KILENCEDIK FEJEZET: A TARENTUMI HÁBORÚ

Nagy Sándor emberfölötti akarata véghezvitte, hogy olyan területek kényszerüljenek egységbe, amelyek addig ellenálltak minden ilyenféle törekvésnek. Makedoniával és Hellasszal nemcsak Kis-Ázsia egyesült, amelyet már áthatott a görög kultúra, hanem egészen más szerkezetű országok is: Sziria és Egyiptom. És ezekhez csatlakozott keleten a mérhetetlen belföld: a mezopotámiai síkságtól Indiáig, északon a turáni pusztáig. Hogy ezt a hatalmas ország-tömeget egyesítse és lehetővé tegye azt, ami csaknem lehetetlen, a király a régi keleti nagy birodalmak eljárását újította fel: összekötő utak és katonai támaszpontok hálózatát építette ki. E mellett egészen új tervet is alakított ki: a két tengert – keleten a Perzsa-öblöt és az Indiai Óceánt, nyugaton a Földközi-tengert – a makedon birodalom belső tengereivé és ezzel fő közlekedési vonalaivá akarta tenni. Ezt a célt szolgálták utolsó tervei és vállalkozásai: az Euphrates torkolatának kiépítése, a Perzsa-öböl északi partjának föniciaiakkal való benépesítése, a hadjáratok keleten Arábia ellen, nyugaton Észak-Afrika, Hispánia és Szicilia ellen.

Babylonban voltak már a követségek – nemcsak a közvetlenül fenyegetett, karthagóiak, libyaiak és aithiopoiaiak, hanem az iberek és kelták, lucanusok, bruttiumiak, sőt állítólag a rómaiak követei is, amikor Nagy Sándor halála véget vetett ezeknek a terveknek. Csakhamar az ellenkező irányzat kerekedett fölül. A birodalmat egyetlen férfiú ereje tartotta össze: a központi hatalom hiányával természetes elemeire kezdett szétbomolni. Először Egyiptom szakadt le, azután a Nyugat (Hellas, Makedonia); lassankint kikristályosodtak a későbbi utódbirodalmak, elsősorban a Seleukidák országai, amelyek az ázsiai szárazföldön terültek el. Antigonos eleste az ipsosi csatában (301) megpecsételte ezt a fejlődést. Egy pillanatra úgy látszott, hogy az agg Seleukosnak fog jutni a világuralom, de ez az álom nem teljesült be. Ami előállott, az hatalmak egyensúlyának a rendszere volt. Az egyensúlyra féltékenyen vigyáztak, és ez végül bizonyos legitimitásra való hajlamra vezetett. Átfogó új alapításoknak, nyughatatlan nagyratörő hatalmi vágyának ebben az új rendben nem volt többé helye: Demetrios, Antigonos fia nem szőhette tovább Nagy Sándor terveit.

A második mozgalom a birodalom egyetemessége ellen nem belülről, hanem a szélei felől támadt. Már Seleukos kénytelen volt föladni az indiai területet; Bithynia, Kappadokia, Media Atropaténé (a Kaspi-tó délnyugati partján) sem álltak többé az uralma alatt. Keleten nemsokára Baktria vált el a birodalomtól és már a parthus veszedelem tűnt föl a látóhatáron, a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában pedig a kelta betörés okozott súlyos megrázkódtatásokat. A birodalom széleinek ez a letöredezése a barbár betörések vagy a Keletnek a ráerőszakolt görög fennhatóság ellen való visszahatása folytán, és a hellenisztikus élet körének megszűkülése szintén azzal járt, hogy keleten nem maradt tér azoknak, akik új birodalom alapításáról álmodoztak. A Nyugat, amely eddig teljesen kivonta magát a makedon hatalmi törekvések köréből, most szinte magától kínálkozott. Nagy Sándor utolsó tervei minta voltak és egyben intelem; régebbi időre nyúlt vissza nagybátyjának, a Molossus Alexandrosnak kísérlete arra, hogy itáliai birodalmat alapítson. De éppen ez a kísérlet mutatta a vállalkozás nehézségeit: tudjuk, hogy úgy panaszkodott: neki itt férfiakkal kell küzdenie, míg unokaöccsének az a sors jutott, hogy asszonyok fölött győzzön.

