HATODIK FEJEZET: A HELLENISZTIKUS ÁLLAMRENDSZER

Aki Nyugatról elindulva tekintetét a Földközi-tenger keleti része felé fordítja, az előtt olyan kép tárul fel, amely a Nyugaton látottaktól annyira eltérő, amennyire csak lehetséges. Amott két hatalom harcol életre-halálra; minden, ami csak körülöttük van, belesodródik küzdelmükbe; csak az egyik bukásával, a másik föltétlen uralmával végződhetik a küzdelem. Emitt egy oly államrendszer, amelynek eszményei az egymásmellettiség és egyensúly; amely bármely tagjának vezetőszerepét gondosan megakadályozni törekszik. Ott túllépnek minden eddigi határon: Hispania, Illyria, az Alpok, a Pó síkja – mind egymásután hadszíntérré lesznek, végül a láng pillanatnyilag keletre is átcsap… Itt ellenben megelégszenek a Nagy Sándor alatt nyert területtel, sőt lassanként már visszahátrálnak annak szélső határaitól.

Talán még jellemzőbb ennél az ellentétnél az a tény, hogy már az antik történetírás is tudatában volt. Polybios formulázza meg a maga módján – tárgyi valóságok, a közvetlenül, főkép számszerűleg megfogható dolgok iránt való hajlandósága szellemében – azzal, hogy mintegy mérlegét adja az erőfeszítéseknek és veszteségeknek. A szicíliai háború leírásának végén, amikor a sok százra menő elpusztult hajóról emlékszik meg, adja az összehasonlítást a korai diadochosok harcaival. De csak azért, hogy a Róma és Karthago közötti küzdelem hasonlíthatatlan nagyságát megmutassa. Antigonos és Ptolemaios és Demetrios ünnepelt tengeri ütközetei eltörpülnek mellette és ámulat fogná el csodálóikat az ilyen mérhetetlen különbség láttára.

Még egyszer a 280. esztendőhöz térünk vissza. Seleukos halála, amely befejezte diadalútját, korszakalkotónak bizonyult számunkra. Fordulatot jelentett, mert Nagy Sándor világuralmi álma most már epigonjainak is véget ért. Antipatros és Kassandros, Lysimachos és Seleukos, Antigonos és Eumenes, Ptolemaios, Lagos fia és Demetrios eltávoztak az élők sorából; új nemzedék nőtt fel, amely nem annyira gigászi, inkább józan, racionális és az elérhetőre törekvő volt. A nemzedékek ellentéte olyan éles, amennyire ez csak lehetséges és gyakran ugyanabban a családban a legélesebb. Antigonos Gonatas, fia a merész és fantasztikus, nagyvonalú és szenvedélyes, sorsa hullámzásában Tyche uralmát oly jellegzetesen képviselő Demetriosnak, – éppen szívósságával és okosságával, türelmével és megalkuvásával az új idők igazi képviselője.

Az átmenet az egyetemes birodalom eszméjétől az egyes államok gondolatához valóban megtörtént ebben a korszakalkotó évben. Ekkor dőlt el, minek lesz ezentúl jövője, reménye a sikerre, mi határozza meg a század jellegét és mi nem. Részleteiben az átmenet csak lassanként és különböző területeken különböző gyorsasággal ment végbe. Roppant és nagyon különnemű országtömkeleget egyesített Nagy Sándor. Nemcsak terjedelmével, hanem különneműségével is jelentékenyen fölülmúlta az Achaimenidák perzsa birodalmát. Már ezek alatt erősen kiütközött a birodalom idomtalan volta. Az iráni fennsík és Mezopotámia, Kis-Ázsia és az egyiptomi birtok földrajzilag, néprajzilag és történelmileg minden inkább voltak, mint szerkezeti egység. Mindegyiknek megvolt a maga külön ősi, évszázadok alatt kifejlődött formája. A nagy király birodalmába való bekebelezésük ellenére bizonyos külön fejlődési irányaikat mindvégig megőrizték és az uralkodó faj ereje távolról sem volt elég ahhoz, hogy őket áthatva újjáformálja. Ha elszakadási törekvések mégis ritkán jelentkeztek, annak az oka csak az volt, hogy a keleties belenyugvás tényezője hatott. Az új görög-makedon uralkodó faj ellenben élénken fölkarolta ezeket a régóta lappangó törekvéseket, hogy megvalósítsa őket.

