NEGYEDIK FEJEZET: A JOG KODIFIKÁLÁSA

Végül még egy hagyományról kell beszélnünk, amely hitelesnek tekinthető és ezzel támaszt ad a hagyományozott történelem megítélésére: a 12-táblás törvényről. A kiindulópont itt is a görögség. Későbbi korban külön követségről tudtak, amely Athénben a soloni törvényekről másolatot készített; egy ephesosi száműzött, Hermodoros is részt vett állítólag Róma jogának ebben az első kodifikálásában. Az a kérdés, hogy ez a hagyomány szószerint vehető-e vagy nem, kicsiny jelentőségű. A lényeges az, hogy fölismerjük, mi az értelme. Azt, amit mi fogalmi levezetés, forrásszerű összekapcsolás, lélektani magyarázat, egyáltalán elmélkedés formájában mondunk el, az antik történetírás szereti képben állítani olvasói elé. Ami nálunk fogalommá hígul, ott szemléletté, cselekvéssé és életté alakul. A most említett részletek sem jelentenek egyebet, mint azt, hogy a görög jognak mértékadó szerepet adtak a római jog írásbafoglalásánál.

Ezt a nézetünket általános jellegű meggondolás is támogatja. Már a forumi felirat is tanúskodik a görög befolyás régi voltáról. Tartalma részletekben bármennyire homályos is, az biztos, hogy törvényszöveget tartalmazott. És nagy jelentősége van itt annak, hogy a száz évvel régibb chiosi kőoszlopban párjára találtunk. Ezen is ilyen szöveg van, és láthatjuk, hogy a kő külső formáját, valamint az írás elhelyezésének módját Görögországból vették át. Tartalmi hatások sem hiányozhattak tehát egészen.

Ebbe az irányba mutat a 12-táblás törvénynél már ez a kölcsönszó: „poena”. És már az ókor észrevette egy esetben a megegyezést Solon egyik törvényével. A fényűzés korlátozása a temetéseknél – mert erről van szó – a régi Rómába is beleillik, hiszen az archaikus kultúra általában és így Itáliában is távol van minden kezdetlegességtől: luxus és raffináltság épp a külsőségekben ebben a világban egyenesen elvárható. Egy pillantás a szomszéd Caere vagy Tarquinii sírjainak világába igazolja nézetünket.

Rómában tehát görög jogi könyvet vettek mintául. Ép az ión Nyugaton már eljutottak a jog írásbafoglalásához; elég Charondas nevét megemlítenünk. De ki kell még emelnünk azt, hogy a görög szikra lobbantotta lángra a római államalkotó akaratot, amely aztán jogrendjének alaptörvényeit megteremtette.

A római hagyomány a 12-táblás törvényhozást mint az osztályharcok egyik legfontosabb mozzanatát emeli ki. Önként felmerül a kérdés a küzdelmek és velük a plebs és a patríciusok közti különbség eredete után. Az államjogi különbség egyszerű konstatálásánál azonban ma se jutnak tovább: a nemzetségek egyik csoportja egyedüli részese az államhatalomnak. Csak nekik áll nyitva a konzulság és annak segédhivatala, a quaestorság; csak ők juthatnak be a senatusba és vehetnek részt, mint szavazati joggal bíró tagok, a Comitia Curiatákon.

Ezzel szemben a plebs ismertetőjele mindenekelőtt egy negativum: kizártság mindenből, amiben állam és állami hatalom megtestesül. A politikailag jogtalan polgároknak ez a tömege azonban nagyon különböző rétegekből tevődött össze. Így bizonyos, hogy a gazdasági hatalom ugyan főleg a patriciusok kezében összpontosult, de azért a plebset nem csak a szegény és függő helyzetben lévő elemek tették ki. Nyomatékosan ki kell emelnünk, hogy vagyonos és társadalmilag tekintélyes csoportok is tartoztak hozzá. Erről tanúskodik az osztályharcok későbbi története, valamint az a körülmény, hogy később, a régi szokástól eltérően, az idegenből bevándorolt és Rómában letelepedett nemesi nemzetségeket a plebs keretébe osztották be. Ceres, Liber és Libera templomának alapításánál lép elénk a plebs először határozott alakban, egyelőre csak mint vallásos közösség. Ez a templom volt a plebs középpontja: mint a capitoliumi háromság szent helyének ellenképe az Aventinuson emelkedett, azon a dombon, amely később, a Lex Julia által a plebs tulajdona lett. Ebben a templomban volt elhelyezve a plebs levéltára és pénztára, előljárói úgy szerepelnek, mint plebejusi hivatalnokok. És hogy mindez ősrégi jellegű, annak bizonyítéka az, hogy a Föld-istennő mindenütt a plebsszel vagy a demosszal volt szoros kapcsolatban, – és ő az, aki ennek az osztálynak ősanyjaként jelenik meg: a régi időkben a családfa nélküli tömeget „föld szülötteinek” nevezik.