Végül a sziciliai és itáliai görögség helyzete maga is beavatkozásra csábított. A már hagyománnyá vált kétoldali nyomás – egyik oldalról Karthago, a másikról az észak felől előrenyomuló szabellus törzsek – a 4. század vége felé az északi oldalon már nem volt olyan erős. Itt minden erőt lekötött a nagy döntő harc az itáliai hegemóniáért, és amikor a második samnis háború után a rómaiakkal és lucanusokkal összeütközésre került a sor, a veszély elhárításához egyelőre elég volt a spártai Kleonymos megjelenése. Annál hevesebben lángolt föl a harc a másik oldalon. Agathokles tyrannus uralma még egyszer syrakusai vezetés alatt egyesítette Szicilia görög részét. Az ezzel járó igény Szicilia hegemóniájára új összeütközésre vezetett Karthagóval. A küzdelem változó szerencsével folyt; Syrakusai ostromát azzal akadályozta meg a merész tyrannus, hogy a háború színterét – sikeresen – Afrikába tette át. Egyszerre már úgy látszott, hogy az egész sziget meghódítása sikerül neki. Végül is a sziget nagyobbik felében biztosította uralmát és a békekötés után Szicilia királyának nevezte magát.

Ez az új állam, amely azzal is kimutatta hasonlóságát a hellenisztikus birodalmakkal, hogy királya előbb egy egyiptomi, azután egy epirusi hercegnőt vett feleségül, nem elégedett meg Sziciliával. Átnyúlt a szomszédos Korkyrára. Tarentumnak és a nagygörögországi városoknak segítséget kérő hívására beavatkozott bruttiumi és apuliai ügyekbe. Ettől fogva ezek a városok, amelyek Agathokles segítségére szorultak, a királynak csak kevéssé burkolt fennhatósága alatt állottak. Már újabb karthagói háborúra készült és Szicilia nyugati részét akarta meghódítani, amikor halálos betegség végzett vele.

Agathokles végrendeletében állítólag visszaadta Syrakusainak a szabadságot. A valóságban ez birodalma fölbomlását jelentette: egyes részei újra ki voltak szolgáltatva egykori ellenségeik támadásának. A bruttiumi félsziget görög városaira ismét belföldi ellenségeik támadtak. Sziciliában Karthago lépett föl döntőbíróként a sokféle civódásban, ami Agathokles halála után kitört. Tetőpontjára jutott a zavar, amikor campaniai zsoldosok elfoglalták Messana városát és megszervezték mamertinus rablóállamukat. Ehhez jött még Róma beavatkozása; Róma éppen most fejezte be a harmadik samnis háborút és észak felé is rendet teremtett.

Platon egykor a karthagóiakban és az oszkusokban látta a veszélyt, amely a nyugati görögséget megsemmisüléssel fenyegette. Az utóbbiak helyébe most Róma lépett. Fenyegető volt már Venusia alapítása, kétnapi járóföldre Tarentumtól. Sorban Róma fennhatósága alá jutott Thurioi, majd Lokroi és Rhegion is – így biztosították magukat a lucanusok és bruttiumiak ellen. Ezekkel az eseményekkel volt kapcsolatban az is, hogy egy római hajóhad – szerződés ellenére – túlhaladt a Bruttium-félsziget délkeleti csúcsán, a laciniumi hegyfokon. A fölingerelt tarentumiak ezt a hajóhadat félig megsemmisítették és erre kitört a háború. Tarentum szorult helyzetében kelet felé nézett és a szemközt fekvő Epirus királyát hívta segítségül. A fiatal Pyrrhosnak már nagy hadvezéri multja volt. A szomszédos Makedoniát már egyszer meghódította, de később kénytelen volt átengedni Lysimachosnak: most, Seleukos halála (280) után a küzdelem újra fellángolt. Most Pyrrhos, akár azért, mert a maga kilátásait nem sokra becsülte, akár pedig azért, mert a Nyugat jobban vonzotta, abbahagyta ezt a küzdelmet és elfogadta versenytársai ajánlatait, amelyet arra az esetre tettek, ha ő lemond makedonai igényeiről; és Tarentum segítségére sietett. Antiochos, Seleukos fia, pénzbeli segítséget adott, Antigonos, Demetrios igényeinek örököse, hajókról gondoskodott és Ptolemaios Keratinos, Seleukos gyilkosa, 50 elefántból, 4000 lovasból és 5000 gyalogosból álló sereget engedett át Pyrrhos itáliai hadjárata számára.

