrata multjuk ellenére utóbbi váddal az Alkmaionidák sem voltak egészen jog nélkül illethetők; 486-ban Megaklest, 484-ben magát Xanthippost osztrakizálták. Lehetséges, hogy a demokráciáról vallott újabb felfogás is szerephez jutott ez intézkedéseknél: a legalsóbb néposztályok, a thés-ek (zsellérek és ipari munkásság) érdekeit, egyszóval a demokrata radikálizmust most már akaratlanul is Themistokles képviselte messzemenő flotta-propagandájával. A szükséges hajólegénységnek a thés-ekből kellett kikerülnie. Xanthipposék már csak annak a mérsékelt népuralomnak hívei lehettek, amely a kisbirtokos parasztságra támaszkodott. Nem egészen világos a számunkra Aristeidesnek pártállása. Marathon évében strategos, a következőben archon. Emberi mértéket meghaladó igazságosságáról volt nevezetes, s nem politikai vagy hadvezéri képességeiről. Themistoklesnek, jelleménél fogva, ellenfele volt. 482-ben Athént is el kellett hagynia: osztrakizálták.

Themistokles szándékainak a külső körülmények is kedveztek. Az akkortájt Aigina szigetével, Athén régi riválisával, folytatott sikertelen küzdelem világosan bebizonyította, hogy a város csak a kellő tengeri hatalom birtokában érheti el kívánt céljait. E hatalomnak előteremtésére meg azok az új ezüstbányák nyujthattak most módot, melyeket 483-ban Laurion hegyvidékén fedtek fel. Themistokles sürgetésére a népszerű osztozkodás helyett hajók építésére használták fel az ott befolyó állami jövedelmeket s talán a Hierarchia intézménye, a gazdag emberek igénybevétele a tengerészet céljából, szintén ebben az időben kezdődött. Ilymódon 180 új típusú háromevezőst (nem régi módú ötvensorost) állítottak ki az athéniek a legrövidebb idő alatt, s most már – 481 őszétől – jó reménységgel várhatták a perzsa támadást.

Athénnek, a peloponnesosi szövetség tagjának, nem volt szándékában – még a marathoni tapasztalat után sem Spártától függetlenül külön ügyet csinálni. Ott volt tehát, midőn a messzemenő perzsa készülődések hírére még 481 végén az isthmosi Poseidon-szentélyben közös gyűlésre jöttek össze a görög hatalmak s itt új esküvel megpecsételt panhellén szövetségre léptek egymással. A helyzet kedvezően alakult a kölcsönös megértésre a két vezető állam: Athén és Spárta között is. Kleomenes, az athéni arisztokrata-mozgalmak egykori támogatója megőrült és kikapcsolódott a nemzetközi politikából s helyét féltestvére, Leonidas foglalta el. Persze az argosiaktól, kik a sepeia-i vereséget még mindig nem heverték ki, nem lehetett várni, hogy örök ellenségük oldala mellett vegyenek részt a közös akcióban. Viszont Athén és Aigina egyelőre félretették vitás kérdéseik bolygatását s a kis sziget tényleg egyik leglelkesebb támasza lett a védelmi küzdelemnek. Az isthmosi gyűlés Spártára, a peloponnesosi szövetség fejére, bízta a fővezérséget s Athén vezéri pozíciót még a tengeri haderő fölött sem igényelt.

A nagykirály, Xerxes 480 tavaszán indította útnak azt az óriási sereget, melynek Hellaszt kellett volna elfoglalnia. Ez alkalommal szárazon és vizen közeledett a zivatar. A szárazföldi csapatokkal az áthidalt Hellespontoson és Thrákián keresztül jött Xerxes Görögországba, míg a hajók nagy száma a partok mellett kísérte a sereget. A mult emlékétől riasztva, még az Athos hegyfokát is átvágatta a fejedelem, hogy hajóinak csendes utat biztosítson. A görög források igen nagy számokat emlegetnek, midőn e felvonulásról szólanak. Mintegy 60–100.000 kombattáns tényleg lehetett ebben a hatalmas mozgó tömegben s a szemtanú költőtől említett 1000 hajót sem szabad a felénél kevesebbre becsülnünk, midőn tengeri ütközetre alkalmas csatahajókról beszélünk.

A terv: Thessaliát, az olymposi vonalat tartani, az első gondolatnál kivihetetlennek bizonyult. Thessalia már különben is – az Aleuadai vezető nemzetségével az élén – akkor már Perzsia vazallusának számított. Közép-Görögországot a thermopylai szoros védte; ezt a gátat kellett hát megerősíteni a hömpölygő áradattal szemben. A spártai király, Leonidas maga vállalkozott a kevés sikerrel biztató feladatra. Mintegy 7000 emberével (phokisiakkal, lokrisiakkal és peloponnesosiakkal) napokig tartotta vissza a perzsa sereget s miután ez a védelmi állásokat megkerülte, a 300 spártaival együtt dicsőséggel esett el.

