HATODIK FEJEZET: SEPTIMIUS SEVERUS ÉS A III. SZÁZAD URALKODÓI

Mindezek a birodalomnak Commodus halála után bekövetkezett szörnyű válságában nyilatkoznak meg. Ez az idő a Nero utáni idők súlyosságára emlékeztet. Végül is az afrikai Septimius Severusé (193–211) lett a birodalom közepe. Illir és germán légiókra támaszkodva ő hódította meg Rómát és Itáliát. Vele szemben állott Pescennius Niger Keleten, Britannia és a Nyugat birtokában pedig Clodius Albinus. Ez utóbbi adoptálás révén eleinte caesar, később rövid ideig uralkodó-társ volt. A későbbi Diocletianus-féle négy birodalomrész közül három itt jelentkezik először. Severus hatalmas energiával és elborzasztó kegyetlenséggel akarata alá kényszerítette az egész birodalmat. Ugyanakkor az államot is újjáépítette. Augustus principatusából ez alatt az afrikai, csak felszínesen latinosodott erőszak-ember alatt nem sok maradt meg. A senatus a hatalom új birtokosa előtt 193-ban, Itáliába való bevonulásakor siralmasan meghódolt. Minél mélyebbre süllyedt ez az államot egykor az uralkodóval együtt kormányzó testület, annál magasabbra emelkedett jelentőségében az akkor három légióval megnövesztett hadsereg. Nagy szerepe volt az új monarchia megalapozásában, amely hamarosan, mint Vespasianus idejében, egy család uralmává szélesült (Caracalla 196–198 caesar, 198 óta augustus, Geta, a második fiú, most caesar, 209 óta a harmadik augustus), de mindvégig a rómaiság jegyében maradt meg. Ugyanebben az időben ez a fejlődés, amely Hadrianus óta Kelet elismerése és egyenjogusága felé haladt, először ért tetőpontot.

Miután Kelet, Pescennius Niger leverése következtében ismét a birodalom tagja lett, és miután a parthusokkal szemben a rómaiak fölényét ismét sikerült megmutatni, az uralkodó Clodius Albinus bukása után nyugaton a birtokososztály ellen igazi afrikai módon dühöngött. A lemészároltak összerablott javaiból alakult az új császári magánpénztár (ratio privata). Ennek vezetője, a procurator rei privatae ugyanabban a rangban volt, mint az állami pénzügyek (a rationibus) igazgatója. A tisztikarban és hivatalnoki testületben az utóbbi félszázad fejlődésének megfelelően a keleti provinciák provinciális és városi nemessége éppen úgy szóhoz jutott, mint a nyugati provinciáké. A gárda teljesen újjáalakult. Létszáma négyszeresére emelkedett és tagjai kiszolgált legionárisokból és pótcsapatok tagjaiból kerültek ki, még pedig az illír és szíriai seregből: tehát főképpen barbárok, illetőleg nem-rómaiak voltak. A távoli Kelet, a Balkán és a Duna-vidék műveltségben szegényebb területei (így mindenekelőtt Pannónia, amely tovább maradt parasztország, mint a birodalom egyéb provinciái) túlsúlyba kezdtek jutni a birodalom belsejének művelt országai fölött. Itáliát a megnövekedett gárdán kívül még egy légió, a legio II. Parthica szállta meg (állomáshelye Alba volt, közvetlenül a főváros mellett).

