ÖTÖDIK FEJEZET: AZ ETRUSZK VILÁG

Szardinia mellett a második kör, amelyben régi földközitengeri forma bontakozott ki, az etruszkok világa. Ez ötlik elsősorban mindenkinek eszébe, ha a Kelethez való vonatkozásokról van szó.

A Szardiniával való összehasonlítás két különösség felismerésére vezet. Itt van az eredet kérdése, amelyet amott egyelőre függőben hagytunk. Az etruszkok esetében szenvedélyes vita folyik róla, sőt úgy látszik, mintha a kutatás középpontjában állana. Érvek és ellenérvek egész tömegét sorakoztatták fel arra a herodotosi hagyományra vonatkozólag, amely szerint az etruszkok a lydek földjéről, tehát Kis-Ázsiából vándoroltak volna ki. És ha ma úgy is látszik, hogy a mérleg a keleti eredet felé billen, a végső megoldástól még távol állunk. De nemcsak ebben különbözik Szardinia problémája Etruriáétól, hanem abban is, hogy amíg ott nem mutatkozott hatás Itália többi részére és különösen a későbbi fejlődésre, addig az etruszkok ellenkezőleg a legmélyebb nyomokat hagyták maguk után.

Ami az eredetkérdés megoldási kísérleteit illeti, ezek eddig nemcsak tárgyukban, hanem módszerükben is az őstörténetiek voltak. Ez azt jelenti, hogy Etruria legrégibb rétegeiről számos és sokféle, de mindig csak különálló adatokat igyekeztek megállapítani, hogy ezek az aegei-kisázsiai keletről való származást bizonyítsák. Így sikerült megegyezéseket összehordani ornamentikában és eszközökben, ruházatban és fegyverekben, a művészet formáinak részleteiben. De mit érnénk ezekkel a tényekkel és különlegességekkel, ha a fődolog kisiklanék a kezeink közül! Tudniillik az a belátás, hogy ezek csak egy általánosabb formára való vonatkozásukban kelthetők életre. Ennek az általános formának, amely magában a világ egy szemléletét jelentené, kell – ha ítéletünk helyes – régi földközitengerinek bizonyulnia. A viszonyok tehát nem olyan egyszerűek, hogy itt az őskortudomány eszközei kielégíthetnének.

Az etruszk őskor gyér adatain túl, amelyekben alig lehet az igazi élet egy darabját megragadni, egyéb anyagot is segítségül kell vennünk. Még inkább erre késztet egy másik megismerés. Nem helyes felfogás ugyanis az, hogy itt az őskor egyedül régi földközitengeri, a későbbi századok viszont kizárólag itáliai jellegűek, vagy hogy legalábbis túlnyomó részben így áll a helyzet. Szemléltessük ezt röviden néhány példán.

A halotteltakarításnak két formája áll szemben egymással az ókor egész folyamán és változó sikerrel küzd az elsőségért: a holttest eltemetése és a halottégetés. Éppen itáliai talajon áll szigorú földrajzi elkülönülésben ez a két mód. A halott lényegéről való két egészen különböző képzet talált ezekben kifejezésre.

Aki a holttestet a tűz szétbontó és megsemmisítő hatalmának adja át, annak számára a halott maga is véglegesen kivált az élők köréből. Annak a szemében viszont, aki a testet sértetlenül adja át a földnek, csak oda tér az vissza, ahonnan vétetett: a mindent létrehozó anyaföld ölébe. Azzal, hogy a Földanyánál tartózkodik, a halott csak még hatalmasabb lett, mint életében volt. Ezért akarják nyugvóhelyét megóvni, tetemét ártalmas hatásoktól megoltalmazni, kedvelt tárgyait mellétenni, végül adományokkal engesztelékenységre bírni.

Az etruszkok ezt a magatartást az említett alapfelfogástól kiindulva, de rajta még túlmenően, valósággal monumentálissá fokozták. A halott itt roppant nagy hatalom, amely az élők világába mélyen beléavatkozik. Véres áldozat illeti meg, sírjánál az emberáldozattól sem riadtak vissza: ezekből fejlődtek ki az Itália-szerte elterjedt gladiátori játékok. És a nagyok mellé örök nyugalmuk díszéül egész kincseket adtak. De még hatalmasabb és lenyűgözőbb hatásúak a mai szemlélőre is az etruszk nekropoliszok – éppen mint igazi halottak városai.

És ha a gladiátori játékok már régebben is azokra a véres halotti játékokra emlékeztették a kutatót, amelyek a Homeros előtti Görögországban és egyebütt az égéi világban voltak szokásosak, akkor ezek a nekropoliszok utalnak csak igazán ide. A hatalmas, magasra feltöltött sírdombok, belsejükben a lépcsőzetes boltozattal betetőzött kamrák, egyáltalán az épületek maradandósága és monumentalitása a mykenai műveltség és a nyugati Kis-Ázsia megfelelő alkotásainak legszebbjeit juttatják eszünkbe. És egyenesen a Sardes melletti lydiai nekropoliszra és az egyiptomi halottak városaira emlékeztet az, hogy Etruriában az élők városa mellett zárt elkülönülésben emelkedik a halottaké. Caerében ez egy egész dombvonulatot foglal el és éppúgy van megerősítve, mint maga a város. Számtalan sírdomb és sírkamra borítja el, utcák és utak szabályos hálózata szeli keresztül-kasul.

