ÖTÖDIK RÉSZ: BOMLÁS ÉS FORDULAT

ELSŐ FEJEZET: POMPEIUS KORÁNAK ELSŐ POLGÁRHÁBORÚI

ABBAN a pillanatban, hogy Sulla meghalt, rátámadtak alkotmányára. Az elégedetlenek között ott voltak vagyonelkobzásainak áldozatai; azok, akik a tribunusi hatalom helyreállítását kívánták; és a bankár-osztály, amelyet a büntető igazságszolgáltatásból kizárt. Az első kísérletet Sulla alkotmányának megdöntésére a halott diktátor egy régebbi követője tette, M. Lepidus, aki 78-ban átment a nép pártjára, konzuli méltóságot kapott és sereggel Rómát fenyegette. Sikerre kevés volt a kilátása, és jellemző, hogy Caesar távoltartotta magát az összeesküvéstől. A senatus Lepidus ellen a második konzult küldte, Catulust, a fiatal Pompeiusszal. A lázadást leverték és Lepidus Szardíniába menekült. Ott halt meg nemsokára, ami pedig a seregéből megmaradt, az Sertorius hadához csatlakozott.

Q. Sertorius szabinus származású volt és Marius alatt mint katonatiszt tüntette ki magát. A demokrata párt Észak-Hispánia kormányzására küldte ki (83). Mikor Sulla proskripciójára került, Mauretániába menekült, de a lusitanusok hívására csakhamar (80) visszatért. Ezeket, a spanyol félsziget más népeivel együtt, a saját egyéniségének vonzóerejével és a babonáik felhasználásával hatalmas hadsereggé szervezte és sikeresen állt ellen a római hadvezérnek, Metellus Piusnak. A senatus végül kénytelen volt Sertorius ellen legjobb hadvezérét, Pompeiust kiküldeni, aki 76-ban érkezett Hispániába. Ebben az időben Sertorius szövetséget kötött Mithridates királlyal és hatalmának tetőpontján volt. A senatus hadvezérei ugyan emberükre találtak benne, de az alvezérei, Hirtuleius és Perperna vereséget szenvedtek; Hirtuleius életét is elvesztette. 74-ben Rómából megerősítés és pénz érkezett és ezzel Pompeius helyzete megszilárdult. Ugyanakkor Sertorius hispániai szövetségesei is ingadozni kezdtek hűségükben. Perperna összeesküvést szervezett vezére ellen és ez Sertorius áruló meggyilkolásával (72) végződött. Pompeius ezután könnyűszerrel vetette alá magának Hispániát és diadallal tért haza (71), éppen jókor, hogy Crassusnak segítségére legyen Spartacus leverésében. De segítsége felesleges volt és nem fogadták szívesen.

Spartacus gladiátor-társainak egy csoportjával, főként gallusokkal és thrákokkal Capuából szökött meg (73) a Vezuvra, ahol szökött rabszolgákból sereget alakított. A rabszolga-sereg ellen kiküldött római haderőt ismételten megverték, és egyideig Dél-Itália kényére-kedvére ki volt szolgáltatva Spartacusnak. Crixust, Spartacus egyik társát végül legyőzték és megölték (72). Spartacus erre északnak indult és az Alpeseket akarta elérni. De miután találkozott egy római sereggel és azt szétverte, megváltoztatta tervét és megkísérelte, hogy Szicilián haladjon át. Ezt a próbálkozását a praetor, M. Licinius Crassus hiusította meg. A rabszolgalázadás sorsát pedig megpecsételte M. Lucullus seregének megérkezése Brundisiumba és Pompeius visszatérése Hispániából. Spartacust legyőzték, követői közül hatezret keresztre feszítettek a Via Appia hosszában.

