MÁSODIK FEJEZET: AZ „ŐSITÁLIAI” TÖRZS ÉS NYELV KÉRDÉSE

Népek és nyelvjárások messze szétágazó elforgácsolódása ellenére mégis szokássá vált őket egybetartozó egésznek tekinteni. Egészen napjainkig szilárd tétele volt a nyelvtudománynak, hogy a latin-faliszkus és umber-szabellus csoport egy eredeti egységből szakadt ki. Már külön és egymásután vándoroltak be a félszigetre. De – úgy hitték – közös alapjukat egy zárt „ősitáliai” törzs tette ki, amelynek lakóhelyét az Alpesektől északra lévőnek gondolták. És amint ez az ősnép később latin-faliszkus és umber-szabellus ágra, úgy oszlottak ezek tovább egyes törzsekre. A kisebb egységek kiszakadásának és önállósulásának folyamata fa növekedéséhez volna hasonló, amely egyetlen gyökérből sarjadva, mindig finomabban elágazó gallyakat hajt.

De ez a „családfa”-elmélet, amennyire vitathatatlan volt egykor, annyira kétségessé és kérdésessé vált ma. Már általános meggondolások alapján is. A nyelv keletkezésének, fejlődésének sokféle feltételtől függő bonyolódottsága túlságosan merev és egyszerű képbe volt itt beleszorítva. Sikerült az egészet egyetlen folyamatra redukálni: leválás és mindig újabb leválás útján kellett különálló nyelvi egységeknek keletkezniök. Ezek pedig – alig hogy előtüntek – önálló, szomszédságuktól jórészt elszigetelt fejlődésbe kezdtek. Tehát kerti növények módjára, mesterségesen megteremtett ideális feltételek között nőttek volna fel. Mindenki, aki egyszer átgondolta a törzsek vándorlása alapján a görög dialektusok fejlődéstörténetét vagy a román nyelvjárások rétegeződését, az egyébbel is kell hogy számoljon. A kölcsönös hatás, összeolvadás, rétegek egymás fölé való helyezkedése, az újabb fejlődés takarója alatt régibb formák továbbélése mind lehetséges tényezője a nyelvalakulásnak.

De ugyanilyen elégtelen az ősitáliai „családfa”-elmélet más szempontból is. Pusztán módszertani követelmény alapján a két itáliai nyelvjárás-csoport közötti megegyezéseket egy feltételezett őskorba helyezik, a különbségeket ellenben egy későbbi fejlődési stádiumba. Ezzel azonban csak megkerültünk, de nem győztünk le egy kétségtelenül fennálló nehézséget. Egy ősitáliai nép és egy későbbi közös itáliai nyelvkincs megkülönböztetése ez a nehézség. Más nyelvek tisztázott, áttekinthető történeti fejlődésével való összehasonlítás egyáltalán nem teszi ajánlatossá az itt alkalmazott föltevést, amely szerint az „ősitáliai” nyelvegység állam a fejlődés kezdetén. Mert kezdetben nem egységet, hanem dialektusokat találunk mindenütt. El kell érkeznie az időnek, meg kell érniök a körülményeknek ahhoz, hogy valamely több néptörzset és nagyobb területeket egybefoglaló nyelv kialakulhasson. Ilyen nyelv határozott történelmi elkészültség eredménye, tudatos alkotás, nem pedig ajándék, amely a népeknek már kezdetben, mintegy megszolgálatlanul az ölükbe hullott volna.

