MÁSODIK FEJEZET: A GERMÁNSÁG HEROIKUS KORA

A keleti gótok (osztrogótok) birodalomalapítása a Fekete-tenger északi partvidékén új korszakot nyitott a germán kultúra történetében. Mindeddig a germánság az antik kultúrának pusztán külső hatáskörzetében élt, a mediterrán kultúra törzsterületét még nem érte el. A gótok pontusi hódításaival ez a távolság megszűnt. A gótok ősi hellén törzsterületet vesznek birtokukba. Az a föld, amelyen hatalmas birodalmat alapítanak, a mediterrán kultúrához szervesen hozzátartozott. Már előbb is érkeztek egyes germán rajok a Pontushoz. A bastarnok és skirek története ezt bizonyítja. De ezek a népek nem tudtak birodalmat alapítani s az új környezetben lassan felőrlődtek. Vándorlásukhoz mélyebb kultúrváltozások nem fűződnek. A keleti gótok ezzel szemben politikai hegemóniára tesznek szert, hatalmuk alatt egyesítik Pontus javarészt iráni (szarmata) népeit s az ott talált iráni nomád és iranizált görög kultúrát, több század hagyatékát, magukkal hozott germán kultúrájukba olvasztják. Körülbelül Kr. u. 250 körül már egy új germán kultúra áll előttünk, mint az antik és germán világ első nagyarányú szintézise. Az iráni-hellén szinkretizmus kultúrkörében alakult ki, úgyhogy az ázsiai lovas-nomád kultúrának époly része volt életrekeltésében, mint a görög parti városok ión mesterembereinek. Jelentőségét a germán világban legjobban nagy hatásán mérhetjük le. Egészen a VI. század közepéig a Rajnától Skandináviáig ez a pontusi gót stílus és életforma uralkodik a germán kultúrában. Még mielőtt tehát a germánok elözönlötték volna Róma földjét, már Róma iskolájában jártak. Inváziókorabeli kultúrájuk antik kultúrföldön bontakozott ki.

A szarmaták feltűnésével a görög délorosz gyarmatvidéken megerősödik az iráni elem, ami egy új művészeti stílusban jelentkezett. Pantikapaionban egyszer csak a régi görög szépségideál forma- és térimádatával ellentétben a polychromia kerül diadalra. Oxus, Susa, Taxila kultúrvidékének művészete a hellenizmus idején azt igazolja, hogy ennek a polychrom irányzatnak bölcsője Iránban ringott. A színhatások keresése különösen az émailmunkák alkalmazásánál jut kifejezésre (rekeszzománc), melyek Iránban közkedveltségnek örvendtek, melyeket azonban görög ember sohasem látott szívesen. A zománcon kívül a régi állatornamentikát sokszínű értékes kövek elhelyezésével tarkítják. Granuláció és filigrán munka emeli az aranyból készült holmik nehéz, keleties pompáját. A Pantikapaionban virágzó ötvösművészet, melyben ezeknek a barbároknak a délorosz steppén minden fénytszerető szépségvágya megszólalt, a gót hódítók kezében továbbfejlődött és a századokon át uralkodó ú. n. népvándorlás-művészetnek vált alapjává. Jellemző sajátsága az ú. n. gót stílusnak, hogy a polychromiát még színes üvegek berekeszelésével tetézi. A nomád állatornamentika pedig a germán szellemnek megfelelően elvont, geometriai alakzatokká sematizálódott. Így alakult ki a pontusi nomád iránizmus és görög hagyomány hatása alatt a szabad germánság művészete, amely elsősorban nem a plasztikának hódolt, nem a monumentális építészetben jelentkezett, hanem a fémművességben. A szarmaták és a Pontus ötvösmestereinek befolyása nélkül a „barbár stílust” megmagyarázni nem tudjuk. A provinciális római művészet a stílus létrehozásában már csak másodszerepet játszott. A gótok útján terjedt el aztán ez a művészet a többi germán népekhez.