Sokkal nehezebb az évkönyves hagyományban felsorakozó eseményeket megítélni. Nagyrészt későbbi idők szüleményei ezek, amelyek e történelmileg jelentős, de hagyományban szegény évtizedeket lobbanékony képzeletük alkotásaival töltötték ki. Hogy a plebsnek volt-e már valamelyes politikai szervezete, mikor a jog első kodifikálása megtörtént, azt sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet. Teljesen megoldatlan kérdés legalább is az, vajjon ez a szervezettség annyira előrehaladt-e már, hogy a plebs összes tagjai a tribusi beosztás alapján külön népgyűlésben egyesültek és választottak-e már néptribunokat vagy sem. Ennek a kezdetei messze visszanyúlhatnak, hiszen a soloni alkotmány nem áll többé egyedül, mióta tudjuk, hogy ekkor Chios szigetén is a királyok mellé vagy elé állította a nép a maga demarchosát. A fejlődés ritmusa Itáliában azonban kissé késlekedni szokott. Már azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a 12-táblás törvény semmit sem tud néptribunokról vagy külön plebejusi népgyűlésekről. Ezek a kérdések eredményesen most nem tárgyalhatók, egyenesen a 12-táblás törvényhez fordulunk.

A legóvatosabb mérlegelés mellett is elismertnek tekinthető, hogy a táblák megalkotása egy tíztagú rendkívüli testületre volt bízva és legalább is az első decemvirátus tagjainak nevei hitelesnek fogadhatók el. Az is biztos, hogy ez a törvényhozás nem bocsátkozott a plebs valamilyen politikai követeléseinek teljesítésébe. Célja csupán a jog megrögzítése volt, mindenekelőtt a per- és büntetőjog terén; itt azonban nem szabad elfelejteni azt, hogy a régi kor még nem ismeri a különbséget a polgári és büntető-jogi eljárás között. Egyébként az adós elleni eljárás, amely a patriciusok gazdasági túlsúlya mellett a gyakorlatban főleg a plebejusok ellen irányult, továbbra is szerfölött kíméletlen volt. Kifejezetten tudunk oly rendelkezésről is, amely a két rend között nem ismer el connubiumot (jogilag érvényes házasságot). Semmi sem szól tehát a mellett, hogy a plebejusok helyzete könnyebbedett volna, nyomát sem találni itt az osztályok kiegyenlítődésének. Adós jog és tiltó korlátozások a connubium terén nemcsak hogy megmaradtak, hanem mostantól emelkednek voltakép törvényerejűvé.

De ha a plebsnek az egyenjogúságra és helyzete könnyítésére irányuló követelését nem vették figyelembe, akkor miben állott hát a jelentősége ennek a törvényhozásnak? Minden bizonnyal magának a kodifikálásnak a tényében. Hogy ez világossá váljék, tekintsük át még egyszer az előzményeket. Vesszőnyaláb és bárd egy olyan büntető hatalom jelvényei, amely az egyén élete fölött is rendelkezik: a későbbi Rómában insigne regium, királyi jelvény számba ment. Valóban nagyjelentőségű lépés volt, amikor Róma királyai ezeket a jelvényeket választották méltóságuk szimbólumának. Hiszen bennük az jutott kifejezésre, hogy a büntetés és megtorlás csak egy személy joga. Már vége volt annak az állapotnak, amelyben minden nemes, rokonságára és klientélájára támaszkodva, nemcsak elég erősnek, hanem jogosultnak is érezte magát arra, hogy önmaga vegyen elégtételt ellenfelén. Még nem jutottak el odáig, hogy egy felsőbb hatalom elvileg és minden vonatkozásban magára vállalta volna, hogy a magánbosszút szabályozza, és saját normáinak rendszerébe szorítsa, de legalább annyira korlátozták az önbíráskodást, hogy az élet és halál fölött való rendelkezést kivették a kezéből.

