ELSŐ RÉSZ: A NAGY INVÁZIÓ

ELSŐ FEJEZET: A GERMÁNSÁG KIALAKULÁSA

KELET legrégibb története bizonyságot tesz arról a nagy kultúrformáló erőről, amelyet a harcos pásztornépek jelentettek az első magas kultúrák létrehozásában. Európában hasonló kép tárul szemünk elé. Az euráziai steppe Európába nyúló oldaláról a nomád kultúra benyomul Közép-Európa paraszt-kultúrterületére s ott nagyarányú változásokat idéz elő. De ami Ázsiában a világtörténet nagy eseményeként játszódott le, az Európában már csak apró hullámverésekben, egy másodlagos folyamat keretében ismétlődött meg. A neolit-kor végén (Kr. e. 2500 körül, vagy: a 3. és 2. évezred fordulóján) Európa fiatal parasztkultúráját az euráziai steppe felől nomád hullám borította el. Ezzel a kultúrváltozással egyidőben tűnik fel az indogermánság Európában. Összetartozik-e ez a két folyamat egymással – azt ma még az archeológia megállapítani nem tudja. Lehetséges, hogy a steppe s elsősorban a délorosz steppe kultúrájának behatása puszta ozmózis útján folyt le, tehát steppe-népek terjeszkedése nélkül. Ebben az esetben az indogermánság eredetileg nem tartozott a nomádság kötelékébe s csak később került a nomád életforma hatása alá (a lótenyésztés meghonosodása, arisztokratikus tagozódás, stb.). Így aztán nem áll annak a feltevésnek semmi sem útjában, hogy az indogermánság őshazája északon feküdt, ott tehát, ahol később a germánság lép fel (Jütland a dán szigetekkel, Észak-Németország, Dél-Svédország), mint ahogy azt újabban tanítják. A másik teória szerint – és ez éppoly igaznak látszik – az indogermánok Keletről jöttek mint harcos lovas pásztornépek s csak terjeszkedés közben, amint elhagyták a steppeövet, jutottak közelebbi érintkezésbe paraszt-népekkel, melyekre aztán mint uralkodó réteg egyszerűen rátelepedtek. Idővel azonban többé-kevésbbé hozzáidomultak az alávetett népek kultúrájához. De egykori pásztor-eredetüket a megváltozott viszonyok között sem tudták elfeledni. Erre vall, hogy – bár kezdettől fogva ismerték a földmívelést – egyedül az állattenyésztést tekintették emberhez méltó foglalkozásnak. Legfőbb büszkeségük, vagyonuk is a nyáj volt. A földmívelés termékeit az ázsiai nomád népek mintájára legszívesebben az alávetett és adózásra kényszerített paraszt-népektől szerezték be. Bárhogy álljon is az indogermánság bonyolult kérdése, annyi bizonyosnak látszik, hogy a paraszt-kultúrának átalakulása Európában a magas-kultúrák irányában hasonlóképpen folyt le mint Ázsiában, az első magaskultúrák főfészkében s úgy itt, mint ott a harcos lovas pásztorkultúra behatásával függ össze.

Indogermánokkal már a keleti történetben találkoztunk (irániak, hinduk: árják). Az indogermánokhoz tartoznak még a nyelvészet tanítása szerint a hellének, az italikok, a kelták, a germánok, a szlávok, az illírek, a baltok és más kisebb néptöredékek. A népek elágazása és különválása azáltal következett be, hogy az indogermánság terjeszkedés közben más-más kultúrkör hatása alá került s más-más népekkel jutott érintkezésbe. A honfoglalók nem irtották ki a neolit-kor északi parasztkultúrájának hordozóit, ellenkezőleg, minden jel arra mutat, hogy az ott talált nép nagymértékben hozzájárult a germánság és a többi ág kialakításához.

Új népelemek beolvasztása folytán a germánság indogermán nyelvében egy sajátos hangzóeltolódás következett be. E nagy kultúrális és nyelvi átalakulás minden bizonnyal az északeurópai bronzkor végén (Kr. e. 750 körül), legkésőbb Kr. e. 500 körül már befejezést nyert. Az új nép, mely csakhamar sajátos kultúra hordozója lett, megkülönböztető népnevet nem vett még fel. A nép elszigetelten élő törzsek halmazából állott, minden törzs más-más nevet viselt. Állítólag a Rajnát kelet felől átlépő germánok vezetőtörzsét hívták „germani”-nak. A kelták, kik a betolakodókkal nehéz harcokat folytattak, ennek a nyugati törzsnek germani nevét aztán minden germán népre kivétel nélkül alkalmazták. A rómaiak kelta közvetítéssel ismerkedtek meg a germani névvel, mely a korunkra maradt írott emlékek között először Apameia-i Poseidonios Kr. e. 80-ban befejezett történeti munkájában bukkan fel.


I. A GERMÁNOK ŐSHAZÁJA ÉS TERJESZKEDÉSE

A germánok őshazáját azon a területen kell keresnünk, amely magába foglalja a mai Németországnak az Elba és az Odera, a Keleti-tenger és a Harz hegység közti síkságát, Jütlandot, a dán szigeteket, továbbá Skandináviának déli csücskét. Az Északi- és a Keleti-tenger partvidékéről szóródtak később szét részben a Skandináv-félszigeten, részben Közép-Európában az ég minden tája felé. Az északi bronzkor vége felé, úgy 950–800 körül, a germánok nyugati irányban átkelnek a teutoburgi erdőn, melyhez annyi történeti emlék fűződik, benyomulnak a Weser középső folyamterületébe s a Lippe forrásvidékét is hatalmukba kerítik. Kelet felé sem maradnak tétlenül. A germán telepek már érintik azt a vonalat, amely a Saale és az Elba összefolyását összeköti Berlinen keresztül a Visztula (Weichsel) torkolatával. Ugyanebben az időben a Skandináv-félszigeten Svédország középső része kerül birtokukba, sőt már Finnországban és Norvégiában is mutatkoznak.

Új területek birtokában a germánok több nagy indogermán néppel kerültek érintkezésbe. Nyugaton és részben délen a germán expanzió a kelták ellenállásába ütközött. A kelták főfészke az Alpoktól északra Kelet-Franciaország és Alsó-Ausztria között feküdt. Innen terjeszkedtek nyugat felé egészen a Pyreneusokig (Kr. e. 5. sz.), 300–200 körül Észak-Franciaországból megszállják a brit szigeteket, a 4. században benyomulnak a Po völgyébe, 390-ben Brennus felgyujtja Rómát, észak felé egész Nyugat-, Közép-, és Dél-Németországot a Lippe és a Saale torkolatáig hatalmukba kerítik, a Dunán lefelé az Enns-ig jutnak s innen Csehország déli részében is (Moldova völgye) megvetik lábukat. Tovább kelet felé útjukat állják az ugyancsak indogermán illírek. Az Alpoktól egészen Pommerániáig, a Saaletól a Visztuláig az illírek maguk alá hajtják az ott talált népeket s megteremtik az úgynevezett lausitzi kultúrkört. Úgy a Kr. e. 5. század elején azonban az illírek kiürítik ezt a hatalmas területet, pusztán csak egyes néptöredékek maradnak vissza s dél felé, a Balkánra húzódnak. Kelták és germánok nyomulnak utánuk. Az illírek elvonulása lehetővé tette a keleti germán kolonizáció megindulását, nagy néptömegek vándorlását egészen a Fekete-tengerig, a keltákat pedig, kik ekkor érik el hatalmuk teljét, a mai Alsó-Ausztria, Morvaország, a cseh medence és Szilézia megszállására ösztönözte. Kr. e. 400 után azonban hatalmuk rohamosan csökken s a germánok elől a Duna egész balparti vidékének feladására kényszerülnek. Az illírek által nyitva hagyott dunai kapun (magyar Alföld) a kelták a Dunán lefelé kezdenek áramlani (kelta diaszpóra); 279-ben Delphi előtt jelennek meg, a 3. század közepén pedig Kis-Ázsiában megalapítják a galátok országát. A germánok szomszédságában a Visztula alsó, kelet felé eső folyamterületét balti népek (aesti) lakták. Településterületük annyira kiesett a népvándorlás áramából, hogy később is nagyobb változások nélkül itt találjuk őket.

