HETEDIK FEJEZET: AZ ÚJ KOR VALLÁSI MEGALAPOZÁSA A KÖLTÉSZETBEN

A művészet mellett és azt távol túlhaladva az irodalom volt azonban az, amiben ennek a kornak a vallásos állásfoglalása kifejezést adott magának. Ez annak a két nagy embernek a munkásságához vezet bennünket, akik az akkori Róma szellemi arculatát meghatározták: Horatiushoz és Vergiliushoz. Már említettük az előbb ezt a költészetet mint az egyéni sorsnak és az isteni dolgokkal szemben való egyéni állásfoglalásnak a dokumentumát. De jelentősége sokkal nagyobb, mint ez a szűk kör. Ki lehet mondani, hogy az augustusi költők alkotásai nélkül ennek a kornak a vallásáról nem alkothatnánk fogalmat magunknak.

Ez meg is adja minden szemlélődés kiindulópontját. De éppen az, hogy biztos alapnak látszik, új kérdéseket és megfontolásokat tesz szükségessé.

Az első aggodalom ennek a költészetnek a lényegén magán alapul. Mert úgy látszik, hogy éppen az veti föl a súlyos kifogást a vallásos állásfoglalás valódisága és eredetisége ellen, hogy az egész kornak ez az állásfoglalása benne kifejeződhetett.

Az augustusi költői művek teljesen érett és tudatosan nagyszerűvé fokozott nyelve bennünket – éppen érettsége és tudatossága miatt – könnyen természetellenes voltára tett gyanakvóvá. Úgy látszott, hogy ezeknek a műveknek a jellege „irodalmi” és ezzel leszármazott másodlagos. Minden eredetinek hagyományos értékelése mellett ez elítélésnek hangzik, és innen alig vezethet út az eleven érzéshez.

Egy másik, ezzel szorosan összefüggő kifogása nem annyira a költői mű szerepére vonatkozik, mint a költőére magára. Az augustusi művészet mesterei – akár a béke-oltár domborműveire, akár Augustus fórumának monumentális építkezésére gondolunk, – név nélkül kell hogy maradjanak számunkra. De a horatiusi óda vagy Vergilius költeményei nemcsak kész, megteremtett munkának hatnak, hanem egyszersmind egy nagy egyéniség cselekedetének. Ezért a költő az, aki ebben az időben az isteniség hordozója és kinyilvánítója. A költészet középponti helyzete szükségképpen egészen sajátos történelmi helyzetre vezet: magának a költőnek vezető szerepére. De éppen ez az, ami olyan nehezen illeszkedik bele a hagyományképzetek közé.

Terjedelmes vallástörténeti és vallás-szociológiai irodalom fáradozott azon, hogy bizonyos alapvető típusait dolgozta ki a vallásos mozgalmaknak. A varázsló, a pap vagy a király szerinte hordozói valami különös avatottságnak; a keleti vallásokban a próféta a döntő hatalom. Valami ehhez hasonlót az augustusi korban nem lehetett megfigyelni és ez már maga is elég ok volt az elutasító magatartásra. Az a vallás, amelyik a költő számára létezett és amelynek a lényege a költői alkotásban fejeződött ki, nem kaphatott helyet az eddigi rendszertanban.

És mégis azt kellene már itt kérdezni, hogy hol van tulajdonképpen a hiba – az augustusi vallás különleges alkatában-e vagy abban, hogy az a rendszer talán mégsem foglalt magába minden lehetséges esetet. A homerosi vallás is a költőé, ő benne is vezető és kinyilatkoztató volt; jellemző, itt is tartottak már hasonló ítéletet jogosultnak… De mindegy – ez az ideiglenes megállapítás nem teszi fölöslegessé az előbb említett kifogások megvizsgálását. Csak akkor lehet rájuk válaszolni, ha az augustusi vallás különlegességével, vagy ha úgy akarjuk mondani, idegenszerűségével foglalkozunk. De nem azért, hogy már előre jogot akarjunk szerezni az elutasító ítélethez, hanem azért, hogy ezt a kétségkívül létező különösséget mint önmagában értelemmel bírót érthessük meg.

A géniusztól azt szokták megkövetelni, hogy – ha ki akarja a nevét érdemelni – olyat kell adnia legbensőjéből, amit még soha nem mondtak, hogy egy legegyénibb veretű szellemi világot állítson elénk. Hogy ez mennyire csak követelmény, az nem tartozik ránk. Csak annyit mondunk, hogy e mellett a látszólag magától értetődő és egyedül lehetséges értékelés mellett lehet még egy másikat is elgondolni. Ennek a számára az, ami minden irányban beteljesedett, magasabbrendű volna az eredetinél, az, ami magában nyugszik és egyetemes, magasabb mint a törekvés a még alig sejtett vagy éppen ismeretlen célok felé. És ami formává lett, az több mint az eredeti lángelme alkotása, amelyen a keletkezés nyomai még túlontúl láthatók.