A későbbi Róma szemében ez az állapot természetesen még messze volt mindattól, ami jog és igazságosság. Számukra a kényúri önkény mindig hozzátartozott a királyság lényegéhez. És valóban, a patrimoniális királyságban a hatalom konkrét birtokosának szubjektív, személyes jogával szemben a legfőbb államhatalom intézményes jellege még nem domborodik ki. Más szóval: olyan jogrendszer, amely objektív normákat adna és melyen magisztrátus, mint „hivatal” alapulhatna, mint külön szféra még nem létezik. Minden, ami erre emlékeztet, még nem különül el a családatya, a ház ura személyes hatalmától. De a patrimoniális királyság ebben a tiszta formájában sohasem állott fenn Rómában. A kúria-rendszer vizsgálata éppen azt mutatta, hogy az állam gondolata objektív, egyének és azoknak természetes kötelékei fölött álló sajátosságában már előbukkant. Még erősebben érvényesül az 5. század patriciusi államának kialakulásakor.

Két mozzanat jellemző erre. Az egyik az, hogy a hatalom egyedüli birtoklásának helyébe megosztás lép, élethossziglani tartamát időbeli korlátozás váltja fel – és ezzel általában a hatalom korlátozása és szabályozása. A másik mozzanat pedig abban nyilvánul, hogy a két konzul jogkörét nem személyes hatalomként gyakorolja, hanem mint megbízottja annak a rendnek, amely az államhatalom egyedüli birtokosa. Már láttuk, hogy a patriciusok számára a kuriális rendszerben már megvoltak az intézményes, személyi és vérségi kötelékek fölött álló államrend kezdetei. De ez csak a kiváltságos osztályra volt érvényes, a kuriákból kizárt plebs számára továbbra is a régi rend állott fenn. Vele szemben a patríciusi magistratus, általában a patríciusi patrónus ezentúl is birtokosa maradt a személyes előjogoknak. Jogkörüket ezért egyéni hatalom módjára gyakorolták; a viszonyok egyoldalúan, a patriciusi önkény alapján rendeződtek. Ezt az önkényt szabályozta most a 12-táblás törvény; igaz, hogy a nemesi rend világnézete, értékelése és rangrendszere alapján. Azt, ami ezt a rendszert élteti és bizonyos tekintetben igazolja; a distancia pathosának lehet nevezni.

Ez a pathos abban jut kifejezésre, hogy áthághatatlan válaszfalat emel a nemesség önmaga és az alatta állók közé. A válaszfal nemcsak a társadalmi rétegeződésre vonatkozik, hanem ezt bizonyos erkölcsi értékeléssel is azonosítja: a „jó” és „rossz” kategóriáival. Ez a Theognisból jól ismert és minden arisztokratikus társadalomra jellemző értékelés Rómában is megjelenik. Itt is az a felfogás uralkodik, hogy voltakép a nemesség az, amely a „jókat” (viri boni, optimates) kitermeli, – és ezek egyszersmind a derék és rátermett emberek, akik a csatában és a tanácsban egyaránt megállják a helyüket (bonus vir sapiensque). A másik oldalon viszont a társadalmilag alant álló fogalma a minőségben is csekélyebb értékű, a hitvány, rossz jellegével esik egybe; a társadalmi rangrendszer malus-a a kereskedelem mala merx-ének, hitvány portékájának felel meg. Az alantas tetterőben, rátermettségben is másodrendű, gyarló, gyenge és nem utolsó sorban gyáva is; bonus és vir strenuus (elszánt férfiú) éppúgy együttjáró fogalmak, mint malus és imbellis (gyáva).

De a különbség mélyebbre nyúlik. Minden nemesi társadalom számára a nemesség a normája az erkölcsnek: amit ő gondol, cselekszik, kíván, az a helyes és példaadó és egyúttal az az igazság is. Úgy fejezhetnők ki, hogy jó az, amit egy „jó” (nemes) cselekszik. Ezzel szemben állanak az alantas nép gondolkozása és üzelmei: a hazugság, álnokság – ezek Rómában a legmegvetettebb bűnök – gyanúja mindig rajtuk van. Az ilyen cselekvésnek jellemző módon „malitia” a neve, mint ahogy – Nietzsche szerint – általában „minden arisztokrata alapmeggyőződése, hogy a közönséges nép hazug”. Ennek megfelelően fegyvere a „mala lingua”, szellemi terméke a „malum carmen”, a gyalázkodó gúnyvers.

