MÁSODIK FEJEZET: NAGY CONSTANTINUS CSALÁDJÁNAK URALKODÁSA. IULIANUS

Nagy Constantinus halála után (337 május 22) a fellendülésre megint a hanyatlás kora következett. Oka volt a birodalom szerencsétlen elosztása Constantinus életben maradt három fia között. Negyediknek állt az osztozók közé a császár unokaöccse, Flavius Dalmatius, akit 335-ben neveztek ki negyedik caesarnak. Ebből az osztozásból borzalmas családi gyilkosságok keletkeztek. Megölték Flavius Dalmatiust és testvérét Hannibalianust, Constantinus legidősebb leányának, az augustává emelt Constantiának férjét, aki „Örményország és a szövetséges nemzetek királya” volt, vagyis ura távol kelet kliens-államainak és védője a perzsa határvonalnak. Végre testvérháború támadt Constans és II. Constantinus (meghalt 340 áprilisában) között. Egyidejűleg újra kitört a perzsa háború, amely a keleti császárt, II. Constantiust (337–361) hosszabb időre az Eufrates vidékhez kötötte. De végre, mikor az utolsó testvért, Constans nyugati császárt is eltették láb alól (350 januárjában), a pogány barbár bitorló, Magnus Magnentius, aki anyai ágon frank vérből származott, az egyedül maradt császárt arra kényszerítette, hogy a külső háború mellett megkezdje a belső háborút is. A fontos Illyricumot az mentette meg, hogy Hannibalianus özvegye, Constantia, rávette az öreg magister peditumot, Vetraniot, az illír hadsereg parancsnokát, hogy 350 március elsején, a keleti császár megérkezéséig (ez év karácsonyáig) öltse fel a bíbort. Bizonyos, hogy Constantius ebbe beleegyezett. Később másodrendű szerepe lett Constantius mellett. A pénzeken csak borostyánt visel, míg Constantius diadémot, ami 326 óta az uralkodó augustus jelvénye. A mursai gyilkos csatában (351 szeptember 23), Constantinus utolsó fiával, győzött a törvényes uralkodócsalád, de győzött a római világ is a germán seregek barbársága fölött, amelyek Magnentius oldalán álltak. Ezzel győzött Constantius ariánus hitvallása is a Nicaeában elfogadott dogmával szemben és biztosította uralmát nyugaton, Athanasius Trierbe való száműzetése óta egészen a trónig. Az ellenséges testvérek ellentéte és ezzel a szakadás kelet és nyugat között vallási tekintetben is elmélyült. Eredmény nélkül folyt le Serdicában a birodalmi zsinat 343 őszén. Az arianizmusnak ezt a győzelmét az arlesi (353) és a milánói (355) zsinat pecsételte meg. Egyidejűleg a birodalom ariánus egyeduralkodója élesen hangsúlyozta a világi hatalom uralmát az egyház fölött. Így még a római püspököt, Liberiust is elfogatta és Thrákiába száműzte. De ezzel felébredt az igazhitű püspökök ellenállása is, akik éppolyan határozottan léptek fel az egyház és a hit szabadságának érdekében, mint egykor a donatisták Constantinus alatt. A császári theokrácia és az egyházi ellenzék „egy órában születtek: ellenséges ikrek”. Constantius a sirmiumi (357–8) és ariminumi (359) zsinatokon a vitás dogmák felhígításával megkísérelte a két ellenséges tábor kibékítését és végül azzal a hittel áltatta magát, hogy amint a birodalom egységét, úgy az egyház egységét is helyreállította. Már ezt megelőzőleg 353-ban felújította a pogány áldozatot tiltó, 341-ben először kiadott rendeletet és a pogány vallást egészen másképpen akarta visszaszorítani, mint édesatyja tette.