A perzsák előtt most már szabad volt az út Athén irányába. Ha útközben Delphoit megkímélték, a jóshely ezt a kíméletet különös magatartásával látszólag kiérdemelte: homályos tanácsai a legvégső határig – és erőforrásokig – való visszavonulást ajánlották. Boiotia – Thebai vezetésével – meghódolt; Athént azonban üresen találták a perzsák. A lakosság hajókon Salamisba, Troizenbe, Aiginába menekült. Csak a majdnem védtelenül hagyott Akropolist kellett megostromolniok. Az úgynevezett „perzsa törmelék” és az az alatt újabban talált emlékek tanúskodnak arról, hogy milyen alapos munkát végzett itt a pusztító ellenség.

Tehát a szárazon a perzsák maradtak fölényben. De a föld tartós birtokáért a tengeren kellett a döntésnek megtörténnie. A görög hajóhad jórésze Euboiáig jött a perzsa flotta elé, amely a Thermopylaiért küzdő szárazföldi sereget fedezte. A sziget északi részén fekvő Artemision környékén többnapi tengeri csatára is került a sor; de a perzsáknak inkább egy heves vihar okozott károkat, mint a váratlan görög támadás. Amikor meg a thermopylai szoros eleste köztudomásúvá lett, a görögök kénytelenségből és hogy a Peloponnesost védjék a saroni öbölbe vonták vissza hajóhadukat s az attikai parttal szemben Salamis előtt foglaltak állást. Eurybiadas, a spártai fővezér, mintegy 300 hajóval rendelkezett. Ezeknek jelentékeny részét Athén szolgáltatta; időközi veszteségeiket számítva, a perzsa flotta nem jelenthetett sokkal nagyobb haderőt. A sztratégémát – minden látszat szerint – maga Themistokles vezette. Keményen ellenállott a kísértésnek: a védelem második vonalára, az Isthmosig visszavonulni; hamis üzenettel a salamisi tengerszorosba csalta az ellenséget és itt a teljes kibontakozásában akadályozott perzsa Armadát tönkreverte (480. szeptember végén). Harcászati fejtegetésekbe nem kell bocsátkoznunk; soha el nem fakuló szinekben festette meg számunkra a csata lefolyását a szemtanú költő: Aischylos a „Perzsák”-ban.

A megvert perzsa hajóhad Ázsiába vitorlázott a görögök üldözése nélkül. Pedig Themistoklesnek gondolata nyilván ez volt: keletre, az ellenség vizeire tolni át a hadműveletek területét s ennek további következményeképpen az egész perzsa szárazföldi seregnek visszavonulását kierőszakolni. Így azonban Xerxes csak a csapatok egy részével vonult a Hellespontoson át hazájába s igen jelentékeny haderőt Mardonios vezérlete alatt Görögországban hagyott. A nagy király, aki maga is végignézte a salamisi katasztrófát, emberi vonásaiban kevéssé ismeretes előttünk; a görög felfogásmód annak az emberfölötti akarásnak típusává tette meg, amely az istenek irígységét, büntetését vonja szükségképpen maga után. Orientalisták úgy tudják, hogy Zarathustra vallásától, Ahura Mazda egyistenségétől, Xerxes óta fordul el a perzsa udvar a későbbi politeisztikusabb perzsa vallás felé.

