TIZEDIK FEJEZET: ÓITÁLIAI SZELLEMI ÉLET

Félreismernők a történelmi fejlődés alaptörvényeit, ha nem vennők figyelembe az erőszaknak és a rendnek, a puszta hatalomnak és az eszmék világának benső és felbonthatatlan összefüggését. A kultúra nagy alkotásai, amelyek miatt érdemes az életet élni, küzdelemből, válságos idők feszültségéből születtek meg. De megfordítva: az is igaz, hogy csak ezek az alkotások adnak elemi erejű ellenlábasuknak értelmet.

E szerint a római irodalmat nem úgy tekintjük, mint a politikai történés puszta következményét. Róma számára a politikai expanzió és a szellemi világ megteremtése egymást bensőleg és szükségképpen kiegészítő folyamatok. Róma történelmi nagyságát a maga teljességében éppen az igazolja, hogy ez a felfogás lehetséges – és reméljük, hogy ki tudjuk mutatni ennek a fölfogásnak a lehetséges voltát. Kevesebb az elismerésünk akkor, ha pusztán a hatalom megszerzéséről és makacs megtartásáról van szó. A hatalom sohasem nélkülözheti a párhuzamos jelenséget: a szellemi alkotást, amely az erőszak és esetlegesség szférája fölé, mintaszerű, normatív rend körébe emeli azt, amit a hatalom megszerzett.

Hogy a római irodalom létrejöttét a maga egész sajátosságában megfigyelhessük, tisztán kell látnunk azt, mi volt mellette és előtte. Kezdjük ezért egy rövid áttekintéssel Itália népei fölött.

Volt-e etruszk irodalom? Erre a kérdésre nagyon különböző feleleteket adtak már. Annyi bizonyos, hogy Etruriában egész tömege volt az írásbeli és könyvbe foglalt följegyzéseknek. Ezt bizonyítja már azoknak az isteni lényeknek a nagy száma is, akiket úgy ábrázolnak az etruszkok, amint tekercsekre írnak, vagy azokat olvassák, vagy a szemlélő előtt fölmutatják. Ezt bizonyítják egy etruszk vászontekercs (liber linteus) maradványai is. Rituális szöveg a tartalma; ilyen szövegekről beszél a legtöbb egyéb forrás is, amely az etruszk szellem alkotásaira vonatkozik. Az etruszk vallás tanairól van ezekben szó, tárgyuk a belső szervek vizsgálása, a villámok jelentése és egyéb isteni jelek. Címüket vagy a tartalmukról, vagy pedig állítólagos isteni vagy heroszi szerzőjükről veszik: libri Tagetici, Vegonici, Acheruntici; említik őket az összefoglaló „libri fatales” címen is. Tartalmukat a latin átdolgozások maradványaiból ismerhetjük, ezek valamennyien az 1. századból valók.

Az etruszk írásos hagyomány egyéb ágai távolról sem olyan jelentősek és gyakran említettek, mint ezek a rituális könyvek. Hallunk azért történeti följegyzéseikről is, a Vei-beli saliusok kultuszénekeiről, meg a Falerii-beli Junónak szentelt énekekről, mindenekelőtt pedig az etruszk színpad jelentőségéről.

364-ben alapították meg etruriai színészek Rómában a színpadi játékokat, hazai formák szerint. Ugyancsak Etruriából eredőnek tartotta a hagyomány az Atellanát, az oszkus törzs népies vígjátékát; ez is eljutott Rómába és csakhamar otthonos is lett. Ennek megfelelően a színész neve (histrio), és a színpadi álarcé (persona), amelyet eredetileg csak az Atellanában alkalmaztak, etruszk eredetű.

Egy lépéssel tovább visz a scaena szó. Hangalakjával azt bizonyítja, hogy a szó és vele a görög színház hozzátartozó berendezései nem közvetlenül, hanem szintén Etrurián keresztül jutottak el Rómába. Nyilt kérdés viszont, hogy korán eljutottak-e a görög színpadi műfajok átvételéhez, a szövegek följegyzéséhez, sőt egyáltalán meghatározott szövegek megállapításához.