Az új korszak ismertetőjele régi, Nagy Sándor, sőt az Achaimenidák előtti állapotok lassankint való újra éledése. Árvízként öntötte el az egyetemesség megvalósításának törekvése a messzi, sokszorosan tagolt földeket Makedoniától Közép-Ázsia határáig. Most, amikor az ár apadóban volt, újból fölbukkantak körvonalai annak, ami alatta rejtőzött. Nem véletlen, hogy ez a folyamat először Egyiptom példáján vált szemlélhetővé.

A Nílus völgye mindig magában álló föld volt. Ez a keskeny, hosszan elnyúló völgy, amely a tenger felől az elmocsarasodott deltán keresztül csak nehezen volt megközelíthető, az ázsiai kontinenssel csak lazán függött össze és ezenfelül minden oldalról puszták övével volt védve, mindig csak különleges erőfeszítések árán volt a birodalom törzséhez láncolható. Ha ezek alábbhagytak, Egyiptom már saját súlyánál fogva visszahullott a maga külön életébe. Már az Achaimenidák alatt a központi hatalom erejét vagy gyöngeségét jelentette, hogy vajjon sikerült-e ezt a tartományt megtartania. Most sem volt másként: a fölkelés Perdikkas birodalmi kormányzósága ellen innen indult ki. És abban a pillanatban, amikor támadása a Nílus csatornáin és a delta hozzáférhetetlenségén megtört, az egyetemesség eszméjét is az első súlyos csapás érte.

De pozitív módon is kapcsolatban van a földrajzi minőség és a politikai alakulás. Egyiptom nemcsak akadály volt, amelyen az az eszme megtört, hanem meg is teremtette azt a politikai formát, amely irányadó volt a jövőre nézve. A Lagida Ptolemaios volt az egyetlen a diadochosok közül, aki kezdettől fogva lemondott Nagy Sándor egész örökségéért való küzdelemről és megelégedett azzal, hogy helytartóságát megtartsa. Egyiptomot előnyös fekvése tette képessé arra, hogy önmagában lezárt voltánál fogva elsőnek bontakozzék, mint szilárd hatalom, és ebben nem zavaros világbirodalmi álmok, hanem az ország adózó képessége támogatta. És sikere is volt abban, hogy a hellenisztikus államok között a helyzetét kiépítse.

Itt adva volt először is a Seleukidák birodalmával való szomszédság, – és bármily újkeletű volt is ez, a történész szemében jóval régibb helyzet folytatásának bizonyul. Kelet régi történelme abban a feszültségi mezőben bontakozott ki, amely a Nílus völgye és Mezopotámia között terül el. Palesztina és Szíria e közé a két központ közé esett és az ott keletkező nagyhatalmak törekvése szükségkép az volt, hogy ezt a területet, mintegy erősségeit gyepűjének biztosítsák maguk számára. Most is érvényben maradt ez a törvény és Egyiptom hatalmi állását a harmadik században az bizonyítja, hogy határait egész Koile-Syriáig kiterjesztette.

A korábbi helyzet fennmaradásához azonban valami új is járult. Egyiptom ábrázata sokkal nyomatékosabban fordult a tenger felé, mint valaha a makedon hódítás óta.

XIII. HELLENISZTIKUS KIRÁLYSÁGOK

Már abban kifejezésre jutott ez, hogy a görögösödés és vele az új állam középpontja észak felé tolódott el. Memphis helyébe, ahol Ptolemaios még első éveiben székelt, Alexandria lépett, mint új főváros, sőt általában, mint „város”, ellentétben a „vidék”-kel. És míg – a régi egyiptomi, de a későbbi császárkorral is ellentétben – a nubiai határ katonailag és külpolitikailag semmi szerepet nem játszott, az ellenkező oldalon országok és támasztópontok, mint valami előőrsök vették körül az egyiptomi partot. Kypros és Kis-Ázsia délnyugati része, a symmachia formájában összekapcsolt égéi szigetszövetség, nemsokára Kyrene is a ptolemaiosi hatalom messzeható erejét bizonyították.

