NEGYEDIK FEJEZET: ANTONIUS ÉS OCTAVIANUS KÜZDELME A MONARCHIÁÉRT

A gyilkosok azt hitték, hogy a senatus szívesen fogja őket fogadni, de csalódásukra kevés rokonszenvvel találkoztak. Néhány nappal a tett után Antonius mint konzul összehívta a senatust; ezen az ülésen amnesztiát hirdettek, de Caesar cselekedeteit és terveit törvénybe iktatták és nyilvános gyászünnepséget szavaztak meg. Ezen az ünnepségen Antonius elnökölt; a beszéde és Caesar végrendeletének intézkedései feldühítették a tömegeket a szabadítók ellen, úgyhogy ezeknek el kellett menekülniök Rómából. Antonius a város ura maradt, testőrséget szervezett magának és Caesar intézkedései szerint kormányzott. Ha szükségesnek tartotta, Caesar volt titkárának könyörgött koholt iratokért. Átvette az állami pénztárt és Caesar saját vagyonát is. Népszavazással Gallia Cisalpina kormányzóságát, amely Decimus Brutust, az egyik felszabadítót jelölték, őrá ruházták hat évre. Ugyanakkor veteránusokból hadsereget mozgósított Campaniában és Makedoniából négy légiót hívott haza.

Ekkor érkezett haza Octavius, vagy amint most nevezte magát, Octavianus az epirusi Apolloniából, ahol tanult, hogy örökségét követelje. Antonius lenézte a fiút, megtagadta tőle az örökség átadását és nem engedte meg, hogy Octavianus megbecsülést követeljen Caesarnak és egy tribunusságot magának. Miután nyilvánosan megvádolta Octavianust, hogy az életére tör, Antonius Brundisiumba ment, hogy fogadja a makedon légiókat. Távollétében Octavianus veteránusokból haderőt gyűjtött és tárgyalásokba lépett Ciceróval és a senatussal, amely Sextus Pompeiusszal már-már megegyezett. Antoniust a négy légió ellenségesen fogadta és amikor visszatért Rómába, azt a nyugtalanító hírt kapta, hogy kettő közülök Octavianushoz pártolt át. Erre észak felé haladt és Decimus Brutust ostromolta Mutinában. Cicero javaslatára a senatus törvényesnek nyilvánította Octavianusnak mint seregparancsnoknak helyzetét (43) és a konzulokkal, Hirtiusszal és Pansával elküldte őt, hogy mentse fel az ostromlott Mutinát. Két ütközetre került a sor. Az egyik Forum Gallorumnál, a másik Mutina közelében. Ebben mindkét konzul elesett és Antonius menekülni volt kénytelen. A senatus ujjongott ezekre a hírekre, de megpecsételte a sorsát azzal, hogy lebecsülő módon feleslegesnek tartotta Octavianus további szolgálatait. Octavianus azonban nem üldözte Antoniust, hanem Rómába vonult és fegyvereinek erejével kényszerítette, hogy konzullá válasszák. Azután megint északra ment, hogy Antoniusszal találkozzék, akihez Lepidus csatlakozott hatalmas sereggel. A három hadvezér triumviratust alapított, amelyet később népszavazással törvényesnek ismertek el és amelynek felügyeleti hatalmat adtak az állam felett öt évre. Pénzhiány miatt és mert meg akartak szabadulni ellenségeiktől, kíméletlen proskripciót csináltak. Kivégeztek kétezer lovagot és százharminc szenátort, akik között ott volt Cicero, a legnagyobb római szónok és Cato után a köztársaság legbuzgóbb híve.

Amíg Itáliában ezek történtek, Keleten Brutus és Cassius pénzt szereztek és csapatokat gyűjtöttek. Cassius megsarcolta Rhodost és nagy kincseket szerzett, miközben Brutus meghódította Xanthust és egész Lyciát hatalma alá kényszerítette. Seregükkel innen a Hellespontoshoz és azután Philippihez vonultak, ahol találkoztak Octavianus és Antonius hadával. A triumvirek rosszul voltak ellátva és szívesen visszavonultak volna. Az első ütközetben, 42 október 23-án Brutus Octavianust megfutamította. Cassiust azonban Antonius legyőzte és mert nem tudott Brutus győzelméről, öngyilkos lett. A második csata néhány nappal későbben volt. Itt Brutus is alulmaradt és rábírta egy barátját, hogy ölje meg.