A sok új között, ami a Pontusnál a gótokon keresztül felszívódott a germán kultúrába, nem hiányzott a keleti vallások tanítása sem. Ahogyan a germán művészet Irán és Hellas kultúráramlataiban nőtt azzá, amivé vált, ugyanúgy a germán világkép és mitológia is a maga teljességében és gazdagságában a Földközi-tenger kultúrkörének érintésére bontakozott ki. Ebben a germán világot formáló folyamatban a perzsa vallásnak, a Mithra-kultusznak és az ugyancsak perzsa vallási képzetekből kihajtott manichäizmusnak jutott a döntő szerep. Balder isten-alakja és mitosza abból az iráni-hellenisztikus hitből formálódott ki, amely a világ történetét nem szakadatlan folyamatosságban képzeli el, hanem időnként bekövetkező világpusztulás és világmegujhodás alakjában. Balder képében nem nehéz felismernünk Attis, Adonis, Osiris, Dionysos stb. halálban újra feltámadó istenségének vonásait. A Wodan- és az Asen-hit minden bizonnyal szintén nem pusztán a germán szellem alkotása, hanem keresztény és iráni magokból csirázott ki. Az egyiptomi Seth mint Loki lép fel, a keleti-hellenisztikus asztrálvallásnak az égről, a mennybemenő lélekről, a planétákról, a számok titkos értelméről táplált felfogása, mind-mind belekerülnek a germán mitoszok anyagába.

A délről észak felé haladó kultúráramlat a germánokat már az első találkozások idején hatalmába kerítette. Kétségkívül, a germánság beilleszkedése a Földközi-tenger kultúrkörébe nem az új germán államalakulások korában kezdődött meg, hanem még a nagy germán invázió előestéjén, az időszámításunk kezdetét megelőző és követő első századokban. Nem is egy kapun özönlött be Hellas, Róma és Kelet minden gazdagsága. Elsősorban a pontusi gót birodalom, aztán a Rajna-vidék kelta-germán romanizált lakossága továbbította az új műveltséget távolabb lakó, északon maradt, testvérnépei körébe. A közvetítés könnyen vert hidat, miután a Visztula deltavidékén hagyott gótok a 375-ben bekövetkezett hún előretörés után sem vesztették el kapcsolataikat a délvidéki kultúrákkal.

A gót birodalom kultúrmisszióját mi sem szemléltetheti jobban, mint a keresztény térítő munka megindulása a szabad germánok körében. Bizonyosra vehető, hogy a kereszténység a germánok területén nagyobbmérvű meghallgatásra először a gótok déloroszországi birodalmában talált. A nicaeai zsinaton, 325-ben résztvesz egy Theophilos nevű püspök, mint a „gótok egyházfeje”. A gót keresztény hitközségek a Krím félszigeten az ortodox irányt követték és később sem pártoltak át az arianizmusra, amiről a közöttük és az ortodox Johannes Chrysostomos konstantinápolyi pátriárka között fennálló kapcsolatok tesznek beszédes tanúságot. Az aldunai gótok megtérítését viszont az ariánus Wulfila (Ulfilas) tűzte ki életcéljául, akinek nagyszüleit a gótok hurcolták Kappadóciából fogságba, de aki már gót apától származott (311). Hét éven át működött mint missziós püspök Dácia földjén s főképpen eredményes munkásságának tudható be, hogy a gótok nagyrésze az ariánus hitet vallotta. Lefordítja népe nyelvére, gótra a Bibliát, méltóságosan hömpölygő hellenisztikus dikcióban, aminek pompáját idegenből kölcsönzött szavakkal emelte az ékkövek komor ragyogására. A liturgikus nyelv birtokában a gót kereszténység nemzeti formába öltözött s mert az arianizmustól az ortodox irány győzelme (381) után sem álltak el, az arianizmus sajátosan germán, nemzeti színt nyert. A gótok révén ez a „gót kereszténység” utat talált a népvándorlás mozgalmas éveiben a nyugati germánokhoz is, úgyhogy Klodvigig a germán és a római kereszténység között szakadék tátongott.