Ezzel Itália provincializálódása, amely már Hadrianus alatt megkezdődött, gyorsabb ütemet vett. Lovagok, részben alacsony származásúak, sokkal nagyobb számban kerültek a senatusba, mint azelőtt. A birodalomnak ez a legmagasabb testülete ilyen módon elbarbárosodott, sőt ezzel egyidőben nagyszámú keleti magábafogadása révén orientalizálódott. A senatus tagjai azonban lassankint mindinkább kiszorultak a magas tiszti állásokból. Ezeket a katonai méltóságokat a hadrianusi eljárás kiterjesztésével még a császári vezérkarra is – lovagokkal töltötték be (comites). A birodalom kormányzása pedig e nagyobbrészt illírekből álló vezérkar körében összpontosult. A katonaságot királyi módon fizették. Főként Severus fia, Caracalla (211–217) alatt, aki a közkatonákról való gondoskodásban apja módszerét a mértéktelenségig fokozta. A birodalom három döntő hatalma, a császár, a senatus és a hadsereg így új viszonyba léptek egymással. A hadsereg uralma a birodalomban teljes lett. Ez a militarizálódás azonban az állam elbarbárosodását jelentette. Ami pedig a főt, a császárt illeti, jelentette a meztelen kard uralmát. Hadrianus filozófiai abszolutizmusát a római-afrikai uralmi rendszer a háttérbe szorította, hivatalnok-állama militarizálódott és elbarbárosodott.

A birodalom így elveszítette a legjobbat, amit még, mint csekély töredéket, virágkorából megőrzött: arisztokratikus jellegét. Caracalla olyan császár volt, „aki tisztán és csak közkatona akart lenni, semmi más”. Apja politikájának következményeit nemcsak a katonaság irányában vonta le, hanem egyébként is érvényesítette. Egyenlővé tenni mindent, – ez volt e politika iránya – gyakran a mult történelmi értékeinek rovására is. Még több lovagot vétetett fel a senatusba, mint atyja. A Constitutio Antoniana alapján 212-ben a római polgárjogot a birodalom minden szabad polgárára kiterjesztette. Ezen a téren az Itáliára való polgárjog kiterjesztése óta ez volt a legnagyobb eredmény. Így érte el teljességét az uniformizálódás felé való fejlődés. Sehol egy kis kiemelkedő pont. Itália, az egykor uralkodó állam, a provinciák színvonalára süllyedt alá. Egyiptomban Alexandria szörnyen megbűnhődött egy felkelésért 215-ben; az egész államban és hadseregben mindenütt a közönséges, tudatlan tömeglény uralkodik. A magasabb rétegek ellen kemény terror érvényesül. Ezzel szemben a gyengék (humiliores) védelme, amely az antoninusi idők sztoikus világszemlélete alapján a flaviusi kezdeményezés után teljesen kifejlődött, a legmagasabb fokra hágott, különösen a vidéken. A kor törvényhozásában, amely a nagy jogászoknak: Papinianusnak, Ulpianusnak és Paulusnak a nevéhez fűződik, ez világosan előtérbe lép.

Ezen az alapon újra felépítve, a birodalom egysége a Severus dinasztia alatt kifelé is még egyszer az egész vonalon helyreállt. Keleten a 199-iki nagy parthus-háború után még meg is növekedett Mezopotámiával. Az új provinciát egyiptomi mintára rendezték be és két légióval szállották meg. A birodalom egyéb provinciáinak megszálló-csapatait is egyenként legfeljebb két légióra csökkentették, részben olyan módon, hogy a nagyobb erővel megszállott provinciákat, mint pl. Syriát és Britanniát, kettéosztották, vagy a már meglevő kettős provinciákat, mint Pannóniát, Caracalla uralma alatt új vonallal osztották ketté. Legkésőbb ugyanabban az időben a hadrianusi határvonalat is megerősítették, helyenként, mint Raetiában, már akkor kőépítménnyel valóságos kínai fallá változtatták. De segíthettek-e ezek a falak, amikor a megváltozott idők a külső politikát egészen új feladatok elé állították? A Rajnánál a germán-veszedelem megnövekedett. A nyugati germánok csatlakoztak az alemannok, frankok, szászok szövetségéhez. Az alemannok Caracallát Raetiában egész a Majnáig menő előretörésre kényszerítették (213). Csakhamar megindultak a keleti germánok, először a karpok, később a gótok előnyomulása, ettől kezdve a Duna-torkolat betörési kapuján keresztül.

