NEGYEDIK FEJEZET: A SZARDINIAI VILÁG

Legszembetűnőbb ismertetőjele a régi szardíniai műveltségnek a sziget területén ezerszámra elszórt „nuraghe”: alapformájában csonkakúpalakú torony, amely koncentrikus kőrétegekből épült, vakolat nélkül. A régi földközi-tengeri kerek háznak monumentálissá fokozott továbbképzése ez az erődítmény. Ugyanebbe az irányba mutat a lépcsőzetes boltozat alkalmazása is – és a kőből emelt védőbástya általában. Harcias nemesség vára és egyúttal lakóhelye ez, a Földközi-tenger medencéjének valamennyi korai kultúrájára jellemző forma.

De a formai megegyezésnél talán még világosabban mutatja a nuraghe idetartozását egy másik jellemvonása. Felépítésében félreismerhetetlen a tudatos törekvés, a roppant tömegek és a fölényes erő, mondhatnók: az emberfölötti kidomborítására. Körvonalai a sziklatömbszerű lezártságot, a dacos kevélységet és állhatatosságot hangsúlyozzák. Építői szemmelláthatólag igyekeztek arra, hogy minél hatalmasabb kődarabokat halmozzanak egymásra. Úgy látszik, hogy a szerkezet nehézségét és idomtalanságát, ami egy ilyen elgondolással együtt jár, inkább keresik, mint kerülik. És innen már csak egy lépés Mykenai és Tiryns várainak „kyklopsi” építészetéig. A mértéktelenség a vezető elv.

Hogy ez mit jelent, az abban a pillanatban lesz világossá, amikor a görögség későbbi építészetét állítjuk melléje. Két dolog az, amiben a görögség újat teremtett minden megelőzővel szemben. Az első, hogy a dolgok mértéke minden építészeti tér- és tömeg-alakítás számára is az ember lesz. Testének arányai adják az alapot, innen kiindulva lesz ezentúl építészeti forma-alkotás lehetséges. Megszabott körét nem hágja át akkor sem, amikor monumentálissá emelkedik, hanem emberi elvét fokozza fel a nagyság és méltóság legmagasabb megnyilvánulásáig. A másik görög újítás, hogy az így meghatározott építészet mint saját valójú kozmosz válik ki a természet világából. A természet határtalanságával szemben itt szilárd törvényszerűség áll, a megfoghatatlansággal és rejtélyességgel szemben szellem-alakította átlátszó rend, keletkezéssel és elmulással szemben a tervszerű alkotás állandósága uralkodik.

Mennyire ellentétes ezzel mindaz, ami a mykenai műveltség építészetében és még inkább a nuraghékban jut kifejezésre! A görögségben az emberi mérték uralkodik, – itt gigászi és kyklopsi mértéktelenség. Ott a szellem rendje érvényesül, tudatos ellentétben a természet nyers adottságaival, itt versengésre kelnek a természet alkotásaival és hatásával. Roppant kőtömegek és hatalmas szikla-tömbök egymásra halmozása, az anyag elemiségének kifelé fordítása töretlen hatalmasságában: ezek a vonások a természetnek és a természetes eltérésnek egyes oldalait domborítják ki. Feléjük törekszik ez az egész építkezés, mint a legméltóbb cél felé.

Hasonló ellentétességgel lehet a szardiniai plasztika kezdeteinek helyzetét felvázolni. Bronzból és agyagból készült fogadalmi figurák aránylag gazdag anyagot nyujtanak.

Valamennyi görögségelőtti művészetnek, de leginkább az egyiptominak van egy határozott alkotási szabálya. Törvénynek is nevezték már: a szobrok mindenfelől határoló síkok rendszerébe mintegy befoglalva jelennek meg. Részleteikben úgy vannak ezek elrendezve, hogy a szemben tekintett fősíkkal vagy párhuzamosan haladnak, vagy derékszögben találkoznak. Így az alak mintegy kívülről van felépítve e mindenfelől körülvevő, hasábszerű rendszert alkotó síkokból.

A szardiniai kisplasztikában is uralkodik ez az alkotási elv. Mindenekelőtt észrevehető, hogy egy fősíkot keresnek, amelyet szembeállíthatnak a nézővel. Hogy egy példát ragadjunk ki; egy Párisban őrzött harcos-szobrocskánál ezt a fősíkot a test elé tartott pajzs határozza meg. Ezzel párhuzamosan halad a test elülső síkja, amelyet a csaknem deszkaszerűen lapos törzs, a fej, a felsőkarok és a lábszárak alkotnak. De oldalt is minden úgy van megformálva, hogy a határoló részek síkok legyenek. A test itt a válltól le a lábig csaknem merőlegesen leereszkedő síkot mutat, amely derékszögben találkozik az előbb említett fősíkkal.

