HARMADIK FEJEZET: RÓMA BELSŐ TÖRTÉNETE A GALLUS TŰZVÉSZIG

Négy hatalmat, illetve hatalmi csoportot találtunk, amelyek maradandó hatással voltak Róma külpolitikájára. Karthago befolyása volt eleinte a legkisebb: az ő ideje még nem érkezett el. A szabellus törzsek jelentősége a politikai és katonai térre korlátozódott, az ő szerepük sem jutott még teljes kifejlődéséhez. Közvetlenül érezhető hatásuk csak a görögöknek és etruszkoknak volt, a kultúrájuk magaslatán álló népeknek.

Az etruszk királyok uralkodása Róma külső hatalmának nagy fellendülését hozta és befelé is tartós hatású volt. Ekkor vették át azt a számos intézményt, amelyeknek alapján sokak azt gondolták, hogy Róma nem egyéb mint etruszk község.

Elsősorban maga a város bővült ki újra. A későbbi Forum helyének mocsaras mélyedését kiszárították, piac keletkezett, középpont a közügyek számára. Ugyanekkor északon a kapitoliumi dombot vonták be a város körébe, a Forum védelmére. Ez volt a vár és egyszersmind a középponti szent hely. Itt épült Juppiter, Juno és Minerva nagy temploma. Ez a háromság a Tiberistől északra húzódó országból jött, a Tarquiniusok nemzetségének hazájából, tehát a templomok is etruszk módra épültek. Szoborművű ékességeiket a hagyomány szerint Vejiből való mesterek alkották. Ezt a művészetet keltette új életre számunkra is az az agyagból való Apollon-szobor, amelyet ebben a városban találtak.

Az etruszk eredet bélyegét más istenek, akiket szintén ekkor fogadtak be, ugyancsak magukon viselik. Minerva az eletruszkosodott Faleriiből jött át és ugyanott találkozunk Mercurius egy képmásával, aminthogy maga ez az isten is etruszk nemzetségnevet visel. Ezek az újonnan átvett istenek ugyanúgy kaptak templomot és szobrot, mint az előbb említettek. A kultusz- és ünneprend elemei hasonlóképpen Etruriából jöttek a római hagyomány szerint, így a nagy játékok, amelyek most már a későbbi Circus Maximus helyén (a Palatinus és Aventinus közt) állandósultak. Etruszk eredetű a triumphus intézménye. A vesszőnyalábot (fasces), amely eredetileg a királyi hatalom jelvénye volt, szintén ilyen származásúnak tekintették.

Már ebből a futólagos áttekintésből is látni, hogy jelentős és messze kiható újításokkal van dolgunk. Állandósul az a kép, hogy a győztes hadvezér, a quadrigán állva, Juppiter Optimus Maximus ornátusával felruházva, pirosra festett arccal, mint ennek az istennek az ősi szobra, vonul serege közepén a Kapitoliumra. És ezentúl mind a triumphus, mind a cirkusz és a fasces a római jelleg kifejezéseként szerepelt a maga területén. Ilyen mélységesen magukévá tudták tenni azt, ami eredetileg etruszk, tehát idegen volt.

Kérdés azonban, hogy teljesen idegen volt-e az, ami ekkor Rómába behatolt? Kétségtelen, hogy etruszk vonásoknak egész tömege fedezhető fel Rómában: a capitoliumi triász vagy az ünnepi játékok etruszk eredete megcáfolhatatlan. Az akkori templom formája már az ókorban a „Tuscus” (etruszk) nevet viseli, de fontos megjegyezni, hogy legelső feltűnése messze kinyúlik Etruria határain túl. Latium tengerpartján, Ardeaban, Satricumban, Minturnaeban is találkozunk ezzel a formával. Hasonlóan áll a dolog a plasztikánál is: alkotásai – nemcsak az agyag-istenszobrok, hanem még inkább a frizlemezek és a tető-terrakották tömege – hatalmas területre terjednek ki, az etruszk Északtól egész Latiumon, Campanián keresztül Samniumig és Apuliáig. Sőt a festményekkel díszített sírkamra – látszólag sajátosan etruszk alkotás – is kimutatható nemcsak Campaniában, de még Ardeában is. Ennek megfelelően biztos, hogy a monumentális falfestés nemcsak Etruriában, hanem Campaniában és – irodalmi nyomok tanusága szerint – Latiumban is otthonos volt. Ez a művészet az itáliai kultúra területén mindenütt jelentős szerepet vitt, Görögországgal ellentétben a plasztikát messze túlhaladta jelentőségében.