A germán kultúrkör súlypontja a mai Mecklenburg és Priegnitz területén feküdt. Nem csoda, hogy a vas ismerete a germánok között legelőször ezen a területen mutatható ki (1000–800 körül). A germán őshaza tengerparti fekvése magának a kultúrának is tengerparti eredetére utal. Az egymással szembenéző partokat a tenger vonta be egyetlen kultúregészbe. Megteremtésében nem a szárazföld, hanem a tenger segített az embernek. A kalandozásra és kereskedelemre egyaránt hajló „viking-szellem” volt ennek a kultúrának legfőbb mozgatója. Mint valami kis „északi Földközi-tenger”, ez a tengerparti vidék is kultúrformáló erő. Az Északi- és Keleti-tenger partjain kifejlődő germán kultúrát – miként a hellént – tengeri kultúrának kell tekintenünk. Innen érthető a brit szigetcsoport döntő szerepe a germán kultúra első fejlődésszakaszának kiformálásában. A mai Anglia ősrégi kapcsolata az ibér félszigettel kezdettől fogva arra ösztönözte ezt a szigetcsoportot, hogy mediterrán magas-kultúra hatásokat közvetítsen északra. Ehhez járult még nyersanyagai folytán Ibéria és Britannia kiváltságos helyzete a bronzgyártásban. A germánok által lakott terület, sőt a Rajna Mainzig, az Elba völgye Csehországig e brit kultúra sugárzási körzetébe estek.

Az ilyenképpen magas tökélyt elért germán bronzkészítmények szóródási területe délkeletre még a brit kultúra sugárzási körzeténél is mélyebbre nyúlt le Közép-Európában. A kereskedelem elhordta a germán kultúra megnyilatkozásait a Rajna völgyében felfelé egészen Zürichig, elárasztotta árukkal a Duna északi forrásterületét éppúgy, mint az Elba völgyén keresztül Csehország szívét, az Odera mentén Sziléziát (Hirschberg), sőt a Visztula forrásvidékét (Krakkó) és Felső-Magyarországot (Nógrád vm.) is. A germán kultúra tehát messzeágazó kereskedelmi kapcsolatok folytán hatáskörzetét más kultúrák területére is kiterjesztette. A tényleges kultúrterület egy hatásövben folytatódott.

Az utolsó Kr. e. évezred fordulóján az Apennin-félszigeten városkultúra bontakozik ki, melynek hatása észak felé az Alpokon túl lakó kelták és illírek körében azonnal érezhetővé vált. Az úgynevezett Hallstatt-kultúra (Kr. e. 800–400) a kelta és az illír településterületen ennek a déli város-kultúrának behatása alatt fejlődött ki. E város-kultúra hordozói az etruszkok voltak. Amint az etruszkok a görögség sziciliai és campaniai terjeszkedése folytán lassanként leszorulnak a Földközi-tenger kereskedelmi piacáról (8. sz.), még nagyobb figyelmet fordítanak kontinentális kapcsolataikra. A dél felől északra irányuló kultúráramlat behatol a kelta-illír zónán át egészen a germán településterületbe, ahol jelentkezése nemcsak a nagymértékű exportban, hanem a déli kultúrtermékek utánzásában is jól lemérhető. Itália erősen érvényesülő befolyása vezeti be a germán kultúrát fejlődésének második korszakába. Arany és bronz fejében a déli országok különösen borostyánkövet, szőrméket, rabszolgákat kaptak a germánoktól. Különösen a 8–7. században került sok etruszk termék a Keleti-tenger partvidékére, Jütlandba, Seelandba, Schonenbe. A mai Velence környékén összpontosuló észak-itáliai bronzipar kereskedelmi útja a Brenner-hágón keresztül vezetett a Duna völgyébe, ahonnan Regensburg, Linz és Bécs helyén virágzó vásártelepek osztották szét észak felé az árukat, részben a morva kapun át az Odera és Felső-Visztula völgyébe, részben Prágán át az Elba mentén Jütland irányába. Az Alpok nyugati hágói és a Rajna völgye ebben az időben csak másodsorban szolgáltak kereskedelmi érdekeket.

Az erős itáliai-germán kultúrkapcsolatoknak hirtelen véget vetett a 750–600 körül meginduló nagy kelta expanzió. A kelták sikeresen felveszik a versenyt az etruszk készítményekkel s a germánokat elvágják a déli város-kultúrától. Ez a nagy kulturális fellendülés politikailag is jelentkezik a kelták hatalomgyarapodásában és terjeszkedésében. A Galliától Magyarországig húzódó középeurópai öv a Duna mentén Kr. e. 400 körül egészen kelta kézbe jut. A kelták hatalmuk alá vetnek szomszédos germán törzseket, rájuk telepedtek, másokat viszont adófizető függésbe hoztak. Ezzel áll összefüggésben, hogy az állami berendezkedés kifejezései a germán nyelvben jórészben kelta eredetűek (pl. király, kerület, tusz). A kelták, gallok fénykora az 5–3. századra esik. Politikai expanziójuk elzárta a germánlakta területet Itáliától. Hatalmukat mi sem bizonyítja jobban, mint terjeszkedésük az Alpokon túl: 390-ben Allia mellett a rómaiak csúfos vereséget szenvedtek tőlük. A kelta politikai blokád magában véve nem zavarta volna meg a Dél és Észak között fennálló szoros kulturális kapcsolatokat. A politikai hatalom azonban egy előrehaladott kultúrának volt a megnyilatkozása. A kelta vasművesség Európa életében egy új fejezetet nyitott (La Tène-kor). Germánia a keltákban új tanítómestert kapott. A vassal a kelták ismertették meg a germánokat (a vas szó kelta tőből fakadt), kelta árucikkek lepték el a germánok földjét és kelta hatásra vallanak a germán fémkészítmények.

A déli kultúrkapcsolatok felújítása s az itáliai export jelentkezése a germánoknál a Kr. e. 2. századra tehető s a kelta uralom megrendülésével van összefüggésben. A legérzékenyebb csapást Róma mérte a keltákra Telamon-nál (225 Kr. e.). Ettől kezdve hatalmuk egyre süllyedt. A római birodalom fokozatos előnyomulása és a germán rajok beözönlése oly nyomást gyakorolt rájuk, hogy uralmuk a 2. században már teljesen megtört. A római birodalom érdeklődése Gallia felé irányult s csak természetes, hogy az Északkal újból meginduló kereskedelmi kapcsolatok legfontosabb útvonala lassanként a Rajna lett. Ezzel az eltolódással párhuzamosan a termelés központja Velencéből Capuába helyeződött át. Az export leglátogatottabb vidéke éppen így többé már nem Észak-Németország középső része és Dánia, hanem Németország északnyugati fele.