A korszak legfontosabb eseménye azonban a parthusok ellen 215–217-ben vezetett nagy római támadó hadjárat után következett be. Caracalla e hadjáratban lelte halálát a parthus birodalom helyén pedig a Szasszanidák megalapították az új perzsa birodalmat. Az utolsó parthus királyt, V. Artabanust a perzsa I. Ardasir (Artaxerxes) 224 októberében legyőzte és trónjától megfosztotta. Ez az anyaországnak, a tulajdonképpeni Perzsiának nemzeti és ugyanakkor vallásos visszahatása volt az Arsakidák civilizációja ellen, amely a hellenizmusnak és a nyugati provinciáknak erősen a hatása alatt állt. Összehasonlítható az egyes római provinciáknak nemzeti reakcióival a III. század folyamán. A hellenizmus takarója, amely már több mint félezer éve vonta be kultúrájával a Földközi-tenger és Elő-Ázsia országait, kezdett szakadozni, legelőször a külső széleken. Keleten az „iránizmus” volt a hellenizmus első és legnagyobb ellensége. A perzsák új birodalma, Parthiával ellentétben, nem ismerte el Róma nagyhatalmi monopóliumát, hanem politikai és műveltségi versenyre kelt a Nyugat nagy államával. A támadó politika lépett a védekező helyébe, amelyet legutóbb az Arsakidák még Rómánál is jobban betartottak volt. A küzdelem most már nem szorítkozott kisebb határháborúkra Armenia birtokáért. A leghevesebb ellenségeskedés dühöngött Keleten nemzedékeken át, még vallásos fanatizmustól is támogatva. A perzsákon kívül a sivatag arab beduinjai – a ,saracenusok’ – is felébredtek. Ezek, amennyiben nem költöztek római területre és nem voltak a római állammal szemben kliens-viszonyban, a maguk számára előnyöket akartak biztosítani. Épp úgy, mint a régi perzsák a hellénekkel szemben, Kelet ismét támadóan lépett fel. Rómát 226-tól kezdve elérte az a sors, amelytől Augustus a kellő mélységi tagozottsággal nem rendelkező hadsereg miatt óvta: két fronton kellett küzdenie, vagyis szükséges volt nagyobb csapattesteket az egyik határról a másikra szállítani, gyakran még mielőtt feladatukat az egyik helyen teljesen befejezték volna. Mivel a germán veszedelem középpontja egy idő óta a Rajnától a Dunára és pedig az alsó Dunára helyeződött át, a birodalom súlypontja a külpolitikát tekintve mind keletebbre tolódott el. A belügyekben ez már azelőtt megtörtént.

A római állam világhelyzetében való változás szerencsétlenségre olyan időben történt, amikor a császári uralom rendkívül meggyengült. A trónon Severus-dinasztiából való szíriai fiúk ültek, akiket csak Severus nagy neve emelt fel oda. Az egyik Heliogabalus volt (218–222), aki nem tudott mást, mint Gaius és Commodus egykori mintájára vallásos fanatizmusában bemocskolni ezt a trónt és a római hagyományokat addig nem ismert módon megvetni. A másik fiú, Severus Alexander (222–235) a senatusi testület holttestét az augustusi principatus feltámasztásával hiába akarta életrekelteni és a császári kormányzatot Marcus Aurelius és Hadrianushoz való csatlakozással békés és humánus alapokra helyezni. Ehhez járult még az, hogy a valóságban nem a fiúk, hanem nagyanyjuk, Julia Maesa és anyjuk, Julia, Mamaea kormányozta a birodalmat. Amióta Nero Agrippinát meggyilkoltatta, ezek az Augusták voltak először kormányzótársak.

