NEGYEDIK FEJEZET: A MÁSODIK PÚN HÁBORÚ ELŐKÉSZÍTÉSE

Polybios egy zárófejezetben kiemeli ennek a háborúnak a jelentőségét. Hosszúsága és nagysága, a két ellenfél elkeseredésének mértéke, a hajófelszerelés, valamint a veszteségek, sem azelőtt, sem azután nem tapasztalt nagyságúak. Két nemes rablómadár képében, akiket párbajukban már csak harci szenvedélyük tart fönn: így foglalta össze az utolsó csata előtti helyzetet.

Ez a hatalmas kifejtése a katonai és politikai lehetőségeknek mindkét oldalon, a jellemző ’stílus’ mindig világosabb kialakulása, mind a punok, mind a rómaiak részéről – mindez csak olyan helyzetben volt elérhető, amely kényszerítette az ellenfeleket, hogy utolsó erőforrásaikat is latba vessék. Állami létük forgott kockán: ez kényszerítette őket, hogy minden vágást hasonlóval viszonozzanak.

Mennyire túlnőtt e közben mindkettő a benne rejlő forma eddig elért fokozatán! Pedig még előttük állott egy hatalmas fokozódás, hogy ez újabb fegyveres mérkőzésben kellett hogy bekövetkezzék ennek oka az a szükségszerűség, amelynél fogva minden fejlődési akarat a lehető föltételek legkedvezőbbjét választja, illetőleg törekszik megszerezni.

Azt mondják, a nemzetet a közösen végbevitt tettekre való emlékezés és az akarat alkotja, hogy újakat hajtson végre a jövőben. Valóban oldhatatlan kötelék tart össze multat és jövőt; az örökség törvény is, amely azontúl a nép tettei fölött uralkodni látszik. Esetünkre alkalmazva azt jelenti ez, hogy amikor Róma és Karthago sorsa élet-halál harcban bonyolódott össze, ez a harc törvénnyé lett, amely egész életüket a jövőben is meghatározta – mindaddig, míg az egyik végképp el nem esett.

És valóban, az ellenségeskedés sokkal hamarább megkezdődik, mint a második pún háború kezdete külsőleg mutatja. Csaknem azt mondhatnók, hogy ez az újrakezdés már a 241-i békeszerződéssel egyidejű.

Emeljük ki ennek a békeszerződésnek a lényegét. Karthagónak le kellett mondania Szicíliáról, valamint a közte és Itália közt fekvő szigetekről és még két fontos feltétel betartására kellett magát köteleznie. Tilos volt számára az, hogy római területről toborozzon és így egy jelentős zsoldos-piacról maradt el. Egyelőre csak az oszkus-kampániai elemet jelentette ez, de a Po-síkság római uralom alá kerültével a gallusok és a ligurok is elvesztek. A második az a hatalmas hadisarc volt, amit Karthagónak fizetnie kellett. És ennek mértékét: nagyságát is, meg időtartamát is fokozták a békeszerződés végleges lezárása előtt. És abból, hogy éppen a nép volt az, amely ezt a szigorítást keresztülvitte, arra következtethetünk, hogy a nép most már követelte az anyagi ígéretek beváltását, amelyekkel a háborúra bírták. Ez nem zárja ki, hogy e mellett az a szándék is hatott, hogy Karthago megerősödését a legközelebbi évekre meghiusítsák.

Mennyire fontos indítója volt ez a római politikának, azt megmutatják a következő évek. A zsoldoslázadás kitörése és a libyai alattvalók ehhez csatlakozó fölkelése Karthagót az örvény szélére sodorta. Csak évek mulva és utolsó ereje megfeszítésével sikerült ezeknek a leverése. És jellemző, hogy ezekben az években Róma Karthagóval szemben enyhítésekre szánta el magát. Őrizetbe vett itáliai kereskedők kiadása ellenében szabadon bocsátották a még ki nem váltott karthagói hadifoglyokat; eltiltották a felkelők számára való szállításokat és nem fogadták el a szardiniai zsoldosoknak és Utica városának meghódolási ajánlatát. Sőt azt is eltűrték, hogy a syrakusai Hieron király a szorongatott várost támogassa. De rögtön az ellenkezőjébe csapott át ez a politika, mihelyt azt vették észre, hogy az ellenfél erői újra növekednek.