A kelta középeurópai zóna felbomlásával megszűnt a válaszfal Róma és a germánság között. Mindkét fél arra törekedett, hogy a kelták földjén megvesse lábát. A római birodalom a Földközi-tenger partvidékén alakult ki, onnan merítette műveltségének minden életerejét: Gallia és az Alpokon túli föld kiesett az antik-római kultúra igazi birodalmából. Azok a hódítások, amelyeket Róma észak felé barbár népek rovására tett, tulajdonképpen csak Itália és a római kultúra védelmét szolgálták. A hagyományos római politikával Caesar szakított először, aki Gallia leigázásával (57) a római birodalom határát messze északra tolta ki. Augustus és a későbbi császárok már csak Caesar nyomdokain lépkedtek, amidőn Gallia után a germánok által lakott országok meghódítását tűzték ki célul. Julius Caesar és a császárkor szeme előtt Nagy Sándor világbirodalmi eszméinek megvalósítása lebegett. A militarista nagyhatalmi politika, amelyet a távoli Keleten Kína képviselt, Nyugaton a germán és a római érdekek összeütközését idézte elő.

A római történetből ismeretes, hogy a germán expanzió feltartóztatása a Rajnánál Caesarnak Ariovistuson aratott győzelmére vezethető vissza. Még mielőtt azonban Caesar a Rajnát elérte volna, a germánok már megtelepedtek a Rajna balpartján, az ott lakó kelták rovására. Kr. e. 750–500 körül germánok lépik át az Alsó-Rajnát, eljutnak Belgiumba (nerviek a Schelde és Sambre folyók közén) s a Mosel vidékére (tréverek), de a kelta lakosság között hamarosan elvesztik germán jellegüket. A belgák és a treverek területére a 3. században Kr. e. ismét germánok költöztek. Úgyszintén Ariovistus vezérük alatt germán rajok keltek át a Rajnán és megszállták Elzász-t és Pfalz-ot (71 Kr. e.). Az ötvenes években usipet és tenkter népek vették birtokukba az Alsó-Rajnát. Midőn aztán az ubiek is szállásukat a Rajna másik partján ütötték fel Bonn és Köln környékén, a Rajna egész balpartját a császárság korának elején kelta őslakossággal kevert germánok lakták.

A római hódító politika délen, a Duna-vidékén is megállást parancsolt a germán terjeszkedésnek. Dél-Németország a Kr. e. második században a kelta helvétek uralma alatt állott. A Majna és a Duna közét azonban elhagyják és Svájcba költöznek; hazájukat jórészben svébek özönlik el. Közülük a markomannokat az Augustus alatt új erőre kapó nagyhatalmi politika Baden és Württenberg kiürítésére bírja, akik 9-ben Kr. e. Drusus seregei elől kitérnek és Csehországban találnak új hajlékot, a kelta bojerek országában (8 Kr. e.). Ugyanebben az időben a svébek egy másik ága, a quadok Morvaországban rendezkedtek be. Időszámításunk megindulásakor tehát a rómaiak már mindenhol germánokkal találják szembe magukat. A határ Róma és Germánia között a Rajna és a Duna mentén húzódott.

A római-germán szomszédság a Rajna mentén a germán kultúra súlypontját Németország nyugati határterületére helyezte át. A germánság terjeszkedése kelet felé azonban csakhamar azt eredményezte, hogy a Visztula torkolatánál Samlandban egy új, keleti kultúrgóc kezdett érvényesülni mind szélesebb sugárban. Ennek a germán kultúrmegosztásnak megindulását a borostyánkő-kereskedelem központjának áthelyezése jelzi Jütlandból Samlandba, a Visztula mellékére. A Németországban lakó ú. n. nyugati germánoktól a Visztula torkolatának új megszállói nyelvben, kultúrában, szokásaikban élesen különböztek. Ezek a keleti germánok nem a németországi germánokból szakadtak ki, hanem az északi germán családból. Így az expanzió a germánság körében háromfelé való elágazásnak lett a forrása.

A keleti germánság északi eredete az egyes népneveknél nyomon követhető. A vandálok nevét Jütland északi felén fekvő Vaenddel (a mai Vendsyssel) őrizte meg. A burgundok után nevezték el Bornholm szigetét, melynek régi neve Burgundarholmr-nak hangzott. A gótokat nem Gotland-ból kell származtatnunk, hanem a régi Götalandból (Öster- és Västergötland). A rugiak nevének egyeztetése Rogalanddal mindezideig nem bizonyítható. A dél felé irányuló költözködés emléke maradt fenn a langobárdok és gótok eredetmondáiban. A langobárdok a szájhagyomány híradása szerint, midőn a tengeren átkeltek, harcba keveredtek a vandálokkal. A gótok Berig nevű királyuk vezetése alatt hajóztak át Scandzá-ból (Skandinávia) a szembenéző partvidékre, ahol az ott talált rugi népeket elűzték, a rugiak szomszédjait pedig, a vandálokat, uralmuk alá vetették.

A keleti germán kultúrkör kiválása még a bronzkor utolsó szakaszába nyúlik vissza. Ennek a kultúrának sajátságos alkatát az északi kultúrkör kibővülése idézte elő, az Odera és a Visztula közének gyarmatosítása. Az új telepesek, akik Dél-Skandinávia, Dánia és Északnyugat-Németország kultúráját hozták magukkal, az új viszonyok között egy egészen különálló kultúrának lettek a megalapítói. Terjeszkedésüket az Odera, a Visztula és a Bug völgye szabta meg. Ez a kultúra Kr. e. 950–800 körül már minden sajátságával előttünk áll. A honfoglalók csak részben kényszerítették az őslakosságot földjük elhagyására; rendszerint rátelepedtek az ott lakó illír és balti népekre. Ezen az úton a keleti germánság korán került idegen kultúrák hatása alá. Midőn a germán expanzió Kr. e. 600 után egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött és a germán telepesek Posenben és Sziléziában is megjelentek, a magas színvonalú lausitzi kultúra sok új elemmel gazdagította a keleti germánság kultúráját.


II. A KELETI GERMÁNSÁG KIVÁLÁSA

A keleti germánság népvándorlása az ókori íróknál később szereplő bastarnok (basternek) és skirek szóródásával indult meg. Ezek a népek legelőször Hátsó-Pommeránia keleti részén, Nyugat-Poroszország nyugati felén és Posen északnyugati vidékén a tenger szomszédságában vetették meg előszőr a lábukat (1000–800 Kr. e.). Az Odera és a Visztula–Bug által bezárt területen a folyók irányát követve nyomultak egyre messzebb és messzebb délkeleti irányban. Körülbelül a Kr. e. 6. században betörnek Sziléziába és a földmívelést űző illír lakosság kezéből kiragadják Boroszló környékét egészen Oppelnig. A bastarnok további nyugat és délirányú térfoglalását nem az Odera, sem a Szudéták vagy a Kárpátok hegyláncai akadályozták meg, hanem két hatalmas és harcos nép: a nyugati germánok és szkiták. Ez az utóbbi nép lovas módra élt s hazájából, Dél-Oroszországból, a szarmaták nyomására vonult a nagy folyók mellékén Kelet-Galíciába s végül a Kárpátok és a Szudéták északi pereme mentén Sziléziába és Lausitzba. Mint igazi nomád nép, a hegyvidék lábánál elterülő rónaságon szóródott szét. Sziléziában már Kr. e. 500 körül bukkannak fel fosztogató nagy rajokban és az Odera-Szudéták közti síkságot veszik birtokukba. Ilyen körülmények között a bastarnok kénytelenek kelet felé kitérni: Galíciának csak északi szélét (Rawaruska és Kamionka) foglalják el. Az 500–300 közötti időkben a délorosz steppe kapujához érkeznek.