A germán könyvírás apjának Wulfilát kell tekintenünk, bár fordítása nem az egyedüli emlék ebből a korai germán időből. Művének hellenisztikus hatásban fogant nyelve a germán költészet formai alakulására éppoly elhatározó befolyást gyakorolt mint Lutheré az újkor fordulóján. Az irodalmi nyelven kívül Wulfila alkotta meg az irodalmi írást is a hellenisztikus díszírás betűiből, a görög unciáléból a germán rovásírás tekintetbevételével. A germán népvándorlási kultúra fejlettségére jellemző, hogy a könyvírást már egy nemzeti írás előzte meg, az úgynevezett Runenschrift. A germán rovásírás létrejöttét szintén antik-germán kapcsolatoknak köszönhette, ám természetszerűleg Wulfila könyvírásában a hellenizáció már mélyebbre ért el. A 24 jelből álló Futhark, így hívják a rovásírás ABC-jét, minden valószínűség szerint a latin alphabeta betűiből alakult ki, hogy hol, melyik határterületen, a Rajna mentén-e, avagy a gótok aldunai és pontusi birodalmában, azt teljes bizonyossággal nem tudjuk megállapítani. A nagy kereskedelmi utak és összeköttetések révén az új írás hihetetlen gyorsasággal terjedt el a germán országokban, Délen éppúgy, mint Északon.

Az írás feltalálójának a germánok Wodant (Odin), az élet és halál urát, a sors istenét, tekintették, aki az írásjegyek mágikus ereje által irányítja a halandók sorsát. A rovásírást ép ezért nem alkalmazták nagyobblélekzetű szövegek megörökítésére, hanem rövid, pár szavas feljegyzésekre, kifejezetten mágikus, varázsló célzattal. Az a hit töltötte el a germánokat, hogy a sír fölé elhelyezett kőlap írásjegyei visszariasztják a halott nyugalmának megzavarásától a démonokat és a rablókat. Ugyanígy a nyakék a rákarcolt betűkkel az amulett szerepét játszotta. A mondában fellépő parasztfiú, hogy a lány szerelmét megnyerje, halkopoltyúra betűket vésett, de jegyeivel csak betegséget küldött a lányra, mivel tévedésből bajtokozó runákat írt le. A költészet is ebben az időben, de még jó soká, a ritmusba szedett szavak varázslatával hat. Erre emlékezve, Izlandban számüzetéssel fenyegették meg azt, aki valakire szerelmes verset szerzett.

Még élnek az erdőkben és a lápok rejtekében démonok, imbolygó, személytelen, csúnya és gonosz, állatformájú szörnyek, szellemek, akiknek cselvetésétől félni kell. Alapjában véve azonban a germán társadalom már megszabadult a démonok világának fojtó levegőjétől. Isteneik vannak. Ezek az istenek a világ kormányát az emberi társadalom ügyrendje szerint intézik; kinek-kinek megvan a maga feladatköre, egyéni küldetése. Nem trónolnak a világ fölött görög Olymposként a tökéletesség elérhetetlen magasságában, távol a földi lét minden gondjától, ügyes-bajos dolgaitól. Germánia istenei az ember köznapi életét élik, sorsot kérnek az ember sorsából, vele esznek, vele isznak. Templomokat építenek, áldozatot mutatnak be, saját maguknak papjuk, mintha a nép tagjai közül kiváló nemesemberek, hivatalt viselő dignitáriusok volnának, s nem istenek, akikre az ember félve tekint.