Karthago éppen ura lett az otthoni helyzetnek, amikor Rómában elhatározták Szardínia és Korzika megszerzését. Karthagói zsoldosok itt is lézengtek, de a bennszülöttek elűzték őket. Rómát beavatkozásra nem a zsoldosok segélykiáltása ösztönözte, – ezeket előbb már elutasították – hanem egészen más okok. Először is az a már említett meggondolás, hogy egy itáliai hatalom nem mondhat le az előtte fekvő szigetekről. Ehhez járult az ellenfél tartós meggyöngítésének a szándéka. Mikor a jogos tulajdonosuk megkísérelte, hogy a szigeteknek ismét birtokába jusson, Rómában hadüzenettel feleltek. Csupán gyors lemondás és a hadisarc jelentős fölemelése árán szabadultak az újabb háborútól, amelyekre a karthagóiak még teljesen képtelennek érezték magukat.

Nyilvánvaló volt, hogy Róma mindenáron meg akarja akadályozni ellenfele megerősödését. Ezzel szemben Karthago, ha az utolsó évek eseményeit mérlegelte, a következő tényekkel találta magát szemben. Először is magas és rövidlejáratú fizetések számára kellett az eszközöket előteremteni; ezeket valahogyan, lehetőleg a háborúban kimerült saját erőforrásai megterhelése nélkül előteremteni – ez volt legsürgősebb feladatuk. E mellett Karthago hatalmi helyzetét, pozícióját a Földközi-tenger nyugati részén megsemmisítették. Azzal ugyan tisztában voltak, hogy Karthago megerősödése Róma ellenállásával fog találkozni. Így készülniök kellett újabb háborúra. Ezzel szükségessé vált egy erős, az ellenféllel egyenértékű sereg megteremtése.

Hogy mindezeket a feladatokat a maguk szükségességében átlátták, az a Barkasok érdeme, elsősorban Hamilkaré, de mellette vejéé és utódáé: Hasdrubalé is. A Dél-Hispániában fekvő korábbi phoinikiai vagy karthagói birtokokból kiindulva, a pireneusi félszigeten új gyarmatbirodalmat teremtettek. Örökösük, Hamilkar fia: Hannibal, művükre támaszkodva, fölidézte a háborút és ezzel valóságra váltotta, amit ők akartak.

Polybios nem ismerte félre a tervszerűséget a karthagóiak eljárásában. Már a békekötést – mondja – siettette Hamilkar. De ez csak a pillanat szükségében történt és már kezdettől fogva mindent az új döntés érdekében tettek. A zsoldoslázadás akadály volt; de ami aztán Hispániában történt, az nem volt más, mint a háború előkészítése. Az újabb kutatás tagadni próbálta ezt a tervszerű előkészítést. Azonban Polybios tudása olyan ember szájából ered, aki jobban volt tájékozva, mint bárki más. Hannibal maga tett bizonyságot atyja gondolkodásáról: hogy Antiochos király bizalmatlanságát eloszlassa, elbeszélte neki az ismert történetet gyermekkori esküjéről, öröklött Róma-gyűlöletéről. Ezt a történetet kerete éppen nem utalja – mint gondolták – „egy hellenisztikus történeti novella aggályos légkörébe”. Éppen megfordítva. A történetíró még pontosan meg tudta jelölni az időt és körülményeket, amelyek között Hannibal elmondta az emlékeit.

De ugyanezt mutatják a tények és az események is. Az éppen nem szól az előkészületek tervszerűsége ellen, ha nem lehet mindig minden cselekedetben fölismerni. Aki messzemenő tervet készít elő, a közbeeső idő eseményeivel szemben szükségképpen hideg, várakozó magatartást fog tanusítani. Számolnia kell azzal, hogy terve olykor csaknem eltűnik saját szemei elől is. De ezek a szünetek, ezek a készülő utak nemhogy az energia meglazultáról, inkább az ellenkezőről tanuskodnak.