Ezekkel a hódításokkal a germán bastarnok lassanként áthelyezték hatalmuk középpontját Sziléziába, a déli vidékekre, ahol a régi lausitzi kultúra helyén az illír vérkeveredés révén sajátságos felemás kultúra állt elő. Kr. e. 300 körül a keleti germán népvándorlás történetében nagy változás köszöntött be. Kelet-Németországból és Lengyelországból a bastarnok felszedték sátorfájukat és kiköltöztek Dél-Oroszországba. A nép magja 190-ben már a Fekete-tenger partján épült görög városok falait vívta. Olbia (a mostani Nikolajew) a barbárok támadását csak úgy tudta feltartóztatni, hogy egy Protogenes nevű kereskedő saját költségén megerősíttette a város falait. Így tehát a germánok nem nyugaton csaptak össze először az antik kultúra népeivel, hanem a távol keleten, Dél-Oroszország ión gyarmataiban, ha a gaesatok itáliai szereplésétől (236–222) eltekintünk.

A bastarnok kivándorlásával Kelet-Németország és Lengyelország nagyjából 150 éven keresztül szinte lakatlan maradt. Egyes bastarn törzsek tengették ott életüket. A régi hatalmas bastarn településterület helyén egy új kelet-germán nép, a vandálok, ütöttek tanyát. A vandál népcsoportba tartozó különböző kelet-germán törzseket lugieknek is hívták. Miután Kr. e. 150 körül az Odera és a Visztula között államot alapítottak, hihetetlen gyorsasággal gyarapították birtokukat. Kr. e. 100 körül az Odera forrásvidéke felé nyomulva, feltűnnek Alsó- és Közép-Sziléziában, sőt nem elégednek meg a bastarnok régi földjével, hanem időszámításunk kezdetén Felső-Sziléziára is ráteszik kezüket. A bastarnok emlékezetes elvonulása után (3. sz. Kr. e.) egy Cseh- és Morvaországon keresztül haladó kelta hullám borította el egész Sziléziát, úgyhogy a vandálok Sziléziát már a kelták hatalmában találták. A keleti germánság még a bastarnok uralmának utolsó időszakában bekerült a kelta kultúrexpanzió hatás körzetébe, most a vandálok terjeszkedése folytán (Kr. e. 2. század) ez a kelta befolyás egyre jobban érvényesült.


III. A KELETI GERMÁNSÁG A VANDÁL TERJESZKEDÉS KORÁBAN

A vandálok Észak-Jütlandból költöztek a bastarnok régi birodalmába, mégpedig valószínűleg a langobardok nyomása alatt, kik viszont Skandináviából keltek át a dán félszigetre. A rómaiak a Kr. utáni első században az Elba alsó folyamterületénél, Lüneburg táján, találkoztak először a langobardokkal. A vandál hontalanok, éppen úgy miként a közel egyidőben költözködő kimbern-teutonok, útvonalul nem a szárazföldet választották, az Elba völgyét, hanem a nyugati germán településterület kikerülésével hajóra szálltak és az Odera és a Visztula torkolatánál kötöttek ki. Innen húzódtak dél felé a nagy folyók irányában. A vandál terület legnagyobb kiterjedését 170 és 250 között érte el. Keleti határa a Bug-folyón túl, Novogrudok és Tarnopol között a rokitnói mocsáron keresztül a Dnyeszterig haladt. Legdélibb pontjának Bukovinát kell tekintenünk, mégpedig Kotzman környékét. Ebben az időben Kelet-Galícia az erdélyi trák-illír kultúrterülethez tartozott: a Kárpátok keleti lejtőjét dák kostobokok lakták. Kr. u. 170 körül a vandálok hastingi és lakringi törzsei a dák kostobok népet leverik, hatalmukba ejtik Észak-Magyarország keleti felét és letelepednek a római Dácia-provincia északi határterületén.

A vandálok a Keleti-tenger partvidékét már a Kr. e. 2. században elvesztették. A Visztula delta-vidékét a rugi nép elől ürítették ki, néhány törzsük azonban visszamaradva a megszállók uralma alá jutott. A rugiak szintén Skandináviából eredtek s régi hazájuknak Rogalandot tekinthetjük. Velük körülbelül egyidőben cseréltek hazát a burgundok, akik Bornholm-szigetről az Odera és a Persante között elterülő, jórészben nyugati germánok által lakott partvidéket kerítették hatalmukba. A határ a vandál és a burgund településterület között, az Odera és a Warthe mentén Obornikon keresztül Koloig haladt, ahonnan a határválasztó szerepét a Visztuláig a kis Bzura folyó vette át. Körülbelül 250-ben Kr. után a vandálok története sorsdöntő fordulathoz érkezett: hatalmuk Kelet-Németországban egy új keleti germán nép, a gótok, csapása alatt összeomlott.

A gótok, akik a nagy invázió idején a római birodalom sorsát végképpen megpecsételték, Götalandból hajóztak át a Kr. e. első század közepe táján a Visztula delta-vidékére. Miután először a Visztula alsó folyásánál tanyázó rugi népeket nyugatra űzték, dél felé a vandálokkal kerültek összeütközésbe, nyugat felé pedig a burgundokat hozták mozgásba. A Kr. u. II. században a nép egy nagy része, a többi keleti germán nép példáját követve, délkeleti irányban vándorlásnak indult és a Fekete-tenger partvidékén telepedett le. A gót expanzió természetesen nem múlhatott el hatás nélkül a környező más germán népek helyzetére. A gótok nyomása alatt a burgundok lejebb szivárogtak és a vandálokkal kerültek összeütközésbe. Ez utóbbiak viszont a szomszédos markomannokra és quadokra támadtak. A markomannok a vandál nyomásnak engedve, a római határon túl kerestek menedéket. Így robbantotta ki a gót expanzió az ú. n. markomann háborút, amely a római határon oly hosszú idő óta uralkodó békét megint jó időre megzavarta (166–180).

A vandálok régi székhelyén, a Visztula torkolatánál a döntő szót a gepidák vitték, akik szintén a gótok népes családjába tartoztak. Gyökeret azonban a gepidák sem eresztenek a Keleti-tenger partvidékén, délre költöznek, úgyhogy a vandálok kénytelenek kiüríteni először a Kárpátok északi lejtőjét, Gelet-Galíciát és Nyugat-Galícia keleti felét, majd Észak-Magyarországot is. Kr. u. 250 körül ezen a vidéken vandál népekkel már nem találkozunk. A Kárpátok északi és déli oldalán hazájukat vesztett vandálok Dáciában átlépik a római határt és mint a rómaiak szövetséges népei taifal és viktofal néven Erdély déli peremén és az Olt környékén telepednek le.