Kelet, amely eddig csak katonákat, hivatalnokokat és senatorokat szállított, a császári trón betöltésében is az első helyre lépett. Afrikán – Tripolison – keresztül, ahonnan Septimius Severus származott, a birodalom első állásának betöltési helye kelet felé tolódott el. Épp abban a pillanatban történt ez, amikor a nem-római Kelet ismét kezdett aktív lenni. Alexandernek és anyjának meggyilkolása után (235) illírek és keletiek küzdöttek egymás ellen a légiókban és egymás után helyezték vezetőjüket a trónra: elsőnek Maximinus Thraxot (235–238), aki felülkerülését csakis magas katonai képességének köszönhette. A hadsereg volt minden, a senatus semmi – még az említett restaurációs politika ellenére is. 238-ban sikertelenül választ a senatus két Augustust: Pupienust és Balbinust, ezuttal először teljes egyenrangúsággal, még a pontifex maximusi méltóság megosztásával is. E büszke testület, amely századokon keresztül oly fényesen vezette Róma sorsát, végérvényesen lelép a világ színpadáról. Amit ezután senatusnak neveztek, már csak üres árnyék volt. Közvetlenül azután, hogy a keleti származású Philippus Arabs (244–249) fiával, mint régenstársával 248-ban Róma ezeréves jubileumát ünnepelte, a keletiek politikai uralma hirtelen összeomlott.

Decius Traianus és fiai óta (249–251) ismét az illírek diadalmaskodnak az egész vonalon. A dunai hadsereg geniusa – a Genius Illyrici – feltűnik a pénzeken, mint a nyugati rómaiság új erőforrásának és „a Róma örök méltóságáról való meggyőződésnek új jelképe”. Decius volt az utolsó császár, aki a senatori hivatalnoki pályát a hagyományhoz híven befutotta. Ugyanakkor a birodalom széthull. Az alacsonyabb műveltségű birodalomrészek uralma alatt az összekapcsoló műveltségi pántok meglazultak és a különböző országok között tátongó rés támadt. Itália teljesen a provinciák színvonalára süllyedt. Katonai szempontból mindez abban mutatkozott, hogy a limes merev védővonala stratégiai szempontból tarthatatlanná vált és e miatt fel kellett adni. Helyébe lépett a mozgó, mélységben tagolt front és ennek következtében a légió-hadsereg állomáshelye, más felső-itáliai városokkal együtt, Aquileia lett, eleinte átmenetileg, később azonban állandó jelleggel. Egyes provinciák és provincia-csoportok, amelyekben a népesség anyagilag és szellemileg már régen megerősödött, nemzeti egységekké alakultak. Ez megfelelt a középponttól való függetlenülés irányzatának, amely a II. század végétől kezdve egyre jobban érvényesül. Megfelelt a népi és helyi talajból kinőtt műveltség hangsúlyozásának is. Különbirodalmak képződése indult meg így, legelőször a széleken, a külső veszély nyomására. Nyugaton az Alpeseken túli provinciák helyén, ahol a függetlenségi törekvés éppen olyan régi volt, mint maga a hódítás, így alakult ki a gall birodalom a támadóan fellépő nyugati germánok ellen. Keleten így jött létre az itt mindjobban terjedő kliens-államok területén a palmyrai birodalom. Ez utóbbi egy ideig Róma megmentője volt az I. Shapur (242–272) ragyogó uralma alatt rendkívül hevesen előnyomuló perzsákkal szemben. A római birodalom kormányzata itt ekkor már teljesen kudarcot vallott: Valerianus császár 260-ban perzsa fogságba esett.

A külső veszedelmekkel és végnélküli polgárháborúkkal egyidőben súlyos elemi csapások sujtották az államot: földrengés, járvány, éhínség. Az Aldunától északra lakó népek is nyugtalankodni kezdtek. Már Philippus Arabs alatt betörtek az egyideig rendkívül veszélyes karpok, a gótok előfutárai, Alsómoesiába és Dalmáciába. A dáciai védőbástyát érte az első halálos csapás. A betörés a pénzforgalomban zavart támasztott és szükségessé tette magának a császárnak a beavatkozását. A karpok és nem a gótok ellen vesztett csatát, és veszítette el életét is Decius Dobrudsában. Valerianus és fia Gallienus először osztották fel egymás között a határ védelmét és így a hadsereget. Ekkor történt meg először az is, hogy Valerianus, a főcsászár a Keletet választotta a maga számára. Az ő és Gallienus közös uralma idejében a keleti germánok, élükön a gótokkal, évről-évre betörtek a birodalomba szárazon és vízen, a legerősebben 256 és 259 között. Elárasztották Kisázsiát, a Balkánfélszigetet messze be Görögországig. Ugyanakkor támadtak a középső Dunánál a markomannok, a Rajnánál pedig az alemannok. Ebben az időben mérlegelték először azt a frontvonalrövidítést, amelynek később Gallienus illetve Aurelianus alatt Dácia és a tarthatatlanná vált decumates agri területe is áldozatul esett.