Szívós kitartás az egyszer elhatározott terv mellett: ez a karthagói lélek jellemzője. Egyébként a hispániai uralom fölépítése olyan jellegű volt, hogy eléggé tájékoztatott céljairól. Első cél volt a bevételek megteremtése. Ennek az alájuk vetett népektől és a délhispániai ezüstbányákból folytak be és segítették a hadisarcot leróni. De ha azt olvassuk, hogy Hannibal egyetlen bányából naponta 300 font ezüstöt kapott, ez azt mutatja, milyen hatalmas források álltak – a hadisarc lerovásán túl – itt rendelkezésükre. Ezek voltak az új sereg megteremtésének föltételei. A sereg harckészségét biztosították a bennszülött törzsekkel való állandó küzdelmek: azok leverése tartotta fenn, de belőlük egészítette is ki magát úgy, hogy a bennszülöttekből pótolta ki az állományát. Szövetségek és szerződések további gyarapodást biztosítottak. Teljesen szárazföldi sereg volt ez. Tehát ott, ahol Róma a legerősebb volt, ott akarták a döntést keresni; hajóhaduk ellenben az új háború kitörésekor csak csekély törtrésze volt a rómainak.

Első pillanatra az a látszat, mintha Rómát vették volna mintául. Nemcsak a sereg szervezése, hanem az alattvalókból és szövetségesekből álló birodalom megteremtése is ilyen gondolatot ébreszthet. Azonban mennyire más mindez Karthagónál! Róma elsősorban Itáliára, tehát földrajzilag és részben néprajzilag is zárt, történelmileg is régen összeforrott területre támaszkodott. Róma „magistratusait, utait, a földhöz való jogot, a választókerületeit, szövetségi rendszerét, törvényeit, jogát, nyelvét és a római államérzést Latium határain túl vitte” és így alapította meg uralmát. Mint személyfölötti, állandó rendszer és mert nyelv és származás messzemenő közösségén nyugodott, ideális értékek hordozója is volt. Mindez hiányzott az új hispániai uralomból. Rendszer itt csak korlátozott értelemben mutatkozik: kizsákmányolás, csak a közvetlen háborús célok: pénz és katonák szerzése szolgálatában, e mellett szilárd pozíciók alapítása, arzenálok, készletek fölhalmozása, túszok őrzése számára – csak erről van itt szó. És nem is az anyaváros alá tartozott az új terület; minden a jövendő háború hadvezérének személyéhez volt kötve.

Mindenekelőtt a sereg volt engedelmes eszköze a vezéreinek. Ezeknek a kezében voltak a pénzügyi eszközök is, mert ők voltak azok, akik a zsákmányt elosztották és az ezüstbányák jövedelmét felhasználták. De e mellett még a törzsek is nem annyira Karthagónak, mint a hadvezéreknek voltak lekötelezettjei. Diodoros szerint Hasdrubalt fővezérükül kiáltották ki és ő, talán Hannibal is, bennszülött nőt vett el.

De mindebben nem annyira az a jellegzetes, hogy a Barkas-család talán Hispániában valami önálló fejedelemséget állított volna fel, ellentétben szülővárosukkal. Ez Fabius Pictor véleménye; de már Polybios is elvetette. Sokkal jellemzőbb az a körülmény, amely már az első háború vége felé megmutatkozott – hogy egyetlen ember testesítette meg és fejlesztette tovább magában a karthagói állam vezető elvét; ez a koncentráció tette lehetővé, hogy a sokkal szilárdabb szerkezetű Rómával szemben egyenrangú ellenfélként léphessenek föl. Hannibalban érte el ez a rendszer a tetőpontját.

Magától értetődik, hogy Róma, mihelyt a dolgok új állását fölismerte, ellenrendszabályokhoz nyult. Már 231-ben járt egy követsége Hispániában; de Hamilkartól megnyugtató felvilágosítást kapott. Annál erősebben bontakozott ki az ellenakció a következő években.

Az utolsó évek a háború kitörése előtt azokhoz az időszakokhoz tartoznak, amelyekben a történetíró különösen sok nehézséggel, megoldatlan kérdéssel áll szemben. Hiteles hagyománynak csak az tekinthető, amit Polybios a háború okainak terjedelmes tárgyalásába beleszőtt.