Ezzel határozottan beléptek a diadochos-politika körébe. Az egyetemes birodalom gondolata eltűnt Seleukos halála óta – de a gond, melyeket ő okozott, változott formában újra fölmerült. A Ptolemaiosoknak résen kellett lenniök, hogy egy napon a nagy szomszéd államok, Makedonia és Szíria szövetkezésével ne találják szembe magukat. Milyen veszélyessé válhatott az ilyen együttműködés, mutatja az a szövetség, amelyet I. Antiochos és Antigonos Gonatas a második Ptolemaios ellen kötöttek. A szíriai birtokból, valamint Kis-Ázsiából nagy darabok mentek ekkor veszendőbe és a makedonok egy fényes tengeri győzelme csaknem véget vetett az égéi-tengeri uralkodó helyzetnek is…

A kisázsiai birtokairól való lemondás árán tudta ekkor Ptolemaios Philadelphos a szíriai királyt a szövetségtől elvonni és így saját hatalmi állását nagyjában megtartani. Itt világossá válik az „előőrsök” jelentősége, amelyeket Egyiptom védősáncként tolt maga elé. Szükség esetén az előőrsök egyikét föl lehetett áldozni, a nélkül, hogy a ptolemaiosi hatalom magvát, alapjait meg kellett volna gyöngíteni.

Védőszerepük mellett ezeknek az előőrsöknek az a feladatuk is volt, hogy kiindulópontjai legyenek egy háborús politikának, amely esetről esetre beavatkozott a szomszéd államok viszonyaiba. Nem az volt a Ptolemaiosok célja, hogy szomszédaik rovására hódításokra tegyenek szert. Hiszen minden hódítás áldozatokat kívánt, hogy beolvasszák, megvédjék és igazgassák; a hatalmi nyereség mellett az állam pénzügyi erejének nagyon érezhető igénybevételét és így gyöngítését jelentette. Így megelégedtek azzal, hogy a szomszéd államokat olyan helyzetben tartsák, hogy bensőleg ne szilárdulhassanak meg. A harmadik Ptolemaios diadalútja, amely a Seleukida birodalom szívébe vezetett, érezhető következmények nélkül maradt. Még pillanatnyi hódításra sem gondoltak.

Ilyen politika céljaira, amely a versenytársak meggyöngítésével dolgozott, az előretolt pozíciók kiválóan alkalmasak voltak. Az égéi szigetekről jól meg lehetett figyelni a görögországi és makedoniai eseményeket; ugyanaz mondható a seleukida monarchiát illetőleg Kyprosról és a ptolemaiosi Szíriáról: harapófogó módjára vették körül az ellenséges ország szívét. És olyan sikerrel járt ez a politika, hogy Egyiptom sokáig megakadályozta a szomszéd országok megszilárdulását; csak a Ptolemaiosok hatalmának hanyatlása után lehet Makedonia és Szíria valódi föllendüléséről beszélni.

Alexandria volt a központ, ahonnan a Seleukidák minden családi viszályát, kiskirályok minden fölkelését szerető gonddal ápolták. A pergameni királyság, mely I. Seleukos halála után kis kezdetekből fejlődött ki, létezését mindenekelőtt az innen kisugárzó pártfogásnak köszönhette. De Görögországban is szították a tüzet a makedonok ellen, ahol csak tudták. Majd Spártát, vagy Athént, majd az újonnan alakult achaiai szövetséget támogatták; így sikerült a makedon uralomnak egyik kellemetlenséget a másik után okozniok.

Már az eddigiekből kiviláglik nagy vonásaiban az ilyen külpolitika jellege. Egy változhatatlan, soha szem elől nem tévesztett és mindig újból megvalósított célja van: az egyensúly fönntartása a hellenisztikus, közelebbről az égéi világban. Ez az egyensúly úgy él előttük, mint jól átgondolt, kiszámított rendszer; minden ingadozását finom érzékenységgel veszik észre és gyors közbelépéssel ellensúlyozzák. Eszközeiket olyan politikai technikából merítik, amely műszerekben és fogásokban aránylag szegény, felhasználásukat azonban művészetté fejlesztette.

A külpolitika mint ’technika’, hogy a görög szónak ezzel a modern árnyalatával éljünk – nem véletlenül kortársa egy másik jelenségnek, amely a hellenisztikus államot jellemzi. A hivatalnoki testület kifejlődése ez, amely hatalmában és gazdaságilag az államhatalomtól függ és egy középponti bürokrácia kezdeteit mutatja. És nem véletlen az sem, hogy Egyiptom, tehát az az állam, amely a külpolitika új, technikai formáját először és pedig teljes fölényességgel alkalmazta, a bürokratizálódásban is legmesszebbre ment. A fáraók öröksége azzal az analitikus és technikai ösztönnel találta szemben magát, amit a görögség már a 4. században kitermelt magából.