A derékszögben található síkok ilyen rendszere a csoportalkotásban is érvényesül. Gyakran ábrázolnak anyát gyermekével – és az elvet olyan következetességgel viszik keresztül, hogy derékszögben rendezik el itt is az alakokat: az anya előre néz, a gyermek a főiránytól oldalt fordul. Olyan nagy ebben a megegyezés Egyiptom művészetével, hogy itt is, ott is azonos megoldások mutatkoznak.

A szardiniai plasztikának egy másik sajátossága bensőleg a legszorosabban összefügg ezzel. Feltűnő ellentét mutatkozik abban, hogy a legteljesebb módon realisztikus, minden tárgyi részletre figyelemmel lévő külső forma mellett, az alak egészének felépítésében organikus szerkezeti elemek hiányoznak. Egyik oldalon megfigyelésre feltárult érzékek és olyan közlékenység, amely az öltözet és fegyverzet minden részletéről tudomást vesz. Másfelől a belső forma olyan fokú tökéletlensége, amely az emberi alak felfogásában bábuszerű bálvány alkotásán nem engedi túljutni. Az összehasonlítás legközelebbi lehetősége itt az időben is közelálló kései mykenai művészetben kínálkozik. Ez is a testalkat hasonló vázlatos képzésére szorítkozhatott, bár – mint a fennmaradt darabok mutatják – épp oly volt az érdeklődése a ruházat minden külsősége iránt. A késő mykenai szobrászat eltért ebben a krétai kisplasztikától, amely az ösztönös növekvés és dagadás, a növényien virágzás formáinak művészete.

Tudatos nyomatékosságtól különül el itt is a görög művészet. Nem kívülről akarja az emberi alakot megragadni, sem síkok rendszerével, nem ruha és ékszer, fegyverzet és mozdulatok visszaadásával. Ellenkezőleg: mint belülről összetartott rendszert fogja fel. A termet szerves fölépítése és a testnek ezen nyugvó szerkezete az alkotás irányító elve. A szerkezetileg fontos részek – mellkas és medence, izomzat és izületek – mint ennek az alapelvnek hordozói gyakran szándékosnak tűnő felismerhetőséggel vannak ábrázolva. Nem a külső jelenséget akarja a görögség megragadni, hanem mély értelmű összefüggésben a belső formát, amelynek a külső csak kifejezője.

Más világ a régi szardiniai világ. Mivel az emberi alak szerkezeti összetétele iránt még nincs érzéke, szinte jogosult benne a testrészek természetellenes szaporítása. Azzal, hogy a szardíniai művészet ezzel az eszközzel élt hősök vagy istenek ábrázolásában, ismét az aegei és régi keleti művészethez csatlakozik. Alapja ennek az ábrázolásnak egy olyan eszme az istenségről, amely megint egyenesen ellentéte a görögség isteneszméjének. Nem az a világ ez, ahol az ember és csak egyedül ő volna alkalmas az istenség képének; itt nem ő a mérték és a szellemi irányító forma. Ellenkezőleg, egész lényével még teljesen a természetben gyökerezik, és ez ott is érvényesül, ahol az attributumok és testrészek halmozásával jut kifejezésre a kiemelkedés az emberi lét szűkebb köréből és vele együtt az emberfölötti-isteni átérzése. Mert ez a szertelen bőség a legmélyén ismét csak azt jelenti, hogy mindez még a természetben benne, szinte növényszerűen megy végbe.

Ilyen álláspontnak általában az elemi természethez kötött isteneszme felel meg és ez is ahhoz hasonló, amit például az égéi kultúra körében lehet megfigyelni. Források és vizek kultusza, inkubáció (a kultuszhelyen való alvás és álom élményei), általában a vallás hatalmainak kapcsolata a föld mélyével, de a nemzéssel és egyáltalán az élet keletkezésével is, végül az isteneknek maguknak állatalakú ábrázolása – ezek itt a leglényegesebb vonások. Jellemző, hogy a bikaisten, akivel Szardiniában (és a Baleárok közeli rokonkultúrájában) találkozunk, éppen a Földközi-tenger keletén a legelterjedtebb jelenségek egyike. Mellette pedig – hogy valami egészen mást is említsünk – a krétai kettős bárd is megjelenik, mint vallásos szimbólum: újabb, döntő bizonysága ennek az összefüggésnek.