A győzők elbocsátották csapataik egy részét és felosztották egymás között a római világot, Lepidusszal nem törődve, akit nyugaton hagytak és aki, mint hírlett, áruló módon Sextus Pompeiusszal, a senatus tengernagyával tárgyalt. Octavianus, aki gyengélkedett, Itáliába tért vissza ahhoz a kellemetlen munkához, hogy földeket kobozzon el veteránusai kielégítésére. Tapasztalta, hogy Lepidus árulásának híre alaptalan és készséggel átadta neki Afrikát. A birtokelkobzások polgárháborúra vezettek Itáliában: a megrövidítettek felbőszültek, a katonák elégedetlenkedtek és a konzul, Lucius Antonius, Marcus testvére, megvádolta a triumvirátust. A lázadozás lángjait Manius és Fulvia szították, Marcus Antonius ügyvivője és felesége. (Marcus Antonius Kis-Ázsia, Sziria és Palesztina kormányzója volt.) Fulvia a hagyomány szerint abban a reményben élesztette a forrongást, hogy férje kénytelen lesz visszatérni, ugyanis Keleten szerelmi kalandjai voltak, először Glaphyrával, azután Kleopatrával. A katonáknak ugyan egyik párton sem volt kedvük tovább hadakozni, de Lucius Antonius nem volt hajlandó tovább tárgyalni Octavianusszal. Az ellenségeskedések alatt, amelyek most kezdődtek és amelyeket a perusiai háború (41–40) neve alatt ismerünk, Marcus Antonius fivére segítségére egy mozdulatot sem tett. Lucius Antonius a megerősített hegyi városba, Perusiába vette be magát és Octavianus hadvezéreivel, Agrippával és Salvidienusszal azonnal körülzárta. Ellátás hiánya reménytelenné tette Lucius helyzetét és amikor egy kétségbeesett kitörése kudarcot vallott, megadta magát. Octavianus életbenhagyta triumvirtársa családjának összes tagját, de kivégeztette az elfogott szenátorokat és lovagokat, valamint a perusiai tanács tagjait, kivéve egyet, aki az ő ügyét szolgálta. Ugyanabban az időben Lepidus visszaszerezte Afrikát, amelyet Fulvia megbízásából Sestius szállott meg.

Most Marcus Antonius kezdett mozgolódni, mivel Octavianus tizenegy légiót vett át a parancsnokuk, Calenus halála után, aki Antonius tisztje volt Galliában, és háború fenyegetett. Antonius szövetséget kötött Sextus Pompeiusszal és Brundisiumba hajózott (40), ahol Octavianus emberei megtagadták tőle a kikötést. L. Cocceius Nerva közbenjárására Antonius és Octavianus között helyreállott a béke, ami annál könnyebb volt, mivel Fulvia, aki olyan sok zavart okozott, röviddel azelőtt meghalt. Az új szövetség megerősítésére Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. A római birtokokat újból szétosztották: Octavianus kapta Dalmáciát, Itáliát, Szardiniát, Hispániát és Galliát; Sziciliát Sextus Pompeiusnak és Afrikát Lepidusnak adták, Antonius a Keletet kapta és azt a jogot, hogy Itáliában katonákat toborozzon.

Sextus hajóinak garázdálkodása elvágta Rómát gabonaellátásától és miután egy tárgyalás sikertelenül végződött, Antonius, Octavianus és Sextus Pompeius Misenumban találkoztak (39). Megegyeztek abban, hogy Sextus hagyja abba a hadműveleteit és helyette megkapja a Szicilia, Szardínia és a Peloponnesos fölötti hatalmat. A következő évben Octavianus, aki elvált Scriboniától, feleségül vette Livia Drusillát. Ugyanebben az évben felújultak az ellenségeskedések Sextusszal a Peloponnesos jövedelmei körül és mert elfogott kalózok úgy vallottak, hogy Sextus küldte ki őket. Sextus tengernagya, a felszabadított Menas, Octavianushoz pártolt át, aki Sziciliába akart átkelni, de vereséget szenvedett és hajóhadának egy részét a vihar elpusztította. Octavianus nem vesztette el a bátorságát és barátjával, Agrippával egy hajóhadat gyakoroltatott be az Avernus-tavon.