Mint a külpolitika művészetének, a bürokráciának is megvan az az előnye, hogy bizonyos fölénnyel léphet föl. Művészettel megalkotott gépezet a bürokrácia is: „Pontosság, gyorsaság, aktaismeret, folytonosság, egységesség, merev alárendeltség, a surlódások csökkentése, dologi és személyi kiadásokban való megtakarítás – mindez iskolázott hivatalnokokkal való bürokratikus igazgatás mellett minden testületi vagy tiszteletbeli rendszerrel szemben a legnagyobb mértékre fokozva”. Mindenekelőtt a bürokrácia is abban a helyzetben van, hogy a folyó ügyeket adott szabályok szerint intézheti el. Aránylag csekélyszámú irányító elv segítségével törekszik a valóság sokrétűségét megragadni és kezelhetővé tenni.

De hátrányaiban is hasonló a két jelenség. A bürokratizálódással együtt jár az említett elvont szabályszerűség, paragrafusokhoz való ragaszkodás, és ez egyrészt teljesítőképessége fokozását, másrészt azonban korlátozottságot is jelent. Mert a bürokrácia lényegében rejlő elvi elutasítása a kivételnek, az esetről-esetre való elintézésnek, azt is jelenti, hogy azzal, ami igazán jogosult kivétel: a naggyal, az újjal, azzal, ami még nem volt, de mint eljövendő tör utat magának, szinte tökéletes tehetetlenséggel áll szemben. A „technikai” politikának is ezek a következményei: egyfelől nagyfokú begyakorlottságot, másfelől teljes tehetetlenséget mutat. Tehetetlenséget mindazzal szemben, ami szokott szűk körét túllépi: újjal és eljövendővel éppúgy, mint átfogó, nagytávlatú dolgokkal szemben.

És ha az ilyen politika kénytelen-kelletlen a kornak valódi nagy problémájához is hozzányúl, ebben csak tehetetlenségét árulja el. És tényleg azokat az égetően sürgős kérdéseket, amelyek a diadochosok országait egyetemesen érintették – magatartásuk a lassan újra megerősödő Kelettel, a barbár betörésekkel vagy azzal szemben, ami Nyugaton készülődött – vagy egyáltalán nem méltatták figyelemre, vagy nem a kellő nyomatékkal.

Ha arról volt szó, hogy tiszavirág-életű szövetségeket kössenek, oldjanak, akkor a politikai technika elemében volt.

Eddig csupán a Ptolemaiosok politikájával foglalkoztunk. A másik két diadochos-országot: Makedoniát és Szíriát is tekintetbe kell vennünk. Gyakran megállapították, hogy itt a középponti bürokratizálódás és a szakszerű specializálódás az állam belső fölépítésében kevésbbé érvényesült. Ennek megfelelően azt lehet várni, hogy megfelelője is, – amit külpolitikai művészetnek neveztünk – kevésbbé világosan jutott kifejezésre. Valóban szembeszökő, hogy az a rendszer, amely Egyiptomban kezdettől fogva egymaga érvényesül, ott csak lassanként jelentkezik. Inkább kényszerből, fenntartásuk érdekében tértek át a szomszéd államok arra a rendszerre, amelyet a Ptolemaiosok politikája rájuk kényszerített.

Makedonia volt kiindulópontja azoknak a világraszóló eseményeknek, amelyek a hellenisztikus kor előföltételeit megteremtették. De alig telt el egy rövid idő és az az ország, amelyből az egyetemesség eszméje kisarjadt, már el is fordult tőle. Már Fülöp alatt valósággá lett a zárt területű királyság és az utódállamok egyike se volt annyira arra teremtve, hogy zárt egységet alkosson, mint ez. Homogén és erőteljes lakosság, amely híven ragaszkodott a királyi házhoz, a nagy mult ápolása és összetartó ereje voltak biztosítékai. Azonban Makedoniának kétfelől kellett védekeznie. Ha az égéi medence és a hellenisztikus politika csoportosulásai felé fordította a figyelmét, újra meg újra észre kellett vennie, hogy ott áll Északon a másik ellenség. A barbár törzsek nyomását csak enyhíthették, de soha le nem tudták rázni. És gyakran akadályozták meg ennek a határnak az eseményei a makedon királyokat egy-egy győzelem kihasználásában és Délen való érdekeik érvényesítésében. Éppen akkor, amikor Ptolemaios Keraunos uralma alatt megkezdődött a külön makedoniai királyság alakulása, az egyetemes törekvésektől és kapcsolatoktól való elszakadás, akkor söpört végig a kelta áradat az országon és rendítette meg alapjaiban.