Hogyan érvényesült ez a világnézet a gyakorlatban? A magisztrátusi hatalomnak és a plebsszel szemben semmitől sem korlátozott önkényének hordozója a patriciusi konzul volt. Amíg lerögzített normák nélkül hozta meg a döntéseit, azokban, akarva-nemakarva, az előkelő és kiváló ember egyedüli értéke és a közönséges ember jelentéktelensége jutott kifejezésre. Forrásaink eleget beszélnek a superbiáról, a patriciusok fölényes érzületéről, és ez valóban kemény iga lehetett. Még a későbbi korban is, amikor a magistrátustól elvették a főbenjáró büntetés szabad kiszabását, megvolt a joga ahhoz, hogy az engedetlen polgárral szemben azonnal pénzbüntetést, megvesszőzést vagy fogságbavetést alkalmazzon. Ennek megfelelően a plebs törekvése Rómában is az, ami volt Görögországban, hogy ezt az uralmat korlátozza, szabályozza, írásban lerögzítse: ha már önkény, legyen megszabott, tételes önkény. A hagyomány szerint már Terentilius megtette az indítványt arra, ut quinque viri creentur legibus de imperio consulari scribendis.

Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy a plebs nyertesként került volna ki ebből a küzdelemből. A kodifikálás – kétségtelen előnye mellett – a plebs számára veszteséget is jelentett: megfosztotta bizonyos szabadságoktól, lehetőségektől, amelyek addig nyitva álltak előtte. A dolognak ezt az eddig kellőképpen meg nem világított oldalát alaposabban szemügyre kell vennünk. A „jó” és „rossz” szembeállítása kapcsán világossá vált, hogy a „jó” a régi nemesi világnézet számára nem az a szűkebb erkölcsi fogalom, amelyet ma jelent ez a szó. De a dolognak még egy árnyalatát kell megemlítenünk. A „jó” magába foglalja az életrevaló, rátermett, mintakép-szerű fogalmait és egyben az örvendetes, biztató, sikeres árnyalatait is. A „rossz” viszont a kedvezőtlen, hátrányos gondolatát rejti magában. „Jó” és „rossz” előjelekről beszél a római akkor, amikor mi szerencséthozó és baljós ómenekről beszélünk. És ez az a momentum, ahol a „rossz” jelentése a szánalom, elnézés, megbocsátás érzelmeivel kezd összevegyülni. Ahogy a nemes ember „jó” és ezzel egyszersmind szerencsés, boldog is, úgy a „hitvány” egyúttal szánalomraméltó, nyomorult, szerencsétlen. „Mala mors”, „malus exitus” szokott fordulatok; „rosszak” és „szerencsétlenek” (mali scelestique: scelestus nemcsak gonoszt, hanem szerencsétlent is jelent) e felfogás számára egybetartoznak.

A mondottak alapján lélektanilag érthető, hogy az előkelő és közrendű közötti szakadéknak jótékony hatása is volt. Önkény és elnézés közel állnak egymáshoz. Az úr, éppen úri voltának és szerencséjének büszke tudatában parancsol, követel, de éppúgy tud fölényesen és bőkezűen ajándékozni és elengedni is. Hesiodos meséjében ezt mondja a héja zsákmányának, a fülemilének:

„… Erősebb az, ki téged fogva tart.
Bármily szépen énekelsz is, úgy jársz, ahogy én vezetlek.
Kényem szerint fellakmározlak, vagy elengedlek.”

Az adósság és a büntetés elnéző elengedésének lehetősége teszi teljessé a nemesi önkény képét. A jogi életben az asylum intézménye tanúskodik erről a gondolkodásmódról. A jogi fogalmak általában először vallásos formában jelennek meg: az asylum is eredetileg vallásos intézmény. Forrása annak az istennek sajátos lénye, akihez az asylum tartozik.