A világtörténelem e legforradalmibb időszakában az antik kultúra alapjában megrendült. Az illírek barbár kardkormányzata alatt magasabb szellemi életnek már nem volt helye. A latin irodalom ekkor kapta az első halálos döfést. A tudás hirtelen lehanyatlott. Ellenben erősen kezdett hatalomban emelkedni a hit és ennek fattyútestvére, a babona. Ebből a szempontból ez a század éppen ellentéte a Kr. e. 3. évszázadnak: ekkor érték el az exakt tudományok csúcspontjukat. Most az emberiség elfordult a műveltségtől. E helyett ott van a földi nyomorúságtól való megváltás sóvárgása, hatalmasan feltörő misztérium-vallások terjedése. Ami azelőtt a legalsó réteg szellemisége volt, most a „vallásban elszegényedett Nyugaton” is a legmagasabb szellemiség lett. A tudás világából az antik világ egy fél ezredév alatt átváltozott a hit világává: Poseidonios filozófiájáról áttért a theológiára, az asztronómiáról az asztrológiára és így megérett egy tisztán papi műveltségre, amely az építőművészetben is új formákat keres.

A hatalmas vallásos hullám, amely kelet felől áradt, a kor politikai és szellemi életének minden csatornájába szétömlött. A filozófia, amely már nem tudott új választ adni ennek a létnek a kérdéseire és szkepticizmusba süllyedt, újra felébredt. Az eleusisi misztériumokat Gallienus, egy Hadrianus módjára görög szellemű uralkodó, különös odaadással ápolta. Az út az Eleusishoz tradícióiban közelálló újplatonizmusba és theológiába vezet át. A császár-kultuszban Hadrianus óta a korszak uralkodó központi istenségek felé haladó iránya nyilatkozott meg. E kultusz hatalmasan kifejlődött és Aurelianus napisten-császárságában végződött, annak a solaris pantheizmusnak egy termékében, amely a hellenisztikus theológiából és a szíriai vallásosságból a ,kaldeus’ asztrológia hatására alakult ki. A legalacsonyabb csoda- és démon-hit a legmagasabbra törekvő kinyilatkoztatás-vallás mellett halad. Ez a kettő egyesül a Napkultuszban éppen úgy, mint a Mithras-vallásban, sőt pl. a gnosztikus felekezetekben a kereszténységen belül is. A Mithras-vallás a hadseregben, a kereszténység a polgári lakosság közt talált legnagyobb visszhangra. A keleti uralkodók egynémelyike, különösen Philippus Arabs, barátságosan viselkedett a kereszténységgel szemben, bár ez megmaradt tilos vallásnak. De Kelemen és Origenes alexandriai tudós egyházatyák tevékenysége nyomán a görög tudomány hordozója is lett, annyira, amennyire ez a görög tudomány még egyáltalán élt. A hellenizmus egyetemes kultúrhatalma Gallienus alatti utolsó reakciója után kezdett végleg leköszönni és az egyetemes vallás, amely tanainak elméleti kidolgozásában a hellenizmustól oly sokat vett át, megkísérelte, hogy a helyére lépjen.

