MÁSODIK FEJEZET: SPÁRTA BUKÁSA

A nyugati görögség fejlődése e közben örvendetesebb utakon haladt. A karthagói megrohanás az 5. század végén tulajdonképpen csak Syrakusait hagyta meg szabadon a sziciliai városok közül. De a védekezés szükségessége itt az idő legerősebb géniuszát juttatta kormányra, a nagy Dionysiost. Éveken keresztül kellett a köztársasági elméletekkel küzdenie, egyszer csaknem meg is buktatta egy fegyveres felkelés. De a Spártával való jóviszonya segítségére volt és lépésről-lépésre sikerült neki a városok egyesítése a sziget keleti partján. Syrakusait ezzel egyidőben a világ legerősebb várává építették ki és először állították be az öt sor evezőstől hajtott új sarhajót a hajóhadba. Nyugtalankodások, amelyek megrázkódtatták a karthagoi birodalmat Afrikában, megmutatták, hogy elérkezett az idejük ezeknek az előkészítő lépéseknek. Csak akkor szabadult fel Karthago mindkét keze, amikor Dionysios Messana és Lokroi megnyerése után már Rhegiont akarta bevenni. A nyugati görögség nemzeti háborúja a külső ellenség ellen csak most, 396-ban kezdődött. Két nyár fényes hadjáratai úgyszólván elsöpörték a karthagói hatalmat. 396-ban a karthagóiak legvégső erőfeszítésére a görögség ereje ellankadt és maga Syrakusai is veszélybe jutott. De az új erődítés falai megtörték a rohamot, pestis ütött ki az ellenség táborában, új nyugtalankodások támadtak Afrikában: 395-ben Dionysios mint „Szicilia uralkodója” parancsolt az egész szigeten. Csak nyugaton maradt meg egy kis karthagói birtok. Még évekig húzódtak a harcok görög és sziciliai helységek ellen, amelyeket Karthago támogatott katonailag vagy politikailag. Rhegion bevétele csak 387-ben sikerült. A hetvenes években új háború volt Karthago ellen, de ez a karthagói tartomány megmaradásával végződött. Annál tisztábbak voltak a sikerek a szárazföldön. A görög városok Hipponionig Dionysios oltalma alá helyezték magukat, Tarentumig szövetségesei voltak: Szicilia ura erős pajzsát a lényegében már egyesített nyugati görögség összessége fölé tartotta. Sőt új gyarmatokat is telepítettek, Adriát, Anconát, Pharos szigetét, Alessiot Albániában. Itt nyugaton olyan görög nagyhatalom állott fenn, amelyet nem idegenek kegyelme tartott, mint Spártáét.

Perzsia, Spárta, Dionysios maradtak meg egyedül. Minden egyéb hatalom le volt törve. Makedonia is trónviszályok zavarába esett vissza; Thesszáliában Lykophron előrehaladt ugyan, de a nemesség és a városok ellentéte még korántsem oldódott fel egy magasabb egységben. Spárta politikáját ez határozta meg: fenntartani a barátságot Perzsiával és Dionysiosszal és fékentartani a többieket. Más szóval, nyíltan lemondott Ázsiáról és megkísérelte, hogy a peloponnesosi szövetséget a görög félszigeten terjessze ki, amely már csak egyedül állott rendelkezésre. A demokrata városok belső bomlása megkönnyítette ezt. Athén története a számtalan botránypöröké, a Justizmordoké, a vagyonelkobzásoké és megvesztegetéseké. A politika ebben a kérdésben látszott kimerülni: honnan lesz a jövő hónapban pénz az esküdtek és a népgyűlést látogatók napidíjának kifizetésére. A király békéje bizonyos kiábrándulást hozott, a radikálisok azzal az ígéretükkel, hogy visszaállítják a régi birodalmat, hajótörést szenvedtek. Rövidéletű javuláson kívül egyéb nem teremhetett meg ilyen talajon.

386 óta a spártai politikában kicsinyes, gyűlölködő vonás tűnik fel. Olyan állam politikája ez, amely szerencsétlen szervezete miatt – számtalan helota és elenyészően csekély nemesi felső réteg – a bukásra megérett rendszert csak gyanakvással és alattomossággal tudja életben tartani. Halmozódnak az esetek, hogy a Peloponnesos szövetségi városaiban nyilt vagy rejtett erőszakkal a spártaiaknak megfelelő kormányokat juttatnak uralomra. A külpolitikában is az a jelszó: nem tűrni semmi életképes hatalmat. Ami Thesszáliát illeti, megbíztak Lykophronban, de a távolabbi északon veszélyt szimatoltak. Makedoniában Amyntas király folytatta Archelaos munkáját. Chalkidike város-köztársaságai szövetkeztek ellene, sarokbaszorították és egy erős, egységes állam kialakításához fogtak. Spártának elegendő volt ez, hogy egy hadjáratban (383–79) Amyntas mellé álljon és a chalkidikei államot megsemmisítse; minden egyes tagjának csatlakoznia kellett a peloponnesosi szövetséghez. A háború lefolyása különben megmutatta, hogy más görög csapatok harci értéke mindinkább hasonlóvá válik a híres spártaiakéhoz. Az északi háború alatt még másvalami is történt. Egy spártai hadtest megrohanta Thébait. A boiotiai állam vezetőit elűzték vagy színleges tárgyalás után kivégezték: Boiotiát is letörték és belekényszerítették a szövetségbe. Terület tekintetében a spártai szövetség legnagyobb kiterjedését érte el, de a kortársak aligha láthatták ebben a nemzet egységét. Tele volt a világ gyűlölettel Spárta és alávaló eszközei ellen. Alig volt, aki hallgatott volna a szónoklatokra, amelyekben Isokrates minden nyomorúság ellenére is az egységes, felfegyverzett Hellas eszméjét hirdette. Ázsia görögjeire a perzsa király keze nehezedett. Euagoras felkelése kudarcot vallott, szatrapák és helyi hűbérurak zendülései hasonlóképpen.