Úgy látszik, itt is szoros érintkezés van a Kelet korai kultúráival. De ki kell emelnünk, hogy ennek az érintkezésnek döntő bizonyítéka – az, hogy a halottak városát éppen városnak, külön világnak tekintik – milyen kevéssé jelent valami régit! Ellenkezőleg: ez a fejlődés utolsó stádiuma. Éppen Caerében lehet megállapítani, hogy a szabályszerű utcarendszer kiépítése, a Kr. e. 4–3. század alkotása. Igazi város ezzel vált a síremlékek még éppen csak hogy térben összefüggő halmazából. Pedig egymást derékszögben metsző utcák szabályos hálózata – „hippodamosi módra” – a Marzabottoban kiásott telepen például már jóval előbbi időből vált ismeretessé.

A halottak városának ez a típusa csakugyan a régi földközitengeri kultúra valódi jellemvonása: ezt véleményünk szerint is nyugodtan lehet állítani. Csakhogy Etruria nem mutatta ezt a vonást kezdettől fogva. Lassú növekedéssel érte el itt a számára belsőleg megszabott formát. És ez mindig világosabban és világosabban domborodott ki, mint olyan embernél – hogy hasonlattal éljünk – aki igazán jellemző vonásait csak teljes kifejlődésével kapja meg. A csirát már bizonyára korán ültették el. A mag korán fogant meg, de erről csak későbbi megérése szolgáltat bizonyságot.

Egy másik példa ezt még élesebben fogja megvilágítani. Az emlékekről ismert az a nagyszámú démon-ábrázolás, amely sok ember számára az etruszk vallás ismertetőjegye általában. Szárnyas lények a legkülönfélébb attributumokkal, emberi és állati formákat összevegyítő félelmetes torz-alakok: ép annyira idegenek ezek a klasszikus görögségtől, mint amennyire emlékeztetnek a régi kelet vagy a kréta-mykenai világ szörnyetegeire. Ebben a görög isteneszmével való közös ellentétben csakugyan régóta összekötő kapcsot láttak a Nyugat etruszkjai és a régi Kelet műveltségei között.

És mégis úgy áll a dolog ismét, hogy Etruriában ez a különlegesség egyáltalán nem található meg kezdettől fogva. Démonok ugyan ekkor sem hiányzanak teljesen, de sokkal inkább állanak az előtérben más, különösen görögöktől átvett „nagy” istenalakok. Csak lassanként, a későbbi századokban lépnek fel a démonok tömegesen és minden egyebet szinte elborítanak túlfejlődő burjánzásukkal.

Itt is bebizonyul tehát, hogy az etruszk műveltség keleti és régi földközitengeri elemeit nem szükséges már fejlődésének kezdetén megtalálni, jóllehet keleti eredetének hagyományos feltevése erre bátorít. Inkább úgy látszik, mintha Etruria, e lemaradott sarj az antik népek között, maga mégegyszer végigjárta volna azt az utat, amelyet a többiek már régebben megjártak. Éppen fordítva áll tehát a dolog, mint ahogy az a naiv felfogás vélte, amely az égéi és régi keleti világhoz való tartozás problémáját az eredet kérdésével azonosította. Nem az a helyzet, hogy kezdetben, a történet előtti vagy a korai történeti időben uralkodott a Kelet hatása, a következő korszakban pedig felszabadultak volna alóla. Éppen ezekben a történelmi századokban válik mind erősebbé a beilleszkedés a Kelet felől megadott formába. Ekkor bontakozik ki és teljesedik be mindaz, ami a keleti eredettel inkább csak mint ígéret volt megadva, nem mint kész tény.

De ha most már az etruszkok régi földközitengeri és keleti jellegének kérdése nem történelemelőtti, hanem a szó szoros értelmében történeti, akkor hasonlíthatatlanul jelentősebb mértékben nyúl bele Itália egész fejlődésébe. Látni fogjuk, hogy az etruszkok hatalmas arányokban vették át a görög kultúra kincseit, sőt egyenesen hordozóik és terjesztőik lettek. És ha ennek a kultúrának belső elsajátításáig, mélyebb befogadásáig mégsem jutottak el (ilyet majd a régi Rómában fogunk látni), annak az okát éppen az etruszk alkat keleti sajátosságában kell keresni. Éppen a történelmi fejlődés folyamán jutott ez az alkat mind erősebb és határozottabb kifejezésre. Hogy a problémának ilyen felfogása milyen termékeny, arra még egy példát hozunk fel.