Pyrrhos Itáliába érkezte határozott fordulópont. A Földközi-tenger keleti és nyugati fele, amely eddig, minden összekötő kapcsolat ellenére egyáltalán nem tartozott össze, most egységgé kezdett válni. Pyrrhos megsegíti a tarentumiakat Róma ellen, azután a szicíliai görögöket Karthago ellen: ez az első nyomatékos beavatkozása egy hellenisztikus hatalomnak abba a politikai konstellációba, amelyen eddig a Nyugat viszonyai alapultak.

Pyrrhos kudarca azután megmutatta, hogy a görögség nyugaton, mint politikai tényező, eljátszotta a szerepét. Ezen a sziciliai tyrannis másodvirágzása: II. Hieron királysága sem változtathatott. És most, amikor az elválasztó tényező eltűnt, elkerülhetetlenné vált, hogy a két megmaradt hatalom, Karthago és Róma, amelyek az imént még együtt küzdöttek Pyrrhos ellen, most élet-halál-harcra keljenek egymás ellen.

Már Tarentum körül fellángolt a viszály. Mikor Pyrrhos halála után ottani csapatainak parancsnoka kénytelen volt a várost elhagyni (272), L. Papirius római konzul a város előtt táborozott, egy pun flotta pedig már a kikötőben volt. A zsákmány Rómának jutott és háborúra még nem került sor. Néhány év multán Messanában ugyanez a játék ismétlődött. Ott a Hieron uralma alatt megerősített Syrakusai szorongatta a mamertinusokat. Ezek mindkét hatalomtól segítséget kértek, Karthagótól és Rómától. A karthagói tengernagy már megszállta a várat, amikor a római katonai tribunus merész támadással elfoglalta tőle. Így indult meg a hatalmas küzdelem. Polybios úgy látja, hogy az önfenntartás ösztöne kényszerítette Rómát arra, hogy ezt a lépést megtegye, a szükségszerűség, hogy védekezzen Karthago tengeri bekerítő politikája ellen.

Ezzel Róma ugyanarra az útra lépett, amelyen előtte a szabellus törzs járt. Egyetemes törvényszerűség hajtotta Itália népeit dél felé, és ez alól Róma sem vonhatta ki magát. A Dél volt a nagy politikai helyzetek gyujtópontja, az a hely, ahol a világtörténelmi döntéseket megvívták. De Rómának sikerült, amit elődei meg sem kíséreltek: Szicilia meghódítása, Karthago leverése.

De már a hellenisztikus Kelet sem maradhatott ki a nyugati hatalmak politikájából, miután egyszer beleavatkozott. Hogy milyen fontos volt Rómának a Kelet, azt mutatja az az adat, hogy 269-ben az ezüstvalutát vezette be. Ezzel minden valószínűség szerint a hellenisztikus kereskedelembe való bekapcsolódást akarták elérni. Fontos megfigyelés, hogy ez a rendszabály ugyanannak a Q. Ogulniusnak a műve, aki az állami kultuszban az epidaurosi Asklepiost honosította meg és ezzel is a hellenisztikus Kelet felé tört utat.