Még Hasdrubal fővezérsége idejére esik az Ebro-szerződés. Kötésének ideje – ebben általános a megegyezés – a 226. év; tehát közvetlenül a kelta harcok kezdete elé esik. Polybios szerint a rómaiak azért kötötték, hogy a kelta harcokban Karthagóval szemben hátuk fedezve legyen. Így nem léphettek föl követelésekkel; egyenesen fáradozniok kellett Hasdrubal beleegyezéséért. Az eredmény az volt, hogy a pún vezér kötelezte magát, hogy az Ebrót nem lépi át ellenséges szándékkal.

Ez a szerződés, amely egyedül ezt a megállapodást tartalmazta, nem tekinthető érdek-körök elhatárolásának. Ilyen eljárás az antik világban idegen. Az Ebrótól délre eső terület egyszerű átengedését sem láthatjuk benne, mert kifejezetten megmondja Polybios, hogy ezen megállapodáson túl a hispániai viszonyokat nem érintették. Ez a szerződés tehát egyoldalú kötelezettséget jelentett Hasdrubál részéről; a nélkül, hogy a rómaiak hasonlóval viszonozták volna. Hogy Hasdrubál mégis beleegyezett, jóllehet a rómaiak kényszerhelyzete ismeretes volt előtte, annak alapos okai lehettek. Azt gondolhatjuk, hogy a karthagói uralom további megerősítését tartotta még szükségesnek.

Miután a kelta veszély elvonult, mindjárt megváltozott Róma viselkedése. Mert már arra gondolhatott, hogy megvesse a lábát Hispániában. Erre lehetőséget a Saguntummal való szerződés nyujtott.

Mikor kötötték ezt, nem lehet megállapítani. Az bizonyos, hogy nem esik az Ebro-szerződés elé. Már fennállott, mielőtt a 220/19. évben a saguntumi polgárháború kitört; Hannibal föllépését is megelőzi néhány esztendővel. – Ezzel Róma belenyúl az Ebrótól délre eső terület viszonyaiba, a nélkül, hogy Karthago – legalább egyelőre – ez ellen tiltakoznék. Az Ebro-szerződés alapján – mint megállapítottuk – nem is tiltakozhatott volna. Maga Hannibal sem érezte a Saguntum és Róma közötti barátságot az Ebro-szerződéssel összeférhetetlennek.

Mindazonáltal Saguntumnak szükségképpen a viszály kirobbantójává kellett lennie. A gazdag és erős város útjában volt Hannibal előnyomulásának; egy Itália ellen való jövendő hadjáratnál nem hagyhatta szabadon a háta mögött. Másfelől a rómaiak sem adhatták ki ezt a pontot a kezükből. Mert ez adta meg nekik a lehetőséget arra, hogy érdekeiket Hispániában megóvják, háború esetén pedig jelentős támaszpont volt számukra.

Az események lavinája a 220/19. évben indult meg; ekkor jelent meg egy római követség Hispaniában. A saguntumiak hívták őket, akik ismételten rámutattak a karthagóiak terjeszkedésére. Egyelőre csak az a feladatuk volt, hogy tájékozódjanak. Hanniballal szemben rámutattak arra, hogy Saguntum a római szövetség tagja, egyben az Ebro-szerződésről is megemlékeztek. Ezt nem panaszként tették, csupán emlékeztették a határokra, amik további karthagói terjeszkedés elé voltak vetve. Tovább menniök abban a pillanatban nem lehetett, hisz az ellenfél eddig nem támadta meg Saguntumot.

És most Hannibal egyszerre csak elhatározza, hogy megkezdi a háborút. A vezér ifjúsága, harci kedve, büszkesége eddigi sikereire, gyűlölete Róma ellen, ezenkívül szenvedélyes, erőszakos jelleme magyarázzák az eljárását. E mellett Hannibal egy esetet használt fel, amely kevéssel azelőtt Rómának a saguntumi belügyekbe való avatkozására vezetett. Két párt állott a városban szemben és végül Róma döntését kérték. Hannibal a követek előtt azt a szemrehányást tette, hogy a rómaiak a békebíró szerepével visszaéltek és városi főemberek kivégzésére használták azt fel. Mennyiben volt jogosult ez a szemrehányás, azt nem tudjuk; mindenesetre Hannibal a karthagói hatóságokkal szemben úgy tüntette föl a dolgot, hogy Saguntum, Rómában bízva, erőszakosságot követett el karthagói alattvalókkal szemben. A római követek folytatták útjukat Karthago felé, már azzal a meggyőződéssel, hogy a háború elkerülhetetlen.