A nő különleges helyzetére utalnak azok a sírfeliratok, amelyek a halott leszármazását az anya említésével jelölik meg, akár egyedül ezzel, akár az apa nevével együtt. Természetes volt kisázsiai népeknél található hasonló jelenségekre gondolni és ebben az „anyajogra” (Mutterrecht, az ú. n. matriarchatus jogi formája) valló sajátosságban az etruszkok keleti örökségét látni. Ez a konstrukció mégsem volt meggyőző. Ugyanis ezzel a megjelölésmóddal csakis kései és legkésőbbi emlékeken találkozunk; az ó-etruszk feliratok ezt a szokást nem ismerik.

Az előző megjegyzéseinkből azonban kiviláglik, hogy igazi ellenvetést ezzel nem tettünk. Mert ebben az esetben is úgy kellett történnie, hogy az anyától való leszármazás megnevezése egyebütt meglévő kezdetekből bár későn, de belső szükségszerűségből következett be. Következésképpen kérdeznünk kell, mifélék lehettek azok a kezdetek? És itt ajánlatos, hogy látókörünket ne korlátozzuk túlságosan. Pedig ezt tesszük akkor, ha tekintetünket mereven az anya-”jogra” irányítjuk. Nemcsak azért, mert a néptudomány maga is kritikai revíziónak vetette alá ezt a fogalmat. Az előbb említett etruszk sajátosság sem jogi jellegű tulajdonképpen (már az ingadozás az anya nevének említése körül is ez ellen szól), hanem szokásnak látszik.

Nem intézményt kell tehát az ilyen jelenség mögött keresnünk, hanem mást: egy alapul szolgáló világképet. És pedig olyat, melynek a nő és a vele lényében rokon vérségi és természeti rend elvei szabnak mértéket. Ezt a szemléletet kell kezdeteitől fogva felkutatnunk és a leszármazásnak az anya nevével való megjelölését mint ennek belső értelemmel bíró következményét kell felfognunk. Azt kell tehát kérdeznünk, hogy a nő Etruriában csakugyan különleges szerepet játszott-e és ha igen, milyen téren? Mennyire vált az ő érzelmi világa az élet törvényévé? Bizonyára a vér és a rajta alapuló kötelékek különös tiszteletében; a nőnek a ház és a nemzetség körében való középponti helyzetében; a testi szépségnek mint pusztán természetnek – és nem valami szelleminek – nagyraértékelésében, bájának tudatos ápolásában.

Mennyit jelenthet a világnak ilyen női szemlélete, azt megmutatja az ember ábrázolása az etruszk művészetben. Ismeretes, hogy a nő megjelenítése itt, különösen az archaikus korban, diadalait ünnepli. De a férfi helyzete és felfogása is egészen más a görög világhoz mérten. A görög számára az ideális meztelen férfialaknak szellemi jelentősége is volt: az, hogy az embernek, még pedig elsősorban a férfinek az volt az igénye, hogy tökéletessége folytán középpontja és mértéke legyen a mindenségnek. Az etruszkoknál ezek a görög formák, bármilyen nagy mértékben vették át őket, sokkövetkezményű átalakulásokon mentek keresztül. Annyira a lényegbe vágnak ezek, hogy ami a görögségből megmaradt, alig több, mint külső formulák átvétele. Nem eszményi forma plasztikus kialakítása az, ami az etruszk szobrokban elénk tűnik, hanem tagjaik hatalmassága, izomzatuk kifejlettsége, koncentrált, szinte halmozott erejük. Más szóval: itt is olyan látás nyilatkozik meg, amely a természethez tapadva annak elfogultságában osztozik – egyenes ellentéte a görög formának, amely szellemet és nem nyers elemi természetet jelent.

Általában el lehet mondani, hogy az etruszk kultúra alkotásai egy szép élet élvezetéről és ingereiről beszélnek. Ez az etruszk lélek másik véglete a halálra, sírra, démonokra való beállítottsággal szemben és mindazzal szemben, ami ezzel összefügg: például belsőrészekből való jóslás, nekromantia (halottakkal űzött mindenféle mágia), villámtan és más hasonlók. A kettő között mintegy átmenetet alkotnak a gladiátori játékok, amelyek a halottkultuszból erednek, de idővel minden nyilvános játék vonzó középpontjává váltak.

Színes, ünnepi, mozgalmas élet az, amely Tarquinia sírjainak festményein még ma is elénk tárul. Lakoma és szerelem (amare valószínűleg etruszk szó), tánc és lantjáték olyan világról beszélnek, amely teljesen a pillanatnak él. Igaz, hogy a görög befolyás erős, talán erősebb, mint valaha. Azonban csak azt veszik át, ami ebbe a keretbe beleillik. A görög irodalom nagy alkotásai, a görög filozófia ilyen környezetben sohasem verhettek gyökeret. Egy népies színjáték kezdeti formája, az Atellana, megvolt ugyan az etruszkoknál. De amiként kezeik között a színjátszás bohózattá lett, úgy vált a hősmonda mesévé: a fantázia színes, változatos, alapjában véve azonban henye játékává.