HARMADIK KÖNYV: RÓMA

ELSŐ RÉSZ: RÓMA BELÉP A TÖRTÉNELEMBE

ELSŐ FEJEZET: ITÁLIA

RÓMA története egyetemes mintakép gyanánt áll előttünk. Ezért fordul feléje ma is, mint mindig, különös érdeklődés. A római történelem most és mindenkorra az „egyetlen igazi történelem, amely jelentékeny és nagy; szigorú fejlődéssel teljes”. Ehhez járul minden művelt európai embernél annak a tudata is, hogy Rómát saját nyugati műveltségünk alapvetésében az egyik leglényegesebb rész illeti meg.

Ez nemcsak abban a viszonylag egyszerű értelemben igaz, hogy a római birodalom térbeli kiterjedése döntő fontossággal hatott a román és a germán népek történeti kialakulására. Hanem igaz ez főleg abban az értelemben, hogy Rómában játszódik le első ízben a görögségnek az a teremtő átvétele, amely ettől fogva minden művelt európai nemzetnek, éppen mint művelt nemzetnek, belső alkatává lesz. Rómában vált a görögség először az emberi műveltséggé általában: időtlen és nemzetek fölött álló mintává. Csak ez tette lehetővé, hogy sajátos római műveltség egyáltalán kifejlődjék. Régebben azt hitték, hogy a görög műveltség meglevő kezdeteket csírájukban fojtott el. Ennek az ellenkezője az igaz: ő szabadította fel Róma és Itália nemzeti erőit és ébresztette fel a minta utánzásának, sőt a vele való versengésnek a vágyát, az egyéni alakításra való kedvet és a benne lelt örömet. Görögség és rómaiság: két ellentétes pólus, amelyek felől Róma sajátságos nemzeti nagysága felé vezet az út. Átvételnek és életrehívott saját alkatnak egyformán van része ebben a nagyságban. És ugyanez a két pontból sugárzó, közös eredményben találkozó ellentétesség vonul végig ettől kezdve, ha változó erősséggel is, a nyugati nemzetek történetén.

Ez a megismerés teszi egyáltalán lehetővé Róma igazán „történelmi” szemléletét. „Történelem” ép abban különbözik a puszta történéstől, hogy nemcsak egyszerűen elénk állítja az időbeli egymásutánban végbement folyamatot, hanem értékelésre, perspektívába való beállításra törekszik. Erre ad alkalmat és lehetőséget a görögséghez való állandó vonatkozás és állásfoglalás. És ez szabja meg egyúttal Itáliában a prehisztória és történelem között is a határokat. Római történelem, amely ezt a nevet a szó szoros értelmében megérdemli csak abban a pillanatban kezdődik, midőn Róma a görögséggel érintkezésbe lép. Ezzel minden előbbi eseményt a tulajdonképpeni történelem területéről kizártunk és a történelemelőtti időbe utaltunk.

Ezt a megkülönböztetést történelmi és történelemelőtti kor között még egy okból hangsúlyoznunk kell. Korunk hajlandósága, amely inkább a keletkezés, mint a létezés, inkább a kibontakozás, mint a megérett és kialakult felé fordul, hatalmasan előmozdította az érdeklődést Itália őstörténete iránt. Már úgy áll a dolog, hogy a terramare-kultúrában a későbbi Róma vonásait vélik fölismerni és a történettudós is szükségét érzi, hogy a különféle, bevándorlásra és eredetre vonatkozó feltevésekben állást foglaljon.

Erre a következőkben nem kerül sor. Aki a neolit-kori őslakosság, az etruszkok vagy az umberek eredete, az itáliai nyelvek közös történelemelőtti alaprétege iránt érdeklődik, máshol keressen választ. Itália történetelőtti helyzetének legfontosabb körvonalait őskortudományi bevezetésünk nyujtja. Ha majd alkalomadtán látszólag állást is foglalunk ilyen kérdésekben, az csak azért lesz, hogy valamely eddig az őskorban utalt fejlődési folyamatot a történelem világosságába állítsunk, vagy hátteret nyerjünk a történelemhez. Mert erre és csakis erre irányul itt egész figyelmünk.

