HARMADIK FEJEZET: A FLAVIUSOK, NERVA ÉS TRAIANUS

Vespasianus (69–79) trónralépése a császári politikának caesari irányával szemben visszahatást jelent. Mind ez az első, mind minden ezután következő visszahatás az augustusi alapelvekre való visszatérést hirdeti. Vonatkozik ez mindenekelőtt a belpolitikára, ahol a kettős principatus újraéled. Titus 71 óta apjának nem csak uralkodótársa volt, hanem egyidejűen praefectus praetorio is, tehát az volt a helyzete, amelyet Seianus Tiberius alatt akart elérni. A külpolitikát ilyen mértékben nem sikerült már visszafordítani, sőt folytatódott a Nero alatt aktívvá lett keleti politika, amennyiben Kelet-Kisázsiát, mint nagy provinciát és offenzíva-bázist a keleti hadsereg számára véglegesen megszervezték. A katona Agrippa oldalán princepsi állást elért Octavianus hatalomrajutásának éppen az ellenkezője történt: ezúttal az államférfi (Mucianus) volt az, aki csak segédkezett.

Az új dinasztia megteremtőjének megítélésénél ki szokták emelni plebejusi eredetét és egész külső megjelenésében „valami kispolgárit, sőt filiszterit”. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Vespasianus olyan tulajdonságok fölött rendelkezett, amelyekre a birodalom uralkodójának az akkori szorongatott helyzetben éppen szüksége volt. Úgy uralkodott a birodalmon, mint egy takarékos családapa és azon igyekezett, hogy a pénzügyeket a nerói garázda gazdálkodás után ismét rendbehozza. A julius-claudiusi ház utolsó képviselőjének pazarlásában is feudális viselkedése után igen a helyén volt a Flaviusok plebejus gazdálkodása. Ők igyekeztek először igazi népcsászárságot megvalósítani. Nero mértéktelen tékozlással emelt épületeit Rómában Vespasianus közérdekű épületekkel helyettesítette. Legfőképpen a hatalmas Amphiteatrum Flavium – a Colosseum – a példa rá, amely még ma is az első „demokratikus uralkodó” emlékezetét idézi fel a római történelem ismerőjében.

A provinciákban már ebben az időben megkezdődik hellenisztikus mintára a császári dominium-igazgatás nagyszerű megszervezése, és a széles alapokra fektetett dominium-törvényhozás a császári colonusok és az intenzív kigazdálkodás érdekében. Mint az akkori idők vallásos mozgalmai, a császári gondoskodás is mélyebben terjed ki a tömegekre. Az Augustus elveihez való csatlakozás a legvilágosabban a béke kultuszában nyilvánul. A Mars-mezőn levő Ara Pacis Augustae mellett most Augustus pompás forumának szomszédságába odakerül Vespasianus béketemploma (Templum Pacis).

Judaeának teljes meghódítása a nerói kortól örökölt feladat volt és azzal végződött, hogy Titus 70-ben lerombolta Jeruzsálemet. Britannia meghódítását Agricola félig-meddig befejezéshez juttatta. Ettől eltekintve Vespasianus a külügyekben csak nagyon vonakodva volt hajlandó az augustusi programmot túllépni. A felső Rajnánál, nem sokkal egy polgári felkelés leverése után, bizonyára az itt tett tapasztalatokra való tekintettel, előretolta a határt Strassburgtól a rajna-jobbparti síkságra a Feketeerdő lábáig, délen a mai Rottweil irányában a Rajna és a Duna-forrás közötti vidékre. Közelebbi kapcsolatba akarta hozni így a rajnai és a dunai táborokat. Augustus egykor sokkal nagyszerűbb elgondolásban az Északi-tengertől elkezdve a germán törzsek körülfogását tervezte, de ezt Varus veresége óta véglegesen feladta. Ehhez hasonló dologba fog újra Vespasianus, az ő óvatos módján, az ellenkező ponton és kis sikerrel elégedetten. Sehol sem mutatkozik jobban külpolitikában a különbség a nagy első és a kicsiny második Augustus, Róma új dinasztiájának alapítója között, mint itt a germán kérdésben.