Nem csoda, hogy az illír katona-uralkodók Kelet mindjobban emelkedő új vallását ellenséges szemmel nézték. Ezek a császárok voltak azok, akik, mint az új pannóniai határ-rómaiság őrizői, a hivatalos római isteneket (di populi Romani) az új hittel szembeszegezték. Mindenekfölött Decius, aki a régi római senatori államfelfogást a legerősebben képviselte. Ez a császár 249 végén, vagy 250 elején általános áldozási kötelezettséget rendelt el minden római állampolgárra és hozzátartozójára való érvénnyel. A rendelkezés természetesen a keresztények ellen irányult. Valerianus (253–260) először fordult szembe az egyház szervezetével. Üldözést rendelt el és ennek esett áldozatául Cyprianus karthagói püspök, az afrikai egyház nagy reorganizálója is. Valerianus fia, Gallienus, egyeduralkodásának idejében (260–268) itt is erős ellentétben állott az apjával. Az üldözést azonnal megszüntette, a keresztény egyházközségek vagyonát és az istentisztelet céljából a gyülekezés jogát újra visszaadta. Innen visz az út Constantinus türelmi rendeletéhez, Valerianustól vezet viszont az út Diocletianushoz, a legerősebb keresztényüldözőhöz. Így ez a szomorú idő nem kerülhette el a legszörnyűbbet sem: a vallásos meggyőződés miatt való embermészárlást.

Bellum omnium contra omnes az ú. n. „harminc tyrannus” uralkodása alatt, ahogy a Historia Augusta – e kor szegényes és megbízhatatlan történeti forrását alkotó életrajzgyűjtemény – ezeket az usurpatorokat elnevezte. Még sokkal gonoszabb idő volt ez, mint az Augustus előtti polgárháborúké. A birodalom belsejének elrómaiatlanodása – éppen ellentéte az elmult idők irányának, amely a külső provinciákat is részben romanizálni tudta – ekkor fejeződik be. Ennek okai nemcsak az északi barbár népek, amelyek a tiszaviráguralkodású császárok kíséretében behatoltak a hadseregbe és így az államba is. Okai az új kinyilatkoztatás-vallások is, amelyeknek mindenkit egyenlővé tevő iránya nemcsak a polgárokra kezdett kiterjeszkedni, hanem valamennyi emberi lényre. A kor üldözött keresztényeinek szívében a világ végéről szóló jóslatok bizonyossággá váltak. A világ államai véget érnek és már közeledőben van a mennyek országa.