Éppen ez mond valami döntőt a kor költészetéről. Nem a tárgyában új vonzza, az újdonsága miatt. Ellenkezőleg: a már adott dolgokra megy vissza, hogy méltó és illő formában mintázza meg.

Ez a már megadott dolog a római ember számára többféle alakban létezhetett: mint a világ természetes rendje, a közösség hagyományos törvénye, az istenektől megszabott rend. Példának említsük az állásfoglalást a hagyománnyal, vagy, ami ugyanazt jelenti, a történelmi multtal szemben. Az itt lehetséges magatartások közül az augustusi kort eszmélkedés jellemzi, gondolkodás a saját létezés alapjairól és a rá való tudatos támaszkodás. Ezt a magatartást mutatja mind a görög mintaképekkel, mind a római történelemmel szemben, és mindkét esetben ugyanabban az irányban. Nemcsak arról van szó, hogy a hagyományban kapott világot kibővítsék és magán túlvezessék: legalább is annyira fontos az is, hogy állapotában és jelentőségében megőrizzék. Azért akkor a legeredményesebb egy újítás, ha a régi és hagyományos dolgokban rejlő lehetőségeket sikerül kibontakoztatnia.

A gyakorlatban ez abban a követelményben nyilvánul meg, hogy azt, ami példaszerű – és ez a római ember számára már mind a görög szellem klasszikus alkotásaiban, mind a mos maiorum-ban és exemplum-aiban már benne foglaltatik – kifejezetten ilyennek, kötelezettségnek és egyúttal kezességnek fogják fel. Ezért kettős az új nemzedék feladata. Egyrészt az, hogy híven őrizzék és adják tovább, amit az ősök egykor felismertek és kimondottak, másrészt meg az is, hogy még tisztábban és megfoghatóbban értessék meg azáltal, hogy az eddiginek a szelleméből új parancsoló törvényalkotás felé haladjanak. Klasszikusan jellemzik ezt az eleven tovább-alkotást a hagyomány megadott keretei közt Augustus szavai, aki így dicsekszik: legibus novis me auctore latis multa exempla maiorum exolescentia iam ex nostro saeculo reduxi et ipse multarum rerum exempla imitanda posteris tradidi.

De ezzel még csak az általános magatartásnak egy külön esetét érintettük. A római ember számára mindig adottság volt az, hogy a valóság sokkal kevésbbé volt számára probléma, mint ma nekünk. Hajlik arra, hogy a természetben vagy az emberi közösségben adott rendet kezdettől fogva ilyennek elfogadja. Nem akar a dolgok mögé látni és fölöttük metafizikai épületet emelni. De azzal, hogy tiszteli az általánosan érvényesnek tartott mibenlétét, arra korlátozza magát, hogy azt, ami itt belső formaként adva van, ideális törvényszerűségnek állítja. A tulajdonképpen szellemi területek mellett ugyanúgy áll ez az inkább praktikus vonatkozásokra, jogra és politikára. A római jogász alapvető állásfoglalásához tartozik, hogy az életkörülmények látszólag beláthatatlan sokféleségéből a problémák felállításának különleges módjával világos, mindenütt alapvető jogi formákat mintegy kivonjon. A római politikai művészet is megelégszik gyakran azzal, hogy olyan jelenségeket vagy szokásokat, amelyek hallgatólagosan, régebbi vagy másfajta formák burkában már kialakultak, egyszerűen nyilvánvalóvá tegyen és törvényes szabállyá emeljen. Itt is, meg ott tulajdonképpen továbbvivésről és kiépítésről van szó: a már meglévő rend, az eddigiekben már megadott irányzat jut csak tisztábban és világosabban fölszínre.

Ha az augustusi költészet különleges állásfoglalására innen tekintünk vissza, akkor egyszerre más megvilágításban mutatkozik meg. Távol van attól, hogy pusztán irodalmi, tehát a közösség érzésétől idegen és öncéllá vált jelenség legyen. Ellenkezőleg: éppen az, ami erre látszott mutatni, a lemondás az eredetiségről, a soha nem létezett dolgokról, és a készség arra, hogy az eddigi adottságokat, amelyek valamilyen formában, akár belsőben, akár nyilvánvalóban már megjelentek, ilyeneknek fogadják el és költői megformázás tartalmává és tárgyává tegyék – éppen ennek vannak a legmélyebb gyökerei a kornak, sőt általában a rómaiságnak a szellemében. A költészet itt olyan magatartást vett föl, amely kezdettől fogva jellemző a közösségre, amelybe a sors állította. Horatius az Augustushoz írott levelében (ep. 2, 1) megadta a valódi költő jellemzését, amelyben vázolja a munkáját általánosságban, hatását az ifjúság művelésében. Azt mondja: orientia tempora notis instruit exemplis (130 k.). A híres és hagyományos mintaképeknek ilyen újjáalkotása és az exempla maiorum előbb ismertetett szerepe közt világos az egyezés.