És mert az emberek a módos parasztok életkörülményeibe születtek be, az a földi élet, amelyben az istenek részesednek mennyei birodalmukban, a nagy parasztmajorságok élete. Városfalak és templomok helyett mitikus tájkép terül elénk egymástól messzeeső falvakkal, majorságokkal, ahol Ziu (azaz Mars), az Ég öreg ura, később a harc istene, Wodan (Mercurius), az élet és halál kormányosa, majd istenek istene, Donar (Hercules, Jupiter), a zivatar és a termékenység istene, Freia, a házasság istennője vezetik a gazdaságot, intézkednek a széna behordása felől, adnak találkát egymásnak az erdőben, mialatt a réten aranyszarvú tehenek, éjfekete bikák legelésznek. Ide, ebbe a kozmikus isteni parasztprovinciába az út az emberek országából sziklás, nehezen járható vidéken át vezet. A sziklák közt óriások tanyáznak és köveket dobálnak a magasból az arramenőkre. De aki elkerüli haragjukat, az még az istenek elé nem kerülhet! Heimdall őrködik a bejárónál, s ő a legkisebb neszre is felfigyel: a tisztáson a csírák pattogását hallja és a gömbölyű hátú birkák gyapjának a növekedését.

Ha az isteni társadalom gazdálkodása és szociológiája ennyire nemvárosiasan fest, nem mutathat más képet szabad Germánia embertársadalma sem. Életkörülményeiket az állattenyésztés és a földmívelés határozta meg. Főtáplálékaikat az állatoktól nyerték; tej, sajt, hús stb. került az asztalukra. A vagyont is a nyáj nagysága után mérték, az értéket, például a bírság, a vérdíj nagyságát állatokban számították. Az állattenyésztést tekintették a germánok a békés élet igazi foglalkozásának. Ez kitűnik abból, hogy az állattenyésztést a vadászattal egyetemben a férfi látta el, míg a földek megművelése az asszonynépre és az aggokra hárult. Nomádoknak mégsem mondhatjuk a germánokat. Tacitus Germániáról szóló hatalmas művében egyhelyütt a germánokat szembeállítja a szarmatákkal, ezzel az ázsiai nomád néppel, akik lovon és szekéren töltik életük javarészét, míg a germánok házakat építenek. A gazdálkodás sem az állat, hanem a bevetett föld után igazodott. És míg a germánok gazdálkodás közben a lakóhely, mint szilárd pont körül évről-évre vándorolnak a határban, addig a nomádok az állatok legeltetése miatt helyüket évszakonként változtatják a téli és nyári szállás között.

A vándorlást a határban a szántás alá fogható mezőség bősége, más szóval az extenzív (külterjes) gazdálkodás tette lehetővé. A határ legnagyobb része szabad térség, legelő maradt; még a rét uralkodott a szántóföldön. Erről a gazdálkodásról a germánok a népvándorlást követő időben, a középkor elején, tértek át a háromnyomásos művelési rendszerre. A szántóföld évi vándorlása a határban arra utasította a germánokat, hogy a település minden egyede előre megállapított terv szerint, közösségi formában gazdálkodjék. E célból a település elöljárói, magistratusnak nevezhető hivatalos közegei, számba vették a gazdálkodó elemeket és mindegyiknek kiutalták a maga porcióját, sorsát. Ha a település tagjai egyenlő gazdasági erőt képviseltek volna, az egyes porciók sem különböztek volna egymástól. Ám a germán társadalom nem állt egyenlő vagyonú közszabadokból, az egyes társadalmi elemek tekintélyben, vagyonban, szolgák számában nagyon is eltértek egymástól. Éppen ezért az osztás „secundum dignationem”, a társadalmi állás alapján ment végbe, s az kapott nagyobb területet, akinek több szolgaerő állt a rendelkezésére. Ilyen körülmények között a művelésbe vett földet senki sem tekinthette a magáénak, de alapjában véve a legnyomorultabbnak is megvolt a maga tulajdona az igény alakjában.