37 tavaszán Antonius Tarentumba jött és a triumvirátust újabb öt évre meghosszabbították, Antonius hajókat ígért a Sextus elleni háborúhoz, míg Octavianus vállalkozott arra, hogy húszezer főnyi sereget küld Antonius tervezett parthiai hadjáratához. Miután a megegyezés létrejött, Antonius útrakelt Szíriába, de feleségét Rómába küldte vissza. 36 július elsején Sextus ellen új támadás történt: Octavianus, Lepidus és Statilius Taurus egyszerre vonultak ellene, Menas, aki ismét Sextushoz csatlakozott volt, most újra átjött Octavianushoz. Kezdetben egy vihar nagyon megrongálta Octavianus hajóhadát, de a kárt hamar kijavították és Agrippa vezérlete alatt Mylae közelében győzelmet arattak. Tauromenium mellett Octavianus vereséget szenvedett, de a végső ütközet, szeptember közepén, Naulochus mellett a teljes győzelmet Octavianusnak adta. Sextus keletre menekült, Antonius később kivégeztette. Szárazföldi seregei megadták magukat Lepidusnak, aki nagy sereggel jött át Afrikából. Bántotta őt az az alárendelt szerep, amit triumvir-társai juttattak neki, de amikor kísérletet tett, hogy Octavianus rovására hatalomhoz jusson, a katonái elhagyták. Lepidust megfosztották minden hatalmától és csak a pontifex maximusi tisztséget hagyták meg neki. A Lepidusszal való leszámolás után Octavianus elfojtott egy készülő katonalázadást, sokat elbocsátott a szolgálatból, azután visszatért Rómába. Itten számot adott cselekedeteiről, elengedte az adóhátralékokat és kijelentette, hogy helyre fogja állítani a köztársaságot, mihelyt Antonius parthiai hadjárata befejeződik.

Valóban indokolt volt Parthia büszkeségét letörni, mert sok zavart okozott Szíriában, amelyet a római renegát Labienus és a parthus király fia, Pacenus vezetésével 41-ben megtámadtak. Antonius tisztje, Ventidius Bassus, leverte (39) Labienus seregét – a vezért később elfogták és megölték. A következő évben Pacorust győzte le Antiochia közelében. Parthia királya, Phraates és egyik legtekintélyesebb alattvalója, Monaeses között viszály volt és kedvező alkalmat adott a római támadásnak. Antonius ebben az időben felújította szerelmét Kleopatrával. A dologban nemcsak érzelem, de üzlet is volt, mivel a királynő területi engedményeket kapott és ennek fejében Antoniust pénzzel látta el a hadjárathoz. 36 májusában Antonius a Phraaspa-erődítés ostromára indult. Hadvezérét, Statianust, akit hátrahagyott, Artavasdes armeniai király, a rómaiak szövetségese, áruló módon elhagyta és kiszolgáltatta annak, hogy Phraatestől vereséget szenvedjen. Antonius segítségére sietett az alvezérének, de a kései évszak arra kényszerítette, hogy visszavonuljon. Egy huszonhétnapos mesteri visszavonulás után, amely alatt a parthusok állandóan támadták, elérte az Araxes folyót. Innen háborítatlanul folytatta az útját Szíriába. Több mint huszonnégyezer embert veszített, javarészét betegség által. Szerencsétlen visszavonulásának hírét Rómában elhallgatták. Antonius visszakísérte Kleopatrát, akivel Szíriában találkozott, Alexandriába. Itt magáénak ismerte el az ikergyermekeket, akiket Kleopatra szült és 35-ben visszarendelte Rómába törvényes feleségét, Octaviát, aki Szíriába utazott eléje.