Az utolsó megjegyzésekkel a vizsgálatunk már vissza is tért ahhoz a kérdéshez, amelyet az előbb a döntőnek és elvi jelentőségűnek mondtunk: a költő jelentőségének a kérdését, és a különleges szerepéét, amely a személyének ebben a korban jutott. Az elvek eléggé tisztázottak már talán ahhoz, hogy annak a fogalomnak az értelmezéséhez kezdhessünk, amely az augustusi költészetben különös rangra emelkedett: a vates fogalmához.

Ezt a fogalmat a kor nem újonnan alkotta meg, de hosszú elhanyagoltság után vette fel újból és töltötte meg új tartalommal. Az isteni dolgokról való fokozott tudás, a mámorban való látás valami hagyományos volt; a szó maga (a német Wut rokona) a szent őrületre mutat. De a fogalomnak a magasztosságát nem pusztán maga ez a kivételes állapot adta. Igaz, Horatius maga is mint látnok és pap szólalt meg, különösen a római ódákban, és ezzel az eredeti hivatalt akarta újjáéleszteni; erre még majd vissza kell térnünk. De az, ami őt eltöltötte – legalábbis egyelőre – az valami más volt. A költőknek az új magatartásukat a tudat adta, hogy a dolgokat úgy szabad látniok és kimondaniok, ahogy a világ meglévő rendjében, akár a természetben, akár a nemzet történelmében és munkásságában nyilvánul ez meg, már valami módon benne foglaltattak, csak éppen a fölébresztőre és kinyilatkoztatóra vártak, hogy elevenen jelenlévővé legyenek mindenki előtt. A neoterikusok inkább azokat az utakat választották, amelyeket sokan elkerülnek – itt más a törekvés. Érvényes és méltóságteljes formában kimondani azt, amire az egész kor a tekintetét függesztette, amit mindenki sejtett és elmosódott képben látott is – ez volt a vates igazi lényege. A kor ezt is mint régi és hagyományos magatartás újjáélesztését próbálta megérteni.

A már egyszer idézett levelében Horatius a költő tevékenységét írja le, amint a gyermek gyönge és gügyögő száját formálja, mintaképeket állít eléje, buzdítja és vigasztalja. A leírás azután a fiúk és leányok karának képévé lesz, amelynek a szájába adja a költő az imádságot az istenekhez. Itt tükröződik az emléke Horatius élete legnagyobb és legünnepélyesebb pillanatának, amikor ilyen kar adta elő a dalát az évszázados ünnepen. De amilyen biztosra vehetjük, hogy Horatius itt magát és carmen-jét félreértettnek gondolta, annyira kizártnak kell tekinteni, hogy elsősorban magát vagy csak magát értette rajta.

A kórus tevékenysége, ahogy Horatius vázolja – eső kérése, betegség és veszély elhárítása, könyörgés békéért és termékenységért – túlmegy a saját Carmen Saeculare-ján. Felcsillannak emlékek az ősi római carmen szerepéről és a legrégibb nemzeti költők képe. Horatius egy sorban látja magát velük és így saját helyzetét és saját igényeit egy olyan jelenség sajátos esetének tartja, ami régtől fogva jellemzi Rómát, vagy ami azonos vele, a római lényeget. Livius Andronicus egykor elsőnek adott énekben megformált kifejezést az egész polgárság vallásos hangulatának. Horatius pedig úgy érzi, hogy ő a hivatott megformálója és kinyilatkoztatója annak, ami a korát és a környezetét megragadta.

Ezzel a megállapítással együtt egy másik is adódik. Nem úgy van, mint ahogy a sokat hallott fölfogás gondolja az augustusi udvari költészetről, hogy a költő pusztán a császári akarat szócsöve lett volna. Ellenkezőleg: a költő független és az arra való igénye, hogy meghallgassák, egészen máson alapul. Érdekes, hogy milyen kevéssé érezte magát Horatius a döntő pillanatban Augustus megbízottjának. Hogyan kapta a megbízást a Carmen Saeculare megírására, ki hívta föl rá és ki adta át neki, azt nem tudjuk. Ha nem is áll semmi az útjában annak, hogy valamilyen alakban a császár kezdeményezését lássuk mögötte, az írások mégis megelégszenek azzal, hogy a költőt a maga helyén megnevezzék; eltekintenek mindentől, ami több lenne, mint a név puszta említése. Horatius számára csak egy fölfogás létezett – és ez megmutatja, hogy neki magának hogyan mutatkozott meg a szerepe: az ifjúság szószólója volt, amelyen Róma reménye és jövője nyugodott. Az ifjúság elismerte őt vates-nek és ezzel azok közé az istennel eltelt költők közé sorozta őt, akiké a tisztelete és szeretete. Most már igazán remélheti Horatius, hogy hivatott tolmácsa a népe érzéseinek és ebben az értelemben tulajdonképpen a római ifjúság volt az, amelytől méltóságát kapta.

