HARMADIK FEJEZET: A BELSŐ VÁLSÁG KEZDETEI

Ezzel a külső helyzettel szemben, amely az egész régi állapot jelentékeny eltolódását jelentette, a belső viszonyok megfelelő változását kell várnunk, mint annak következményét. És hogy ez tényleg döntő jelentőséggel be is következett, az mutatja annak a történelmi törvényszerűségnek a lényegességét, amelyet a „külpolitika primátusának” neveztünk és érvényét már az előző korszakban kimutattuk.

Ha a lezajlott eseményeket röviden fel akarjuk vázolni, két ellentétes pólus kihatásában lehet őket összefoglalni. Egyik oldalon ott áll a föloszlása minden állami szervezetnek, amelyek a római mellett az ismert világban eddig fönnállottak. Mikor Róma megsemmisítette őket, valóban megszabadult minden szomszédtól és ellenségtől, akik eddig fenyegették. De éppen ezáltal maga teremti meg magának az ellentétes pólust: váratlanul új és félelmes ellenfeleket szerez magának; eddigi ellenfeleinek aránylag szűk köréből új, sokkal tágabb és veszélyesebb környezetbe jut. Ez a fejlődés még csak éppen megkezdődött. Ez csak az első fokozata volt, a második még előtte állott. Ennek felelne meg a belső viszonyok alakulása is: itt is két ellentétes pólus áll egymással szemben; az idők folyásában ezek mint egymásra következő fejlődési fokozatok jelentkeznek.

A belső viszonyok fejlődése nagy vonásokban szinte már előre meghatározható. Legelőször a külső megkönnyebbülésnek, amelyet a régi ellenfelek bukása idéz elő, belső megkönnyebbülés felel meg. Ez az egyéni tevékenység és szabadság akadálytalanabb kifejlődésében, de egyszersmind az erők csekélyebb megfeszítésében nyilvánul. Az új egyes formák kivirágzása a nagy, átfogó egyetemes forma hanyatlását jelenti. Innen különösen az állami közösség szempontjából nézve határozottan centrifugális, bomlasztó, szétdaraboló irányzat mutatkozik. De a differenciálódásnak ezzel a folyamatával szemben a barbár népek újonnan jelentkező külső nyomása ismét egy tömörülést idéz elő. Csakhogy ez az új összefogása az erőknek a közben végbement átalakulást nem tehette meg nem történtté. És ezúttal, a nagyobb külső nyomásnak megfelelően, az erők alapjának kiszélesítése elkerülhetetlen volt. Ez a folyamat végső elemzésben az uralkodó-nép és alattvalók viszonyának gyökeres megváltozása felé irányult.

És ha most az események felé fordulunk, az első fázis elején – és mi itt csak ezzel foglalkozhatunk – ott van a híres elvi ellentéte két római államférfiúnak: az idősebb Catónak és Scipio Nasicá-nak, Karthago sorsát illetőleg. Egyformán ítélték meg az onnan fenyegető veszélyt, csakhogy az első hazáját örökre meg akarta tőle szabadítani, míg a másik ennek a veszélynek fönnállását éppen Róma érdekében kívánta. Mert éppen az egykor hatalmas ellenfél föltámadásától való „félelem” biztosítja Rómában az egyetértést, osztályok és pártok összetartását és egyszersmind az igazságos kormányzást.

Az antik történetírók megegyeznek abban, hogy Nasica aggodalmai beigazolódtak. Úgy is van, ahogy megfogalmazták: hogy a vetélytárs elpusztítására nemcsak benső egyenetlenségnek, polgárháborúnak, hanem a szövetségesek fölkelésének is be kellett következnie. És Karthago esete nem állt egyedül. Csak láncszeme volt egy következetes eljárásnak; és mennél inkább keresztülvitték, annál tartósabbak lettek a belpolitikai következmények.

Félreismerhetetlen, hogy Rómában a második század közepe óta nyílt a válság. A pún háború nagy korára két réteg ellentéte volt jellemző: a kormányzó arisztokráciáé, amelyből a senatus kikerült, és a birtokos parasztságé, amelynek befolyása a comitiákban összpontosult. A két réteg ellentétén, amelynek meg volt a termékeny, haladásra ösztönző oldala, nyugszik ennek a kornak római politikája.

A változás, amely már a hannibali háborúban keletkezett, majd egész nyíltan előlépett, azon alapszik, hogy ez az egyszerű ellentét szétforgácsolódás és külön alakulások egész sorának adott helyet. És ez a differenciálódás egyszersmind a feladatok szétkülönülését jelentette.

Az arisztokrácia jelentősége mindenekelőtt hatalmasan fokozódott, úgy hogy az állam egész kormányzása valóban a kezébe került. A nagy, a birodalom kiterjedésével megnövekedett föladatok mind sürgetőbben kívánták az egész embert: olyan kormányzóréteget, amely teljesen a politikának élt, szakértelemmel, tapasztalattal és a politikai ügyek vezetésének folytonosságával képessé vált arra, hogy megbirkózzék a föladatok tömegével. A népgyűlés nehézkes gépezete erre mindkevésbbé volt képes és így a döntőfontosságú ügyek: a pénzügyi igazgatás és a külpolitika a senatus kezébe jutottak. Befolyása a köztársaság vezető-tisztviselőire is csakhamar döntőnagyságú lett, már csak azért is, mert ezek hivatali idejük letelte után tagjai lettek a senatusnak és így az érdekeik megegyeztek.

