HARMADIK RÉSZ: VILÁGURALOM

ELSŐ FEJEZET: NAGY SÁNDOR ÉS A VILÁGURALOM ESZMÉJE

A nagyok utóhatása a történelemben nemcsak az, hogy meghatározzák a következő korok magatartását. De még ott is, ahol erről nincs szó, sőt ahol bizonyos ellentétesség mutatkozik, még ott is úgy látszik, hogy azokat a nagyokat oda kell gondolni a következő nemzedékek tevékenységéhez: mint mértéket, mint hatalmas árnyékot, amely előtt a későbbi események lejátszódnak és tőle kapják éles körvonalaikat. Éppen azért, mert itt minden annyira más, nem haladhat el szótlanul Róma történelmének szemlélete Nagy Sándor mellett.

Gyakran felhangzik a panasz, hogy Nagy Sándor mellett nem állott hozzá méltó történetíró. Olyan, aki közvetlen tapasztalata alapján állította volna elénk személyiségének képét, amely az utókor számára mértékadóan érvényes lehetett volna.

Ez a panasz a történetírás hiányának láttán megfeledkezik a tárgyban magában lévő nehézségről. Ez a nehézség annál szembetűnőbb, mennél inkább a korai Nagy Sándor-irodalom tárgyilag és forrásszerűen legjobban megalapozott műveire tekintünk. Tehát Ptolemaios Lagosra vagy Nearchosra. Nagyon értékesek az események leírásában, de híjával vannak annak a szándéknak, hogy a nagy király, személyiségét, mint önmagában lezárt, egész és sajátos világot elénk tárják. Ebben a tekintetben egyetlen kísérlet Eumenes és Diodotos Ephemerisei, naplószerű följegyzései Nagy Sándorról; de ezek is sajátos természetűek.

Nem lehet egy osztályba sorozni azokkal az udvari és hivatali naplókkal, amelyeket a hellenisztikus királyok és a római magisztrátusok hivatalos tevékenységéről vezettek. Azokban egy írnok jegyzi fel a hivatalos cselekményeket megrögződött bürokratikus stílusban és a király vagy a hivatalvezető ellenjegyzi. Ezek az Ephemerisek is tartalmaznak effélét. De hivatali naplóban hogyan képzelhetnők el ezt a gyakran előforduló megjegyzést: Ezen a napon írás után aludt. – Mit keresne ott róka- és madárvadászat? És volna-e természetes helyük Nagy Sándor utolsó, gigászi terveinek?

Egész másról van itt szó, mint hivatalos naplóról. Azok mindenütt lehetséges, rendesen ismétlődő, bizonyos intézményeken alapuló aktusokról számolnak be. Nagy Sándor tevékenységét ellenben nem lehet az intézmények kereteibe, egyáltalán szabályba foglalni: ő a megtestesülése a szabálytalannak, az egyszerinek és rendkívülinek. Így ezekben a töredékekben is azt látjuk, ami páratlan: a hatalmas méretek, amiket Nagy Sándornál még az ivás és élvezet is felölthettek; mindenekelőtt azonban korszakalkotó személye. Mindenütt, kicsapongásban és kimerülésben, tervezésben és végül a halálban ott érezhető az emberfölötti – annál megragadóbban, hogy ezek a följegyzések csak egyszerű híradást akarnak adni az eseményekről.

Ezek az Ephemerisek a nagy egyéniség iránti érdeklődés kifejezései. Ennél a férfiúnál minden az ilyen egyéniségnek a jegyét viselte, minden hallatlan, egyedülálló, figyelemreméltó volt: éppen azért jegyeztek fel részleteket, amelyek bárki másnál érdektelenek lettek volna. Éppen az az idő, amikor a nagy egyéniség utolsó korlátait is levetette és egészen önmagát merte adni, ez hívta elő ezt az érdeklődést is és találtatta meg ennek irodalmi formáját.

Másfelől el kell ismernünk, hogy ezek az Ephemerisek valóban csak naponkénti följegyzések. Bármennyire élénk az életrajzi részletek iránti érdeklődés, lezárt, tudatosan megformált kép nem mutatkozik. Éppen anyaguk páratlan volta, amely az Ephemerisek szerzőit tevékenységre ösztönözte, az okozta egyszersmind azt is, hogy a napló formáján nem jutottak túl. És itt ismerhető fel az, amit a tárgyban magában rejlő nehézségnek neveztünk.

Nyiltan el kell ismernünk, hogy Nagy Sándor személye ma is kisiklik a történetíró keze alól. Megfigyelhettünk ismételten jelentkező vonásokat, láthatjuk, mint támadnak és érnek bizonyos tervei. Hibáit és egyénisége határait is észrevehetjük. Végül tetteit, nyilatkozatait és terveit sorrendjükben leírhatjuk. De mindig csak ezt tehetjük: leírást adunk; aligha jutunk el valaha is oda, hogy mindezt egyénisége központi magjából megérteni próbáljuk.