Horatius valóban tudatában volt annak, hogy az isten szól belőle. De csak ez az elismerés emelhette őt a költőség teljes rangjára, úgy ahogy ő ezt képzelte és ahogy vágyódott rá. Ezzel újból az lesz világossá, hogy a költő szavát a kötelességtudata hordozza. Az állami és vallásos erők, amelyek megmozdulnak a közösségben, a költői munkában kapják meg az alakjukat. A mű viszont megint a felé a kör felé fordul, ahonnan elindult; a közösség érzését tiszta világosságra, öntudatosságra akarja emelni.

A költőnek ezt a munkáját, amely a másik oldalon megfelelő fogékonyságot, hasonló érzést tételez föl, eddig csak általában a népre és a korra való irányulásában vizsgáltuk. Most az a kérdés merül föl, hogy Augustus maga mennyire hajlott a vates szavára. Más szóval: hogy a vates páratlan helyzetét, igényét arra, hogy az isteni akarat és egyszersmind a közösség kifejezője legyen, az uralkodó maga a gyakorlatban is elismerte-e. Ez a kérdés lehet hogy különösen hangzik, de a rá való válasz szükséges az augustusi vallás megértéséhez.

Meg sem kell külön jegyezni azt, hogy Vergilius és Horatius olyan érzület és magatartás kifejezői, amely az egész augustusi rendnek megfelel. Mégis hangsúlyozták újabban, hogy nem ennek a rendnek a létezése indította a költőket arra, hogy hirdessék, ami őket belsőleg a princeps művéhez kapcsolja. Ellenkezőleg: a költő szavában már akkor megkapta az első formáját az új rend, amikor még alig tört magának utat, még jóval az előtt, hogy alakot öltött. Mindaz, ami a felfogásunk szerint az augustusi korszak tartalma: „akarása a rendnek, a világosságnak, a mértéknek, az egészségesnek, megtartónak, állandónak” – mindez már megtalálható a költőknél, még mielőtt Augustus államalkotásában megnyilvánult volna.

Ezért előre meghatározott harmóniáról beszélnek, amely a princeps munkássága és a költészetben kifejező rend közt fennáll. De egy lépéssel még tovább kell mennünk, ha a dolgok állását a maguk teljes sajátosságában meg akarjuk fogni. Azt kell kérdeznünk, hogy a költészet időbeli elsőbbségét nem úgy kell-e érteni, hogy vezető szerepe volt a császárral szemben is – legalább is bizonyos esetekben. Úgyhogy Augustus nemcsak teremtő, hanem beteljesítő is lenne – beteljesítője azoknak a kívánságoknak, amelyeknek a kifejezése Horatiust és Vergiliust költővoltuk magaslatára emelte. Ez a sajátosan római magatartás, amelyik az objektív világban, a környező valóságban benne rejlő törvényszerűség után igazodik, alapvető volt a költő viszonyában a néphez és a korhoz. Hasonló jelentőséggel befolyásolhatta az uralkodó állásfoglalását is a költővel szemben.

A „reálpolitikus” Augustus hagyományos képével persze az ilyen felfogást nehéz összeegyeztetni. Pedig a reálpolitikus sem veszítene ezzel semmit sem a fényéből. Legkevésbbé olyan szemlélők előtt, aki a történelmi realitásokat nemcsak a politikai erők váltakozó csoportosulásában, hanem az egész nemzet állandó, állami és szellemi alkatában is látja. Éppen akkor felel meg Augustus mindannak a követelménynek, amit a politikus számára fel lehet állítani, ha a munkásságában a korszak célja ilyen átfogó értelemben teljesedik ki: így adna a korában már meglévő, már valamikép megalapozott vagy benne a fölszínre toluló tendenciáknak tényleges alakot és ezzel a tulajdonképpeni beteljesülést. És a reálpolitikus abban az értelemben is kiérdemelné ezt a nevet, hogy a szellemi realitásoknak érvényt szerzett.