A történeti szempont után itt elérkeztünk az elvi szemponthoz. Az a kérdés merül itt fel, mennyiben nevezhetjük mindazt, amit itt fölsoroltunk, irodalomnak a szó igazi értelmében. Ezt a kérdést eddig nem vetették föl teljes határozottsággal. A csak nemrég elmult korszak fejlődési elmélete akadályozta ezt meg, az a remény, hogy itt is meg lehet valósítani egy hézagtalan folytonosság ideálját, amely primitív kezdetektől átmeneti fokozatokon keresztül a megformált műremekhez vezet. De a német fölfogással szemben is, amely (a francia állásponttal ellentétben) nem akar éles határvonalat tudományos vagy filozófiai szakmunkák és a tulajdonképpeni irodalom között elismerni és büszke arra, hogy a görög irodalom történetében Homeros és a tragikusok mellett a matematika, grammatika és orvostudomány műveinek is helyet juttatott, – ezzel szemben is jó lesz a tulajdonképpeni irodalom határaira eszmélnünk.

Az etruszkok színpadi játéka így már ki is esik. Lívius határozott tanúsága szerint a beszédnek híjjával volt, pusztán táncból és énekből állott. És ami az írásműveket illeti, azok jórészt praktikus szempontokat szolgáltak. A szertartáskönyvek az előforduló egyes esetekre adnak szabályokat, utasításokat. Minden arra vall azonkívül, hogy a titokzatost, a homályost inkább keresték, mint kerülték. És hogy az említett vallásos énekek tulajdonképpeni céljukon túl költői magaslatra emelkedtek-e, azt nem lehet többé eldöntenünk; a római Arvalesés Salius-énekek analógiája alapján ez nem valószínű.

Ezekkel szemben ki kell emelnünk, hogy elvárjuk az irodalmi műtől, amely erre a névre igényt tart, hogy ne csak praktikus célokat szolgáljon, hanem azt, ami benne gyakorlati értékű, esetlegességéből, alkalomhoz tapadt voltából kiemelje és mint egy egyetemes világkép szerves, értelemmel teljes alkotóelemét mutassa be. Mindenekelőtt megformázott és világos alakot kívánunk, amelynél fogva a mű mindenki számára érthető, legalább is hogy nem kíván a hallgatójától vagy olvasójától különös szakképzettséget.

Ha most Dél-Itáliát nézzük és oszkus vagy messapius irodalom létét keressük, a viszonyok első tekintetre kedvezőbbnek látszanak. Ennek a két törzsnek megvan az az előnye, hogy a görögség közvetlen közelében élnek. De közelebbi vizsgálatra a messapiusok már kiesnek, hiszen még felirataikban is csak későn lett az anyanyelvük használatossá. Egészen másnak látszanak az oszkus viszonyok; ha figyelembe vesszük, hogy nyelvükön verses föliratok maradtak ránk, akkor érthető, hogy Mommsen nem utasította el az oszkus irodalom létezésének a gondolatát.

Valóban – legalább is első pillantásra – ez a föltevés igazolódni látszik. Tudjuk, hogy a samnis Pontius, akinek fia a caudiumi győzelmet aratta, pythagoreus körökhöz tartozott; a tarentumi Nearchos egy dialogusában Platon és Archytas mellett szerepel, mint résztvevő is. Ezenkívül görög módra egy leánykar van ábrázolva egy sír festményén, amely az apuliai Ruvóban került napvilágra. Mindenekelőtt azonban az egykor az etruszkoktól átvett, de egészen oszkus jellegűvé lett Atellana az, amelyen fölismerni a görögség befolyását. Éppen nagygörögországi és sziciliai területen virágoztak fel a dór bohózat különféle formái. Így Tarentumban a phlyaxok (bohóckodók, tréfacsinálók) játéka, amelyet népi kezdeteiből Rhinthon formált irodalmivá. Az itáliai színezet érezteti hatását szokásokban, erkölcsökben, a tréfa szellemében és a szavak megválogatásában. Viszont a tarentumi bohózat hatása is fölismerhető az oszkus játékon; éppúgy az epicharmosi komédia és a mimus is bizonyára befolyással voltak rá.

