ÖTÖDIK FEJEZET: A HADRIANUST KÖVETŐ ANTONINUSOK

Élete végén Hadrianus, miután negyven évig úgy látszott, mintha a principatus a hellenisztikus befolyások alatt végleg tiszta monarchiává erősödött volna, gyermektelenségének kényszerűsége alatt visszatért Augustus „négy-szem”-rendszeréhez. Mégpedig ezt az uralkodásban való részesség és az utódlási jog olyan kombinációjával tette, ahogyan ezt a rendszert Kr. u. 4-ben Tiberius adoptálása után vele szemben először alkalmazták. Előbb L. Aelius Caesar, majd ennek korai halála után a későbbi Antoninus Pius császár szintén mint Caesar tribunusi hatalommal az uralkodó princeps mellé vétetett. Segítőtársa volt és egyidejűleg praesumptív utód, akinek viszont a későbbi császárokat Marcust és Verust kellett adoptálnia. Azonban, amikor uralomra lépett, csak Marcust, 145 óta Faustinának, a császár leányának férjét emelte, Hadrianus példáját követve, mint Caesart maga mellé.

A II. század uralkodói egyébként is Hadrianus követői voltak. Joggal nevezték őt a császárság második megalapítójának. Különösen Antoninus Pius (138–161) csatlakozik elődjéhez úgy, mint Tiberius Augustushoz. Mint Tiberius, Pius is kiépítette azt, amit elődje megkezdett. Az ő uralkodása alatt is, a békére való egész beállítottság ellenére 142–143-ban háborút kellett vezetni a Britanniába betörő barbárok ellen. A Britanniai határ ekkor ismét északabbra tolódott ki, egészen a sziget legszűkebb vonaláig (vallum Antonini). Nemsokára ezután a felső germániai limes is a Miltenberg-Haghof-vonalra került: 150 körül Mauretaniában – azelőtt talán Dácia – fekvő területen folytak harcok. E mellett már előbb újra kiéleződött Armenia miatt a parthus-veszély (139–141), amelyet azonban tárgyalásokkal sikerült egyelőre áthidalni. Pius uralmának végén azután újra fenyegetővé vált. Nyugaton a germán népvilág már erjedni kezdett. A nehézségek Marcus Aurelius és Lucius Verus (161–169) közös uralmára maradtak.

Ekkor, 161-ben alkalmazták először a második princepsre is az Augustus nevet és így az attól az időtől kelteződő uralkodási részesség, amelyet Marcus is, mint Caesar adoptív-apja mellett gyakorolt, együtt-uralkodássá fokozódott. Ez nyilván azért történt, mert Marcus lehetetlenné akart tenni egyszer s mindenkorra olyasmit, amit neki kellett tapasztalnia, tudniillik hogy ő maga Caesar volt, a császár leánya, Faustina ellenben Augusta. A parthus és a germán háborúk jelentik az első nagy válságot, amelyben a határzárás és határvédő-állomás hadrianusi rendszernek helyt kellett állnia. Verus a Kelet védelmét vette át, ahol Vologaeses király betörése következtében 162 óta megkezdődtek a háborús bonyodalmak Parthiával. Nyugatot ketten együtt védték, majd, uralkodótársának korai halála után Marcus egyedül (169–180). A külső veszélyhez hozzájárult az államon belül a pestis megjelenése és ennek következtében a rettenetes éhínség, amely keletről nyugatra átvonult az egész birodalmon: előjátéka a III. század szörnyű ínségeinek.

Azzal, hogy a Duna-határt megfosztották nagyobb különítményektől (vexillationes) és ezeket Keletre az ott kitört parthus-háborúba vezényelték, valósággal meghívták az északi barbárokat arra, hogy a birodalomba betörjenek. Keleti germán népek, szabadok és félig szabadok, vagyis olyanok, amelyek kliens-viszonyban voltak Rómával, szövetséget kötöttek és átlépték a határt. A „népvándorlás” már akkor elkezdődött, nem 375-ben. A hadrianusi határrendszer azonban sehol sem bizonyult használhatatlanabbnak, mint a Középső-Dunánál, ahol a sarmaták országa mint egy ék, benyomult a római birodalomba, a mai Nagy Magyar Alföldön, Pannónia és Dácia közé. Éppen olyan szerencsétlen határalakulat volt, mint Germániában Basel mellett a Rajna-forduló és a Duna forrása között, mielőtt a Flaviusok az úgynevezett Agri Decumatest meghódították volna. Az előbbi kormányzatok azzal kísérelték meg semlegesíteni a veszélyt, amely erről az oldalról fenyegetett, hogy a későbbi cseh–morva-négyszög és a magyar Felvidék népeit, a germán quadokat és markomannokat, a Duna-Tisza közén a jazygokat, az Alsó-Dunánál a roxolánokat kliensi alárendeltséggel kapcsolták magukhoz. Hadrianus ezeket a kliens-államokat összekötötte limes-rendszerével, amennyiben, mint láttuk, a művelt területet és a polgári közigazgatást kivitte a vízi vagy száraz határokig, a birodalom védelmét pedig a határon túl lakó népekre, mint a légiók előőrseire bízta és ezért subsidiumot fizetett. Ezek a rendszabályok is teljességgel elégteleneknek bizonyultak, amikor néptömegek a hegyfal fedezéke mögött megindultak és északról elkezdték nyomni a római kliens-államokat.

