MÁSODIK FEJEZET: TERJESZKEDÉS A PYDNAI CSATA UTÁN

A hellenizmus mutatta először a görög-római környezetben azt a képet, amely Egyiptom és a mezopotámiai államok hanyatlási idejére jellemző volt és később a császárkori Rómára is jellemző lett: Egy kultúrnép nagyszerű, mindig tovább haladó erőkifejtő terjeszkedése után elérte a határt, amelyen túl többé nem léphetett. Már sok népet vetett maga alá, hódított meg kultúrája számára, de egyúttal idegenített is el ősi erkölcseiktől és intézményeiktől. És eljött az a pillanat, amikor ez a fejlődés már csak visszafordulhatott. A szomszédok még az eddig győzelmes hatalom hatása alatt állnak, de nem vetik többé feltétlenül alá magukat varázsának. Hanem amit átvesznek, arra használják, hogy az adományozó ellen fordítsák. És már gyülekeznek sóvár tekintettel a barbár-törzsek, készen arra, hogy a kultúra területére rontsanak, hogy azt kirabolják, vagy hatalmukba kerítsék.

Elég, ha röviden emlékeztetünk már említett dolgokra. Efféle külső zavaroktól csak Egyiptom maradt mentes, ellenben Makedonia és főleg a Seleukida-birodalom számára állandó forrását alkották a nyugtalanságnak és harcnak. A kelták betörése a Balkán déli részére, mélyen be a tulajdonképpeni Görögországba, uralmuk megszilárdulása Thrákiában, majd Galatiában, külön thrák birodalom keletkezése, végül állandó küzdelmek a bennszülött barbárokkal: dardanosokkal és illyrekkel, eléggé jellemzik a helyzetet. És még erősebb volt a mozgalom Kis-Ázsia keleti részén és mindenekelőtt a Seleukida-birodalom távol keletén és északkeletén.

Még 197-ben az volt egyik oka Róma kíméletének Makedoniával szemben, hogy nélkülözhetetlen gátnak tekintették az Észak törzsei ellen. És a makedonok maguk teljesen tudatában voltak feladatuknak. Széles gyepű teremtésével – ezt az eljárást a későbbi Róma is alkalmazta – emeltek védősáncot: ismét technikai eljárással. És hogy Róma a Seleukida-birodalmat akadályozta volna keleti érdekeinek megvédésében, annak sincs eddig semmi nyoma.

A pydnai csatával – és ezáltal lesz ez korszakalkotó dátummá – alapvető változás áll be a római viselkedésben. Most már nem elégedtek meg azzal, hogy Kelet államait csak gátolják, függőségben és belső viszályokban megtartsák, hanem nyíltan hozzáfogtak ahhoz, hogy tönkretegyék őket. Makedoniával kezdték. A 168-i béke négy szabadállamra darabolta, tehát nemcsak államformáját, hanem egységét is megsemmisítette. Állandó villongások, Fülöp egy állítólagos leszármazottjának föllépése, aki Perseusnak adta ki magát, arra ösztönözték Rómát, hogy 147-ben az országot mint provinciát bekebelezze. Ugyanekkor a görög szabadság utolsó maradványai veszendőbe mentek. Az achaiok fölkelése volt az alkalom, Hellas szemefényének: Korinthosnak elpusztítása a külső jel; a többi államok, amelyek a fölkelésben résztvettek, adófizetői lettek Rómának és a makedoniai proconsul alá kerültek.

Majdnem ilyen világos a római politika eljárása a Seleukida-birodalommal szemben is. Antiochos Epiphanes halála után Róma gyanakodása Szíria megszilárdult kormányzásával és megerősödött katonai hatalmával szemben abban a követelésben nyilvánult, hogy ezt hozzák ismét összhangba a 189-i békeszerződés megszorító rendelkezéseivel. Folytonos harcok a zsidókkal és új trónviszályok tették meg a többit ahhoz, hogy a királyi hatalom elgyöngüljön. Mindenekelőtt azonban Keleten a hatalmasan kibontakozó parthus birodalom ellen való harc volt az, ami a birodalom erejét fölemésztette.

Már Antiochos Epiphanesnek – III. Antiochos-szal ellentétben – le kellett mondania arról, hogy hatalmát a távol Keleten ismét érvényre juttassa; Médián túl nem terjedt a birodalma. II. Demetrios alatt (145–139) kezdődött a védelmi harc a parthusok ellen, akik már hatalmasan terjeszkedni kezdtek. A baktriai Eukratides halála után Aira, a Kabul-völgye és a Pendsab egyes részei nekik jutottak; de Hyrcaniát (a Kaspi-tótól délre) és Médiát is sikerült magukhoz ragadniok. Az új ázsiai nagyhatalom a hellenisztikus államok rovására terjeszkedett. Demetrios maga a parthus király kezébe esett. És míg Keleten a baktriai birodalom utolsó iráni területeit is elözönlötték az új hódítók, a másik részről az ország a Tigrisig és Elymaisig, majd egész Mezopotámia veszendőbe ment. Az utolsó hatalmasabb Seleukida király: VII. Antiochos ellenlökése – múló siker után – csak megpecsételte a végzetet.