Antigonos Gonatas, akinek először harccal kellett kiküzdenie királyságát a keltákkal, majd Pyrrhosszal szemben, egész életét arra szentelte, hogy Makedoniát, mint zárt államot necsak megszervezze, hanem lazábban hozzákapcsolt országok koszorújával is körülövezze. Ugyanaz a próbálkozás ez, amely az első Ptolemaiosoknak olyan kiválóan sikerült.

Ilyen makedon érdekszféra szerepére már Fülöp óta adva voltak Görögország és az égéi szigetek. De ott Antigonos a görögök Makedonia iránt való meggyökeresedett ellenszenvével találta magát szemben, itt meg Egyiptom ellenállásával, amely a szigetek szövetségét magához csatolta. Természetes volt, hogy Makedonia ellenségei egyesültek; vagyis a ptolemaiosi politika és még inkább a ptolemaiosi arany a görög államokat megerősítette és az északi nagy szomszéd ellen való – különben kilátástalan – küzdelmükre reményt nyujtott. Így a két nagyhatalom ellentéte tulajdonképpen görög földön jutott kifejezésre.

Az ellenállás hordozói elsősorban nem Athén és Spárta voltak, amelyek számára örökre letűnt a politikai nagyság kora. Éppen azok a kísérletek, amelyek a multat akarták utánozni, bizonyították, hogy mennyire visszahozhatatlan az. Legvilágosabban Spártában, ahol Kleomenes reformja Lykurgos alkotmányát, a régi egyéniség és nagyság állapotát akarta új életre ébreszteni. Ilyen törekvés azonban csak végletes erőszakosság, zsarnokság és kényszer útján valósítható meg. A helyett, hogy visszahoznák az ideális multat, csupán a jelenen követnek el barbár erőszakot. Az ilyen konzervatív magatartás benső hazugsága abban tűnik ki, hogy a legmodernebb eszközöket kell használnia, hogy fönnmaradhasson. (Kleomenes az „új spártaiakat” makedon taktikában képeztette ki.) És a kísérlet eredménye Spárta számára a még mélyebbre való süllyedés volt.

Egészen új, a történelemben még előtérbe nem jutott törzsek és vidékek voltak azok, amelyek a Makedonia ellen való küzdelemben kitűntek. Az aitoliai és achaiai szövetség, bármily különbözők voltak is összetételükben és politikájukban, valamint területük szerkezetében, abban megegyeztek, hogy akkor avatkoztak be először cselekvően a görög történelembe. Új politikai formát nem teremtettek: a szövetségi-államszervezet visszanyúlik a hellenisztikus kor előtti időkbe. De úgy szokott lenni, hogy olyan korokban, amikor egy nemzet ereje nagy egyéniségeiben már elhasználódott, azok az elemek, amelyek eddig a háttérben voltak, éppen elhasználhatatlanságuk folytán nagyobb jelentőséghez jutnak. A még bennük lakozó barbár erő, melyet egy magas fejlettségű, de már fáradt kultúra kifejlett formái fölszabadítanak, de irányítanak is, egy darabig diadalmaskodni látszik. De nagyságuk csak látszólagos; csupán annak köszönhető, hogy a történelem színpada egy pillanatra üresen maradt. Az újjal szemben, amely jön, hogy korszakot alkosson, gyorsan semmivé válnak.

Az a folyamat játszódott most le Görögországban, amelyet Georges Sorel visszafordulásnak, ricorso-nak nevezett el. Olyan korokban jelentkezik ez, amikor az értelem erői a mélyebben fekvő hatalmakat: szenvedélyeket, lelki feszültséget, a szellem tüzét visszaszorítják. Mikor a teremtő erő a technikai tudásnak ad helyet. És ekkor hirtelen fordulattal ezt a technikai képességet annak a szolgálatába állítják, ami éppen az ellentéte. Ez a technika most az ősi erőket hívja új életre de sötét és nyers formában. Ezek az erők az általános hanyatlást egy ideig föltartóztathatják. De ez csak elvadulás, új barbárság árán lehetséges.