Pompeius és Crassus, seregeik élén, Róma urai voltak, és a 70. évre mindkettőt konzullá választották, annak ellenére, hogy Sulla alkotmányának megszorításai szerint Pompeiust nem lehetett erre a hivatalra megválasztani. Az ő konzulságuk alatt történt meg a tribunusi hatalom teljes helyreállítása. A törvényszékek korrupciója, amelyet a Verres elleni vizsgálat tett különösen hírhedtté, arra késztette a konzulokat, hogy ezentúl a törvényszéket szenátorokból, lovagokból és a tribuni aerarii-ból állítsák össze. Ez a változás a bankárosztály hatalmát erősítette. Nemsokára megnyilvánult a tribunusi hatalom helyreállítása. C. Cornelius és A. Gabinius, a 67. év tribunusai, reformokat vezettek be a provinciák igazságszolgáltatásában, rendszabályokat hoztak arra, hogy megakadályozzák a megvesztegetést a választásoknál és arra, hogy a provinciák követei a senatus elé tudjanak jutni.

Gabinius volt az is, aki az arisztokrácia ellenzésével szemben megszerezte Pompeiusnak a kalózok elleni hadjárat vezérségét. A kalózok az egész Földközi-tengert rettegésben tartották és Itália partjait fosztogatták. Elvágták Rómát gabona-ellátásától és római polgárokat raboltak el, köztük Julius Caesart is. Az, hogy Pompeiusra olyan hatalmas erőt bíztak, jogosultnak bizonyult, mert három hónap alatt a tengereket megtisztította ettől a veszedelemtől és meghódította a kalózok főtámaszpontját, Kilikiát. A győztest azonnal új vezérséggel bízták meg, ezuttal Mithridates pontusi király ellen. Az erre vonatkozó törvényt (66) C. Manilius tribunus javasolta és Caesar és Cicero támogatta. A harmadik mithridatesi háború Bithynia birtokának kérdésében tört ki. Először a király ért el sikereket és tönkreverte Cotta római hadvezért. Lucullus fordította meg a sorsot. Kényszerítette Mithridatest, hogy adja fel Cyzicus ostromát és két ízben leverte. Lucullus második győzelme Cabeiránál volt, a legyőzött király a vejéhez menekült, Tigraneshez, Armenia királyához. A 70. évben Lucullus uralma alá hajtotta Pontust, a következő évben megtámadta Armeniát, megostromolta Tigranocertát és végkép legyőzte Tigranest. 68-ban döntő csapást mért a szövetséges királyok seregére, de később (67) Mithridates új erővel győzelmet vívott ki egy római vezér, Triarius ellen.

Erre a sorsfordulásra Lucullus csapatai lázongani kezdtek, mert kifáradtak a hosszadalmas háborúban, a vezérük szigorú fegyelmét nem tűrték, és mert azt is tudták, hogy Lucullusnak a bankár-osztály ellensége, az ázsiai provincia adó-reformjai miatt. A lex Manilia szerint Lucullus helyébe Pompeius került. Az új hadvezér, miután megnyerte Róma számára Phraatest, Parthia királyát, 66 nyarán hadjáratot indított, amelyben leverte Mithridatest és végül Auaxata mellett Tigranes meghódolását fogadta. A győzedelmes hadvezér most ahhoz látott, hogy helyreállítsa a rendet Pontusban, Sziriában és Palesztinában. A háború végső eseménye Mithridates halála volt (63), és Pompeius megtette a kötelességét. Csak még az volt hátra, hogy megszervezze az új római területeket, elismerje az apró uralkodókat és hogy kolóniákat alapítson. A háború zsákmánya roppant nagy volt, és az adófizetésre kötelezett államok tekintélyesen gyarapították Róma évi jövedelmét. Pompeius mégegyszer gyarapította a hírnevét, Lucullus ellenben joggal megbántva érezte magát: a fáradság legnagyobbrészt az övé volt, Pompeius pedig, mint más alkalmakkor is, csak a befejezéshez érkezett és learatta más munkájának gyümölcsét.