Azzal, hogy a politikai föladatok és az állam kormányzása egy ilyen kis csoportnak jutott, együttjárt azoknak a megrostálása is, akiket odaengedtek a hivatalokhoz. A patricius-nemzetségek előkelő köre egykor a legtekintélyesebb plebejus-családok bevonásával bővült. Most a hatalmon lévők új elzárkózása következett: a tisztviselők csaknem kivétel nélkül a régóta hivatalnokoskodó családokból kerültek ki. Így valódi senatori rend alakult. Már külsőleg is, viseletében, elkülönült a többiektől és csakhamar oligarchikus módon osztályérdekeit kezdte képviselni, nemcsak a politikában, hanem például az állami földek szétosztásában és az igazságszolgáltatásban is, ahol bizonyos fontos jogkörrel rendelkező rendkívüli törvényszékek senatori esküdtekből tevődtek össze.

De még tovább fejlődött a tagozódás. A senatori hivatali nemesség mellett egy pénzes és tőkés arisztokrácia emelkedett föl, a senatorok elől minden üzlet, ez elől pedig a tisztviselői pályafutás volt elzárva. Ezért Róma hatalmi állásának pénzügyi kizsákmányolásához fogott; az adók bérlete, de egyéb pénzüzletek által is lassanként külön helyzetet szerzett magának a provinciákon is. Annak a révén, hogy ez a tehetős réteg természetesen a legfelső osztályban, a lovagokéban szavazott le, viszont a senatoroktól a 2. század folyamán a lovagi lovat és vele az illető centuriákban való szuverén jogát elvették. Így a pénz-arisztokrácia teljesen különvált a senatori nemességtől és új, második előjogos réteg keletkezett.

Hasonló szakadási folyamat ment végbe az ellenkező oldalon, a paraszti középosztályban is. Ő rá nehezedett a legsúlyosabban a háborús szolgálat, ereje szerezte meg a birodalmat, a világuralmat. A hannibali hadjárat pusztításai természetszerűen a közép- és kisparasztokat sujtották legjobban, de azonkívül még a birtokosnak gyakran évekig tartó távolléte gazdaságilag pusztító hatású volt. Eladósodás volt a következménye ennek és az, hogy a nagybirtokosok összevásárolták a földjeiket, hogy az itáliai mezőgazdaság áttért új termelési ágakra: olajfa- és szőlőtermelésre vagy legelőgazdálkodásra, végül a rabszolga-munka bevezetésére. Az ezekhez szükséges tőkéket a kisebb birtok nem tudta előteremteni és éppolyan kevéssé tudott a rabszolga olcsó munkaerejével versenyezni. Nagy tömegekben tódult egy hajdan földművelő, most azonban koldusszegénnyé vált réteg a városok felé.

Így a parasztosztály mellé a városi proletariátus lépett és ennek következményei csakhamar politikai és különösen katonai téren mutatkoztak. Minthogy ugyanis a légiókat csaknem kizárólag a birtokos osztályból szerezték, ennek lassú eltűnése érezhető hiányt jelentett alkalmas katonaanyagban. Másfelől az új földnélküli tömegek politikai súlya annál nagyobb volt, mert bennük nemcsak egy mindig kész és befolyásolható anyag állt rendelkezésére minden politikai hangulatkeltésnek, hanem hatalmas rabszolga-tömegek fölgyülemlése a veszélyt még nagyobbította. A szabadonbocsátottak polgárrá lettek; ex a proletár-osztály újabb gyarapítását és egyszersmind idegenfajú, elkeletiesedett vagy egyenesen keleti elemek betódulását jelentette. Ezenfölül rendkívül fokozódott a rabszolga-lázadások veszélye; ez a veszély vidéken robbant ki, ahol a gazdálkodás új formája nagyobb rabszolga-tömegek összezsúfolására vezetett; a 136–132. évek sziciliai lázadását csak egy konzuli sereg tudta elfojtani.

Ha az egészet áttekintjük, azt mondhatjuk, hogy itt egy olyan folyamat kezdődött, amely mintha hasonló mederbe akart volna torkollani, mint amit a hellenizmusnál megfigyeltünk. Szilárd formák bontakoznak ki, szemben a hasonló módon visszatérő föladatokkal. A politika és a kormányzat az egyik oldalon, a gazdasági élet a másikon itt is bizonyos technikai eljárást kezdenek kifejleszteni. Technikává lesznek, amelyet szabályok szerint kell gyakorolni és megtanulni. Itt is kívülről jött a megpróbáltatás, amely fölvetette a kérdést, vajjon Róma ideje lejárt-e már. Csakhogy ezúttal, a hellenizmussal ellentétben, kiállották a próbát.