Európában tulajdonképpen még csak Athén állott fenn függetlenül a spártai kényszer-szövetség mellett. Ő lett volna a következő áldozat, de a menekült boiotiaiak, akiket befogadott, megvetették az alapját a változásnak. 379–78 telén egy kalandorcsapat Pelopidas vezetésével visszafoglalta Thebait a spártaiaktól, Boiotia fellázadt Spárta ellen, Athén is fegyvert ragadott. A szigeti görögök új tengeri szövetséget kötöttek Athénnel és hátatfordítottak Spártának. Biztosítékul szerződést kaptak, amely ígérte nekik, hogy athéni elnyomás, mint az 5. században nem fenyeget. Chalkidike csatlakozott, Spárta birodalma ezzel a felére csökkent. Még komolyabb volt, hogy Spárta legyőzhetetlensége nem vált be többé. Évről-évre igyekezett egy sereg behatolni Boiotiába, de a boiotiai parasztok és az athéni zsoldban harcoló hivatásos katonák harctéri erődítésekkel mindannyiszor leszerelték. 376–75-ben két tengeri csatában Athén Spárta hajóhadát zúzta össze. Thesszáliában Lykophron utóda, pherai Iason végbevitte az ország egyesítését. Spárta utolsó reménysége ismét a perzsák jóakarata volt. 374-ben, és miután a fegyverszünet megszegése ismét kihívta a harcot, 371-ben újra a tárgyaló asztalhoz ültette Perzsia az ellenfeleket. Athént új tengeri szövetségének elismerése engedékennyé tette és hajlott a békére. Spárta nem kevésbbé. Csak Boiotia nem volt hajlandó: a kimerült görögök szemében ő volt az utolsó békebontó. Spárta ereje Athén különbékéjével felszabadult és most végképpen összeszedte magát, hogy leszámoljon az utolsó ellenséggel is. De az történt, ami egészen váratlan volt: Leuktránál 371-ben Epameinondas teljesen megsemmisítette a spártai hadsereget. Ezzel az államrendszer alapjaiban megrendült, a zűrzavar nyiltan terjedhetett.

Csakhamar kitűnt ugyanis, hogy Boiotia ereje nem volt elegendő Spárta pótlására, már csak azért sem, mert Pelopidas és Epameinondas egyszerre két cél felé akarta az országot vezetni. Pelopidas északon látta az állam feladatait, Epameinondas a Peloponnesoson. Thesszáliában Iasont nemsokára a leuktrai csata után meggyilkolták. Utódja, Alexandros nyers és tehetetlen ember volt, keze alatt szétmállott az alig egyesített Thesszália. Pelopidas megkísérelte, hogy Alexandros ellenfeleit, végül őt magát is, később pedig távolabbra nyúlva, a trónviszályokban legyengült Makedoniát is boiotiai főhatóság alá helyezze. De csak részlet-eredményekig juthatott. Amikor 364-ben elesett, Észak teljes szétdarabolása maradt utána. Még rosszabb volt a helyzet a Peloponnesoson. Spárta hatalma odaveszett, feloldotta megmaradt szövetségeseit kötelezettségeik alól és alázatosan belépett az athéni tengeri szövetségbe. De a megszabadított peloponnesosiak nem egyesültek Epameinondas vezetésével. Minden állam, Arkadia, Elis és a többiek saját útjukon haladtak, pártok váltakozó uralma alatt; belső viszályokban gyakran vadállati módon marcangolták egymást. Egy utolsó kísérlet alkalmával, 362-ben, Epameinondas maga is elesett. Ezzel Boiotia ereje megbénult, a Peloponnesos apró államokra szaggatva maradt. Athén is haladt saját útján. Felingerelte Epameinondas törekvése, aki boiotiai hajóhadat és tengeri uralmat akart alkotni. Újból kezdte elnyomni a szövetségeseit a szigeteken, Samosba gyarmatosokat kezdett telepíteni, ami azt jelentette, hogy szegényeinek etető-jászolát szövetségeseinek költségén rendezte be. A többiek politikájába alig avatkozott be mással, mint azzal, hogy 367-ben Spártával együtt megakadályozni igyekezett Boiotia közeledését Perzsiához, de Leuktra hatása alatt ez sem sikerült. Arra is tettek kísérleteket, hogy a makedóniai trónviszályokat kihasználva, északon biztosítsák befolyásukat. Meg is nyerték egyes városállamokat: Methonét, Pydnát, Poteidaiát. Sikerült Athénnek a Chersonesoson is megvetnie a lábát. Sőt már az ázsiai szárazföld felé kezdett tekinteni.

Mert itt is terjedőben volt a zűrzavar. A leuktrai csata idejében a perzsák, amikor Egyiptomot akarták meghódítani, vereséget szenvedtek. Ennek a kisázsiai helyi hatalmak évekig húzódó lázadása lett a következménye. A szatrapák és hűbéreseik, perzsa származásúak vagy bennszülöttek, helyi fejedelmek, a perzsa király eddigi alattvalói független államokat akartak kihasítani maguknak. A királyi hatalmat árulással és gyilkossággal lehetett csak helyreállítani. De a helyi hatalmasságoknak azt a lépését, hogy tömegesen telepítettek le hazájukban gyökerüket vesztett görögöket, már nem lehetett meg nem történtté tenni. Ezek mint zsoldosok, hivatalnokok, mérnökök stb. találtak megélhetést. Új társadalom volt kialakulóban.