Az úgynevezett „Tuscus” templom a homlokzat kiemelésében, egész térbeli megfogalmazásában lényegesen eltér a görögtől és egyenesen a római építőművészet jövendő tendenciáira utal. Különben is nemcsak etruszk, hanem általános itáliai jelenség, hogy a képzőművészetben két áramlat különböztethető meg. Az egyik sztatikus – ez a görög – elhatárolásra, tagolásra és rendre irányuló; a másik – az igazán itáliai – inkább dinamikus mivoltával kidomborodó, kihajló, a lezártságból kifelé tör. Ami az istenek alakjait illeti, itt is Etruria és szomszédsága szűkebb határain messze túlmenő elterjedésükkel találkozunk. Sok esetben Etruria volt ugyanis a közvetítője a görög istenségek tiszteletének, de önállóan, egyéni módon fogták fel őket. Erre vall az, hogy különleges helyi képződések nagy bőségét figyelhetjük meg. A görög Artemis pl. Etruriában megtartotta a nevét, de Latiumban, mint Diana, új képzésű nevet kapott. Hermest Rómában és Praenestében, valamint Faleriiben és Capuában Mercuriusnak nevezik, de megint másként a tulajdonképpeni Etruriában. Még változatosabbak a Dioskurok nevei itáliai területen. Tiszteletük csaknem mindenütt gyökeret vert és általános elterjedésüket ismét egyéni alakítások egész tömege kíséri.

Ha még megemlítjük, hogy görög istenség valamely itáliai dialektushoz tartozó néven jutott el az etruszkokhoz (így Minerva eredetileg faliscus megjelölése Athenének), akkor világossá lesz, hogy szűk volt a szemlélet eddigi módja. Helyette egy kultúra egésze jelenik meg előttünk, amely zárt és egységes összefüggésben terjed ki nemcsak Etruriára, hanem Latiumra és Campania egy részére is. Ennélfogva jórészét annak, amit eddig etruszknak tartottunk, ezentúl itáliainak kell neveznünk. Itáliai a terrakotta-plasztika és a sírok festészete, a templom formája, itáliaiak maguk az istenek is. Tehát csak folytatódik itt az, amit már a legrégibb Rómában megtaláltunk: a szoros, felbonthatatlan kapcsolat az egyetemes itáliai kultúrával. Csakhogy most egészen új formák lépnek be az itáliai római fejlődésbe és velük egy alapjaiban megváltozott világnézet, amely új korszak kezdetét jelenti.