A gótok déloroszországi megtelepedésével lezárult a keleti germánság népvándorlása, amely észak felől egész súlyával Dél-Oroszországra nehezedett. Dél-Oroszország azonban a germán áramláson kívül még az ázsiai népvándorlásnak is végső pontjában feküdt. Dél-Oroszország nagy világtörténeti szerepe éppen abban jutott kifejezésre, hogy hazát adott mind az Európa felől, mind az Ázsiából érkező vándor-rajoknak. A Fekete-tenger északi partvidékén a germánok a legkülönfélébb népekkel és kultúrákkal ismerkedtek meg. Nomád kultúra, iranizmus, görög-római műveltség, szóval Kelet, Észak és Nyugat találkozott ezen a területen egymással. Mindez nem maradhatott hatás nélkül Európa további sorsára.

Mikor a gótok Dél-Oroszország földjén mint hódítók megjelentek, már germán népekre bukkantak, a bastarnokra és a skirekre, akik – mint láttuk – a Kr. e. 3. században tüntek fel a délorosz steppén. A bastarnok, a macedon és a pontusi királyok zsoldos seregeiben szereztek az antik világ előtt jó hírnevet. A beözönlő gótok elől a bastarnok legnagyobb része római földre menekült és Tráciában telepedett le (280 Kr. u.); pár törzsük mint alávetett nép a gót hódítók közé állott. A gót foglalás előtt Nyugat-Ázsia és Dél-Oroszország igazi urának a szkitákkal rokon, iráni származású szarmatákat kell tekintenünk. A szarmaták, mint az ázsiai népvándorlás egyik hulláma, a Kr. e. 4. század második felétől kezdve megvetik lábukat először a Don és a Dnyeper között, aztán a Dnyeper és a Duna között elterülő síkságon. A föld régebbi urait, a szkitákat, nem mindenhol szorították ki. A Krim-félsziget és a Dobrudzsa továbbra is kezükben maradt. A szkiták déloroszországi uralmának felbomlását az is elősegítette, hogy a nép nagy része már a 7. század végén nyugat felé elköltözött. Szkita rajok nemcsak Erdélyben és a Balkán-félszigeten (a mai Bulgáriában, Romániában), hanem Sziléziában is mutatkoznak a 6. században Kr. e. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a szarmatáknál. A legelső törzsek az újabban érkezők nyomása miatt (pl. jazygok, roxolánok) mind tovább és tovább kényszerültek vándorolni nyugat felé. Kr. u. 50-ben a jazygok megérkeznek a Tisza-Duna közére, a római határ elé. Ázsiából legutóbb az alánok jöttek, akik elég erőseknek bizonyultak arra, hogy a többi, déloroszországi törzsek felett felsőbbséget gyakoroljanak.

A szarmaták feltartóztatása és ezzel az ázsiai invázió veszélyének elhárítása céljából offenzívába ment át a római birodalom épúgy, mint a germánokkal szemben a Rajna mentén. Nero nagy hadjáratát (62–63) azonban ezeken a keleti részeken csakhamar az követte, ami a Rajna és a Duna vonalán is bekövetkezett: a defenziva kiépítése. A dunai limes folytatásaként a Krim-félszigeten és a Kaukázusban is megerősítették a határokat. A parti görög városok védelme a római birodalom vazallus-államára, a boszporuszi királyságra hárult. A kaukázusi hegyszorosok felett hasonlóképpen egy másik királyság őrködött: Ibéria (a mai Georgia). A római birodalom mindenhol erődöket emeltetett, melyekben római katonaság állomásozott és melyek a krimi területen Alsó-Moesia, míg a Kaukázusban Kappadócia provinciák parancsnoksága alá tartoztak. Az alánoknak próbálkozásai ennek a védelmi övnek az áttörésére (73–74, 135) csúfos kudarccal végződtek.

A III. században (Kr. u.) megváltozott a helyzet. A gótok előtörése új háborúskodásokat indított meg Dél-Oroszországban, melyek nehéz megpróbáltatásoknak tették ki a már-már megingó római védvonalat. Az első összeütközések színhelye a gótok és a rómaiak között Dácia, az időpont: 214. A gót hadjáratok legérzékenyebben a parti görög városi kolóniákat érintették. Olbia és Tyras elveszte a gótok kezére juttatta nemcsak a kereskedelem két kimagasló központját, hanem a római védelem jelentős hadászati állomásait is. A gótok előtt megnyílt a tenger. És messziről feléjük világított Görögország és Kis-Ázsia kereskedővárosainak fénye. A parti városokba a hajók onnan érkeztek s oda iparkodtak. Még régi hazájukban, az Északi-tenger mellékén, ismerték ki a tengert, de jó hajósoknak mutatkoztak a déli vizeken is. Megindulnak a gótok kalandozásai szárazföldön, vizen egyaránt és nem maradhatott hely a Pontus vidékén, a Balkánon, Görögországban, Kis-Ázsiában és a környező szigeteken, amely biztonságban érezhette volna magát a gótok és a velük szövetséges herulok, karpok, bastarnok stb. portyázó rajaival szemben.

Ugyanebben az időben megmozdulnak a barbárok a Duna és a Rajna mentén, új erőre kapnak a perzsák, forrong Afrika és hogy a bajokat még több baj tetézze, a katonaságot ellencsászárok által szított belviszályok kötik le. A krízis nagy éveiben csődöt mondott a birodalom védereje, elégtelennek bizonyult a nagy gonddal kiépített védőrendszer, Vespasianus, Domitianus, Trajanus és Marcus Aurelius nagyszabású műve. A II. századi limes (védvonal) abból állott, hogy a tulajdonképpeni véderő a határ mentén egyenletesen elosztva kordonszerűen helyezkedett el. Ez a kordon természetszerűleg a barbárok jobban szervezett, erősebb lökéseit nem tudta feltartóztatni. Okulva a nagy barbár betörések sikerén, Róma egy új védőszervezetre tért át. Az új rend szerint a limes csak az első lökés vagy az apró rajtaütések feltartóztatására szolgál, míg a haderő igazi zöme, az élite tábori sereg, mélyen benn a provinciákban alkalmas vonulási pontokon állomásozik, hogy ott jelenjen meg s oda siessen, ahol éppen a legnagyobb veszély fenyeget. A repülő-csapatok megszervezése érdekében a sereg nagy részét elvonták a limesről és a védelmet barbár foederatusokra bízták. Ezekkel az intézkedésekkel a haderő felaprózódása megszünt, Róma nagyobb harcászati egységek felett rendelkezhetett. De ez a politika ugyancsak ridegen bánt el a külső, elővéd-provinciák polgári lakosságával! A provinciák elvesztik csapataikat és a barbárok területeiken, földjeiken, házaikon szabadon garázdálkodhatnak. Ez a romanizmus megbénulását idézte elő a Rajna és a Duna sarkában megszervezett agri decumatesen épúgy, mint az alsódunai provinciák balparti állásán, Dáciában. A két provinciát Gallienus idején barbárok özönlik el, a római uralom azonban még hosszú ideig tengődik az elveszett területeken. Midőn a nagy krízis évei (253–260) letűnnek, a megerősödött birodalom már nem kísérli meg Dácia megmentését. Aurelianus győzelmei Kr. u. 270–271-ben a Duna balparti részein megadták a birodalomnak a kellő fedezetet ahhoz, hogy a megmaradt római őrségeket és polgári lakosságot kivonja Dáciából. Ezzel függött össze egy új Dácia provincia alapítása a Duna jobb partján. Dácia elvesztése még nem volt a gyöngeség és a fásult közöny jele: Róma önként mondott le Dácia romanizálásáról…