A birodalom romjain számos kisebb dinasztián, rablófőnökön, papi államon kívül két nagyhatalom emelkedett föl: a parthusok országa, továbbá a régóta független és függetlenségét a parthusokkal szemben is megőrző Armenia. A kappadokiai királyság, Kis-Ázsia keleti részén, nem jutott önállóságra. Azonban akár Pontosszal egyesült, akár Armeniából kormányozták, ez volt a kiindulópont, ahonnan az új keleti hatalmak előtörésüket Nyugat felé megkezdték.

Egy jövendő leszámolás vetette itt, mint sötét felhő, árnyékát előre. Annál elkerülhetetlenebb volt ez, mert Róma nem elégedett meg Makedoniával és azzal, hogy a Keleten való érdekeltségét állandó beavatkozásaival jelezze. Ptolemaios Euergetes végrendelete ugyan, amely halála esetére a Kyrene és Libya fölött való uralmat a rómaiakra hagyományozta, nem került végrehajtásra. Rájukszállt azonban az utolsó Attalida végrendelete szerint Pergamon és vele az első birtok az ázsiai szárazföldön. Így Róma sorsa a közeli Keletivel térben is összekapcsolódott. Abban a mértékben, ahogy a hellenisztikus államok kimerültek, úgy kényszerült Róma, hogy örökségüket átvegye. Az ismert világ szélén föltünedező barbár alakulatok ellen való küzdelem volt egy része ennek az örökségnek; az ebből eredő föladat azok közé tartozott, amelyek a római birodalom számára szerves jelentőségűek voltak.

Hasonlóan álltak a dolgok Nyugaton. Már a hannibali hadjárat előtt megkezdték az előretörést Észak felé és Felső-Itália a Pótól délre Róma kezébe került; keletre tőle az illyriai hatalmi kör kezdeteit teremtették meg. A Karthagóval kötött béke óta Hispánia is ezekhez járult; mérhetetlen terület, amelynek egyelőre csak keleti és déli részei álltak római uralom alatt. De egyszer a még független törzsekkel is be kellett következnie a leszámolásnak és az is fontos volt Rómára nézve, hogy megteremtse a szárazföldi összeköttetést hispániai és felsőitáliai birtoka között. Éppen Dél-Galliában már régóta meg is volt ennek a szilárd alapja a Massiliával fennálló szövetség révén; ezt csak ki kellett építeni. Épp úgy jelentkezett az ellenkező oldalon a feladat, hogy az isztriai és dalmáciai partvidék megszerzésével összeköttetést hozzanak létre a makedon provincia felé.

Mindez még a jövő kérdése volt vagy éppen most kezdődött. De itt is előrevetette árnyékát egy küzdelem, épp olyan kikerülhetetlenül, mint a Földközi-tenger Keletén. Az összecsapás az északi népekkel volt ez, nemcsak a közvetlenül határos gallusokkal, hanem mindazokkal, akik e mögött a függöny mögött készültek arra, hogy a történelem színpadára lépjenek. Éppen ezektől jönnek majd azok a csapások, amelyek a leendő birodalmat később alapjaiban rázzák meg.

Még a délgalliai és alpesi törzsek, amíg erejüket Róma meg nem törte, természetes gátat képeztek és távoltartották az északról fenyegető áradatot Itáliától. De itt is úgy volt, hogy amilyen mértékben törekedett Róma határait kiterjeszteni, a törzsek önállóságát megsemmisíteni, – úgy idézte fel maga a barbárokkal való leszámolást. És hogy Róma nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is erre az útra lépett, világossá lett Karthagóval szemben mutatott magatartásából. Itt is fölismerni azt a változást, amely a hellenisztikus államokkal szemben jelentkezett először: többé nem ellenfelei meggyöngítésére, hanem politikai megsemmisítésére törekedett az uralkodó hatalom.

Afrikában a római politika Karthagónak céltudatosan vetélytársat és kényelmetlen szomszédot teremtett. Massinissa numidiai királysága régóta terjeszkedett az egykori pun nagyhatalom rovására és Róma ezt nyugodtan nézte. Ezek a túlkapások a meggyötört várost végre arra kényszerítették, hogy – a római békefeltételeket megszegve – háborút kezdjen Massinissa ellen. Szívesen látott alkalom volt ez Rómának a beavatkozásra. A háború tovább húzódott, mint hitték; csak hosszas hősies védekezés után foglalta el és dúlta fel Karthagót a zamai győztes fogadott unokája: P. Cornelius Scipio Aemilianus.

Legrégibb, legmakacsabb ellenfelüktől szabadultak meg s egyszersmind új provinciát szereztek. De könnyű volt megjósolni, hogy Massinissa szövetségesből csakhamar ellenséggé lesz és Karthago helyett a romjain felépülő provinciát fogja megtámadni. És ahogy ennek a partszegélynek az volt a törvénye, hogy a belső nomád és pusztai törzsek a part kulturált településeivel szüntelen ellentétben állnak és szembeszállnak az ott alakult városokkal, épp úgy természetes volt, hogy most már Rómának kellett átvennie ezek védelmét. Tehát ismét egy barbár nép ellen való küzdelem bontakozott ki, mint jövendő föladat.