Vespasianus egyébként is nagy példaképét követte. Nyugaton az állam és a hadsereg alapjait akarta kibővíteni. Hispániát a latin polgárjoggal ruházta fel. Ez az ország minden tekintetben második Itália a Flaviusok idejétől kezdve. Amint később a romanizált Nyugatról általában, most innen toborozták azt a nyugati légió-sereget, amely azelőtt tisztán itáliaiakból állott. Vespasianus principatusát már nem „övezte égi fény”, mint Augustusét. Fiainak iránya többé nem itáliai, mint Augustusé, de még mindig latin (,román’). És Vespasianusnak számolnia kellett a senatorok és „filozófusok” ellenzésével is. Ez már más korszak, amelyben megindul a harc az örökösödés, vagy a választás alapelvéért, hogy az utóbbi, az örökösödés több hibás lépése után, a következő században diadalra jusson. Így a ,gentes’ – gens Iulia, Claudia, Flavia – uralma véget ér. De ezzel együtt hal meg a régi Róma is.

Titus (79–81) rövid egyeduralkodása után Domitianus (81–96) mindenütt túl ment apján. A belső politikában ismét a Caesar útjára lépett. A censor perpetuus cím felvételével a senatus kiegészítésének nehéz problémáját durva kézzel félretolta és proklamálta a meztelen autokráciát. Az utolsó Flavius egyetlen pontban sem került olyan közel Julius Caesarhoz, mint ebben. A senatust éppen úgy, mint a nagy diktátor, saját kreaturáival tömte meg. A vezető osztályokat különben is kínosan sujtotta az, hogy a császár „a szeretettel felkarolt és ápolt szabadsággondolatot kereken tagadta”. Kifelé Domitianus az északi határ egész vonalán támadásba lépett: a Rajnánál a chattus-háború óta (83), a Dunánál a dákok, suebek és sarmaták elleni harcokkal. És a Rajnánál legalább sikerült atyja csekély területi nyereségét nagyobb földdarab megszerzésével túlszárnyalnia. Uralmának idejére esik a Majna–Neckar-vonalig való előrehatolás is. Vívmányai közvetlen azután, hogy Antonius Saturninusnak, a mainzi légió vezetőjének felkelését is leverte, 89-ben lehetővé tették Germánia hadseregkörzetének felosztását Germania inferior és superior provinciákká. Ekkor már gazdaságilag a határrész gyarmati jellege rég eltűnt és megindult azon fejlődésvonalon, hogy a birodalom egyik legfontosabb gazdasági provinciája legyen. Raetiában ugyanebben az időben átlépték a rómaiak a Dunát és a Sváb Albot. Az ettől kelet felé folytatódó dunabalparti vidéket szintén a birodalomhoz csatolták. Britanniába ugyan Agricola kiterjesztette a római uralmat, de csakhamar kiderült, hogy ez nem tartható. Éppen úgy, ahogy nem volt jelentékeny a Közép- és Alsó-Dunánál folytatott harcok eredménye sem. A dákok ellen két háborút viselt Domitianus, 85–86-ban és 88–89-ben. A rendkívül erős nyomás kívülről itt már megkezdődött és ez a kedvezőtlen határ az alárendelt államok elővédei helyzete ellenére a császári külpolitikának mindig több gondot szerzett.

96 szeptember 18-ának nagy rémületében másodszor ér véget a caesari királykodás a ,tyrannus’ – Domitianus – meggyilkolásával. Nerva (96–98) az augustusi principatus szellemében ismét a restitutio libertatis, a ,szabadság helyreállításának’ embere, ezúttal egészen kizárólag a belpolitika területén. Legfőkép az ú. n. alimentum-alapítványokkal sietett ez a politika Itália fellendítésére. Mind Nervánál, mind uralkodótársánál (97 október óta) és utódjánál Traianusnál az érmeken a birodalom-alkotó nagy programmja elevenebben jelentkezik, mint valaha. Kifelé ellenben Traianus (98–117), a császári trónra emelkedett katonatiszt, az utolsó Flavius politikájához csatlakozik. Neki az adoptiót a 97-ben és 98-ban a germánok ellen folytatott szerencsés háborúk szerezték meg és ez lett az uralomhoz vezető ugródeszka. Germániában csak azt építi tovább, amit Domitianus megkezdett, egyébként itt az expanzív politikát nem folytatta. Az alsó Duna táján és Keleten azonban olyan sikereket ért el, amilyeneket egyetlen császár sem tudott felmutatni. Dáciával és Arábiával új provinciák kapcsolódtak a birodalomhoz. Pannoniát (103 és 105 között) a határvédelem megerősített szervezete céljából két provinciára, Pannonia superiorra és inferiorra osztották fel.