Ameddig a körülmények megengedték a gazdálkodásnak fent vázolt extenzív formáját, mindaddig hiányzott a germánoknál a mai értelemben vett magán-földtulajdon. A változás akkor következett be, amidőn a határ szűknek bizonyult a népesség megnövekedése folytán. A földbőség ideje megszűnvén, rá kellett térni a föld belterjesebb kiaknázására, a legelő és a szántó éles különválasztására, ami nagyobbmérvű trágyázást tett szükségessé. Mindezzel megszűnt a közös gazdálkodás, s előállt a határpóznákkal kijelölt földtulajdon. Az önálló gazdálkodást jelképező udvarházhoz odatársul a gazdasági egységnek megfelelő szántóföld-egység (a sors) s így megszületik a „Hufe”. A legelő és az erdő azonban továbbra is közös használatban felosztatlanul maradt s a belőle kijáró rész pusztán igény alakjában számított a Hufe tartozékának (pertinentia). Általában a közös gazdálkodás helyére lassanként mind erősebb mértékben a magángazdálkodás nyomult, a gazdasági egységek különvalósága a további fejlődés folyamán egyre határozottabb körvonalakban bontakozott ki. Fokozatos individualizáció köszöntött be, ami legszemléltetőbben az igényrész végleges kiosztásában jutott érvényre.

Midőn a rómaiak a germánokat megismerték, ez a félig állattenyésztő, félig földmívelő életforma már nagy multra tekinthetett vissza. Az indogermán korban, a tulajdonképpeni germán nép kiválása előtti időben is, űztek már földmívelést Közép- és Észak-Európában. A germánok tehát a földmívelést nem a rómaiaktól tanulták. Története Germánia földjén két-háromezeréves. Sőt bízvást állíthatjuk, hogy a rómaiak a zab és a rozs termesztését a germánoktól vették át. A főzelékféléket (bab, borsó, répa, tök) a germánok a gabonaneműek mintájára a földeken ültették; ugyanis a kertgazdálkodást gyümölcskultúrával egyetemben csak római hatásra honosították meg. A különféle konyhanövények és fűszerek nevei épúgy latin eredetre vallanak.

A germán társadalom legnagyobb része ökröktől vont kerekes ekével egyszerű paraszt módjára maga szántott, boronált és aratott rövid sarlóval. A munkában kisebb-nagyobb számú szolgahad segédkezett. A módosabbak a cseléd-szolgákon kívül több szolgacsalád fölött is rendelkeztek, akik részint hadi zsákmányból, részint a meghódított nép soraiból, vagy éppen a szolgák (servi) közé süllyedt vagy taszított germánokból származtak. A rómaiak legnagyobb csodálatára a servus úgy élt a maga házában, úgy gazdálkodott a maga hasznára, mint a római colonus: terményben és állatban, nemkülönben némi robot-szolgálattal adózott urának. A colonus-gazdaságok a parasztgazdaságnak, amelytől függtek, a nagy parasztüzem jellegét adták. Nem mindenki házához tartozott colonus-telep, de akiket egy jól sikerült portyázás zsákmánya rabszolgákhoz segített, azok a szolgáltatások „járadékából” nemesember módra, urasan megélhettek.

A főemberek (principes), akikben egyes hatalmas nemzetségek vezéreit kell keresnünk, maguk köré kisebb-nagyobb, olykor kétszáz főre rúgó sereget gyüjtöttek, az ú. n. comitatust-t (Gefolgschaft), még pedig nemcsak a nemes, tettre vágyó fiatalság köréből, hanem a társadalom kisebbrangú, szegényebb elemeiből is. A Gefolgschaft a későbbi fejlődés során döntő jelentőségű tényezőnek bizonyult a királyság intézményének megszervezésénél. Ebben a korai időben szerepe nagyobbrészt még társadalmi jellegű. A szegény, alsóbb sorból származó társadalomelemek számára a társadalmi felemelkedés és a gazdagodás útja a Gefolgschafton vitt keresztül. A nemesúr gondoskodott kísérőinek, comeseinek ellátásáról és ruházatáról, az ő házában éltek, az ő asztalánál ittak és ettek. Napjaikat tehát maradéktalanul harcnak szentelhették, amivel uruk fényét és méltóságát emelték. A főemberek között nemes versengés folyt azért, hogy melyiküknek kíséretében tartózkodnak a legderekabb, a legbátrabb harcosok. A kíséret nagysága s a kísérők jó katona-mivolta után ítélték meg a főemberek hatalmát.