Kevés országnak adatott olyan földrajzi egység, mint Itáliának. Határainak éles körvonalaiból önkénytelenül arra következtetne az ember, hogy az ország egésze is osztatlan egységet alkot. Ezzel azonban felületes képet nyernénk belsejének alakulatáról. Éppen ebben a nagy ellentétek földje Itália. Szigorúan véve ugyanúgy kiveszi részét a szubtropikus zónából, mint az örökös hó birodalmából; de már ezeken a határokon belül a legszűkebb területen is mélyreható különbségek kerülnek szembe egymással. Csatornák és folyam-ágak szelik át, nedvességtől duzzad, a termékenység zöldjében pompázik és finom párával telten a távoli tenger végtelen ködébe olvad belé Venetia síksága. Valóban egész világ választja el Apulia mészkő-síkjától: ez vízben szűkölködő, poros, és a könyörtelen Nap terhe alatt nyög. Szicilia szigetének tájképe pedig már félig afrikai. De Felső-Itáliához tartozik a liguriai tenger-öböl vidéke is: kiaszott sziklás part, a magasban várak és városok, gyér, csaknem tropikus növényzet; mindez tele túláradó fénnyel, amelyben a legtávolabbi körvonalak is kirajzolódnak és a tenger a legcsillogóbb kékjével tündököl.

Ezek az ellentétek nem szorítkoznak egyetlen területre. Itália éghajlata olyan szélsőséges, hogy a terebinthusz, amely délen az örökzöld fák közé tartozik, a legészakibb végeken télen lehullatja a lombját. Az olajfa, amellyel az Alpesek felől érkező utas csak elvétve találkozik, Bolognától és Firenzétől fogva mindig jobban növekvő gyakoriságával adja meg a táj jellegét; és ha tovább haladunk, a trópusi eredetű agrumenek járulnak hozzá: a narancs- és citromfa. Ami végül a talaj alakulását illeti: a középen végigvonuló hegylánc elválasztja a félsziget keleti és nyugati részét egymástól, ezeket meg a Pó alföldjétől; az utóbbi mint Itália dereka nemcsak éghajlatában, hanem térbeli alakulatában is különálló terület.

És ami a földre áll, áll a lakosokra is. Meglepően nagy azoknak a népeknek a száma, amelyek az idők folyamán Itália földjén megtelepedtek. Nemcsak eredetükben és jellegükben voltak ezek különbözőek, hanem elterjedésük méreteiben is. De nyomot valamilyen formában mégis hagytak mindnyájan. Görögök és phoinikiaiak, kelták és etruszkok, germánok, arabok és bizantinusok, a szomszédos országok román népei – valamennyi részt követelhet magának Itália történetéből és népiségéből.

A népek rétegeződésének sokfélesége a földrajzi különbségekkel együtt magyarázza azt, hogy mindenkor egy kifejezett és erősen céltudatos politikai akaratra volt szükség a félsziget valamennyi törzsének és vidékének egyesítéséhez. A történelem folyamán mindössze kétszer volt ilyen törekvésnek sikere; viszont oly hatalmas egyéniségeknek is, mint hohenstaufi II. Frigyes, hiábavaló küzdelemben kellett itt felőrlődniök.

És mégis távol volt a politikai egység mindegyik létrejötte attól, hogy erőszakolt és a természeti adottságokkal szembehelyezkedő folyamat legyen. Ellenkezőleg, mindig úgy érezték, hogy megkoronázása, beteljesülése annak a törekvésnek, amely a föld természetében és történetében leli nyitját. Értelmetlen volna az ilyen érzés, ha minden különbözőség és ellentét mögött nem állna ott Itália földjén az egység valósága.

A politikai egybefoglalástól a földrajzi és népi tényezőkig ez az egység mintegy koncentrikuskörök rendszerét futja át. Államnak, műveltségnek, természetnek nevezhetjük ezeket a köröket. Az elsőben, az államban, amely a legbelső e körök közül, a legszembetűnőbb módon nyilvánul meg az egység. De ez nem volna lehetséges, és mindenekelőtt az egység nem lenne természet- és törvényszerűnek érezhető, ha nem volna a többi körben is már eleve valamilyen formában megalapozva.

