MÁSODIK FEJEZET: CAESAR GALLIAI URALMA ÉS A KELETI VERESÉG

Caesar galliai uralma tevékenynek bizonyult és meghosszabbítás útján 49-ig tartott. Gallia Transalpinában 77-ben és 61-ben lázadások voltak. Az allobroxokat, akik a második lázadást indították, 60-ban verték el. Közép-Galliában, ahol Rómának szövetségesei voltak, nevezetesen az aeduusok, az események római beavatkozást tettek szükségessé. A helvetiusok, germán törzsek nyomása alatt kénytelenek voltak elhagyni lakóhelyüket és Galliában keresni új otthont. Genffel szemközt a Rhône északi partján gyülekeztek (58); Caesar nem adott nekik engedélyt a római provincián való áthaladásra, így a velük barátságban álló sequanusok területén haladtak át. Az aeduusok, a sequanusok ellenségei, azonnal Caesar segítségét kérték; ő közbelépett, legyőzte a helvetiusokat és visszaszorította őket régi lakóhelyükre.

Most, hogy Róma belekeveredett a galliai ügyekbe, további beavatkozások elkerülhetetlenek voltak. Caesar először (58) a germánokat verte le, akik Ariovistus vezetése alatt nemrégiben telepedtek le Galliában. A következő évben a belgák ellen vezetett hadjáratot. Ennek az eredménye Gallia meghódítása volt a Rajnától a Garonneig. Ezután az Atlanti-óceánon folytatódtak a műveletek: Caesar hajóhada legyőzte a venetusok tengeri népét. A germán beözönlés veszedelmét Ariovistus erejének megtörése nem hárította el: nemsokára (56–55) két germán törzs, az usipesek és tencterusok keltek át a Rajnán Galliába. Caesar csellel elfogta vezetőiket, katonaságukat rajtaütéssel lefegyverezte és kegyetlenül lemészárolta őket. Mindezt a nemzetközi jognak annyira nyilvánvaló megsértésével, hogy Cato, elkeseredett politikai ellenfele, azt javasolta a senatusnak, hogy Caesart adják át a germánoknak megbüntetésre. A germán törzsek letörése után Caesar a Rajnán hidat épített Koblenz alatt és hogy erejét megmutassa, tizennyolc napig pusztította a sigambrusok területét. Azután Britannia vonta magára a figyelmét. 55-ben sikertelenül támadt, 54-ben azonban legyőzte Cassivellaunus brit királyt és adó fizetésének ígéretét csikarta ki belőle. Caesar azután visszatért Galliába, ahol ismét forrongás volt. Egy Ambiorix nevű vezér vezetésével lázadás tört ki (54), amelyet Caesar könyörtelenül legázolt. De hamarosan új felkeléssel találta magát szemben Közép-Galliában. Itt Vercingetorix volt a vezér. Az ellene indított hadjáratban a rómaiak bevették Avaricumot, a gallusok erősségét, de Gergoviánál nem volt sikerük. Nemsokára azonban Alesiát ostromolták meg, legyőzték a gallusokat és Vercingetorixot hódolásra kényszerítették. 52–51 telén Caesar a rend helyreállításához látott, de munkáját megzavarta egy végső lázadás, a bellovacusoké. Ezt is, mint a többit, hamarosan leverték. Mostan a római események vonták magukra Caesar figyelmét és sietett, hogy a gallusokkal ésszerű megállapodást kössön. Hadjáratai nagy területeket csatoltak a római birtokhoz, ő maga nagy vagyonra tett szert, irigylésreméltó katonai hírnévre és hűséges, nagyszerűen képzett serege volt, amely kész volt őt jól szolgálni a polgárháborúban, amely előrevetette árnyékát.

A triumvirátus egy másik tagja, Crassus, nem volt olyan szerencsés a katonai dicsőség kivívásában. 55 novemberében elindult Rómából, hogy a parthusok ellen kezdjen egy megokolatlan és népszerűtlen háborút. Parthiában polgárháború volt ekkor a két trónkövetelő, II. Orodes és Mithridates között, akik az előző uralkodónak, III. Phraatesnek fiai voltak. Bevezető hadműveletek után Crassus 54-ben Sziriában telelt és innen indult Parthia megtámadására. Surenas, a fiatal hadvezér állt vele szembe, míg uralkodója, Orodes, hadjáratot indított a rómaiak szövetségese, Artavasdes armeniai király ellen. Crassust gyors előrenyomulás után hirtelen megtámadták, amikor emberei fáradtak voltak, Carrhae közelében. A római katonák tehetetlenek voltak Surenas lovas nyilazói ellen. Crassus fia elesett, lovassága elhagyta; légiói hátráltak, de hiába, mert őket is tönkreverték, miután Crassust akinek az ő fegyelmetlenségük miatt Surenasszal kellett tárgyalnia, a parthusok megölték. A negyvennégyezer főnyi római seregből csak mintegy tízezer jutott vissza Szíriába. Ezt a provinciát is fenyegették a diadalmas parthusok. Orodes ugyan eltette láb alól Surenast, mint lehetséges vetélytársát, és a király fia, aki átvette a vezérséget, gyönge helyettese volt az előbbi hadvezérnek. A rómaiak Cassius vezetése alatt visszaszorították. A római tekintély Keleten megingott, és sok időnek kellett eltelnie, amíg Augustus diplomáciája Crassus elveszett dicsőségét helyreállította.

