NYOLCADIK FEJEZET: A RÓMAI ÁLLAM MEGSZÜLETÉSE

Ezzel azután a természet világában és annak törvényszerűségeiben való gyökerezés, amellyel eddig mindenütt találkoztunk, Rómában is, teljes következetességében mutatkozik meg. De ki kell nyomatékosan emelnünk, hogy éppen itt tűnik fel először valami határ és éppen itt tör utat magának valami új.

Feltűnő már az is, hogy a naptár egyes istenei nemzetségektől vették a nevüket, de tiszteletüket a közösség vette kezébe. Későbbi események hasonlóságának segítségével (amilyen a Hercules-vallás államivá tétele 312-ben) csak úgy érthető ez, hogy az egyes nemzetségektől elvették öröklött isteneiket és tiszteletüket az egész közösség számára hozzáférhetővé tették. A vallás terén tehát az állam mint a nemzetségekkel ellentétes erő diadalmaskodott és ilyen módon saját mivoltában alakult meg. És valóban, később az lett a rend, hogy még akkor is, ha egyik-másik nemzetségnek meghagyták egy közösségi isten kultuszát, csak állami ellenőrzés mellett, mint az állam megbízottja, végezhette a nemzetség a vallásos szolgálatot.

A kúriákkal sem áll másként a dolog. Már gyakran észrevették, hogy nevüket ugyan kaphatják nemzetségekről, de ez nem általános. A nemzetségi elv áttörése tehát már a nevükben feltűnik. Azután meg az a helyzet, hogy a nemzetségek ugyan kúriákba vannak összefoglalva, de nem ők alkotják a kúriák alosztályait. A hagyomány szerint ezek egészen más csoportok: a „tizedek” (decuriae). Hogy mit kell rajtuk értenünk, az világossá válik, ha arra gondolunk, hogy a harminc kúria alapja volt mind a hadsereg behívásának, mind az állami szervezet tagozódásának. A senatus eredeti háromszáz tagja, az ugyanekkora számú lovasság, a gyalogság háromezres teljes hadi létszáma és egyebek szorosan összefüggnek a harminc kúria számával. Ha figyelembe vesszük, hogy minden kúriában tíz decuria volt, akkor világos, hogy ezek olyan csoportokat jelentenek, amelyek eredetileg tíz-tíz fegyverforgató embert voltak kötelesek a nagy mozgósításkor kiállítani.

Ezek a „tizedek” nem eshettek egybe a nemzetségekkel, kereteik különböző módon kellett, hogy keresztezzék és átszeljék egymást. És ebben nagy jelentőségű mozzanat rejlik. Igaz, nem tekintettek el teljesen a nemzetségi kapcsolatoktól (mint ezt később a legridegebben a comitia tributa alkotásakor tették), és elvből nem osztottak fel egy gens-et több kúria között. De a kúrián belül a gens azért mégsem volt a legkisebb államjogi egység, ilyen jellege egyáltalán nem volt. A fegyverfogható férfiak száma alapján tizedek elvont rendszerében oszlott meg.

Nyilvánvalóan mellőzik a természetes tagozódást, mellőzik azt, ami magától nőtt fel és a vér törvényei szerint épült. Számrendszer kerül ennek a helyére, olyan, ami nem fejlődött, hanem amit egyszerre alkottak. Ahogy minden kúria tíz decuriára oszlik, úgy foglalódik össze tíz kúria egy tribus-szá. A három tribus az egész nép legfelső osztályozása. Neveik: Tities, Ramnes, Luceres, valamennyien nemzetség-nevek ugyan, tehát ezúttal határozottan valami természetes, törzsek vagy nemzetségek szerinti tagozódásra látszanak mutatni. De ez se egészen helyes következtetés.

Kétségtelen, hogy Róma két községből keletkezett és ezzel alaptalanná válik minden elmélet, amely a három tribusból kiindulva, Róma alakulását három törzs vagy egyéb alkotóelem egyesülésére igyekszik visszavezetni. Egy egészen más magyarázat kínálkozik. A vallásban még itt-ott megmaradtak a nyomai a római közösség ősi kettős voltának. A politikai rendszerben azonban sokkal erélyesebb eljárásra tértek. Ez a rendszer nem vesz tudomást a régi kettősségről, és egy új rendszerrel, hármas szkémával pótolja, amely, már amennyire meg lehet figyelni, az eredeti tagoltsággal sehol sem érintkezik. Feltehetjük, hogy ez tudatosan történt. A szervesen kifejlődött alakulatok háttérbe szorítása, amelyet már a nemzetségek osztályozásánál megfigyelhettünk, nagyarányú, elvi jelentőségű. Nem lehet félreismerni, hogy minden eddigivel szakítani akartak, hogy új, valóban új és egységes közösség lépjen a korábbi csoportok és külön községek helyébe. A természetes módon kibontakozott rendet, amelynek értelme éppen természete s kifejlettségében volt, most egy másik helyettesíti: ebben az elvont ratio uralkodik. Szükségszerű, hogy az ilyennek az alapja a szám legyen.

Ez az eredmény Mommsen gondolatainak továbbfejtésén alapul. Ha magunkévá tesszük, a tribus- és kúria-rendszer egész másnak, sokkal jelentőségteljesebbnek tűnik fel, mint ahogyan eddig nyilatkoztak róla alkalomadtán. Nem Rómának, a nemzetségek városának alkotmányát mutatja, hanem olyan állameszme kezdetét, amely saját lényegét tisztán és élesen akarja kidomborítani a nemzetségi, természetes tagozódással szemben. Nem szaggatja ugyan szét, de visszaszorítja, hogy önmagát állítsa a helyébe. Egy szóval: nem több és nem kevesebb, mint a római állam megszületése volt az, amit itt meg lehetett figyelni.

Ez az alakulás Róma történetének arra a korszakára esik, amelynek jellegét külsőleg a királyság adja meg. De hogy mit jelent ez a királyság, miben egyezik meg más népekével, és miben tér el tőlük, csak külön e tárgynak szentelt mélyebb vizsgálódás deríthetné ki. A római királyság e pillanatban történetileg csak a vége felé fogható meg, a Tarquiniusok etruszk dinasztiájának idejében. Talán újszerű, de elkerülhetetlen, hogy Róma történetét a következő századok – a Kr. e. 6. és 5. század – folyamán úgy tekintsük, mint Itália történetének egyik, egyelőre még nem a legfontosabb alkotórészét. Róma ekkor még csak tagja, nem vezére és középpontja az itáliai történet összefüggésének. Nem annyira mozgató, mint inkább mozgatott, kevésbbé kiinduló pontja belőle áradó erőknek, mint inkább idegen erőktől hajtott és hányt-vetett. Az a pillanat, amelyben előlép és maga is játékossá lesz a játékban, sőt nemsokára az uralkodó benne, még ekkor nem jött el.