Amíg Antonius sikertelenül járt, Octavianus győzelmes hadjáratot vezetett az illír törzsek ellen és elfoglalta erősségüket, Metellumot. Pannoniába is behatoltak, Sisciát egyhónapi ostrom után elfoglalták és 34–33-ban Octavianus Dalmáciában új babérokat szerzett. Rómában azzal nyerte meg a közvéleményt, hogy saját, meg alvezére, Agrippa költségén közműveket létesített. Valóban, Octavianusnak szüksége volt támogatásra, mert a felhők gyorsan gyülekeztek a feje fölött. 34-ben Antonius Armeniába vezetett egy dicstelen hadjáratot, az ellenséges királyt árulással fogatta el és vezette diadalmenetben Alexandriába. Antonius viselkedése felháborította Octavianust és általában a Nyugatot: Caesariont, Caesar és Kleopatra fiát törvényesnek nyilvánította; még több területet ajándékozott Kleopatrának és gyermekeinek, sőt 33-ban, annak ellenére, hogy törvényes férje volt Octaviának, feleségül vette az egyiptomi királynőt. Ebben az időben szemrehányásokkal teli leveleket váltottak a triumvirek.

A következő évben a nyílt szakítás következett be. A konzulok véletlenségből Antonius barátai voltak és egyikük, Sosius, a senatusban Octavianus ellen támadt. Mikor Octavianus szellemes választ adott, mindkét konzul, mintegy háromszáz szenátor kíséretében elhagyta Itáliát és Antoniushoz csatlakozott, aki ekkor elvált Octaviától. Mások viszont Octavianushoz pártoltak át; két ilyen köpenyegforgató, Plancus és Titius, megismertették vele Antonius végrendeletét, amelynél ők tanuskodtak. Octavianus elvette a végrendeletet a Vesta-szűzektől és intézkedéseit felolvasta a senatusban, majd a forumon. Antonius római területeket hagyományozott Kleopatrának és gyermekeinek és azt kívánta, hogy holttestét Alexandriában égessék el. Erre kitört a felháborodás. A nyugati rómaiak hűségesküt tettek Octavianusnak, aki Kleopatrának megüzente a háborút.

A királynő és Antonius harminc légióval és hatalmas hajóhaddal Patrae közelében foglaltak állást, a korinthosi öböl nyugati bejáratánál. Agrippa Octavianus megbízásából elfoglalta Methonét a Peloponnesoson és seregével csakhamar Octavianus maga is hajóra szállt Brundisiumban. Sikerült neki bekeríteni Antonius hajóhadát és elvágni őt a Peloponnesostól és utánpótlásaitól. 31 szeptember 23-án a királynő és Antonius Actium hegyfokánál kísérletet tettek, hogy megtörjék a körülzárást. De hajóhadukat legyőzték, nekik maguknak az egyiptomi hajórajjal sikerült Alexandriába menekülniök. Szárazföldi seregük hamar megadta magát és Octavianus, miután Itáliát Maecenasra és Agrippára bízta, meglátogatta Athént és Samosban telelt. A következő évben gyors utazást tett Itáliában, hogy veteránusainak földet szerezzen és jutalmat fizessen nekik, azután elindult, hogy a polgárháborúnak véget vessen. Antonius és Kleopatra védelemre készültek, de közben – hiába – azzal is megpróbálkoztak, hogy békét kössenek Octavianusszal. Elvesztették Kyrenét és Heródes judaeai király segítségét, Pelusium megadta magát, Antonius hajóhada és lovassága megszökött. Ez az utolsó csapás reménytelenné tette az ellenállást és Antonius öngyilkos lett. Példáját Kleopatra is követte, amikor látta, hogy Octavianustól nem kaphat kegyelmet. Fiai közül kettőt, Antyllust és Caesariont, mint veszélyeseket megöltek, de a többi gyermekét a nemes Octavia megkíméltette. Egyiptomot annektálták, kincseiből fedezte Octavianus híveinek jutalmát. A köztársaság lehanyatlása ezzel véget ért, ezután egy ember kormányozta a római világot, amely viszonzásképpen a béke, virágzás és jó kormányzás áldásait kapta.