Ha az itáliai félsziget hosszanti tengelyét meghosszabbítjuk, a Peloponnesost érintve, Egyiptom partjára jutunk, az akkor vezető hellenisztikus hatalom területére. És már Pyrrhos idejében megkezdődtek a szerződéses összeköttetések a Ptolemaiosok birodalma és Róma között. A hatásuk gyorsan érezhető volt. A római barátság miatt nem teljesítette 250-ben Ptolemaios Philadelphos Karthago kérését, hogy avatkozzék be fegyverrel a háborúba. Róma viszont Ptolemaios utódjának támogatást ajánlott fel a syriai II. Seleukos elleni háborúhoz.

Nem csoda, hogy a görög Nyugat írói, mint Philinos és Timaios történeti munkáikban Rómáról is szólnak. De figyelemreméltó, hogy Róma Lykophron Alexandrá-jában is szerepel: nemcsak tengeri és szárazföldi uralmát jövendöli meg a jósnő, Alexandra (Kassandra), hanem ott is Rómára gondol, ahol saját vére egy kései sarjáról beszél, aki egykor egyenrangúan fog a világbíró makedonok mellett állani. Ilyen szerepet vitt már ekkor, a 3. században, Róma a görögség öntudatában.

Pillantsunk még egyszer vissza. Komoly aggályok merültek fel az ellen a hagyományos felfogás ellen, amely szerint a római történelem korszakai két külön csoportra oszlanak: az egyik a félsziget meghódítása, mint teljesen belső itáliai folyamat, a másik, ettől egészen különböző pedig a belépés a hatalmak körébe, a Földközi-tenger egész vidékén lejátszódó folyamat. Úgy látszik, beigazolódott az a fölfogásunk, hogy a gallus tűzvész óta eltelt évszázadban, sőt már a megelőzőben is, Róma terjeszkedése állandóan kénytelen számolni a középtengeri nagyhatalmak létezésével, és hogy ezek határozzák meg döntő jelentőséggel a római politikát, nem pedig valamilyen előre megalkotott terv, amelyik Róma területét Itália határai felé akarta kikerekíteni. Ebből önként következik, hogy új alapot kell keresnünk, ha Róma történetét korszakokra akarjuk osztani. Korszakokat elválasztó határkőnek kínálkozik a tarentumi háború és ezzel együtt a Pyrrhosszal való összeütközés. Még pedig kettős értelemben.

Ahol eddig Rómának a nagyhatalmakhoz való viszonyáról volt szó, – akár az 5., akár a 4. században, vagy a 3. század elején – csupán a Földközi-tenger nyugatának hatalmai jöttek tekintetbe. Egyaránt áll ez a karthagóiakra és etruszkokra, itáliai és szicíliai görögökre, vagy az oszkus-szabellus törzsekre. A tarentumi háború azonban azt jelentette, hogy most már a keleti medence hatalmai, ebben az esetben a hellenisztikus királyságok is bevonódnak a politikai csoportok körébe.

A másik mozzanat az, hogy a görögség Rómának sokkal többet jelentett, mint Karthago vagy Samnium. Ő volt a megtermékenyítő, életébresztő erő, mintakép és egyszersmind versenytárs: ő általa találta meg és fejlesztette ki önmagát a római egyéniség. Annál súlyosabb volt annak a jelentősége, hogy a gallus katasztrófával az ó-itáliai kultúra nemcsak lehanyatlott, hanem egy évszázadra el is szakadt a görögség világától. Ezért ismertük fel már ott, a gallus tűzvésznél, két korszak határát. Ennek felel meg, ha a görögséghez való új közeledést, amely a tarentumi bonyodalmakkal kezdődik, hasonlóan új korszak kezdetének tekintjük.

Ilyen meggondolások azonban már a kultúra szemléletéhez vezetnek. Következő fejezetünkben, ahol ezzel foglalkozunk, ki fog tűnni, hogy a görögséggel való új összeköttetés szintén nem marad meg a Nyugaton, hanem kezdettől fogva kiterjed a görög anyaországi és keleti kultúrákra is. Éppen ez világítja meg a korszakalkotó új teremtő kezdeményezés jelentőségét.