Ezek általános jellegű ellenvetések az eddig uralkodó elmélettel szemben. De segítségünkre jönnek vele szemben az itáliai dialektuscsoportok szókincsére vonatkozó megfigyelések is. És itt az a jellemző, hogy éppen a legfontosabb, döntő jelentőségű fogalmak vannak a két csoportban különböző névvel jelölve. És pedig olyan szavakkal, amelyek nem csupán az illető csoporton belül fordulnak elő, hanem azonkívül még egy vagy több más indogermán nyelvben is megtalálhatók. Úgy áll a dolog, hogy pl. a tűz latin megjelölése (ignis) a litván, szláv, ó-ind névvel, umber-szabellus elnevezése, (pur), ellenben a görög, örmény és a keletturkesztáni szövegekben fölfedezett indogermán nyelvvel, a tochárral közös. Ugyanez áll a „férfi”, „nép”, „víz”, „fal”, „isten” és más fogalmakra vonatkozóan is. Joggal magyarázhatjuk ezt a tényt arra, hogy mind a nyelvi megjelölés különbözősége, – olyan fogalmak esetében, amelyek egy nép életére és gondolatvilágára vonatkozóan alapvető jelentőségűek – mind e különbségek ősrégi volta eredeti, mélyreható ellentétre utal az itáliai nyelvjárások két csoportja között.

Nem térhetünk itt ki más körülményekre, amelyek ugyanebbe az irányba utalnának, mint pl. azok a messzeható nyelvi vonatkozások, amelyekkel mind a latin-faliszkus, mind az umber-szabellus nyelvjárások szilárdan csatlakoznak a kelta nyelvek egy-egy külön csoportjához. Elég az hozzá, hogy ma már mindinkább arra a nézetre hajlunk, hogy az itáliai nyelvjárás-csoportoknál nem eredeti egységről, hanem egymástól elkülönült, önálló népekről van szó. Egymástól függetlenül váltak ki ezek az indogermán kötelékből és különböző időben jutottak Itáliába. Csak itt indult meg a lassú közeledés, amely kb. a történeti idő kezdetétől fogva vezetett mind erősebb és áthatóbb érintkezésre.

Mindezt azért tárgyaltuk ilyen tüzetesen, mert elvi jelentőségűnek látjuk. Hiszen benne tükröződik már nagyrészt Itália történelmi végzete: a széttagoltság és egység folytonos ellentéte. Először – mint mindenütt Itália földjén – a nyelvjárások terén is a legélesebb különbözőségek állanak egymással szemben. Másrészről a kölcsönös át meg áthatás és az ebből fakadt viszonylagos egység csak fejlődés eredménye, amely lépésről-lépésre halad történelmi hivatása felé és annál jelentősebb és nagyobb horderejű az a megfigyelés, hogy a fokozatos egységesülés e folyamata nem korlátozódott az eddig tárgyalt nyelvjárásokra.

A szűkebb értelemben „itáliai”-nak nevezett népek mellett az illirek játszanak jelentős szerepet a félsziget indogermán népei között. Csak a legújabb kutatás jutott némileg közelebb szerepük megértéséhez. Ez a nép Itália számos pontján, de különöskép a keleti parton telepedett le. Összefüggő egységekben azonban csak két helyen vert gyökeret. Dél felé, Otranto vidékén és Apuliában az iapyxok és messapiusok, északkeleten a venetusok telepedtek le – a máig róluk elnevezett vidéken. A két csoport nyelvileg nagyon elüt egymástól, de az illir törzshöz való hozzátartozásuk ma már kétségtelen.

Mármost nagyon figyelemreméltó, hogy bizonyos hangváltozások, amelyek a két „itáliai” nyelvjárás-csoportban közösek és ezért „ősitáliai” jelenségszámba mentek eddig, ezeknél az illír népeknél is előfordulnak. Így az eu diftongus ou-vá változásával nemcsak a latin-faliszkus és umber-szabellus csoportban találkozunk, hanem a venetusoknál és messapiusoknál is. És egy másik hangváltozásnak, amelyet szintén az „itáliaiakra” nézve tartottak jellemzőnek: annak, hogy zöngés aspiratából (dh, gh stb.) zöngétlen fúvóhang (pl. az angol zöngétlen th-nak megfelelő hang) lesz, legalább részleges megfelelőjét találjuk a venetusoknál.