Amíg Pompeius távolt volt Rómától, L. Sergius Catilina, egy elszegényedett arisztokrata és Sulla diktátor hajdani követője összeesküdött P. Autronius Paetusszal és P. Cornelius Bullával, hogy 65 január elsején meggyilkolják az új konzulokat. Az összeesküvést a senatus elővigyázatossága meghiúsította, de az összeesküvők megmenekültek a büntetéstől. Catilina volt olyan arcátlan, hogy a 63. év konzulságára pályázzék, amelyre C. Antonius és Cicero is jelöltek voltak. A szavazásnál Catilina vereséget szenvedett a milliomos Crassus támogatásának ellenére, aki Pompeius esetleges visszatérésének megakadályozásával akart hatalomhoz jutni. Cicerónak, Pompeius lelkes hívének, sikerült Crassus terveit meghiúsítani azzal, hogy leszavaztatta az Egyiptom annektálására vonatkozó javaslatot és egy földreformot, amelyet Rullus indítványozott. Ekkor kezdett Julius Caesar mind nagyobb és nagyobb szerepet vinni a közéletben. Ő nemesi családból származott, de az érdekei a demokrata párthoz kötötték. Pazar megvesztegetésekkel keresztülvitte, hogy megválasszák a Pontifex Maximus méltóságára és a 62. évre praetornak. Azt, hogy a demokratákhoz húz, megmutatta azzal, hogy üldözte Sulla és C. Rabinius híveit. Azt a javaslatát, hogy Sulla áldozatainak gyermekei kapják vissza politikai jogaikat, Cicero hiúsította meg.

Catilina az előző választás eredményén nem veszítette el a bátorságát és 63-ban ismét pályázott konzulságra, az adósságok eltörlésének programmjával. De most sem volt sikere. A kudarcon feldühödve összeesküvést szőtt P. Cornelius Lentulusszal a kormány megragadására, Sulla veteránjainak segítségével és a gladiátorok szolgálatainak felhasználásával. Cicero, a konzul, közvetlenül értesülést kapott az összeesküvésről egy Fulvia nevű nőtől, aki az összeesküvők egyikének bizalmasa volt. A konzul megelőző rendszabályainak ellenére Catilina lázadást tervezett november hatodikára vagy hetedikére: a szenátorokat meg kellett volna gyilkolni, gladiátorokat és rabszolgákat munkába állítani, a városban gyujtogatni és egész Itáliában fellázítani az elégedetleneket. Ezeket a részleteket ugyanaz a Fulvia hozta Cicero tudomására, aki már az előbb is tett hasonló szolgálatot. Cicero nyíltan megvádolta Catilinát, aki azonnal elindult, hogy csatlakozzon Manlius vezérlete alatt Etruriában álló seregéhez. Bűntársai is munkába léptek Rómában és azt a balfogást tették, hogy a gallus allobroxok követeivel játszottak össze, akik akkor éppen Rómában jártak. Az árulást felfedezték és öt főösszeesküvőt letartóztattak. Ugyanekkor megvádolták Crassust és Caesart, de ők nyilvánvalóan ártatlanok voltak, úgyhogy nem jártak el ellenük, Caesar enyhébb javaslata ellenére az öt bűnös szenátort elítélték és azonnal kivégezték. 62 január elején Catilinát bekerítették Etruriában; csapataival vitézül harcolva esett el.

Végül, 62 decemberében, Pompeius visszatért, feloszlatta a seregét és azon volt, hogy a senatus elismerje keleti berendezkedését és települő földet adjon veteránusainak. A senatus azonban nem teljesítette ezt a két kívánságát és Pompeiust magára haragította. A szenátorok még azt a hibát is elkövették, hogy Caesart, aki visszatért hispániai praetorságából és az 59. évre konzul lett, mellőzték a provinciák kiosztásánál és ezzel őt is megbántották. A senatussal való közös ellentét hozta össze Caesart, Pompeiust és Crassust, az úgynevezett első triumvirátust. Ez ellen a szövetkezés ellen a senatus tehetetlen volt. Keresztül is vitték az akaratukat: Ptolemaios Auletesnek biztosították egyiptomi trónját; Pompeius megszerezte intézkedéseinek elismerését és földet kapott katonái számára; Crassus elérte, hogy a publicanusok egy harmadrésznyi engedményt kapjanak az ázsiai adószedésre tett ajánlatukra; Caesar megkapta Gallia Cisalpina és Illyricum, később pedig egész Gallia kormányzóságát, az 54. február 24-ig tartó időre. Caesar konzulsága (59) alatt konzultársa a szilárdan konzervatív Bibulus volt, aki minden javaslatának ellentmondott. Caesar azonban annyira nem törődött vele, hogy az év konzuljainak tréfásan Juliust és Caesart mondták. Ebben az időben szilárdította meg Caesar szövetségét Pompeiusszal úgy, hogy Julia leányát feleségül adta hozzá.