A további gondolatmenetnek meg kell maradnia a vallás területén. Állítani lehet, hogy ennek a határain belül a császár jelentős vagy éppen döntő cselekedeteit a költők megfelelő gondolatai előzték meg, akár eljövendő dolgokról való látomás, akár figyelmeztetés és követelés formájában, és néha nem kevés idővel előre.

Augustus az omladozó templomokat a 28. év körül állíttatta helyre. Horatius utolsó római ódája (3, 6) érintkezik ezzel az eseménnyel: az elhanyagolt istenházak és szobrok visszaállításától reméli a balsors enyhülését, ami Rómát a vesztébe viszi. A költő ennek a kívánságnak a teljesüléséről semmit sem tud. Ellenkezőleg: nyomatékos, az isteni parancsok formájára emlékeztető intő szavakkal fordul a kortársaihoz. A költeményt tehát megírták, mielőtt a császár elhatározása megvalósult, sőt mielőtt a terve is megszületett volna. Mert csak így érthető, hogy az utolsó versszakban nincs semmi reménykedő kijelentés, hogy a további hanyatlás komor ecsetelése ez is.

Horatius figyelmeztetése tehát nemcsak hogy az újjáépítés megkezdése előttről való, hanem a senatusi határozat előttről is, amely Augustust rá felhatalmazta. És hogy a költő egyébként sem volt a szócsöve az uralkodó esetleges még nyilvánosságra nem jutott törekvéseinek, azt félreérthetetlenül bizonyítják a római ódák bevezető szavai. Papi hivatalára való hivatkozása, amikor Horatius mint a római religio szószólója lép föl, sajátos színezetet kap. Az ódának éppen az óvatos és szavakhoz ragaszkodó értékelésénél nem térhetünk ki az elől a következtetés elől, hogy a császár tevékenysége ebben az esetben annak a megvalósítása volt, ami a vates szavaiban nyilatkozott meg először a közönség előtt.

Hasonló bizonysággal lehet következtetni a második esetnél is, amelyről szólni akarunk. De ehhez egy kitérés szükséges.

Augustus építő munkássága azok közé a tettei közé tartozik, amiket az emlékezet a legtartósabban őrzött meg. A legnagyobbszerűbb alkotás ezen a területen a császár saját fóruma volt, amely a bosszúálló Mars temploma körül épült. A monumentális téralakítás fejlődésben korszakot alkotott, de a római állami kultusz történetében is jelentős helye van. A szent hely maga olyan előjogokat kapott, hogy a kapitóliumnak vetélytársává tudott lenni.

A templom szabályzatából három határozatot emelünk ki. Az összegyűlt atyáknak benne kellett háborúról és békéről határozniok, a triumphatoroknak benne kellett letenniök méltóságuk jeleit, de a zsákmányolt hadijelvényeket is itt helyezték el. Az új Mars-templomnak ez a páratlan helyzete abban kapott látható kifejezést, hogy a szent hely két oldalán felállították az ércből való szobrát mindazoknak a hadvezéreknek, akik a történelem folyamán a diadalmenet jogát megkapták. A talapzaton lévő felírások a vezérek nevét és tetteit örökítették meg. Azoknak a férfiaknak a fényes sorában, akik Augustus saját szavai szerint diadalaikkal vitték Rómát kicsiny kezdeteitől nagyságáig, az egész mult elvonult a szemlélő előtt.

Ebben az alapításban olyan magatartás nyilvánul, ami jellemző a római lényegre általában. Megjegyezték már, hogy a valóság nem annyira a létezés ideájában, mint az időében jelenik meg előtte. Az ilyen beállítottsággal a történelmi beállítottság elvátaszhatatlanul egybe van kapcsolva, A történelem a római ember számára az időbeli egymásutánja egyes, egymástól elkülönült döntő jelentőségű történéseknek. Egymással az események szoros és szükségszerű láncolatot alkotnak. Mert összességükben szilárd terv nyilatkozik meg, meghatározottság azáltal, amit az isteni döntés mondott (fatum). A multat sorsszerű alkat foglalja össze, amely a történést egy egység folytatólagos megvalósulásának mutatja.

A szemléletnek ezt a formáját fel lehet ismerni a történeti eposzban is, különösképpen az Aeneisben. De nemcsak itt mutatkozik meg. Az irodalomban megformázott mű mellett a római történeti tudat a műemlékben is megnyilatkozik. Itt is megnyilvánul az időnek, mint a történeti látás formájának a különös kihangsúlyozása. Már kezdettől fogva, már Plautus számára is, minden napnak megvan a maga egyénisége; a halál napja és órája a római történetírásban fontos szerepet játszanak; az egyéni történelmi pillanat a római művészetben is eddig nem tapasztalt jelentőségűvé növekszik. A római ember nem a mintaszerűben, a minden időkben érvényesben, a történelmen felettiben látta a tárgyát, mint az a görögség számára volt jellemző, hanem ilyen egyéni pillanatok ábrázolásában. A történeti dombormű és az ezzel közeli rokon festészet alakította meg ezeket.