Az a tény, hogy az összes illirek közül csak az Itáliában lakóknak volt részük a hangváltozásnak ebben a két formájában, csak úgy érthető meg, hogy mindkettő ott ment végbe, ahol a szóbanforgó nyelvek mind egymás mellett éltek: az Appennini félszigeten. De ezzel egyszersmind az is eldőlt, hogy egyik esetben sem „ősitáliai”, hanem csakis közös-itáliai hangváltozásról lehet szó, és ez legkorábban a történeti idő kezdetén következhetett be. A datálást – az eu: ou változásra vonatkozóan – szerencsésen erősíti meg a Polouces név; ebben a formában vették ugyanis át a 6. sz. vége felé a latinok a görög Polydeukes-t.

Azonban az „ősitáliai” elmélet megdöntésénél sokkal fontosabb az a megállapítás, hogy egy hangtani fejlődés a tulajdonképpeni „itáliaiak” köréből kilépve a félsziget többi indogermánjaira is kiterjeszkedett. Az eu: ou hangváltozás az északkeleti végektől le egészen Apuliáig végbement, tehát végighúzódik Itália egész hosszában és csak a határainál áll meg.

De a zöngés aspiratának zöngétlen fúvóhanggal való pótlása sem korlátozódik csupán az „itáliaiakra”, vagy őrájuk és a venetusokra. Ellenkezőleg, ezt is az egész félszigeten végig, sőt még tovább dél felé is lehet követni. Mert a szikulusoknál, akik egykor a róluk elnevezett sziget keleti felét, valamint Bruttium egy részét lakták, hasonló jelenség mutatkozik. Itt a görög gyarmatosok szókincséből két kölcsönszó érdemel figyelmet. Az Aetna (Aitné), valamint egy ezüstpénz (litra) görög nevében a várható -dh- helyett -t- hanggal találkozunk. Ez a hangalkat arra vall, hogy a görögök e szavakban a közös-itáliai zöngétlen fúvóhangot pótolták ezzel a -t- hanggal.

Ismét megmutatkozik tehát Itália nyelvtörténetében az az elv, amely a mind kisebb részekre való szakadás, az elkülönülés ellenében működik, és összekapcsolás, egységesítés felé törekszik. De még egy lépéssel tovább is követhetjük. Eddig még csak olyan nyelvekről szóltunk, amelyeket – minden különbözőségük ellenére – az indogermánság rokoni kötelékei kapcsoltak össze. De ez nem végső határa az elv működésének.

Eddig még nem volt szó Itália nyelveinek egy másik csoportjáról, az indogermánok előtti és a nem-indogermán lakosságról. Ebbe a fogalomba nagyon különböző elemek tartoznak. Korzikában és Szardiniában általában elismerik egy ilyen őslakosság maradványait. Nehezebb a kérdés eldöntése a Szicilia nyugati részén lakó szikánusokra és a ligurokra vonatkozólag. A szikánusok esetében az ibériai törzshöz való tartozásuk kétségtelen bizonyítékát felkutatni még nem sikerült. A liguroknál viszont az indogermán eredetet mindenesetre a lehetőségek közé kell számítani. Ellenben feltétlenül nem-indogermán jellegű, ha nem is tartozik az őslakossághoz, két nép, amelynek aegaei eredetét épp most vitatják. Az elymusokról, akik az Eryx hegye és Segesta városa körül laktak, helység-neveik, de főleg kultuszuk ezt az eredetet bizonyítja. Mert az Eryx-hegyi Aphrodite bizonyára a kisázsiai nagy istenanyának egyik megjelenési formája, és a bevándorlók emelték erre a messziről csak dombnak tetsző, 750 méteres magaslatra. A másik nép, amelynek keleti eredetét már az ókortól fogva épp oly nyomatékosan állítják, mint amilyen hevesen cáfolják, az etruszkok: az egyetlen ebben a sorban, amely történelmi jelentőségre jutott.