Ahol eddig Itáliában a görögséggel találkoztunk, akár a művészetben, akár az istenek világában: az legrégibb, Homeros előtti alakjában jelentkezett. A most bevonuló új formákon át azonban a görög kultúra döntő változása bontakozik ki. Ekkor már megtalálta az önmagához, belső rendeltetéséhez vezető utat. Eddig minden emberi tevékenység a nyers, elemi természet korlátaitól lenyűgözöttnek tűnt fel benne, mostantól fogva az ember lesz a lét mértékévé és középpontjává. Templomépítés és istenkép egyaránt bizonyságai ennek. Eddig az építészet, ha monumentálissá fokozódott is, csupán a természet hatásaival kelt versenyre; sőt az istenek kultusza is csak ott lépett föl, ahol az őstermészet maga teremtette meg előfeltételeit: magaslatokon és ligetekben, barlangokban és forrásoknál. Most mindez új középpontból indul ki. Istent immár az emberi ház mintájára emelt templomban tisztelnek, az építés részleteiben is emberi forma és mérték tükröződik. E kiváló művészettörténész megállapítása szerint az oszlopban is mintegy a természetes ember egyenesedik fel a magasba. Mostantól fogva egyedül ő az, akiben az istenség ideája méltó kifejezését megtalálja. Másféle istenalakok ezután már csak mint egy letűnt világ megtűrt maradványai szerepelnek. A régebbi korra jellemző volt, hogy nem tartott distanciát az elemi természettel szemben. Most az emberrel a szellem és annak alakító ereje lépett a természet alaktalan és határtalan változékonyságának helyébe. Ezzel jár együtt az istenség lényegéről való felfogás megváltozása is.

Ma már ismeretes, hogy a királyság korának végén nem Apollon volt az egyetlen görög isten Rómában, hanem Mercurius neve alatt a görög Hermes, Diana és Minerva alakjában Artemis és Athene; egyszóval Homeros istenei vonultak be. A régi istenekkel ellentétben ezek szabadok minden földhöz, általában az elemek világához való megkötöttségtől. Ennek megfelelően nem jelentenek semmi olyat, amit az anyag korlátozhat, – a Föld és a Tűz szent hatalmait sem – hanem mindig valami nagy egészet. A lét egésze az, ami bennük egy-egy határozott középpontból nézve, valamely különleges szellemi formában feltárul. Apollonban distancia és emelkedettség, nemes tartózkodás és mérték, Athenében belátás és okos tetterő, Hermesben az éj sötétjének csábító varázsa, meglepetés és váratlan siker egyesül: minden istenhez a lét egy különlegesen árnyalt módja, egy csakis őt megillető szellemi forma tartozik.

Igaz, hogy az itáliai templom és agyagból való istenképe nem állítható teljesen a görög minta mellé. Ezentúl is figyelnünk kell arra, hogy az új istenekben, akármennyire megegyeznek az olympusiakkal, nem mutatkoznak-e másfajta hatások is, nem látszanak-e meg a különleges itáliai forma vagy régibb képzetek nyomai. Aki a Vejiben talált Apollon-szobor vonásait szemléli, nem menekülhet attól a benyomástól, hogy bennük az isten sötét, halálos oldala tükröződik. És ez megegyezik azzal, amit Apollon ó-itáliai alakjáról különben tudunk: itt az isten lényében csupán megsemmisítő hatalma domborodott ki. Itt semmi sincs a szellem világosságából és messze látóhatárából, pedig a halálos nyilak felett való hatalom – ezek is távolról találnak – csak szükségszerű kiegészítése ennek. Épp így semmi nyoma a szellem ama magasabb tisztaságának, amely minden földin túl van és ezért már halálos. Az etruszk mesternek ebben a művében minden súlyos és a földhöz tapad. A szobrot szemközt nézve, megmerevedő mosolyában a halál kényszere tekint leplezetlenül ránk. A ragadozó-szerű profilban pedig lehetetlen rá nem ismerni Apollon állatára, a farkasra, amely a sötétben ragadja el az áldozatát. Itt az istennek olyan képét látjuk, amely a régi, az elemek világában élő korhoz tartozik amelytől távol van még a homerosi Apollon sugárzó ragyogása. De ez mind nem befolyásolhatja alapvető megállapításunkat, hogy új stádiumát értük el a görögség befogadásának. Mert más esetekben egészen világos, hogy a homerosi isteneket nemcsak egyszerűen átvették, hanem jelentőségük egész terjedelmében, egy-egy nagy egészként igyekeztek őket felfogni. Athene-Minerva nemcsak a kézművesség istennője, Hermes-Mercurius nemcsak a kereskedők védője. Az istennőnek, a város úrnőjének ereje kezdettől fogva egyaránt megnyilvánul a háborúban és a kézügyesség és művészi érzék alkotásaiban, Mercurius is általában a meglepő siker isteni kifejezője.