Az egyes pillanatnál, az egyes történésnél egy zárt sor keretében talán még nagyobb fontossága volt az egymásutánjuknak. Egy ilyen sora az egymástól elkülönözött, de szilárd tervvel és időbeli egymásutánnal egymással összekötött eseményeknek – ennek a kép-formába való áttétele az értelme a „folytonossági stílusnak”. Olyan régi ez, mint maga a római történelmi művészet és Traianus meg Marcus Aurelius oszlopának domborművein kapta legerőteljesebb kifejezését. Ismerjük ábrázolásaikat, amelyeken a császárok hadjáratainak egyes mozzanatai tükröződnek: a sereg kivonulása, menetelés, hídverés, a császár a menet élén lovagol. A következő reggel megjelennek a barbárok követei, hogy békét kérjenek; az isteneknek áldozatokat mutatnak be, a legvitézebb katonákat kitüntetik. Ilyen és mindig új jelenetekben, amelyek mindig egy bizonyos pillanatot ábrázolnak és szilárd rendben következnek egymásra, a hadjáratok egészének a lefolyása foglaltatik benne.

Össze lehet-e ezzel – nem a művészi formai tekintetben, hanem elvben: a történeti folyamat mivoltának fölfogásában – a győztes hadvezérek sorát hasonlítani, akik Augustus fórumán kaptak helyet?

Egy különbség mindjárt feltolakszik. A két oszlop domborművein mindenekelőtt a császár maga az, aki a cselekedeteivel megmutatkozik. Mindenütt jelen van: a kikötőben hajóra száll, átkel egy hídon vagy a légiói élén vonul. Látni, amint hegyeket mászik meg, városokba vonul be, vallásos cselekedeteket hajt végre és a csapatokat harcra buzdítja. Ezzel az egy császár-alakkal szemben a triumphatorok hosszú sora beláthatatlan sokaság. Ami mégis valamikép összetartja őket, az csak Mars láthatatlan működése.

Mégis van belső rokonság a két eset között. A győzelmes hadvezéreknek ebben a sorában is – és egyúttal harcaiknak és diadalaiknak sorozatában – egy egység mutatkozik meg: Róma története mint döntő esemény egymásutánja. Terv- és sorsszerűen teljesedett be velük a birodalom nagysága: létrejöttét mint egyetlen diadalmenetet fogják föl, csakhogy nem „cselekedetek”, hanem „cselekvők” egymásutánjában ábrázolják. A római embernek itt is ugyanaz a sajátos viszonya a történelemhez és a történelmi időhöz jutott kifejezésre, mint Traianus oszlopának domborművein.

Nehezebb felelni arra a kérdésre, hogy mikor merült fel először az a gondolat, Róma egész fejlődését hadvezéreinek képmásával és tetteik felsorolásával ábrázolni. Még ha a kört nagyon tágra is fogjuk és nemcsak a műemlékeknél, hanem az irodalomban is körülnézünk, akkor is alig találunk olyat, amit ezzel össze tudnánk hasonlítani. Liviust mindenesetre el kell hagynunk, mert számára nem a nagy vezetőegyéniség a hős, hanem a római nép maga. És mégis létezik egy alkotás, amit már össze is hasonlítottak az Augustus fórumának triumphatoraival: a hősök szemléje az Aeneis hatodik könyvében (756–892). Róma nagy emberei itt is történeti rendben jelennek meg (a rend csak kevés helyen és nagyon érthető okokból szakad meg néha). Róma létrejötte itt is ezeknek a férfiaknak az egymásutánjában kap alakot és azoknak az eseményeknek, amelyeknek a nagy emberek a szerzői voltak. Szakaszait jelzik ezek annak az útnak, amit a sors és az istenek akarata jelölt meg. Az albai királyoktól, Romulustól Augustusig és Marcellusig vezet és azzal, hogy Aeneasnak a római hősök sora mint még meg nem született nemzetség jelenik meg, olyan, amely még vár a megszületésére, történelmi megjelenésük úgy mutatkozik meg, mint egy régtől fogva meglévő és minden részletében kidolgozott terv megvalósulása.