A Gallienus óta megindult reorganizáció különösen Nagy Constantinus alatt óriás-léptekkel haladt előre, s mindenhol a birodalom területén megerősítette a békét. Megközelítőleg kétszáz éven keresztül állt fenn a gótok déloroszországi birodalma, körülbelül a Kr. u. II. század végétől egészen 375-ig, a hún betörésig. Ezen a hosszú időn keresztül a gótok tartották fenn a politikai egyensúlyt az Alduna és a Fekete-tenger mentén letelepült barbár, germán, kelta, trák, szarmata népek között. Országuk nagy kiterjedése következtében két nagy csoportra szakadtak. Az erdős Dácia lakóit Wese-gótoknak hívták s kisebb fejedelemségekben éltek, míg a steppe birtokosai az Ostro-gót név alatt szerepeltek. Az elnevezések minden jel szerint nem állnak összefüggésben az égtájak West (nyugat) és Ost (kelet) nevével, mégis az általános szokást követve, az alábbiakban továbbra is keleti és nyugati gótokat írunk. A határ a két gót népcsoport között a Dnyeszter mentén húzódott. A Dnyeszter keleti partjától kezdve terült el a nagy keleti gót királyság, mely a negyedik században Ermanarik uralkodása alatt elérte legnagyobb kiterjedését. A gótok hatalmába jutottak a herulok az azóvi tenger északi partjánál, ezek germán fajtából származtak, a szláv venétek, a felső Dnyeper lakói, továbbá észak felé a Keleti-tenger partvidékének aesti-jei (baltok). A finn merja, mordva, mescera népek a felső Volga és a Káma területén szintén beletartoztak Ermanarik királyságába. Éppígy a gótok tartották kezükben az alánok (szarmata törzs) Kubán vidéki országát, Arménia határterületét, végül a Maiotis különféle türk-fajú népeit. Nem tekinthető a keleti gót birodalom részének a nyugati gót és gepida településterület (Dácia), mint ahogy a görög városok közül is Chersonesos sohasem, Pantikapaion csak átmenetileg hullott a gótok hatalmába.

Amióta a germán nép terjeszkedési határa elérte a görög-római kultúrterületet, új korszak kezdődött történetében. Legelőször Dél-Oroszországban jutott közvetlen érintkezésbe a germán világ az antik város-kultúrával. Az ókorban Dél-Oroszország, olyanformán mint Kis-Ázsia a görög kultúrterülethez tartozott. Amidőn a gótok a szarmaták bevonásával Dél-Oroszországban új államot alapítottak, átvették a görög-szarmata részben városlakó, részben nomadizáló lakosságtól annak iranizált hellén és hellenizált szarmata kevert-kultúráját. Ez a folyamat tulajdonképpen már a bastarnok uralma alatt, Dél-Oroszország első germán megszállása idején indult meg, megerősödését azonban a nagy gót birodalom virágkorára kell helyeznünk. A gótok nem rombolták szét a Fekete-tenger partján oly régóta fennálló kereskedelmi életet, hanem Dél-Oroszország előző urainak politikáját követve, a világkereskedelem hasznát sajátmaguk számára kívánták biztosítani. Mégis a kereskedelmi élet fokozatos elsorvadása következett be, amit nem annyira a gótok kalandozásai idéztek elő, mint inkább Alexandriának a gabonakereskedelemben egyre erősbödő befolyása. A Pontus a rómaiak alatt elvesztette korábbi nagy jelentőségét az antik kultúrvilág számára.

A gótok a szarmaták görög orientációjával ellentétben a duna-menti provinciák római kereskedelmével tartottak fenn szoros kapcsolatokat. Nyugat-Oroszországban és a déli részeken római pénz forog és a római áru nagy kelendőségre tesz szert. Ez a nyugati orientáció kétségkívül azzal függött össze, hogy a Fekete-tenger partvidékére vetődött germánok előzőleg, régi hazájukban a rómaiak kereskedelmi körzetébe tartoztak, úgyhogy déli vándorlásuk egyet jelentett a római kereskedelem térhódításával. Dél-Oroszországot a germánok honfoglalásáig nem fűzték kereskedelmi kapcsolatok Nyugat felé. A Duna-medencét és a keleti germánság településterületét a gótok illesztették be a római Duna-kereskedelem révén Pontus magas iráni-görög kultúrájába. A gótok a Duna-Tisza közétől egészen a Káspi-tengerig s fel messze Szilézia és Lengyelország felé biztosították a pontusi kultúra szabad terjeszkedését. Míg régebben a pontusi műhelyekben készített áruk csupán Kievig juthattak el, most a gótok közvetítésével Pontus kultúrája mélyen benyomul a gótokkal szoros politikai kapcsolatban álló szomszédos gepida, vandál népek országaiba. A déloroszországi gót uralom politikai hegemóniája a művelődés terén is a gótok kezébe rakta le a vezetést a keleti germánság körében. A pontusi gót-szarmata műveltség nyomaival találkozunk a galíciai gepida vidéken, a Boroszló-vidéki (Sakrau) vandál fejedelmi sírokban, Magyarország északi és északkeleti felében éppúgy, mint Szilézia legnyugatibb pontjában (Hoyerswerda-körzet) és Lods közelében (Rawa).

A germánok a szarmaták által megismerkedtek az ázsiai nomád népek kultúrájával. Az iranizált hellenizmus mellett az ázsiai nomád kultúra is nagy befolyást gyakorolt a népvándorlás germán népeinek életére s szellemi világára. Az iráni nomádok és a germánok érintkezései elsősorban a délorosz steppén játszódtak le. A nagy gót birodalom kötelékébe a szarmaták is beletartoztak. Veszélyes hadjáratokban a gótok nem nélkülözhették a háborúban edzett alánok és más szarmata népek segédcsapatait. Irániak és germánok csodálatos egyesülése következett be jóban, rosszban, a harcmezőn éppúgy, mint a békés életmód napjaiban. A vérkeveredés, amelyről már Tacitus (Germ. 46.) beszél a bastarnokkal, Pontus első germánjaival kapcsolatban, a köteléket még erősebbre fonta. A germánok átveszik a grecizált szarmaták műveltségét, harcmodorát, fegyvereit, sőt nem egy visszataszító ázsiai szokást is, például a leölt ellenfél koponyáját mint kupát használják. A római birodalom ellen viselt hadjáratokban a germánok szövetségében mindig ott találjuk a szarmata törzsek valamelyikét, ha nem az alánokat, roxolánokat, hát a jazygokat. És amikor a IV. század végén megindul a germánok beözönlése a római birodalom területére, a gótok hadaiban, éppúgy mint a húnok seregében, a szarmaták (alánok) is ott küzdöttek. Így érthető, hogy a grecizált szarmata műveltség s ezzel együtt a polychrom, állatornamentikával dolgozó fémművesség egész Európában, sőt Afrika északi partvidékén is mindenhol feltűnik a nagy népvándorlásban, ahová a keleti germánok betették lábukat. Míg az északi germánság Dániában és Skandináviában a gót-szarmata műveltség megnyilatkozásait lassú és békés szivárgás, kultúrozmózis útján vette át, addig Nyugatra az új népek mint hódítók vitték magukkal Pontus gazdag adományát.