A birodalom azonban még egyszer fölemelkedik ebből a mélységből. Természetesen sok ember munkája és hosszú idő kellett, hogy a birodalmat a szörnyű kaoszból kiemeljék. Gallienus, atyjának a perzsa háborúban való elvesztése után (260) és miután több usupatort levert nyugaton és keleten, erős kézzel szállt szembe a külső veszéllyel: a keleti germánokkal, a Balkánon és Kisázsiában (262); a galliai Postumusszal; a nyugati germánokkal (265–66); a herulokkal és gótokkal, ismét a Balkánon (268). Mint egykor Hadrianus, ő is belső reformokkal kezdte. A Historia Augusta egészen elrajzolta a képét ennek a császárnak, aki Hadrianus és Aurelianus után a III. század legerősebb teremtő szelleme volt. Septimius Severus a hadsereg házassági tilalmát megszüntette, Severus Alexander engedélyezte a birtokvásárlást és letelepedést. Gallienus most Augustusnak és Hadrianusnak ezt a határőrséggé és parasztkatonasággá (limitanei) süllyedt seregét, Philippus Arabs reformját továbbfejlesztve, a későbbi Diocletianus-féle comitatensesnek megfelelően alakította át. A mozgatható birodalmi tartalék-hadsereget menetalakulatokba osztotta be. Ezeket legelőször a Dáciával visszavont légiókból és csapattestekből állította fel. Szilárd magvukat egy-egy nagyobb zárt lovashadtest alkotta, leginkább dalmatákból és maurusokból, Északitáliában és a körül, Milanoval mint középponttal. Így diktálta ezt a szükség, amely keletről az új perzsa ellenfél nagyszerűen képzett lovas-nyilas serege felől fenyegetett. Ennek a lovasseregnek parancsnoka lesz a birodalom leghatalmasabb emberévé: Gallienus alatt Aureolus, aki végül is a császárt megbuktatta; Claudius alatt Aurelianus. Ezzel párhuzamosan haladt a hivatalnoki kar militarizálása, a senatorság teljes mellőzésével. Ez a folyamat az edictum Gallienivel kezdődött, amely abban az időben keletkezett, amikor Gallienus egyedül uralkodott. Ez a rendelkezés a senatori rangú helytartóktól megvonta a katonai parancsnokságot. A jövőben a hadsereg vezetője csak lovagi rangú praepositus lehetett. Így történt meg első időben a polgári és katonai hatalom szétválasztása. Tisztek, hivatalnokok és nemsokára centuriók is az uralkodóval közeli viszonyba emelkedtek és a „protectores divini lateris” kitüntető címet kapták. Ezt már azelőtt is elnyerte néhány hadvezér. Ilyenképpen „azok az alapelvek, amelyeket Augustus Egyiptom uralma és igazgatása számára állított fel, az egész birodalomra érvényesültek”. Minden politikai és közigazgatási újjászervezés fölött áll azonban a gallienusi idő nagy szellemi reakciója. Tetőpontját ez Plotinosban éri el, aki filozófiájával, az ú. n. újplatonizmussal mégegyszer megkísérli az új kinyilatkoztatás-vallásokkal szemben akkora erőt önteni a hellénségbe, amekkorát csak lehet. Gallienus kora a görög szellemnek utolsó fellobbanása filozófiai és vallásos területen, olyan formában, amely a II. század reneszánszától (Hadrianustól) átvezet Julianushoz. Ez utóbbit csak innen lehet megérteni. E mélyen álló kor azonban itt is egy fajtáját jelenti az újjászületésnek. Egészen fel a legmagasabb rendű művészetekig. Így pl. portré-alkotásban, ahol a feltekintés, a szemnek az ég felé való fordítása általában minden földi dolognak az érzékfölötti szempontjából való felfogása mint új, gyökerében megváltozott szellemiség jelentkezik. Ez az új szellemiség nemcsak azt érezteti, hogy ebben a korban az antik arisztokratikus ember és gondolkodó meghalt, hanem azt is, hogy a középkori, túlvilág felé irányított hivő annak a világnak minden rétegéből megszületett és ez az ember másképpen imádkozik, mint az előző emberfajta. Az új építészetről azt mondja egy kitűnő ismerője: „Az ember eltörpül ilyen óriási magasan ívelt csarnokokban és kupolákban; túltették magukat a görög templom mértékén, amely mindig földközelségben maradt, a görög arányok elvesztették értelmüket.”