Amit Vergilius mint eljövendőt sorakoztat föl, az a Mars temploma mellett úgy van ábrázolva, mint már megtörtént és a jelenig húzódó történés. Az Aeneisnek ebben az epizódjában és a hadvezérek sorában alapjában ugyanaz a képzet fejeződik ki, és ezt az egyezést a részletekig követhetjük. Nemcsak abban, hogy ugyanazok az alakok jelennek meg jórészt itt is, ott is, – de meg lehet állapítani az érintkezést a stílusbeli formaadásban, a fordulatokban, amelyekben a dicső tetteket a forumbeli feliratokban és Vergiliusnál felemlítik.

A hősök szemléje gyakran mintaképszerű és buzdító jellegének is megvan a megfelelője a másik oldalon. Hiszen maga Augustus nyilatkozott úgy, hogy Róma nagy multjának ezekkel az alakjaival a nép elé mintaképet (exemplar) akart állítani; és azt is mutassák meg ennek a népnek, hogy mit várhatnak a császárról és utódjaitól. Annál nagyobb jelentőségű azután egy utolsó megállapítás; ez vissza is vezet a gondolatmenetünk kiinduló pontjához.

Ha azt kérdezik, hogy hol tűnt föl mind a két esetben először a teremtő cselekedet, akkor azt a feleletet kell adni: nem az Augustus fórumának monumentális alkotásáé, hanem a költőé az időbeli elsőbbség. Ezzel ugyanahhoz a megállapításhoz jutottunk, amit már egyszer le kellett szögeznünk. Itt is először a vates volt az, aki olyan képzetnek adott kifejezést, amelyet nemcsak a kora tarthatott mértékadónak és a saját érzése ábrázolásának, hanem egyszersmind az uralkodó számára is mintaképpé vált. Ő aztán megragadta és olyan intézménnyé alkotta át, amelynek azontúl az állami kultusz keretében volt a helye.

Az előbb arra mutattunk rá, hogy az általános magatartás, amely az augustusi korra jellemző, a költőkben hamarabb jutott napvilágra, mint az állami rendben és ennek újonnan megalkotott berendezésében. Ez a megfigyelés a vallás területén megerősítést kapott. Azt lehet mondani, hogy számszerint még korlátolt, de semmikép nem jelentéktelen esetekben a költő szava hatott Augustus cselekedeteinek irányára és kialakulására. Hogy saját történelmi képére és vallási reformjaiéra ez milyen hatással van, azt is már említettük. Most még csak azt a kérdést kell érinteni, hogy van-e valahol utalás arra, hogy a vates és császár között való viszonynak, úgy ahogy utolsó megfigyeléseinkben azt láttuk, van-e említése a költőnél magánál. Hogy a vates-nek nemcsak az volt-e az igénye, hogy korának és népének legyen a vezetője, hanem az is, hogy maga számára is a princeps serkentője és tanácsadója volt-e.

A feleletnek abból kell kiindulnia, hogy még egyszer magunk elé állítjuk azt, hogy a vates ugyan mint költő lép fel, de azért nem profán. A szava kezdettől fogva azok mellett a megnyilvánulások mellett áll, amelyekben az istenség kinyilatkoztatja parancsát az emberiségnek.

Hogy ezt hogyan kell érteni, azt megmutatja Enniusnak az a híres költeménye, aki a vates énekét a Faunos-okéval mint lényegben egyező dolgokat együtt említi. Faunus itt a titokzatos hangok istene, amelyek az erdőben és a természet érintetlen kint-jében hangzanak fel. Ezzel és a jövendő kinyilvánításával ad az embereknek tanácsot. Ennek az istenségnek a szavával függ lényege szerint szorosan össze a fatum fogalma, és ez az összefüggés abban is megnyilvánul, hogy ugyanaz a Faunus mint Fatuus vagy Fatuclus is megjelenik. Egy nemrég megtalált oszkus áldozati felirat Aeclanumban azt mutatta meg, hogy ez az istenség nemcsak a latinoké volt, hanem a régi Samniumé is. Az iguviumi táblákon az augurok templum-át verfale-nak nevezik; a latin verbum-mal való rokonság mutatja, hogy az embereknek is megvolt a képzetük az isteni beszédről, az isteni megszólalásról. Nem lehet a feladatunk, ezt a tárgyat kimeríteni. Az isteni hangnak csak egy történelemben is jelentős megnyilatkozására emlékeztetünk még, amelynek Rómában kultusza is volt, az Aius Locutiusra.