A visszahatás két oldalról jött. A keresztény táborban megmozdultak a nicaeai hitvallás hívei. Constantinus ezt emelte a birodalmi és császári egyház számára egyedül érvényes tanná és most ez lett a császár ellen támadó ellenzék jelszava. Így tovább fejlődött az elidegenedés a keleti és nyugati Róma között vallási tekintetben is. A másik oldalról a visszahatást Iulianus (egyeduralkodó 361–363) képviseli. A római császári trónon a negyedik század legérdekesebb egyénisége 355-ben, bátyjának, Gallusnak kudarca után mint a Constantinus-ház utolsó sarja lett caesar és a császár testvérének, Helenának férje. Gallus 351-től 354-ig volt caesar és a keleti határ védelmezője. Súlyos visszaélései miatt 354-ben Isztriában kivégezték. Iulianus a külpolitikában és később, mint császár, a belpolitikában is nagy terveket akart megvalósítani. Athénből, bölcseleti tanulmányai közül ragadták ki és küldték caesarként Galliába, az alamannok és frankok támadásaitól ismét erősen veszélyeztetett rajnai határ védelmére. Ezt az igen nehéz feladatot fényesen oldotta meg. Mindjárt kezdetben legyőzte az alamannokat Strassburgnál 357-ben. A gazdaságilag súlyosan megterhelt gallus provinciák adóügyét is megjavította. Ővele nyert Páris először történelmi jelentőséget. Hosszabb időn keresztül volt főhadiszállása a frankok és alamannok ellen, mert ezeknek alsó- és felsőrajnai területeitől körülbelül egyforma távolságra feküdt. Itt folytatta tovább buzgón tanulmányait a fiatal caesar, aki még hadjárataiban sem vált meg a könyveitől. Ezalatt Constantinus, aki csak egyetlenegyszer látogathatott el Rómába – 357-ben, hogy a perzsákon aratott győzelmét megünnepelje – kénytelen volt felvenni a küzdelmet a Dunánál a szarmatákkal és germán szövetségeseikkel. Ezenfelül 359-ben újra súlyos háborúba keveredett a perzsákkal, akik Arsaces örmény királyt a maguk számára nyerték meg. A perzsák elfoglalták és lerombolták Amidát a Tigris felső folyásánál. Constantius maga akart a keleti ellenség ellen vonulni és a keleti hadsereg megerősítésére Iulianustól kért csapatokat. Erre az eddigi caesart galliai csapatai 360 februárjában augustusnak kiáltották ki. Ezt az uralkodó császár nem ismerte el. Eusebia császárnénak és Iulianus feleségének, Helenának halála kiélezte a helyzetet és a szakadás elkerülhetetlennek látszott. Iulianus 361 közepén Bázelből kelet felé indult és Naissusban téli táborba szállt. Constantius nyugat felé vonult és Kilikiában 361 novemberében meghalt. A birodalom így egészen annak a különös embernek a kezébe került, aki 361 december 11-én általános lelkesedés között tartotta bevonulását Konstantinápolyba.

Iulianus személyében újra kötelességtudó filozófus ült a trónon, mint egykor az Antoninusok korában. 351 óta, eleinte csak titokban, a régi hitet vallotta. Kiváló szónok, minden tekintetben olyan egyéniség, aki az akkori idők felsőbbrendű emberének mintaképe. Az izgatott és meghasonlott császár korának nyugtalanságát mutatja. Két lélek lakik benne, Marcus Aureliusé és Nagy Sándoré. „Az istenek megismerése számára több, mint az egész római birodalom és mégis szívesen fogadta el a bíborpalástot és örömmel öltött páncélt.” Az új uralkodó visszatért arra az álláspontra, hogy az állam vallási tekintetben szigorúan semleges legyen. Nemcsak elődeinek valláspolitikájával szemben való visszahatás volt ez, hanem eredménye annak az ellaposodásnak is, amely a kereszténység állami elismerésével bekövetkezett. Iulianus rendelete türelmet hirdetett minden vallás számára, de a keresztényeknek nem kedvezett a rendelet végrehajtása. A császár maga ragaszkodott a pogánysághoz, abban az új formában, amelyet az újplatonizmus adott neki. Ez a bölcselkedő irány uralkodik a kor vezetői szellemein, még ha egymással ellenségesen állnak is szemben. Joggal mondhatják Iulianus kortársairól: „Nem szabad ezeket az embereket két pártra, keresztényekre és pogányokra osztani. Az emberek nem lettek mások azzal, hogy új dogmákat a régi szofisztikával kezelnek”. Iulianus rövid idő alatt hatalmas alkotásokkal erősítette a régi hitet. Kiváló segítőtársai voltak ebben nyugaton Vettius Agorius Praetextatus achaiai prokonzul és keleten tanítója efezusi Maximus, a legnagyobb újplatonikus csodatévő. A régi hit számára olyan szervezetet akart adni, amilyet a kereszténység hierarchiájával, betegeket és szegényeket ápoló közhasznú intézményeivel és kolostoraival kialakított. A keresztény papság elvesztette minden előjogát. Pontifex maximusi állását a császár nagyon komolyan vette. A pogány kultusz-helyek új megnyitása után a pogány ünnepeket is visszaállította. Különös gonddal foglalkozott a misztériumok kultuszának és a jóslóhelyeknek felújításával. A régi istenek tiszteletéhez új teológiának kellett volna csatlakoznia az újplatónikus teozófia alapján, amint ezt mestere, a szíriai Iamblichos tanította. De a „hellénségnek” ez az előharcosa nem tudta a dolgok menetét feltartóztatni a „galileaiakkal” szemben, ahogy ő a keresztényeket nevezni szokta. Minden egyébtől eltekintve már csak azért sem, mert filozófáló hite a pogány tömegek hitétől teljesen különbözött, vele szemben pedig nem filozófia, hanem vallásos hit állt. És végül legfőképpen azért nem, mert a hellenizmus a mindig jobban barbárrá alakuló világban mennyiség és minőség tekintetében rohamosan süllyedt. Iulianus tehát éppen olyan reménytelenül foglalt állást a hellenizmus mellett, mint annak idején Augustus a rómaiság érdekében. Akkor Augustus római nemzeti ellenhatása fölött a hellenizmus győzött végérvényesen Rómában. Most Kelet vallása győzött Hellas fölött. Részletjelensége ez annak, ahogy a keleti világ benyomul az akkori életbe. De a filozófus-uralomnak ez a rövid közjátéka egy tekintetben jót is hozott: a türelmesség elvét, amelyet Constantinus fiai durván megsértettek, Iulianus közvetlen követői, főleg I. Valentinianus, bizonyos mértékben újra elismertek. A kereszténységnek a régi hit fölött való elhatalmasodása lassúbb lett és a kiegyenlítődés kevesebb surlódással járt.