Amikor a néphullám átmenetileg elárasztotta Dáciát is, Marcus császár mégegyszer az erőteljes támadásban látta az egyetlen ellenszert, azzal a céllal, hogy a Középső-Dunán túl két új provinciát létesítsen az eddigi kliens-államok helyett: Marcomanniát a cseh-morva és nyugati tót földön, Sarmatiát a Nagy Magyar Alföldön. A célt nem érte el. Részint azért, mert keleten Avidius Cassius felkelése (175) a császárt ismét arra kényszerítette, hogy két fronton harcoljon. Commodusnak (180–192), aki atyja halála után a békét véglegesen megkötötte, meg kellett elégednie az előbbi kliens-viszony helyreállításával. Az új azonban az volt, hogy ekkor a birodalom és a barbárok közé puszta határterületet iktattak be. De akkor ismét, mint Marcus alatt, tömegesen telepítettek át a római birodalom területére colonusi viszonyban lévő barbárokat is. Egyébként Commodus, Marcus Aureliusnak, a filozófus császárnak méltatlan fia, Nerva új, mesterséges dinasztiájában az első vérszerinti fiú, aki koronát viselt, abban látta továbbra is a legnagyobb bölcseséget, hogy a hadrianusi határrendszert kibővítette, a meglévő határvárakat megnagyíttatta, megerősíttette és kisebb erődöket (burgusokat) emeltetett közöttük.

Commodustól eltekintve, aki Caligulára és Neróra emlékeztet, az Antoninusok a sztoikus alapelvekhez és Hadrianus példájához ragaszkodtak. Jóakaratúan, kötelességtudóan és gondosan kormányozták a birodalmat. De kormányzatukból hiányzott az életöröm és a tetterő. Egy öregedő világ epigonjai voltak. Éppen ezért nem születtek olyan feladatok megoldására, amelyek elé őket a birodalom külpolitikája állította. Hiszen ekkor tűnnek fel a keleti germánok a világtörténelemben és a parthus-veszedelem is újraéled. Ezekkel a feladatokkal még akkor sem bírtak, amikor a kettős principatust társuralommá fokozták: Marcus és Verus (161–169) után Marcus és Commodus (177–180) uralkodott együtt. Marcus átmenetileg már a kettős utódlás elvét is felelevenítette. Igaz, hogy gyermekről volt szó (Commodus-Annius Verus (166–169). Ezáltal Augustus „nyolc-szem”-rendszere támadt fel, a két Augustus és két caesar alakjában. Ez már világos átmenet volt Diocletanius tetrarchiája felé. A 180 óta egyedül uralkodó Commodus viselkedése a római érzés és tradíció számára azután mindig idegenebb lett. Tizenkét évi garázdálkodása a birodalom szomorú viszonyain még rontott, de előkészítette a birodalomnak a III. században bekövetkező államjogi, közigazgatási és vallási változásait.

Ezekben a nehéz időkben, a II. század közepe óta, – és tulajdonképpen ekkor kezdődik el az antik világ felbomlása – két új dolog merül fel. Az első az, hogy a kormányzat erélyesebben száll szembe a kereszténységgel. Marcus Aurelius korára esik például a lyoni gyülekezet üldözése 177-ben. A helytartó parancsára ekkor valamennyi ottlévő keresztényt felkutatták ugyan és sokat közülük megöltek, de végül is a császár újabb rendelkezésére Traianus alapelvére tértek vissza: csak feljelentésre üldöztek. A második abban állott, hogy ekkor keletkezett az az államelmélet, amelyen a kozmopolita világbirodalom egészen bukásáig nyugszik. Hadrianus az uralkodó helyzetét a sztoikus filozófia szempontjából fogta fel. Utódai ezt a szemléletet az alattvalókra is kiterjesztik. Mint ahogyan az uralkodónak, az alattvalónak is szolgálnia kell az államot, ha hasznot akar húzni belőle. Két kézzel kell dolgoznia érte, ha szükséges. Ahogy Antoninus Pius mondta: „Semmi sem ocsmányabb, sőt kegyetlenebb dolog, mint az, ha az államból él valaki, aki munkájából semmit sem szentel neki”. Ez nem más, mint egyfelől az ősrómai „munera” felfogásának újraéledése, amellyel egyidőben átvették a Kelet, különösen Egyiptom szolgáltatási rendszerét, másfelől a hellén polis szigorú államgondolata. A görög reneszánsznak ebben az idejében ezt a gondolatot átviszik a világbirodalomra és így keletkezik az állami mindenhatóság, amely a késő-római és bizánci államjog legkirívóbb jellemvonása. Belőle következett az is, hogy az állam beleszólhatott a polgárok gazdasági és társadalmi életébe. Különösen az iparos-collegiumokról és a colonusokról hozott törvények útján történt ez és alapja lett a mindent felülről való szabályozásnak, másfelől az alattvalók kasztszerű elkülönülésének az életpályák szerint. Az egyén mindig jobban a terhek hordozójává vált és a gazdag polgárság – az adójövedelmekért meg a szegényebbek teljesítményeiért való szavatosság bevezetése következtében – anyagilag tönkrement. A birodalom érdekeinek egyéni ápolása ezért mindinkább megfogyatkozik és a részek mindig könnyebben válnak le az egészről.