Így jellemző, hogy nemcsak Juppiter papjának megpillantása szabadította meg a vétkest a fenyítéktől, hanem a házába való menekülés is föloldotta a bűnös bilincseit, akármilyen súlyos esetekben is. És itt emlékeztetnünk kell arra, hogy Juppiter papjának – sok egyéb korlátozó előírás mellett – semmiféle csomóra kötöttet nem szabad viselnie, mert a csomó, a görcs a varázsnak, a félelmetes hatalmaknak világához tartozik és így az égi istenektől idegen. A pap ujján lévő gyűrűnek sem szabad zártnak lennie, mert ugyanebbe a varázskörbe tartozik. A bilincs hasonló a csomóhoz is, a gyűrűhöz is. Ezért kellett Juppiter papjának házában föloldani és azután onnan eltávolítani, még pedig a tetőn át, mintegy az ég szemeláttára. Az isten szól itt bele az emberi jogi életbe, ő szabadítja meg a bűnöst: ezért nevezik Juppiter Libernek is. És kétségtelen, hogy ez az isten Zeus Eleutheriosszal, a „szabadok istenével” összefüggésben van. Apollon és Artemis védelmezői mindazoknak, akik a távolból jönnek vagy oda igyekeznek, tehát minden idegennek. Ezért tartozik Lucorishoz (a farkas – lykos – istenhez) a capitoliumi asylum. Mert ahogy a farkas a száműzöttség és idegenség állati szimbóluma és ezért Apollonnal szoros kapcsolatban van, úgy Lucoris is körébe tartozik és maga köré gyűjti az elűzötteket és menekülőket. – De hasonlókép védi az idegeneket Diana, Artemis itáliai mása is: legelőkelőbb papja, az ariciai rex nemorensis beszédes bizonysága ennek. Ezért figyelmet érdemel az a hagyomány, amely szerint Diana aventinusi szentélye hajdan asylummal volt kapcsolatos. Emellett még különösen a chthonikus hatalmak adnak menedéket, általában mindazok az istenek, akik a Földdel valamilyen kapcsolatban vannak. Ők azok, akik a köznépet, a nagy tömeget oltalmuk alá veszik. Tehát nem véletlen, hogy Rómában a capitoliumi asylum nemcsak Lucorisszal, hanem Veiovisszal, a halál- és alvilág-istennel is kapcsolatban van. Ezt az istent pedig Apollóval azonosították, ennek megfelelően Apollo ősitáliai kultuszaiban sötét, halál felé forduló alakjai lépnek előtérbe.

Később azonban Rómában szándékosan korlátozták ezeknek az asylumoknak a hatáskörét. A capitoliumi asylumról tudjuk, hogy utóbb kerítéssel hozzáférhetetlenné tették. Ezekben a törekvésekben a jogról való új felfogás, épp az a szellem jelentkezik, amely a 12-táblás törvényt is megalkotta. A régi nemesi szellem önkényességében keménység és elnézés párosult. Ezzel a felfogással összhangban volt az asylum-jog tisztelete. Annál inkább, mert a rangok és rangkülönbségek iránt való érzék nemcsak az alantasabbakkal, hanem a magasabb hatalmakkal, az istenekkel szemben is megnyilvánult. Amint természetesnek tartották, hogy a közember családjával együtt egy nemesi patrónus védelme alá helyezkedett és úgy óvta meg magát más hatalmasok erőszakától, úgy megértéssel fogadták azt is, ha az istenek klientélájába lépett és mintegy azok tulajdona lett.

Mindez megváltozott abban a pillanatban, amikor objektív és minden esetre érvényes normák léptek a szubjektív önkény helyébe. A 12-táblás törvény távol volt még ugyan az általános elveken alapuló és következetesen átgondolt jogrendszertől és főtörekvése csak az volt, hogy a gyakorlatban előforduló vitás kérdésekben egyértelmű, világos döntést szabjon meg. De már ezzel is érvényre jut az az irányzat, amely ellene fordul az egyszer megrögzített normák bármilyen áthágásának, tehát a menedékjognak is. Ebben a kodifikálásban tehát nem a plebs diadalmaskodott, hanem valami magasabb: az állameszme. Eddig, a kuriális rendszerben, ez csak a patríciusokra vonatkozóan érvényesült, mint ezeknek vérségi kötelékeit áttörő felsőbb hatalom. Most azonban az egész népre kiterjeszti az uralmát. Azzal, hogy a patríciusi magisztrátust arra kényszeríti, hogy magatartása a plebsszel szemben ne önkényen, hanem objektív normákon alapuljon, ezzel rendi magisztrátusból államivá teszi, amely a rendek fölött áll. A plebset viszont kiemeli ugyan a kiváltságosakkal szemben való védtelen és jogtalan helyzetéből, de ugyanekkor sokkal kötelezőbb normáknak veti alá.