De nemcsak a vallási kérdésekben indult el új úton Iulianus, hanem a belügyi berendezkedésben is. Ezt mutatta a Secundus Salutius praetorianus elnöklete alatt felállított rendkívüli katonai törvényszék. Ennek az volt a hivatása, hogy megtorolja mindazt, amit elődjének egyes magasállású tisztviselői vétettek. A törvényszék széles hatáskörrel és a császár személyének kikapcsolásával működött: ezzel a különös igazságos ítélkezést akarta biztosítani – ha nem is egészen sikeresen. Voltak igazságos ítéletei, mint például elődjének mindenható főkamarása, Eusebius eunuch, azután Paulus jegyző és Apodemius agens in rebus ellen, de voltak kevésbbé igazságosak is, amelyekben a katonai köröknek a polgári kormányzás ellen való gyűlölete robbant csak ki. Az udvari élet rendjét is szabályozta Iulianus. Tetemesen csökkentette az udvartartás méreteit, egyszerűsítette a pompát. Magas udvari hivatalokat szüntetett meg, a császári jegyzők számát négyre, az agens in rebus-okét tizenhétre szállította le; az utóbbiak mint állami futárok maradtak alkalmazásban, de a besúgó-rendszernek véget vetett Iulianus. A községek és bennük a kúriák megerősödtek. Az alattvalókra nehezedő súlyos terheket, így a cursus publicus szolgálatát, enyhítette. A katonák zsoldját és élelmezését megjavította. A jogszolgáltatás és jogfejlesztés terén, I. Constantinus keresztény-görög felfogásával helyezkedve szembe, sokat tett. Uralkodása a birodalom legszerencsésebb évei közé tartozik.

Iulianus külső politikájának feladata caesar korában, a rajnai határ helyreállítása volt. Constantius halála után, mint augustus, a keleti határ kérdésének rendezésére vállalkozott. Ez a kérdés húsz év óta várt megoldásra. Iulianus itt is úgy cselekedett, mint a hellén és a régi idők embere. Mint valami második Nagy Sándor, Traianus módjára 363-ban mégegyszer hatalmas támadást indít a perzsa Mezopotámia ellen. Két hadsereggel támad. Az északit Sebastianus comes és Procopius vezetik, a délit, amely sokkal erősebb volt és az Eufrates mentén haladt, ő maga. Ktesiphonnál megnyert ugyan egy csatát, de ebben a hadjáratban mégis odaveszett dicsősége és élete. (363 június 27.) A harminckétéves uralkodó halálával a keleti határon nemcsak a hellenizmust, hanem a római uralmat is messzire visszavetették. A római határvédelem mezopotámiai csomópontjai: Nisibis és Singara; Diocletianus Tigrisen túli hódításainak nagy része: a 297-ben meghódított kilenc szatrapiából öt – elveszett. A szégyenletes békét Flavius Iovianus (363–364) kötötte meg. Az elveszett területek római lakossága Amidába és Edessába költözött át. A béke következménye lett a régen keresztény hitre tért Örményország elvesztése is. Római támogatásra már nem számíthatott, ezért perzsa segítséghez kellett folyamodnia, hogy megvédhesse kaukázusi határát. Róma csak évi járadékot fizethetett ezért. Örményország hosszú időn át súlyos politikai és vallási zavarok színtere volt, míg végre II. Sapur halála (379) után, gyenge utódja, III. Sapur alatt 387-ben a felosztásra került a sor. Perzsia az ország négyötödét kebelezte be. Ez a felosztás azonban csak előjátéka volt az örmény nemzeti állam és uralkodóház megsemmisülésének. Mint ahogy már előbb győzött vallásban és műveltségben az iranizmus, most a perzsa állam politikai téren is legyőzte Rómát. A Fekete-tengertől az arábiai sivatagig a két nagyhatalom határvonalát Róma kárára állapították meg.