A római seregek Galliában győzedelmeskedtek és Parthiában kudarcot vallottak, közben pedig Rómában magában politikai háború folyt. Természetesen nagy volt az ellenszenv a triumvirek ellen. Hogy legyen, aki érdekeit védje Rómában, Caesar 58-ra a demagóg Clodiust választatta meg tribunusnak. Az új tribunus különböző erélyes javaslatokat nyújtott be. Egyet a hivatalnokok obstrukciója ellen a törvényhozó gyűlésekben, egy másikat, amely ingyen gabonát juttatott a városi csőcseléknek, egyet, amely szabadságot adott a politikai kluboknak, s egyet, amely a cenzorok tevékenységét keresztezte. A senatus és a köztársaság két nagy harcosát is félretette az útból: Cicerót száműzte és Catót Cyprusba küldte egy megbízatással, amely 56-ig tartotta Keleten. Cicerónak azonban sok hatalmas barátja volt, akik 57 szeptemberében keresztülvitték diadalmas visszatérését. Ebben az évben kapott Pompeius ismét fontos és rendkívüli megbízatást a gabonaellátás megszervezésére. Mint más alkalmakkor, Pompeius most is megmutatta rátermettségét, mert hamarosan megszüntette az éhínséget, mely a várost fenyegette.

56-ban úgy látszott, hogy a triumvirátus fel fog oszlani: Pompeius rossz viszonyba került Crassusszal, aki akkor még Rómában volt. L. Domitius Ahenobarbus, egy erélyes arisztokrata, Caesar érdekei ellen kezdett dolgozni. Erre a triumvirek Luccában megbeszélést tartottak, elsimították ellentéteiket és új hatalmi helyzeteket szereztek maguknak: Caesar kormányzóságát öt évvel meghosszabbították; Pompeius és Crassus megkapták a konzulságot 55-re. Ebben a hivatalukban a bírák kinevezését és a politikai klubok működését szabályozták. Még mielőtt hivatala lejárt volna, Crassus elindult balvégzetű parthus hadjáratára. Rómában felütötte a fejét a korrupció és a törvénynélküliség. A válságot Clodius meggyilkolása robbantotta ki (52 január). A Via Appián gyilkolták meg vetélytársának, Milónak szolgálatában álló banditák egy verekedésben. Ez az esemény olyan dühre gerjesztette a városi csőcseléket, hogy a konzulok nem tudták fenntartani a rendet. Pompeiust hívták be és társnélküli konzulnak tették meg. Gyorsan szigorú törvényeket hoztak az erőszakosság és a korrupt választási mesterkedések ellen. Milot törvényszék elé állították és száműzték.

De ekkor meghalt a triumvirátus egyik tagja és a két megmaradt triumvir viszonyában is változás állott be, mivel Julia, Pompeius felesége és Caesar leánya meghalt és így meglazult az a kötelék, amely összefűzte a férjet és az apát. Hamarosan kifejlődött az ellenszenv. 52-ben törvényt hoztak, amely megengedte Caesarnak, hogy in absentia pályázzék a konzulságra. Pompeius rögtön új törvényt szavaztatott meg, amely tulajdonképpen megsemmisítette az előbbit. Később, Caesar tiltakozására, mégis megadták neki a kivételt. Pompeius most ismét ötéves kormányzóságot kapott Hispániában, Caesarnak azonban nemsokára le kellett tennie a vezérségét. Nyilvánvalóvá lett, hogy Pompeius nem fogja Caesart tettel segíteni. Caesar ezért Curiót, egy tribunust használt fel érdekeinek védelmére; 50-ben Curio vetójával megakadályozta a provinciák elosztását és Caesar utódjának kinevezését a galliai kormányzóságra. Miután Curio tribunsága lejáróban volt, Caesar Marcus Antoniust küldte Rómába ügyeinek ellátására, míg ő maga Gallia Cisalpinába költözött, hogy közelebb legyen Rómához. Curio most javaslatot tett, hogy kiegyezésképpen Caesar is, Pompeius is mondjanak le kormányzóságukról, a senatus pártolta is ezt a javaslatot, egy veto azonban meghiúsította (50 december 1.). Másnap Marcellus konzul rábeszélte Pompeiust, hogy vegye át az itáliai haderő vezérségét. Amint ennek Hirtius, aki Caesar megbízásából mint békeközvetítő volt Rómában, hírét vette, visszatért Caesarhoz és beszámolt neki arról, ami kiszivárgott. Caesar azonnal fegyverbe állított két galliai légiót, de Curiót újra elküldte követségbe azzal az ajánlattal, hogy mindketten, Pompeius és ő mondjanak le hatalmukról. A senatus ellenséges álláspontra helyezkedett és megparancsolta Caesarnak, hogy egy bizonyos időn belül tegye le a hivatalát, különben a haza ellenségének jelenti ki. Ezt a rendszabályt Antonius azonnal vetójával támadta meg, de kénytelen volt egy tribunus-társával Caesarhoz menekülni, amikor a szenátorok kettejüket erőszakkal fenyegették. A senatus kihirdette a polgárháború állapotát, és Caesar, a tribunusok megsértésének ürügyével 49 január 10-ének éjjelén a XIII. légiónak kiadta a parancsot, hogy keljen át a Rubiconon. A kocka el volt vetve!