Ide kell tehát a vates-t is sorozni, legalább is a legrégibb megjelenési módja szerint. A képéhez kezdettől fogva hozzá kellett hogy tartozzék az, hogy nemcsak a közösségnek, hanem az istennek is a prófétája. Jellemző, hogy Horatius ezeket a hagyományos vonásokat is föleleveníti és új tartalommal próbálja telíteni. Fáradhatatlanul hangsúlyozza különleges vonatkozását a múzsákhoz, és nagyobb költeményei egyikében (carm. 3, 4, 5 k.) még attól sem retten vissza, hogy hallgatói elé mint a múzsák eksztatikusan felizgatott látnoka lépjen. Ez a merészség több, mint a felélesztése egy csak irodalomban hagyományozott képnek. Ha egészen külsőlegesen tekintjük, akkor is megmutatkozik egy új oldala, egy váratlan meggazdagodása annak az amúgy is már felfokozott magatartásnak, amellyel a sacerdos Musarum a népe elé áll. Ha komolyan vesszük ezt a magatartást – és senki sem kételkedhetik abban, aki csak egyszer is átadta magát e vers hatásának, hogy Horatius itt a legmélyebbet és legvégsőt mondta ki magáról és hivatottságáról – akkor világossá válik, hogy a vates régi és eredeti igénye újul itten föl, ha időszerű alakban is.

Ugyanebben az ódában, ahol Horatius mint istentől sugalmazott látnok lép hallgatói elé, nemcsak költő-voltáról, hanem a princepshez való viszonyáról is nyilatkozott. Jellemző, hogy milyen formában tette. Közelfekvő lett volna talán, hogy az uralkodóval szemben vates-i hivatásának istenére, eredetére hivatkozzék. Mert akiből az isten maga szól, annak a kinyilatkoztatásai azokhoz a számos utalásokhoz sorakoznak, amelyekben az isteni akarat az embereknek megnyilvánul. És ahogy a császár ezeket tiszteli, úgy kellene a vates-t is tisztelnie és tőle kapná iránytadó módon a cselekedeteinek szabályait.

Mindenekelőtt: amit mond, azt nem közvetlen szóval mondja, hanem a kifejezőbb képben, általában azzal a tartózkodással, ami a legvégső és leghatalmasabb dolgokkal szemben illő. Csak az istennőtől származó ihletség – és így kell itt értenünk – oldotta meg a nyelvét és bírhatta rá a vates-t annak a kinyilvánítására, ami a legbelsejét megindítja. Azután azt halljuk, hogy a múzsák nemcsak Horatiust védték és kísérték, hanem „a magas Caesarnak is enyhülést adnak a pieriai barlangban”. És ami több: Nemcsak a vates-t töltik el szellemükkel és teszik azzá, ami, hanem az uralkodónak is „kegyes tanácsot” adnak – tanácsot és megfontolást. És őt is felemeli a múzsáknak ez a consilium-a azzá, ami a nagyságát teszi. Amint Zeus a titánokon, úgy diadalmaskodott Caesar a megsemmisítés hatalmain. Ami őt győzelemre segítette és ami ellenfeleinek hiányzott, az éppen a múzsák segítsége volt.

Azt hitték, hogy Horatius nem merte kimondani azt, amit a régebbi korok még mertek: hogy a költő maga, mint a múzsák hivatott szószólója adta az uralkodónak azt a „tanácsot”. Más szóval: Horatiusnál nélkülözték azt az álláspontot és azt az igényt, amelyet a vates-től isteni küldetése alapján vártak. Igaz, hogy ebben a költeményben nem beszélt a saját személyéről, de amire gondol, az alapjában véve ugyanaz, mint a régi álláspont, ha nem valami még jelentősebb. Már megjegyeztük: nem a költő maga az (ahogy várni lehetne tőle), aki a Caesart fáradalmai és cselekedetei után felüdíti vagy tanácsokat ad a cselekedeteihez, hanem a múzsák. De ugyanakkor ők azok, akik a költőben munkálkodnak és rangjára emelik őt. Ugyanaz az isteni szellem, amely a költészetet teremtette, veszi birtokába az uralkodót is és vezeti őt és tetteit. Ami régebben mint a költő és az uralkodó személyes viszonya fejeződött ki, az itt személyenfölöttivé és így lényegessé és általános érvényességűvé lett. Azzal a döntő ténnyel szemben, hogy egy uralkodó nem zárkózott el a múzsák szelleme elől, hanem hagyta, hogy ők vezessék a cselekedeteiben, kicsiny jelentőségű marad, hogy a költőnek mint egyéniségnek közvetítő szerep jut-e. Költővolta hiszen nem sajátmagától való, hanem az istennőktől, nem lenne méltányos, ha a nagy és érvényes dolgokat pusztán személyes ügyekkel keverné.

Tehát nem a vates mint határozott egyes személy, hanem a benne működő istenség határozta meg a császár cselekedeteit. Ezzel a felelettel megelégedhetünk. A sajátossága minden klasszikusnak, hogy ott, ahol látszólag legszemélyesebb dolgokról van szó, ezek általános érvényűekkel esnek egybe, úgyhogy az a látszat, mintha csak azoknak a megjelenése lennének.