És ez rövidesen be is igazolódott. Mialatt Róma Illyriában volt elfoglalva, Hannibal megtámadta és nyolchónapi ostrom után bevette Saguntumot. Erre a hírre egy második követség ment Karthagóba, ezúttal azzal a megbízással, hogy vagy Hannibalnak és bűntársainak a kiszolgáltatását követeljék, vagy üzenjék meg a háborút. A karthagóiak végső megalázás vagy romlással fenyegető jövő közt voltak kénytelenek így választani és inkább jogi fejtegetésekkel próbálták a döntést elodázni. Mikor a római követség ebbe nem egyezett bele és döntést sürgetett, a háborút választották.

A 240–219. évek sokat vitatott politikájával azért foglalkoztunk bővebben, mert belőle ismerni meg legjobban a két hatalom szándékait, különösen Karthagóét. Úgy gondoljuk, minden ízében értelmes összefüggés tárult fel előttünk; – a következtetések levonása van már csak hátra.

Hispánia meghódítására Karthagót Róma háborúutáni politikája kényszerítette. A hadisarc fizetése, az összes tengerentúli birtokok elvesztése, végül az újabb mérkőzés kikerülhetetlen volta mind idevezettek. A Barkas-családnak, – hosszas, szívós munkával, amelyet Rómában alig vettek észre kezdetben – sikerült, amit terveztek. Aránylag későn eszmélt az ellenfél rá, hogy mi történt Nyugaton. Tüstént hozzá is látott, hogy Karthago előtörését ellensúlyozza.

Ebben a politikai küzdelemben is, akárcsak a hadvezetésben, kidomborodnak a szembenálló népek ellentétes vonásai. Karthagói részről visszafojtott gyűlölet, amely jól megfontolt, álcázott, lassan érlelődő előkészületben mutatkozik meg; egyik szemet a másik után hurkolják, amíg a hálót elkészítik, hogy majd ellenfelükre vessék. Róma ellenben, mihelyt figyelme felébredt, gyors, céljukat alig leplező rendszabályokkal készülődik a döntésre; minden ereje latbavetésével törekszik ellenfelét túlszárnyalni.

Így az utolsó évek valóságos versenyfutássá lesznek. Az Ebro-szerződés mindkettőnek még időt enged, hogy előkészületeit megtegye; Karthago megerősíti hispániai támaszát, Róma a kelta Pó-vidék meghódításával a tulajdonképpeni Itáliának gyepüt szerez. Már kétségtelennek látszik, hogy Északról karthagói támadás fenyeget. Ekkor Róma maga kezd beavatkozni Hispánia ügyeibe. Karthago eleinte látszólag nem törődik ezzel, de az világos volt, hogy háború esetén nem tűrhetett háta mögött olyan római érzületű várost, mint Saguntum.

Róma második illyriai hadjárata, amikor az Adria keleti részén volt lekötve, Hannibalnak meghozta az alkalmat. A senatus az illyr ügyek elintézését kívánta, hogy majd a Karthagóval való leszámoláskor háta szabad legyen. És azután akartak majd Hispániában, Saguntumból kiindulva támadó hadjáratba kezdeni. Épp ezt akarta Hannibal megelőzni; ezért megtámadta Saguntumot. Arról volt szó, ki lesz előbb a célnál: Róma az illyr vállalkozás befejezésével, hogy ostromlott szövetségesét fölmentse és erejét a Pireneusi-félszigetre vesse. Vagy Hannibal, hogy Saguntum elfoglalásával hátát szabaddá tegye itáliai vállalkozása számára. És úgy történt, hogy Róma ezúttal először csalatkozott számításában. Hannibal megelőzte – és így a háború, mint ő akarta, Itáliában és nem Hispániában kezdődött.