A művészet az a terület, ahol a görög minta lényegének mind behatóbb átértése egész fokozatosságában megmutatkozik. Ezen a téren a kopenhágai új Kore meglepő bepillantást nyujtott. Itt az az archaikus kifínomult leánytípus jelenik meg, amely duzzadó formái ellenére mégis egész felépítésében a karcsúság megtestesítője. Törékeny bokáin sudár, karcsú alak nyugszik; rajta a keskeny fej, mandulavágású szemeivel, tiszta, nyílt tekintetével. A festészetben hasonló törekvés mutatkozik. Elég a Tomba Stackelberg és a Tomba del Triclinio freskóira (Tarquinii-ben) rámutatnunk. Hátsó falukon az a csaknem lányosan fínom asszony jelenik meg, akinek súlyos sötét haja koronaként nehezedik nemes profiljára, virágszerű nyakára: feledhetetlen alkotása a görög érzéstől áthatott művészetnek. Elutasíthatatlanul tolul fel az a meggyőződés, hogy az itáliai történelem nem csak a görög hatás megjelenésével kezdődik, hanem ennek a történelemnek az egész folyamatát a görögséghez való vonatkozása határozza meg. Ennek a vonatkozásnak a fejlődéséből, a korszakokból, amelyek ezen belül megkülönböztethetők, Itália egész történelmének tagozódását leolvashatjuk. Ezt az új megismerést a továbbiakban is szem előtt kell tartanunk és horderejét meg kell vizsgálnunk. – Most legelőször a Tarquiniusok bukása után történt események felé fordulunk. Ez a változás az Etruria fennsőbbségétől való elfordulást jelentette, művelődés tekintetében is.

A régebbi hagyomány szerint a királyság után azonnal az egy-egy évre szóló, kollegialitáson nyugvó konzuli hatalom következett. Az újabb kutatás egy kevésbbé hirtelen átmenetet igyekezett kimutatni. Nemcsak Rómában, de Latiumban is előfordul a diktatúra. De Rómában hat hónapra szóló, rendkívüli magistratust jelent, Latiumban pedig egyéves, rendes hatalomról van szó. Ebben a latin intézményben vélték a keresett átmeneti formát megtalálni. Föltételezték, hogy évenkint változó főtisztviselőn át jutottak a konzulok társas intézményéhez, és a diktatura eredetileg rendes hivatalból lett a fejlődés során rendkívülivé. Ezt a felfogást még az is támogatja, hogy a kettősség a konzulátusnál is, a diktaturánál is előfordul. Csak teljes egyenrangúság nincs az utóbbi esetben: a diktátor mellett a lovasság parancsnoka áll, alacsonyabb rangban (magister populi és magister equitum). A latin városok alkotmányában ennek a párját is meg vélték találni, azonkívül Etruriában is. De mindenekelőtt az oszkusok két egyéves főmagistratusa (meddix summus és meddix minor) figyelemreméltó mint teljes megfelelő.

Szervesen megérthető fejlődést azonban ezek az analógiák semmikép nem állítanak elénk. Mert éppen az, ami a római konzulság különleges lényegét teszi: teljesen egyenrangú kollegialitás a hatalom (imperium) osztatlan volta mellett – éppen ez marad továbbra is előzmények nélkül, kifejlődésében megmagyarázatlanul. Épp így a diktaturánál: a latin egyéves rendes főtisztség Rómában rendkívülivé lett és veszély idején az imperium összességét egyetlen kézben egyesítette. Ez nem fejlődés eredménye, hanem gyökerében más, teljesen eredeti elgondolás. A konzulátus is, a diktatura is Róma politikai géniuszának alkotása, egyedülálló voltukat semmiféle fejlődés-elmélet nem homályosíthatja el.