Sok, nagyon sok iráni elem került be még a római birodalom összeomlása előtt a germán világba, ám nagy hiba lenne, ha ezek mindegyikét Pontusból, a szarmaták kezéből származtatnók. A határvonal, amelyen a szabad germánság a római birodalommal érintkezésbe jutott, sokkal nagyobb volt, a Kaukázustól egészen Britanniáig terjedt, semhogy az iránizmus germánságra gyakorolt hatását helyhez lehetne kötni. Egyedül Dél-Oroszországra, mint a germán iranizmus hazájára, gondolnunk azért sem szabad, mert a római műveltség a császárság korában már maga is át meg át volt szőve orientális, tehát jórészben iráni elemekkel. Így aztán végig a határ mentén, ahol római kereskedők és katonák germánlakta vidéken megfordultak, a romanizmussal együtt bizonyos orientalizmus is felütötte fejét.

A Pontus vidékét úgy ismertük meg az előzőkben, mint ahonnan nagy kultúrfolyamok áramlottak a germán világba. Ami a keleti germánság számára Pontus volt, azt jelentette a nyugati germán népek életében a Rajna mentén elterülő határvidék. A kereskedelmi forgalomnak, de általában a magasabb kultúrának súlypontja ennél a két, nyugati és keleti kapunál feküdt. A középső északra vivő úthálózat, mely délről Carnuntumból (ma Petronell) indult ki és Szilézián át vezetett a Visztulához, elvesztette a gótok déloroszországi birodalmának megalakulása után a korábbi jelentőségét. A Kr. u. III. és IV. században a kereskedelemnek a Pontus felé történt eltolódása egészen elsorvasztotta a Carnuntumon keresztül menő régi „borostyánkő út” forgalmát. Gazdasági és kulturális szempontból annál nagyobb szerepet vitt a nyugati germán-római határterület, a Rajna melléke.

A Rajna multja nem vész oly régi idők ködébe, mint a Pontusé. Nagy nemzetközi kapcsolatok, kultúráramlatok hordozójává csak a római hódítás után vált. A Rajnához mint határhoz mozgósított rengeteg katonaság és a nagyszámú hivatalnoki kar nem mondhatott le kényesebb délvidéki szükségleteinek kielégítéséről, így aztán a központban, Trierben, továbbá a jelentős katonai őrhelyeken (Köln, Mainz) csakhamar városi élet indult meg. Rajna kultúrképének kibontakozásában Galliáé volt a kezdeményezés, mely már egy századdal előbb a Provincia Narbonensis megalapításával a romanizálódás útjára lépett. Provence nagy kulturális fölényét jelzi, hogy St. Remy környékén a Kr. e. 1. században nagystílű monumentális, kőfaragó művészet érlelődött ki. Ez a művészet a század elején Sziciliából és Dél-Olaszországból észak felé terjeszkedő italo-hellénisztikus iránynak volt legnyugatibb elágazása. Ugyanezen a vidéken, Lyon közelében, a huszas években Kr. u. helyi agyagipar (terra sigillata) bontogatja szárnyait (La Graufesenque, Montans és Banassac területén). Hogy éppen ezen a területen találkozott a római kultúra Gallia kelta géniuszával, annak oka Arles és Marseille közvetítő szerepében keresendő. Campania fémkészítményei, Arezzo agyagiparcikkei Arles-on keresztül nyomultak be a Rhône mentén Galliába. Lyon továbbította azután a Földközi-tenger kultúráját részben a Rajna és a Loire igénybevételével Gallia belsejébe, részben a Saône és a Doubs völgyén át a Mosel és a Rajna vidékére. Lyon kezében futott össze az ibériai Andaluzia (Provincia Baetica) és a keleti ibér vagy hispán tengerpart (Provincia Tarraconensis) bor-, olajkereskedelme is, amiről egy diffusor olearius ex Baetica, tehát egy nagy exportőr jelenléte Lyonban tanúbizonyságot nyujt. A vízi úton kívül Gallia és a Rajna-környék az Alpokon keresztül is kapcsolatokat tartott fenn Itáliával: a szállító-testület központja Lyonban és Milanóban székelt.

A Rajna melléki határterület a Rhône közvetítésével illeszkedett be a római birodalom kultúráramába. Gazdasági fellendülése, szellemi ábrázatának kiformálódása a teljes alávetettség évei után a batavok lázongásának leverését követő időre (71 Kr. u.) esik. A római uralom megszilárdulásával beköszöntött közel kétszáz éves béke jóllétet teremtett Germania Romana és Belgica kelta-germán lakói számára és a gazdasági élet súlypontját a Rhône vidékéről, Narbonensisből Mainz, Köln, Metz, Trier városaiba helyezte. Művész és iparos alkalmazkodva az új kereseti lehetőségekhez, a Rajna mellé költözik. A délgalliai provinciális kőfaragóművészet a Kr. u. első század közepe óta már a Rajna mentén dolgozik és könnyűszerrel szorítja ki a római katonasággal beköltözött polgári vagy katonai mesteremberek munkáit. Ugyanezt az utat futotta be a terra sigillata ipar is, mely fokozatosan húzódott fel a Rhône mellől először St. Remy környékére, majd innen a Rajna völgyébe, ahol Rheinzabernben és Trierben nagy üzemeket létesített. Kölnben már az első Kr. u. században nagyarányú iparművészet, üveggyártás, terrakotta-műhely vert gyökeret. Ugyanebben az időben veszik fel az Aachen-Lüttich vidéki bronzkészítmények az itáliai agyagiparral a versenyt. És ahogyan római mintára az ősrégi helyi kerámia új elemekkel gazdagodott és exportképes iparrá terebélyesedett, úgyanúgy vett nagy lendületet a kelta, majd germán lakosság által régóta űzött textilipar a római technika finomító hatása alatt. A kelmegyártás főfészkének Gallia északi tengerparti vidékét, le egészen a Mosel völgyéig, kell tekintetnünk.


IV. AZ ANTIK KAPITALIZMUS DECENTRALIZÁCIÓJA

Eleinte a Rajna-menti határvidék a római hadsereg és kormányzat magasabb kultúrkövetelményeinek még nem tudott megfelelni: a téglavetéstől kezdve a kőfaragásig a mesteremberek a bevándorlók, a katonaság soraiból rekrutálódtak. Kormányzati gazdálkodás és itáliai import a Rajna-vidéket Róma többi kolóniája közé sorolta. Az első és a második Kr. utáni században a Rajna leveti gyarmati jellegét, sőt a III. és IV. században elég erős már ahhoz, hogy hatalmas export-területet szerezzen magának. Az első lépés az aktív kereskedelmi politika felé az Óceán meghódítására irányul. A brit szigetcsoport már a bronzkorban bekapcsolódott az ibér félsziget és ezen az úton a Földközi-tenger kultúrájába. Most a kezdetleges óceán-hajózás nagyobb méreteket ölt a délibériai (Cordoba, Sevilla, Astigis) bor- és olajtermelés értékesítése folytán. A hajók a nyugati gall partok mentén sorra felkeresik a nagy folyók medrét, így a Rajnát is, ellátogatnak Britanniába, mint ahogy a rajnai kereskedők is elviszik áruikat Gallia északi partvidékére és Britanniába. Nem tulajdoníthatjuk a véletlennek, hogy Bordeaux-ban egy germán trever-rel találkozunk a Rajna mellől mint – britanniai kereskedővel.