Végül az ellenfél gyengeségében bízva, megindult a harc Parthia ellen. Ezt a nagy államot az örökösödési háború részekre forgácsolta. Így, mint előbb Dácia meghódításával is, újra megkezdődik Julius Caesar és Nagy Sándor szellemének felidézése. Arménia és Mezopotámia egymás után meghódol. Még a Tigrisen túl is keletkezett provincia: Assyria. Seleukia és Ktesiphon elfoglalása után elérték a tengert és behajózták a Perzsa öblöt: „Ha fiatal volnék, Indiáig mennék” – mondotta Traianus. A birodalom így elérte legnagyobb kiterjedését. És ez a minden mértéket meghaladó terjeszkedési politika külsőleg találkozott a senatus bizalmával is, mivel egyidejűleg az államon belül az augustusi principatus elvét, amennyire még lehetséges volt, megőrizték. 114 óta az uralkodó győzelmi melléknevei mellé még felvette az „Optimus” és „felicior Augusto” címet. „Melior Traiano” pedig minden következő új uralkodó jelszava lett.

Mindezeken felül Traianus volt az első császár, aki provinciában és pedig Hispániában született. Nyugat egyetlenegy provincia-csoportja sem rómaiasodott el oly gyorsan és alaposan, mint Hispánia. Ennek következménye volt a hispániaiak előretörése a római hadseregben az első század folyamán. Párhuzamosan halad ezzel az ibériai félszigeten született férfiak túlsúlya a római irodalomban is (a két Seneca, Lucanus, Quintilianus, Martialis stb.). Nagy számmal kerültek hispániaiak a nem itáliaiak között a senatusba is. Ezt azonban az a kikötés enyhítette, hogy senatornak kellett hogy birtoka legyen Itáliában. „Így tehát nem véletlen, hogy az első provinciai császárok hispániaiak voltak.”

Már hosszabb idő óta a birodalom súlypontját nem egyedül Itáliában kell keresni, ahogy Augustus óhajtotta, hanem a birodalom nyugati felének európai részén. Ezt bizonyítja a senatus összetétele és a hadsereg, továbbá Itáliának, mint földművelő, termelő országnak gazdasági vezető helyről való leszorulása. Domitianus hiába próbált védelmi rendelkezésekkel ennek a folyamatnak ellene szegülni. Itáliának az összbirodalom kereskedelmi és ipari életében csak a dunai államok piaca maradt. Ezt tovább is kezében tartotta a hatalmasan fellendülő Aquileia. Itália uralkodó helyzete, ahogyan Augustus felépítette, minden tekintetben megdőlt. Az egész birodalom azonban területben és szervezetben olyan hatalmasan állott, mint sem azelőtt, sem azután. Rómában magában a császár tündöklő foruma hirdette – a nagy császári forumok utolsója – Traianus oszlopával a császárság legvirágzóbb idejének dicsőségét. „Nagyszerű elgondolásában, színes pompájában, kolosszális arányaiban ez a forum, amelyet az uralkodó kívánsága szerint egy szíriai épített meg, a hellenisztikus akaratnak még egy újabb fokozását jelenti. Bizonyítéka annak a megsemmisítő uralkodói hatalomnak, amely maga mögött hagyta már a görögséget és világot átfogó szellemében szabad teret enged a keleti uralkodói stílus hangulatainak.”

A húrt azonban már túlfeszítették. Az uralkodó még Parthiában volt, amikor kitört a nagy zsidó-lázadás és ez a keleti országokat Afrikától egészen Phoinikiáig és Kyprosig lángba borította és még Mezopotámiába is átcsapott. Az uralkodó Ktesiphonban Parthamaspatest a parthusok királyának kiáltotta ki s ez már a hódító meghátrálása volt. Ezzel Parthiát Róma kliens-államává tette és utat nyitott a visszavonulásnak, amelyet azután utóda fejezett be.