A konzulság rögtön a királyság bukása után megjelent Róma életében. Ennek ténybeli bizonyítéka az, hogy a konzulok fennmaradt jegyzéke a köztársaság első évéig megy vissza. A jegyzék élén Brutus áll, Róma mondai alakká vált felszabadítója és M. Horatius, a kapitoliumi templom befejezője. Ennek nevét pedig maga a felavató fölirat biztosítja, úgyhogy mind világosabbá válik, hogy a konzulok jegyzéke megbízható. Ez nemcsak a 4. századra érvényes, hanem sokkal régebbi időkre is: épp a történet elején jelennek meg olyan nemzetségnevek, amelyek később ismeretlenek, tehát nem lehetnek utólagos kitalálások. A konzulság intézménye a 6. század végétől fogva igazolva van.

De az 5. századra forrásaink sokkal gyérebbek, mint a 6. századra, ahol nyelvi megfigyelések és gazdag régészeti leletek egészen új világot tártak fel. Még az ál-história későbbi keletkezését is megfigyelhetjük: láthatjuk, hogyan igyekeztek az évkönyv-írók a talált hézagot kitölteni. Cassius Hemina (Kr. e. a 2. század közepén) még egyetlen könyvben foglalta össze a királyság korát és a pyrrhosi háborúig terjedő eseményeket, Piso két könyvben, Cato egyáltalán mellőzte. Csak Gelliusnál (a Kr. u. 2. században) dagad meg hatalmasan az anyag. De már az évkönyvek hagyományának régebbi rétege is (ha ugyan Diodoros római forrása ez volt) az 5. századra nézve csak nagyritkán tud megbízható híradást adni. A feltétlenül igazolt anyagot tehát a történetírónak kell először kihámoznia.

A biztos források közé tartoznak, mint már említettük, a Fasti Consulares. Legrégibb részeik eredetiségének kérdése egybeesik azzal a kérdéssel, hogy milyen régiek az első történelmi feljegyzések egyáltalán. És itt figyelembe kell vennünk, hogy az ősi Rómáról alkotott képünk milyen alapvetően változott meg. Ma világosan áll előttünk, hogy már ő benne megvannak egy történelmi monda kezdetei. Hesiodos Theogoniájának vége már két latin őskirályt ismer. Romulus sírja és az archaikus nőstényfarkas: mindkettőnek a mitikus városalapító az előföltétele. Ehhez még azt is figyelembe kell venni, hogy mindkettő még a 6. századba tartozik és hogy Róma városának neve nyelvileg már föltételezi Romulus nevét. És ha ehhez vesszük még az első írásbeli feljegyzések korát (a naptár írásbafoglalása és a forumi felirat), akkor világos, hogy a Fasti Consularesre vonatkozólag is új megállapításokra van szükség.

Ahhoz kevés kétség fér, hogy az évkönyves feljegyzések Rómában a messze multba nyúlnak vissza. Hiszen a névadó főtisztviselők jegyzéke itt, mint másutt is, nélkülözhetetlen volt; az 5. század Rómája számára ezt nyugodtan elfogadhatjuk. És hogy ehhez hamarosan rövid évkönyves följegyzések csatlakoztak, az igen valószínű mindannak alapján, amit egyébként az antik történetírás kezdeteiről tudunk. Későbbi időből azt halljuk, hogy e följegyzések vezetése a pontifex-collegiumra volt bízva: innen természetes, hogy a kultuszt érintő események állottak érdeklődésük középpontjában. Ezeknek a meggondolásoknak megfelel az a tény, hogy a köztársaság kezdete óta és különösen az 5. századtól kezdve nagyszámú adat maradt ránk templom-alapításokról. Leginkább görög istenek templomairól van szó. És e hagyományok teljesen megbízhatóknak bizonyultak. Így a flaminiusi mezőkön álló Apollon-templom építésére a hagyomány szerint 433-ban, a pestis alkalmából tettek fogadalmat, és ebben az időben a Földközi-tenger keletén ez a járvány valóban fellépett. Szintén hitelesnek fogadható el Mercurius templomának fölszentelése 495-ben, Castorénak 484-ben mindannak alapján, amit ezeknek az isteneknek Rómában és a szomszéd városokban való kultuszáról, különösen pedig Róma közvetlen közelében lévő templomaikról tudunk. Épp legutóbb ismerték fel Ardeában a 6. és 5. század határán emelt római templomok időben is pontosan megfelelő párját. A gallus tűzvész nem hozható fel a följegyzések hitelessége ellen, mert az archaeologiai leletekből kiderült, hogy az állami épületek, amelyekben az okmányokat őrizték, tehát mindenekelőtt a templomok, nem pusztultak el teljesen.