Ezekkel az erőkkel szemben Makedonia csak lassan érvényesülhetett és sohasem teljesen. Antigonos Gonatas nyolcvan éves életének végén a két szövetség egyesülésével találta magát szemben, amelyekben egy olyan zárt görög hatalom testesült meg, amilyen régóta szokatlan volt görög földön. Demetrios, miután a balkáni törzseket visszaverte, már első sikereit arathatta görög talajon, amikor elragadta a halál. Antigonos Dosont is abban a pillanatban érte el a végzete, amikor nemcsak Spárta leverése, hanem az achaiai szövetség megnyerése is sikerül neki. És utódja, V. Fülöp éppen ott állt, hogy az aitolokat, az utolsó még megmaradt ellenfelet megfékezi, – amikor Róma ellenfelévé kellett lennie.

Mint a népek életében általában semmi sem véletlen, értelem és jelentés nélkül való, éppúgy nem lehet véletlen a végleges sikernek ez a következetes elmaradása sem. Már II. Fülöp Makedoniája megkísérelte, hogy Görögországban hatalmi bázisát kibővítse; akkor is egy külföldi nagyhatalom ellenállásába ütközött, hiszen perzsa arany és perzsa ígéretek szították az ellenállást. De ennek a törekvésnek meg volt a mélyebb értelme a nagy célban, amely mögötte állott: a harc a keleti ellenség, Perzsia ellen. Az Antigonidák Makedoniája ellenben már összehúzódott régi terjedelmére. És ha ismét görög politikát csinált, azt már nem magasabb cél érdekében tette. És ha ezúttal is idegen hatalom avatkozott be, egyáltalában nem gondoltak arra, hogy megtámadják és leverjék: legfeljebb görög területről akarták kiszorítani, saját határai közé visszavetni. Megelégedtek azzal, hogy az egyes ellenállásokat küzdjék le, de az okukat nem. A tüneteket kezelték; politikájuk szűk látókörű volt, amikor az egész világot kellett volna szemelőtt tartaniok.

Hátra van még, hogy a Seleukidák birodalmára vessünk egy pillantást. A hellenisztikus államok között ez a legfigyelemreméltóbb: nemcsak méreteinek, hanem politikájának ellentétessége folytán is: ez ziláltság és nagyszerű szervezettség között ingadozik. A harmadik körülmény: az, hogy ez a föld világtörténelmi fordulatok színhelye lett, később fog foglalkoztatni bennünket.

Makedoniától és Egyiptomtól abban tér el ez az ország, hogy egyöntetű jellegűnek éppen nem mondható és ezenfelül határai mindenfelé nyitva állanak. Mindenesetre föl lehetne fogni a benne egyesült országokat úgy, hogy az iráni fensík körül, mint középpont körül csoportosulnak Kis-Ázsia, Mezopotámia, az Észak-Sziria és az Indus síksága. Így az Achaimenidák birodalma állna előttünk Egyiptom nélkül – egy kisebb, de zártabb birodalom. Ez a föltevés azonban föltételezi azt, hogy Irán valóban középpont lett volna. De erről sohasem volt szó és így kikerülhetetlen az a fölismerés, hogy itt Nagy Sándor birodalmának egy idomtalan maradványa áll előttünk, miután az erőteljesebb és egységesebb alkotórészek, mint Makedonia és Egyiptom, önálló életet kezdtek.

A zárt területű állam új elve sehol sem állott volt nagyobb feladatok előtt. A trónvillongások nélkül is, amelyek a Seleukidák családjában II. Antiochus halála óta napirenden voltak, folyton fenyegetett a széthullás veszedelme. Védekező rendszabály a nagy buzgalommal folytatott hellenizálás volt. Új alapítások, erősségek, gyarmatok hálózata terjedt ki a birodalomban. Ezenkívül Észak-Szíriában, – ott, ahol az égéi világhoz és a Ptolemaiosok országához, a politika gyujtópontjaihoz legközelebb voltak és ahol az új főváros: Antiochia is épült, – az ilyen telepek középpontját teremtették meg. Itt volt Apameia, a makedon mintára szervezett gyalogság katonai központja; itt voltak városok, mint Chalkis, Beroia, Pieria, Europos, Amphipolis, Edessa, vagy Seleukia, Laodikeia, Epiphaneia, amelyek nevükben vagy a királyi alapítást vagy azt a törekvést fejezték ki, hogy szíriai talajon új Makedonia támadjon. Az Orontes folyó mellett így a Seleukida uralom középpontja emelkedett ki; legföljebb Kis-Ázsia volt még a 3. század első felében hasonló jelentőségű.