Nem kérdezzük itt, hogy vannak-e az etruszk nyelvnek rokonai és hogy hol kell ezeket keresnünk, Kis-Ázsiában vagy másutt. Csak azt kell leszögeznünk, hogy az indogermántól elütő jellege ellenére, érintkezések az egyes esetek egész sorozatában mutatkoznak. Különösen az „itáliai” nyelvjárásokra áll ez, és ezek közt ismét elsősorban a latinra. És ez a viszony távolról sem egyoldalú: az átadás és átvevés mindkét félnél egyensúlyban marad. Hogy ez a csereviszony milyen élénk volt, azt nemcsak a kölcsönszavak száma tanúsítja, hanem még inkább a keverékszavak. Így Mastarna, etruszk nemzeti hős neve egy csak felületesen eletruszkosodott latin szóból van képezve (etruszk macstrna a. m. latin magister és az etruszk -na képző); míg másrészről a „június” hónap, amely a latin Juno istennőtől kapta a nevét, tövének képzésmódjában (a várható Junonius vagy Junonalis helyett) etruszk hatásra mutat.

A legerősebben nyilvánul ez a kölcsönösen átható befolyásolás az itáliai személynév-rendszerben. Jellemző erre az elő-név (praenomen, az egykori egyéni név), a tulajdonképpeni név (nomen) és a melléknév (cognomen) megkülönböztetése. Ehhez az utóbbihoz bizonyára Etruria adta a mintát; itt sokkal előbb lépett fel, mint az „itáliaiak” között és egy nemzetség különböző ágainak megkülönböztetésére szolgált. Nem ilyen egyszerű a nemzetség-név (a „nomen”) keletkezése. Ez eredetileg a közös atyától vagy őstől való leszármazást juttatta kifejezésre; abban, hogy ez lett a név legfontosabb alkotórésze, már adva volt a régi egyéni névnek elő-névvé („praenomen”) való lefokozása. És itt megfigyelhetjük, hogy nem csupán etruszk férfiú utódját jelölik etruszk képzővel, itáliaiét itáliaival, hanem mindjárt kezdettől fogva csereviszony áll fenn. Minthogy pedig a névképzésnek ilyen módja számára egyetlen képző a legtöbb esetben nem elég, hanem a képzők halmozása, burjánzása egyenesen jellemző rá, etruszk és itáliai elemek tarka változatossága ismerhető fel. És ez mutatja, hogy merev nyelvi elkülönítést nem lehet végrehajtani. Etruszkok és itáliaiak lényegében közösen teremtették meg ezt a névrendszert.

Azzal, hogy az etruszkoknak is részük van az itáliai nyelvek kiegyenlítődésében, egységessé válásában, ez a nyelvalakulási folyamat elérte legmesszebbterjedő erősségét. Csakugyan, a félsziget majdnem egész területét magával ragadta valamilyen formában. És így kezd Itália meglévő, de még lappangó egysége első körvonalaiban kirajzolódni.

De ezzel el is érkeztünk arra a pontra, ahol a csupán nyelvi vizsgálódás túlvisz saját határain. Mert az eddig etruszknak mondott, valójában azonban itáliainak nevezhető névadási rendszer elterjedése, nemkülönben következetes végrehajtása szükségkép egy egységes társadalmi réteget föltételez ennek hordozójául. E „nemzetségek” összessége bizonyára jelleg és származás közösségével egybekapcsolt felsőbb rendnek érezte magát és ez az érzés az életstílus és életmód exkluzív formájában nyilvánulhatott meg. A legrégibb Rómában ez még szinte kézzelfogható tényként mutatkozik: idegen nemesi nemzetségeket, mindenkivel, aki hozzájuk tartozott, egyszerűen felvettek a polgári kötelékbe, sőt származásukhoz méltó helyet is biztosítottak nekik. A Tarquiniusok mellett elsősorban a Claudiusok említhetők itt, akiknek Rómába való beköltézését a hagyomány a köztársasági kor elejére teszi. Csak később tértek át szűkkeblűbb eljárásra.