A görög szellem reakciója Gallienus alatt ebben a vad forradalmi korszakban csak epizód volt. Túlgyönge volt ez a növény a durva környezet számára. „Csak a pannóniai paraszt áldozatkészsége tudta megmenteni azt a birodalmat, amelyet egykor az itáliai paraszt hódított meg.” A pannóniaiak segítségével és a gallienusi újítások szellemében tudta II. Claudius (268–270) és Aurelianus (270–275) kifelé is helyreállítani a birodalom egységét. Az előbbi Naissus (a mai szerbiai Nis) melletti győzelmével (269), amelyet a gótok és herulok fölött aratott. Az ezek ellen indított hadjáratot Gallienus az Aureolus-felkelés miatt nem tudta volt befejezni. Az utóbbi azzal mentette meg a birodalom egységét, hogy keleten letörte a palmyraiakat, nyugaton pedig a gallus részt újra a birodalomhoz csatolta. Az egységért azonban, amely Valerianus elfogatása óta keleten elveszettnek volt tekinthető, Róma túlnagy árat fizetett. Nagy volt ez az ár elsősorban kifelé. Ámbár a gótok fölött a Dunától keletre győzelmet arattak, Dácia áldozatul esett a frontrövidítésnek. A csapatokat tervszerűen kivonták onnan és a mélyen tagolt front új alapelvéhez képest hátrább helyezték el. A provincia tehát 271-ben elveszett. A folyótól délre keletkezett az elmenekült és elszállított római és romanizált lakosságból az új provincia. Az ár a birodalmon belül is nagy volt. Tovább folyt a nagy tartalék-sereg kiépítése, amit csak Diocletianus fejezett be. A szíriai napisten megtartotta a Severus-dinasztia alatt nyert uralmát: helyi jellegétől megfosztva bejutott a római istenvilág középpontjába, Juppiter Capitolinus helyére. Papjai elnyerték a régi római pontifexi méltóságot. Mint ahogy a kor összeolvasztó vallási törekvése ebben a középponti napisten-tiszteletben csúcsosodott ki és a sokaságot elhagyta az egység kedvéért, ugyanúgy állott az uralkodó, mint a napisten földi emanációja, minden korláton felülemelkedve, magányos magasságban mint úr és isten – dominus et deus. A birodalom, az utolsó nyolcvan esztendő viharaiban elkeletiesedve és militarizálva, mégegyszer megszabadult a barbároktól. De a barbároktól való rettegés megmaradt. Róma, századokon át a béke, a Pax Augusta középpontja, nyílt város, most újra falat építtetett magának. Mint öv zárta ez körül azt, ami a régi nagyszerűségből még megmaradt. És a birodalomnak csaknem minden városa ugyanezt tette. Hadrianus határvédő erődítései, amelyeket az örök béke számára építettek az örök háborúban, elégteleneknek bizonyultak. A hatalmas városfalak a birodalom minden részén, különösen a határvárosokban (az új falépítés új városalapítással lett egyenlő értékű, így Verona esetében), a jelen és az azt követő időszak jellegzetes tünetei lettek. Ettől kezdve semmi sem volt elég szent ahhoz, hogy le ne bontsák, ha a város falához kőre volt szükség. De nemcsak kövek estek áldozatul, emberek is. A falépítés ősrómai munus-a hozzájárult a sok egyéb munushoz, amelyet a különböző testületekben elkülönült polgárságnak teljesítenie kellett. Aurelianus kormányzata, a nemzetgazdaságba való belenyúlása újabb állomást jelent abban a nagy átalakulásban, amelynek útján a polgárságból, a kincstártól kizsákmányolt és a mindenható állam szolgálatában dolgozó, teherhordó tömeg lesz. Ebben az átalakulásban része volt annak a szerencsétlen helyzetnek is, hogy a fővárost államköltségen kellett élelmiszerrel ellátni. A gabonaosztás helyébe itt mindennapi rozskenyér osztása lépett és olcsón adtak ehhez disznóhúst és bort. Azok a súlyos terhek, amelyek az állam dolgozó polgárságát és parasztságát nyomták, hogy a főváros mobja és a barbár katonaság megkapja élelmét, a legszigorúbb kényszerrendszabályokhoz vezettek. Eredményük lett a vagyoni kötöttség, azután a személyek kötöttsége a munusokhoz és így hivatásukhoz. A rómaiság e korszak végén odáig jutott, ahol Egyiptom már a Ptolemaeusok alatt volt: civil Romanus sum – annyit jelentett, hogy: teherhordó vagyok egy mindenható uralkodó és az ő polgári és katonai segédeinek szolgálatában, hasonlóan a Nilusvölgy türelmes háziállatához, amelyre évezredek tradíciójának súlya nehezedett.

Miután a sirmiumi születésű Probus (276–282) „a birodalom gondolatának nagy pannóniai zászlóhordozója” munkáját befejezte, Carusszal és fiaival (282–285) olyan uralkodó tűnik fel, aki elhatározó lépést tesz előre a kettős principatus területén. Először fiainak (Carinusnak és Numerianusnak) a kormányzásban való részességgel caesari állást adott, később az idősebbet fokozott hatalmú caesarrá (Augusti potestate) emelte, végül teljes Augustussá tette. Közben még mint caesarnak, Nyugatot helyezte kormányzata alá. Nemcsak a Carinus caesari állásának megteremtésével és a birodalom megosztásával, hanem abban is, ami Valerianus után most véglegessé lett: érzékelhetően kifejezésre jutott Kelet elsősége.