Ebben a kereskedelmi hálózatban a Rajna játssza a vezetőszerepet. A szabad Germániát a római kereskedelem körzetébe úgyszintén a Rajna-völgy állította be Kölnnel az élen. Az export-terület kiterjesztése a római uralom alá nem jutott germánok országaira, nem a szárazföldön keresztül, a limes mentén következett be, hanem a Domburgnál kiinduló hajóforgalom révén. Eltekintve a germán és római részről egyaránt élénken folytatott határkereskedelemtől, a limestől mélyebbre fekvő belső germán terület – bármennyire is különösen hangzik – kerülő úton, a tenger közvetítésével jutott római kultúrhatás alá. A moseli borral, lüttichkörnyéki bronzgyártmányokkal, kölni üveggel és pipereárukkal megrakott hajókat, úgy látszik, már Kölnben beraktározták. Vechten elhagyásával a szállítmányok a part közelében haladtak, Ribe-nél (Dánia) a Königsau folyó mentén Jütland félszigeten keresztül átjutottak Fünenbe, majd a nagy, tengerbe ömlő folyók igénybevételével mélyen benyomultak Germánia szívébe. Jütland, a dán szigetek, nemkülönben Gotland is bekapcsolódtak a Rajnáról kiinduló kereskedelmi forgalomba. A kereskedelem a germán vizeken már az első Kr. u. század végén mutatkozik, igazi virágzását azonban a következő századokban (III–V.) érte el. A Rajna-vidéki kelta-germán lakosság a maga erejéből, de aztán a maga hasznára, arra vállalkozott, hogy Északot belevonja a Földközi-tenger déli, antik kultúrájába. Így lett a romanizált barbár a határ mentén a Rajnánál a római érdek és a római-hellén kultúra legfőbb képviselője.

Ez a kereskedelem nem a kezdetleges cserekereskedelem formájában pergett le, észrevétlen szivárogva néptől-néphez. Ez a kereskedelem pénzzel fizetett, római ezüstpénzben, de maguk a germánok is vertek pénzeket részben kelta, részben római minta után. Bizonyára ezek is forogtak. Ennek a kereskedelemnek megvoltak a maga nagy vállalkozói és kis közvetítői, kapitalistái és szabad munkaerői. Nem egy iparágban egészen gyárszerű jelenségekkel találkozunk. Az oikosgazdálkodás (a rabszolga-üzem) helyett mindenfelé a munka szabad formája uralkodik. Az iparosokat egy-egy tőkével rendelkező iparoskereskedő, vagy szállító szervezte meg a háziipari munka keretében. Innen érthető, hogy a gazdasági élet déli értelemben veendő városi jelleget árul el. A város több mint fogyasztók puszta halmaza. Lakóinak csak egyik fele, nem egésze tartozik a hivatalnokok és a járadékon élősködő földesurak közé. Ugyanígy nem áll a gazdálkodás valamiféle zárt, önmagát tápláló és kielégítő földesúri gazdálkodásból. Az élet a Rajna völgyében itáliai mértéket vett fel. A szabad germán népek városias, iparral és kereskedelemmel bőven rendelkező kultúrvidéken keresztül léptek érintkezésbe a római birodalommal.

A Rajna-mellék rómaias elpolgárosodása alapjában véve kultúrbehatás, nem pedig sűrűbben mért vérkeveredés útján állt elő. Ahogyan a meglévő helyi erőkből bontakozott ki római ösztönzésre Germania Romana provinciális ízű kultúrája, akként ennek a kultúrának hordozója is legnagyobb részben a félig kelta, félig germán lakosság volt. A villaépítő, vagyonos polgári réteg a Rajna-menti törzsek fiaiból került ki. Nem csoda, hogy a kereskedők, exportőrök, nagyszállítók között Lyonban, Bordeaux-ban, Milanóban, sőt Dáciában igen sok trever vagy más Rajna-vidéki nép fordul elő, akik az északgalliai kelme vagy bor értékesítése miatt utaztak ily messzire. Emellett nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy az úgynevezett „római” elem, különösen az első időkben, csak kis hányadában itáliai eredetű. A rajnai sereget már a Kr. u. első században orientális csapattestek tarkítják. A seregen kívül, rendszerint annak kíséretében, szép számmal tartózkodnak Gallia és Germania Romana földjén szír és más keleti kereskedők, művészek, mesteremberek, stb. A császárságkorabeli római műveltség különben is át és át volt itatva orientális elemekkel. A III. Kr. u. században a keleti misztériumok a hellenisztikus-római világot egészen hatalmukba kerítették. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a Rajna-vidéken. Elterjedtség dolgában az első helyen áll az iráni-perzsa Mithra-kultusz, a frígiai nagyasszony imádása, az egyiptomi Isis és Serapis tisztelete, mégpedig nemcsak a határmenti helyőrségekben, hanem mélyen benn az ország kevésbbé romanizált vidékein is. Keletről a Rajna-mellékére szakadt katonák, kereskedők, rabszolgák, bizonyára alapos missziós tevékenységet fejtettek ki, de ezeknek a misztériumoknak elterjedését sokkal mélyebben fekvő okok váltották ki. A II. és a III. század hellenisztikus-római műveltsége a Rajna mentén, úgylátszik, nemcsak egyes kiváltságosoknak volt a tulajdona, hanem iskolák révén, főképpen görög pedagógusok tanítására eljutott a kelta-germán nép széles rétegeihez is.

A keleti misztériumok hatása alatt a nép a Rajnánál megérett egy szebb túlvilági élet, a feltámadás, az üdvözülés hitére. Ilyen előzmények után nem okozott nagyobb nehézséget a kereszténység átvétele. Még a római korban képződtek hitközségek, különösen egy-egy mártir sírjánál, Trier, Köln, Mainz, Worms, Bonn városokban, de minden valószínűség szerint Xantenben, Birtenben és Neussben is. Az egyházi beosztás a római igazgatási körzetek után igazodott; a misszió székhelye Köln és Trier volt. Ez a beosztás megmaradt akkor is, amidőn a szabad germánok a népvándorlás idején elözönlötték az országot.

Ezen az úton, a Rajna közvetítésével, sugárzódott szét a hellenisztikus-római műveltség a jobbparti Rajna-vidékre, a szabad Germániára. És ilyen elemekből szövődött össze mindaz a hatás, amely a germánokat a népvándorlás megindulása előtt érte. Ez a romanizmus nem tiszta itáliai forrásból táplálkozott; provinciális, félig-meddig maga is barbár, kelta-germán volt. A római szellemhez diadalútján más kultúrelemek is társultak: orientalizmus, iranizmus, kereszténység stb. Ugyanezt a képet kapjuk a germánság másik nagy iskolájában a Pontusnál. A pontusi antik-kultúra a nomád-iranizmus, a kereszténység, kisázsiai orientalizmus társaságában jelent meg a gótok szemei előtt. A Pontusnál a hatások sokkal közvetlenebben érték a szabad germánságot, mint a Rajna határvonalán, hiszen ott a germánok mint hódítók lépték át az antik kultúra küszöbét. És a városok, amelyeket kezükben tartottak, a földek, amelyeknek terményeit ők hordatták be, régi, nagyon régi görög hagyományokat őriztek. A Rajnánál ilyen mély egybeolvadásról csak a Germania Romana területén lehetett szó, a szabad Germániában pusztán az jutott el a Földközi-tenger kultúrájából, ami a limesen legfőkép a kereskedelem közvetítésével átszivárgott.