Mardonios, a nagykirály sógora, nem az isthmosi falak mögött elsáncolt peloponnesosiakat támadta meg, hanem télvíz idejére Thessaliába vonult s innen kezdte meg tavasszal, 479-ben, az új hadműveleteket. Athén városának újból végig kellett szenvednie a perzsa pusztítást, miután Mardonios hívogató ajánlatait visszautasította, sőt annyira eltökélte magát a hazai föld megvédésére, hogy a 479-ik esztendőre nem a tengernek nagy barátját, hanem a számüzetésükből visszatért Aristeidest és Xanthippost választotta meg hadvezéreknek. A spártai segítséget megint csak szorgalmazni kellett: Xanthippos és Kimon, Miltiades fia, voltak Spártában s fenyegetések között sürgették Pausaniast a kivonulásra. A szövetséges görög seregek egyesülése után Boiotia határán, Plataiainál ment végbe a döntő mérkőzés, az első igazán nagyméretű csata, melyet helléneknek saját földjükön idegen ellenséggel szemben kellett vívniok: mintegy 50.000 ember a perzsák oldalán, 30-–40.000 a görögökén; ennél nagyobb számokkal csak a hellénisztikus korban találkozunk. A győzelmet a spártai phalanx hozta meg, melynek sikerült az ellenség centrumát benyomnia. Közben maga a perzsa vezér, Mardonios is elesett. Boiótiaiak ellen athéniek és megaraiak küzdöttek; mert a testvérharc itt sem volt kisebb arányú, mint Salamis szigeténél, hol az ellenséghez hű ión flottát még Themistokles sem tudta elpártolásra bírni. A győzelem után a szabadító Zeus-nak – Zeus Eleutherios-nak – oltárt emeltek a görögök, négyévenként megismétlődő ünnepet jelöltek ki s a zsákmányból azt az arany-tripust ajándékozták a delphoi Apollon-nak, melynek bázisa a harcban résztvett 31 állam nevét a mai napig őrzi (az úgynevezett „kígyóoszlopon” Konstantinápolyban). A médizáló görögök közül egyelőre Thebait büntették meg a győztes csapatok.

Plataiai nemcsak a perzsa veszélytől szabadította meg az anyaországot, hanem egyszersmind a themistoklesi terv kivitelét is lehetővé tette: az Égei-tengert tenni meg a küzdelmek színterévé és az ázsiai rokonokat felszabadítani a perzsa járom alól. A még mindig spártai fővezérlet (Leotychidas) alatt működő szövetséges flotta a Mykale hegyfokánál aratott fényes győzelmet. Itt a szárazon koncolták fel a görögök a Miletosszal szemben táborozó ellenséget. A hajóhad ezután Kypros érintésével a Hellespontosba evezett, ahol Byzantiont hódította vissza a perzsák kezéből (478); Sestos a spártaiak segítsége nélkül már előzetesen elesett. Byzantionnál Plataiai hőse, Pausanias volt a hajóhadparancsnok. Azonban a sértődött Spártából önigazolás végett csakhamar visszahívták, mert épp az ő magatartása miatt követelte az iónok elégedetlensége mind hangosabban Athén vezérségét. A szárazföldi Peloponnesosnak ura különben is szívesen vonult vissza a további tengeri akcióktól: egy spártai nomarchosnak, Dorkisnak elküldése már csak formaságszámba ment. Ezentúl Athén szervezi és irányítja a perzsák elleni küzdelmet s rakja le ezzel – mint a delosi szövetség feje – nagyhatalmi állásának alapját.

Míg keleten a perzsák ellen, nyugaton Karthagóval szemben kellett a görögöknek, itt a sziciliaiaknak élet-halálharcukat megküzdeniök. A jól előkészített együttműködésre Xerxes szerződéssel kötötte le phoinikiai alattvalóinak gyarmatosait, a karthagóiakat. A sziciliai görög segítséget volt hivatva e szerződés megakadályozni. Hiszen ilyenről szó sem lehetett, míg a sziget a maga saját bajaival volt elfoglalva. De azután Gelon, Syrakusai fejedelme, kitől az anyaország hiába kért és várt támogatást, épp a salamisi győzelem évében annyira döntő módon verte meg az ellenséget Himera falai alatt, hogy e győzelmével Karthago további terjeszkedését lehetetlenné tette s a sziciliai görögség helyzetét a dél felől fenyegető veszéllyel szemben hosszú időre biztosította. Itt azonban még a tyrannisnak és nem a már szabad polgárságnak köszönhette a hellénség a diadalt.

A görög egység, melynek alapjait a IV. részben megismertük, bevált a perzsa háborúkban, az idegen ellenséggel szemben. Közös fajtájának, nyelvének és műveltségének tudatában a görögség külön-külön is ellenállott és – ahol mód volt reá – összefogásával támogatta egymást. A kivételek a rendkívüli helyzetben vagy közelfekvő okokban találják magyarázatukat. A félvad aitolosok és akarnánok alig számítottak még görögöknek; ő tőlük nem lehetett együttérzést várni. A nyilt kapuban élő thessaliaiak ellenállásra csak kevéssé gondolhattak és Thermopylai után Boiotia, Thebai is szabad prédájává lett az ellenségnek. Az argos–spártai ellentét bebizonyította azt, hogy a rossz szomszéd még az ellenséges idegennél is gyűlöletesebb. De egyes kivételektől könnyen eltekinthetünk, mert Spárta és Athén, annak fegyelmezett testi ereje és ennek értelmi fölénye a perzsa háborúkban egymásra találtak.