A nemzet politikai egyesülését Itáliában eddig még mindig a szétválaszthatatlan szellemi összetartozás tudata előzte meg. Így a műveltség mindig mintegy az államra utal, de egyszersmind a természetre is, a koncentrikus körök legkülsőbbjére. Mert minden művelődés és szellemi alkotás itt csak annak a megragadását és továbbképzését jelenti, ami a természet birodalmában már előre kirajzolódott. Más szavakkal: Itália államának és műveltségének egysége csak azt az ősi egységet domborítja ki, amely – a terület belsejének minden változatossága ellenére – földrajzi határainak éles körvonalozottságában már eleve adva van. Ezzel visszaérkeztünk ahhoz a megfigyelésünkhöz, amelyből kiindultunk és most már helyes megvilágításba helyezhetjük. Valóban, a tenger, amely felé a félsziget három oldalán feltárul, el is zárja egyúttal. Hiszen ez a partszegély kemény, zárt vonalban húzódik és csak ritkán nyílik meg öblök alakjában, vagy előtte elterülő szigetek felé. Észak felé pedig az Alpesek természetes fala szab nem könnyen áthágható határt.

Mindezekben úgy tárul elénk Itália története – amennyire természetes tényezők határozzák meg – mint két nagy elv küzdelme. Ezek felváltva akarják egymást visszaszorítani és legyőzni. Egyik oldalon mélyreható földrajzi és népi elkülönülés, a másikon törekvés az egység felé. A félszigetnek természet-elzárta határaitól indul ki ez a törekvés és folytatódik kultúrában és államban. Itália határai között először a műveltség életköre törekszik előre egysége felé, azután ez politikai formában is kifejeződést teremt magának.

Egy nagyon elterjedt felfogással szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a legkülönbözőbb néptörzsek tarka sokfélesége, keveredése és egymásra való rétegződése nem hanyatlási korszak eredménye, amely az országot idegen nemzetek beavatkozásának szolgáltatta volna ki. Ellenkezőleg, amikor a történelem fénye először kezdett Itáliára vetődni, ezek a különbözőségek már szembeötlőek voltak. A Kr. e. első évezred első felében már olyan a népesség tagozódása, hogy annál gazdagabbat és változatosabbat gondolni is alig lehetne.

Ott vannak elsősorban az indogermánok, Itália történetének legelőkelőbb hordozói. Ezeknek a zömét azok a népek teszik, amelyeket szűkebb értelemben itáliaiaknak szoktunk nevezni. A történeti korban nyelvi szempontból két csoportra oszthatók: a latin-faliszkus és az umber-szabellus csoportra. Míg az elsőnek kezdetben csak szűkre mért hely jutott, a másik csoport hatalmas darab földön helyezkedett el. Latium-nak északi részével és a Tiberis jobb partjának a Soracte lábánál elhúzódó kis csücskével már meg is vontuk a latin-faliszkus népek területének határait; az umber-szabellusok földje az Appenninek északi lejtőjétől és Picenumtól le egészen Itália legdélibb vidékéig – olykor a félsziget egész szélességét magában foglalva – húzódott végig.

Ennek megfelelően csoportosulnak e népek nyelvjárásai. A történelem kezdetén az umber dialektus a Tiberistől keletre egy keskeny sávra szorítkozott, Ameriától fel Perugiáig; ehhez járult még Iguvium és az Appenninek hegygerincének egy darabja. Kelet felé a picenumi nyelvjárás csatlakozott hozzá (ennek idetartozását csak nemrégiben ismerték föl), délen pedig a szabellus középső dialektusok hosszú sorozata. De mindannyiuk között a szamniszok (samnites) népe tudott legtávolabbra elterjeszkedni. Egymásután övék lett a Maiellától délre fekvő hegység a keleti partig, nyugaton Campania, délen Lucania és Bruttium. A 4. században nincs párjuk birtokban és elterjedésben.

A szamniszok maguk megőrizték az emlékezetét annak, hogy aránylag későn jutottak hatalmas területük birtokába. Úgy tudták, hogy északról, a szabin földről jöttek és lökésszerűen haladtak előre. Előttük ugyanis más, de szintén itáliai jellegű népek laktak a félsziget déli részeit az oinotrusok és oszkusok, az auszonok és italuszok. Ezek az utóbbiak, akik Bruttium legdélibb részén laktak, adtak aztán nevet az egész országnak.