Mert Nagy Sándor olyan elemi erejű, hogy feltűnése szökőárhoz vagy vulkáni kitöréshez hasonló. De még ezek fölé emeli őt teremtőereje, koncepcióinak hatalmas nagysága és nem kevésbbé hatalmas képessége arra, hogy keresztül is vigye. A görög lét egész skálája: sötétlő mélység és apolloni világosság, test és lélek nemesen ideális volta, kötöttség és szabad repülés, formáló genialitás, amely népeket és messze századokat megtermékenyít – mindez egyesül Nagy Sándorban; szökőárhoz hasonlóan lövell az összpontosult erő egyetlen sugárban fölfelé. Ha párját keresnénk, a görög történelem másik végéről kellene vennünk. Mert csak a költő maradna, akitől maga Nagy Sándor mintaképét vette: Homeros.

Ép ezért kétszeres vakmerőségnek látszik az az állítás, hogy Nagy Sándor is törvényszerűségnek van alávetve; hogy ő is feltételektől függ. És mégsem lehet ezt fel nem ismernünk. De persze ezek a feltételek éppoly hatalmasak és rendkívüliek voltak, mint az, akit megformáltak.

Annyi bizonyos: hogy Nagy Sándor idejében a történelem már olyan stádiumba lépett, amelyben szükségszerűleg minden a világbirodalom felé mutatott. Mégpedig olyan világbirodalom felé, amely nem a régi keleti birodalmakhoz hasonló elnyomást, leigázást jelent, akaratnélküli tömegek fölhalmozását az istenhez hasonló uralkodó trónja előtt… Hanem a világbirodalomnak ehhez az új formájához hozzátartozik, hogy – akárki is alkossa meg – a görög szellem formálja ki.

A görög nép maga ekkor már képtelen volt a cselekvésre. Helyére egymásután két nép lépett, akik képesek voltak a görög világ szélén a nemes magot magukba fogadni és e mellett a nagy hódításokra való erőt is megőrizni. Sőt ez az erő csak ezzel szabadult fel igazán.

A makedonok és Róma – milyen különbözőnek látszanak az összehasonlító tekintet előtt. Az első: két király műve; egy emberöltőnél rövidebb idő alatt államalkotó néppé formálódtak; úgyszólván egyik napról a másikra lettek a világ uraivá. A másik oldalon: lassú érés, amelyet szünetek és visszaesések gátolnak, de amely mindig újra előrehalad. És nem egyes kimagasló vezérek irányítják, hanem egy szilárd körvonalú, lassú kiválasztásban kiegészülő réteg, amely az állam sorsát az alkotmányforma változásai között is szilárdan tartja a kezében.

Genialitás és önfegyelmezés – és mégis, mindkettő a történelem ugyanazon törvényének van alávetve. Nemcsak abban, hogy mindkét esetben a görögség az újonnan támadó birodalom szellemi alapja, időbeli kezdetükben is. Ép akkor indul meg újra, a gall katasztrófa után a római terjeszkedés, amikor Fülöp előkészíti a makedonjait a szerepükre.

A történeti folyamat gyorsasága persze a lehető legkülönbözőbb a két népnél. A világhódító halálakor a rómaiak még Samnium határain állanak… Majd két nemzedékkel később: Nagy Sándor birodalma már részeire bomlott fel, míg a rómaiak éppen hozzáfognak, hogy Szicilia és vele a Nyugat hegemóniája felé kinyujtsák a kezüket. De ezen az időszakon belül, amelyet két ilyen ellentétes mozgalom tölt be – Keleten a birodalom széthull, Nyugaton csak most kezd kialakulni – van egy időpont, amikor a mérleg két oldala egyensúlyban van. Sőt – ekkor először – egységes politikai erőteret alkotnak; sőt az erővonalak egyetlen személyben futnak össze.

Ebben teljesedik ki Pyrrhos világtörténelmi jelentősége. Kiválása a keleti hatalmi csoportokból – Seleukos halála után – egybeesik azzal a végleges csoportosulással, amelyből a három nagyhatalom: Makedonia, Egyiptom és a Seleukosok birodalma keletkezik. Nagy Sándor terveinek Nyugaton való megkísérlése és meghiúsulása azt bizonyítja, hogy a nagy mintaképet itt sem lehetett többé megismételni. Ellenkezőleg, az itáliai és sziciliai görögség romlása, amelyet Pyrrhos balsorsa pecsételt meg – Nyugaton hasonlóképpen nagyhatalmak szilárd körvonalú rendszerét alakította ki; megjelenik a két nagy ellenlábas: Róma és Karthago.

Ebben az értelemben, mint Nagy Sándor korának tényleges és eszmei lezárulása, Pyrrhos fellépése korszakos határvonalnak tekintető. De jelentősége nemcsak ebben rejlik. Abban is, aminek utána kellett jönnie.

Első pillantásra úgy látszik, mintha Pyrrhosszal a világbirodalom eszméje megbukott volna. De csak egy bizonyos formája volt az, ami ekkor elpusztult, az eszme maga élt tovább, ha megváltozott alakban is.