Ez a gondolat magában a római hagyományban is határozottan kifejezésre jut. Polybios szerint a római államnak és az ideális alkotmány felé való emelkedésnek kezdete a 12-táblás törvényhozással datálódik. Livius nem egy bizottság művét látja benne, hanem olyan alkotást, amely az egész római nemzet jogi öntudatának felel meg és ezért minden következő jogalkotás alapjául szolgálhatott. Hogy valóban az állameszme diadalmaskodott a kodifikálásban, az még nyilvánvalóbbá lesz előttünk, ha a másik döntő változást állítjuk mellé, azt, amit az általános katonakötelezettség behozásának mondhatunk. A comitia centuriata intézményére gondolunk. Ebben az új szervezetben lép először fel a vagyon alapján való megkülönböztetés, a nemzetségi elvvel szemben a timokratikus. Később pénzértékben történt a vagyonbecslés, a régi időkben kétségtelenül a földbirtok alapján. Eszerint osztották be a polgárokat a lovasságba, a gyalogság öt osztályába, és az ezeken kívül álló alakulatokba. A szavazás úgy volt berendezve, hogy egyrészt a gazdaságilag tehetősebbek, másrészt az idősebb évfolyamok eleve túlsúlyban voltak. Ebben határozott konzervatív jellemvonást látunk annak bizonyságául, hogy az új intézmény nem újítási törekvésnek, hanem a viszonyok kényszerének az eredménye.

Hogy ez a kényszer miben állott, az világossá válik, ha meggondoljuk, hogy a centuria-rendszer egyúttal sereg-rendszer is volt, amelynek magvát a nehéz fegyverzetű gyalogság zárt phalanxa alkotta. A régi időkben, a királyoknak és a köztársaság kezdetének korában, a gyalogság mellett lovasok és harci szekerek állottak. Ezeket a lovasokat celeres-nek nevezik (parancsnokaik a tribuni celerum), és mindig a szekérharcosok mellett jelennek meg. Ez tehát nem tulajdonképpeni lovasok zárt svadronja, hanem egyénileg harcoló, nehézfegyverzetű férfiakról van itt szó, akik csupán nagyobb mozgékonyság céljából vonultak lovon hadba. Ugyanez az állapot tükröződik az emlékekben nemcsak Rómára, de egész Közép-Itáliára vonatkozóan. És említésre méltó, hogy a harciszekér letűntével Görögországban is a lovas hoplites-csapat jelenik meg, amelynek tagjai szintén nem zárt oszlopban, hanem – lovon vagy gyalog – párviadalban harcoltak.

Ezzel a rendszerrel szemben a hoplites-phalanx alapvető változást jelent. A „celeres” eddigi elite-csoportja megmarad ugyan, de kiszorul középponti helyzetéből. Helyére a gyalogság lép, amelynek eddig csak másodrendű szerepe volt. Egykori fegyverzetét a Saliusok, az előkelő papi kollégium viseletéből ismerjük. Falándzsával és tőrrel, kerek pajzzsal, érc-övvel és mellvérttel felfegyverkezve, fejükön az érccel bevont pilusszal, vállukon a bíborszegélyű trabeaval: ők a régi római gyalogos képmásai. – És ennek a gyalogos hadnak most már magának kell, pénzügyi helyzetének megfelelően, fegyverzetét beszereznie. Ugyanilyen fontos, hogy zárt oszloppá alakul át, amely alaposan kiképezve, csatarendben harcolva, vezére parancsszavától irányítva, már fegyelmezettsége által fölényben volt az egyéni harcosok csapata fölött. A nehézfegyverzetűek seregének ez a növekedése és ezzel katonai teljesítőképességük fokozása csak úgy volt lehetséges, hogy az állam sokkal nagyobb igényekkel lépett fel polgárai tömegével szemben. Hajdan a gyalogos nemesi urának engedte át a döntő harcot; most a küzdelem legnagyobb terhe az ő vállára nehezül. Hozzájárulnak még a fegyverzet jelentős költségei, amelyek csak vagyonosok számára voltak elviselhetők.