Ilyen rendszert csak úgy lehetett fönntartani, ha a központi hatalom keményen tartotta kezében a gyeplőt. A legcsekélyebb lazulásnak az volt a szükségszerű eredménye, hogy a középponton kívüli területek letöredeztek a birodalomról. Annál inkább, mert nem egy vagy két fronton, hanem mindenfelől ellenséges hatalmak mozgolódtak.

A Ptolemaiosokkal való ellentétről már megemlékeztünk. Nemcsak a szíriai határon, hanem éppen úgy Kis-Ázsiában is gondot okozott ez. A félig önálló helyi hatalmakra, a behatoló keltákra és az újonnan alakuló kis államokra támaszkodva sikerült a Seleukida hatalmat mindjobban visszaszorítani. Miután Atropatene, Armenia és Pontos már előbb önállóak lettek, a 3. század közepe táján ugyanez játszódott le Kappadokiában is. Az uralkodóház trónvillongásai mindig megakadályozták, hogy ezt a folyamatot meg lehessen állítani.

Talán még szembeszökőbben mutatkozott a fölbomlás folyamata a birodalom keletén, az úgynevezett „felső” kormányzóságokban. Már II. Antiochos alatt Baktria és szomszédsága önálló hatalom volt. És a század közepe után egy szkitha törzs rontott be a parthus kormányzóságba, hogy önálló uralmat létesítsen ott; ez volt a kezdete a későbbi parthus birodalomnak. Miután az indiai birtokról már jóval előbb, még I. Seleukos korában lemondtak, most már elszakadt minden, ami Irántól keletre volt. A Seleukidák trónvillongásai itt is megakadályozták a veszteségek visszaszerzését.

III. Antiochos trónraléptekor úgy látszott, már teljes a birodalom romlása. Kis-Ázsiában, a nyugat-iráni kormányzóságokban bitorlók parancsoltak; maga Babylon és a második főváros: Seleukia is elveszett az uralkodóház számára. Esztendőkig tartó harcokban sikerült azonban a törvényes örökösnek jogait érvényesítenie; nemcsak Kis-Ázsiában, hanem Kelet felé is meghordozta fegyvereit. Baktria és Parthia ismét elismerték fönnhatóságát, sőt a Kabul völgyébe is eljutott.

Ha ezt a fejlődést ide-oda ingadozásában áttekintjük, úgy jellemezhetjük, mint kétségbeesett, olykor heroikus küzdelmet egy roppant kiterjedésű birodalom teljességéért. Ez a teljesség örökség volt, – ez minden jogosultsága. Nagy Sándor megkísérelte, hogy makedonok és perzsák összeolvasztásával egy új államfenntartó nemzetet teremtsen, hogy egykor betöltse velük azokat a hatalmas területeket. Utódai eltértek ettől a tervtől; az államalkotó nemzet újjáteremtése helyett, amely bizonyára népszerűtlen és talán kivihetetlen is volt, ismét föllépett egy görög-makedon uralkodóréteg megszokott gondolata. Az egyetemes örökség és az egész más mód, ahogyan azt most kialakítani törekedtek, zavaróan kerültek egymással szembe. Csak időnként és csupán hatalmas erőfeszítés árán lehetett az ellentéteket áthidalni. Általában azonban a jelen, illetőleg annak formája: a területileg zárt külön állam a maga jogát követelte, olyan eredménnyel, hogy a határtartományokat többnyire át kellett engedni helyi hatalmaknak. Maga III. Antiochos is Keleten, Atropatenében, egyelőre Armeniában is, alig volt más, mint „királyok királya”.

Legkevésbbé szerencsésen harcolt Egyiptom ellen; még 217-ben Rapheiánál (Palesztina délnyugati sarkában) IV. Ptolemaios döntő csatában verte meg. A ptolemaiosi hatalom még mindig elég szilárdnak bizonyult, hogy régi igényeit Szíriában megtartsa. Ekkor jött, szinte egyik napról a másikra, egy fordulat, amely a hellenisztikus államrendszer egész szerkezetét megváltoztatta.