És mégis tagadó választ kell adnunk arra a kérdésre, vajjon mindezt irodalomnak tekinthetjük-e. Mert az említett pythagoreizmus irodalmilag hatástalan maradt: a római költővé lett messapius Ennius volt az első, ki Annalesei-nek proemium-jában irodalmi formát adott neki. És a ruvoi leánykar sem emelkedett az irodalom szférájába. Mert mégis csak feltűnő, hogy Rómában egy teljesen hasonló kar föllépte irodalmi eseménynek tűnik fel. Livius megemlíti a költőt, a műformát, az előadásmódot, kiemeli az eseménynek az egész költői társadalomra való jelentőségét, míg Ruvoban az előadás elsősorban a gyönyörködtetésére szolgál. Ezért maradt fenn éppen képben az emléke: a táncosnők tömege, ruházata, hullámzó, színpompás köpenyük, az egyes karok zárt szembenállása.

De legfontosabb itt az oszkus nemzeti színjáték, az Atellana megítélése. A szicíliai és tarentumi bohózat egyenesen kínálkozik összehasonlításul: mellettük szembetűnő az itáliai nemzeti bohózat belső és külső forma – hiánya. Már a jellemek alkotásának művészete igazi vígjátéknak mutatja Epicharmos költészetét és messze a fölé emeli, amit az itáliai színjátékból mi még fölismerhetünk.

Ha ugyanis a későbbi, már irodalmi Atellanától eltekintünk, akkor azok a példák, miket Lucilius és Horatius írnak le, nyers, durva élcelődést, olyan komikumot árulnak el, amely megmarad a pillanatnyi hatás, a népies, művészietlen bohóckodás rögtönzéseinek határai között.

Alantas komikumot, durva élcelődést Epicharmosnál is találunk; Herakles fülsiketítő dőzsölése, a fogások hosszú sorozata figyelmeztet bennünket arra, hogy a „sziciliai lakomák” földjén vagyunk. De ezek a részletek egy nagyobb összefüggést szolgálnak. A lakomák nem önmagukért, hanem résztvevőik és élősködőik jellemzésére vannak rajzolva. És joggal jegyezték meg, hogy az ábrázolás meghatározott értékelés alapján történik, az előkelő réteg rangok és formák iránti érzékének alapján. Epicharmos komédiája elsősorban jellemeket: az élősködőt, a szegény póruljárt filozófust állítja elénk, amint azok egy előkelő társadalom felfogásában éltek.

És még egy körülmény: Epicharmos komédiája, valamint – Rhinthon föllépte óta – a phlyax is már irodalmi műfajok voltak. Költők és filozófusok szavaira való célzások mutatják, milyen keretek között mozognak már. Így azután nincs többé hely az eleinte bizonyára meglevő rögtönzések számára: az egész szöveg, nemcsak főbb vonásai vagy bravúros helyei, írásban volt rögzítve.

Éppen megfordítva az oszkus színjátéknál. Hivatásos tréfálkozók lépnek ott fel, hatásos műsorukkal; az ilyesmit nem lehet feljegyezni, mert egészen személyes természetű és előadójára van szabva. Nem is szólva arról, hogy ilyen körülmények között nem lehetett volna valamely zárt cselekményt a játszók önkényétől függetleníteni és biztosítani azt a változhatatlanságot, ami az igazi műremeknek kijár.

Így világos, hogy oszkus irodalomról sem beszélhetünk. És érdekes, hogy az egyetlen, határozottan irodalminak tekinthető emlékek – a feliratos versek, melyek Corfiniumban és másutt maradtak fönn – igen valószínű, hogy római minták utánzásai. Nem régibbek, mint a szövetségesek háborúja Róma ellen és egy olyan városban találták őket, amelyet egy második „itáliai” Rómának szántak és ellenfele hű utánzataként rendeztek be – így ezek sem alkalmas bizonyítékai oszkus irodalom létezésének.