Világos, hogy ez az erősebb igénybevétel csupán úgy volt lehetséges, hogy a polgárok széles rétegeit, amelyeket most erélyesebben vontak be a katonai szolgálatba, nem zárták ki többé az államból. Az új katonai rendszer sajátságával természetesen együttjárt a timokratikus rendszer uralma. Igaz, hogy a comitiákon a lovasok és a gyalogság első osztálya döntött, és ezzel áttörték a patriciusok kizárólagos szavazati jogának elvét. De az engedmény csak azoknak szólt, akik fegyverzetüket beszerezhették és így biztosították a phalanx harcképességét. A többi osztályok szintén szavaztak ugyan, de valójában szereplésük sohasem lehetett döntő. Más szóval: a honvédelem igényei szabályozták nemcsak a sereg új szervezetét, hanem az alkotmány megváltoztatását is. Nem a jogtalanok társadalmi igényeire való tekintet, hanem csakis az állam érdekei hozták magukkal ezt a változást. És ez a folyamat még tovább is követhető. Az egyes polgár vagyonának felbecsülése (census) szükségessé tette a censori hivatal felállítását, amely a centuriális szervezettel egy időbe kellett hogy essék. A sereg erős megnövekedése és jelentőségének fokozódása az állam életében előidézte a magisztrátus módosulását is, annál is inkább, mert az ő kezében volt a sereg vezetése. A két konzul helyébe konzuli hatalommal felruházott katonai tribunok léptek. Elutasíthatatlan az a feltevés, hogy a hadvezetés igényei voltak itt mértékadók; a katonai vezetés beleszólt az állam irányításába.

A censori hivatal patríciusi tisztség maradt. Ezzel ellentétben a katonai tribunátus a 4. század kezdete óta időnként a plebs számára is megnyílt. A hadügynek és vele az állam érdekeinek hatalmas előtérbenyomulását látjuk mindenfelé. Jogtalanok és másodrendű harcosok tömegéből új, fegyelmezett nehézfegyverzetű sereget teremtett magának. A jog kodifikálásával való összefüggés kétségtelen. Nemcsak időben esik nagyjából egybe a két reform, hanem lényegét illetőleg is egybetartozik: mindkettőnél feltűnő az állameszme megizmosodása, amely a közösség összes tagját körébe vonja és új rendbe illeszti bele. Így lesz uralkodóvá az állameszme a rendeknek már csak magánjellegű körei fölött.

Önként felmerül a kérdés: mi volt ennek a folyamatnak a végső oka? Nézetünk szerint a külpolitikai viszonyok adtak legalábbis alkalmat arra, hogy ez a belső átalakulás, kulturális téren is, meginduljon. Maradt is reánk olyan antik fejtegetés, amely szerint a rómaiak annak köszönhették nagyságukat, hogy mindig tanultak az ellenségtől és csakhamar saját különlegességében múlták felül. A felhozott példák között ott találjuk az etruszkokat is: ércpajzsosan, zárt phalanxban harcoltak a rómaiak kisebb csapatai ellen, míg ezek is át nem vették a fegyverzetet és a hadirendet – és ettől fogva mindig ők kerekedtek fölül.

A belső reform végrehajtására külső viszonyok adtak alkalmat és ösztönzést, viszont ez a reform sem maradt külső következmények nélkül. Ezzel elérkeztünk oda, hogy megfelelhessünk az előző fejezet végén fölvetett kérdésünkre: mivel magyarázható a katonai aktivitás és a tagadhatatlan siker, amelyet Róma a 4. század második felétől kezdve mindenütt elért. Úgy gondoltuk, hogy ekkor új szellemnek kellett a városba bevonulnia. Most már határozottan láthatjuk, hogy e század közepén, az előző sikertelenségek hatása alatt, valóban új államforma és új hadsereg alakult meg. Kétségkívül: Róma belső újjászervezésének köszönheti sikereit; ezt külső indítóokok váltották ki, de következményeiben ismét kifelé hatott.