Még egy templomalapításról kell különösen megemlékeznünk. 496-ban Ceres, Liber és Libera háromsága számára – amely a Démétér, Dionysos és Kore görög triászának felel meg – templomépítés fogadalmát tették és három évvel később az Aventinuson fel is szentelték a templomot. Az új szentély, amely a „Tuscus” módra épült, és az a kétségtelen vonatkozás, amelyben ez a chthonikus isten-háromság az etruszk-eredetű égi háromsággal áll – mindez, úgylátszik, Etruria irányába mutat. Csakhogy itten egészen új tüneménnyel találkozunk: Róma ekkor lép először közvetlen összeköttetésbe a görögséggel. Ceresnek a Circus Maximus mellett épült római templomát Plinius fontos híradása szerint Damophilos és Gorgasos, nagyhírű szobrászok és egyben festők díszítették mindkét művészetükkel. Ők az első görög mesterek, akiknek római működéséről tudni; addig a római templomokban minden etruszkok műve volt. Ezzel egybevág az, hogy a papnőket Campania és Dél-Itália görög városaiból hozták be. A kultuszt magát is a nemrég, állítólag az utolsó Tarquinius alatt bevezetett sibyllai, tehát görög jóslatok utasítása szerint rendezték be. Ezek pedig Kyméből eredtek, és így valószínűleg ugyaninnen eredt a hármas istenség is. Egy sírfelirat, mely még az 5. század elejéről származik, Dionysos beavatott híveinek egy közösségéről tud – és ebben az összefüggésben jelentős, hogy Cicero erről a római kultuszról mint misztérium-kultuszról beszél.

A kép vonásai kiegészítik egymást. Politikai téren az etruszk királyok elűzése Kyméhez való fordulást jelentett; a vallásban is hasonló törekvésekkel találkozunk. Etruria kulturális fennsőbbségétől akarnak szabadulni és így közvetlen összeköttetésbe jutnak a görögséggel. És jelentőségteljes, hogy épp ekkor nyilatkozik meg egy alapvető római jellemvonás. Ezt a templomalapítást a hagyomány ugyanis éhínség dúlásával hozza kapcsolatba; ebben prodigiumot – isteni figyelmeztetést – láttak: annak jelét, hogy az istenekkel való egyetértő viszony meg van zavarva. Ennek helyreállítása végett tanácsolták a jósigék a három görög isten: Demeter, Dionysos, Kore kiengesztelését. Ezzel hasonló kérdezősködések hosszú sora kezdődik és új istenségek, vagy különleges kultusz-formák ennek a révén jutnak be Rómába. Előfeltétele mindig egy isteni akaratnyilvánítás: az égiek bizonyos eseményekben tudtul adják indulatukat, az ember kötelessége pedig erre ügyelni és megtenni, ami szükséges. És éppen abban, hogy az isteni megnyilatkozásokra való figyelés milyen kötelező fontosságú, abban, hogy ezeket milyen gondosan veszik tekintetbe: ebben rejlik a római „religio”. Ez hatja át teljesen Róma kultuszait és vallásos képzeletvilágát; mostantól fogva pedig a nemzet állami és kultúrális életére nézve is jelentőségteljes lett.