Ha a békés élet ideje már túlhosszúnak tűnt fel, a nemesség és ifjúság tömegesen hagyta el a hazai rögöt és szerződött idegenbe valamelyik nagynevű, zsákmányt és dicsőséget hozó kíséret tagjai közé. Háborús időkben a kíséret számban erősen megerősödött, a béke beköszöntével nagyrészük szétszéledt: a hűség alatt egymásnak fogadott sorsközösséget úgy a senior, az úr, mint a comes, a kísérő felmondhatta. Így dagadt és apadt a kíséret időről-időre. Megtörtént azonban, hogy egyes nagynevű hadvezetők a közösség engedélyével vagy döntésére nagyszabású hadjáratokat szerveztek meg kifejezetten portyázási szándékkal. A római birodalomba be-becsapó barbár seregek dux, vagy duxok vezetése alatt legtöbbször nem hódítani akartak, nem földet kívántak állandó letelepedés céljából, hanem a harci dicsőség keresése, a rablás és fosztogatás vágya indította őket útra. Természetesen olykor a puszta kaland igazi honfoglalásba csapott át. Máskor – s ez is sűrűn fordult elő a népvándorlás folyamán – maga a nép kel fel választott vezérek irányítása alatt elköltözési szándékkal.

A germánság igazi hőse és eszménye a személyi kiválóságokkal ékeskedő vezér, a dux. A magasabbrendű állami szervezkedés és politikai közösség azonban más indítékokból jött létre. A dux még nem rex, nem király. Sőt általában a vezérválasztás gyakorlata a királyság mellett, annak kebelében mint kisegítő intézmény lép fel. A vezért ex virtute, katonaerénye miatt kiáltja ki a közösség egyeteme. Ezzel szemben a királynak mindenekelőtt nemesi vérből, ex nobilitate kellett származnia. A nemesség, nobilitas, a régi germán felfogás szerint az egyén személyi képességein túl a nemzetség (generatio) ősidők óta velejáró értékén, megbecsülésén alapul. Az ősök és elődök gazdagsága, kiválósága a vér misztikus erejének útján nem vész el, hanem raktározódik a nemzetségben. Kétségtelen, hogy a nemzetségtagok anyagi helyzete, tekintélye az adott körülmények között lényegesen befolyásolta a nemzetség ősi erényének megítélését, romlását vagy növekedését. A sokféle rangú és fokozatú nobilitasok között első helyen állott a királyi nemzetség. A királyt ex regia stirpe választotta a nép, a trónutódlásban ugyanis még nem követtek meghatározott rendet (pl. az elsőszülött joga). A nemzetség tagjai közül ez is, az is király lehetett. Ez mutatja, hogy a királyságra jogosító erény (idoneitas) még az egész nemzetség kincse (Geblütsrecht).

A királyi nemzetség erénye és felsőbbrendűsége a többi nobilisekkel szemben misztikus hatalmon nyugodott, amelyet a nemzetségalapító ős, hérosz szerzett meg csodálatos körülmények közepette. A király uralkodó és pap egyszemélyben. Papok társaságában a király mutatja be a nagy áldozatot a nép számára a szent berekben, vagy a templomban. S ez a főpapi szerepkör akkor sem csorbult meg, ha történetesen a papság élén egy főpap (sacerdos civitatis) állott. A nép és állam ebben az időben a nemzetségek, törzsek többé-kevésbbé laza halmazából alakult ki. Néprészek, hordák váltak el, szakadtak le a nép testéről és csatlakoztak más néphez, vagy különültek el önálló államegésszé. Ebbe a mozgékony, gyorsan bomladozó politikai és népi egyesülésbe szilárdabb formát, összetartó erőt a közös kultusz vitt, amely a királyság intézményéhez kapcsolódott. Az állami élet központja még nem a királyi trón, hanem az oltár, a templom. A sugambri népek Tanfana istennő imádására gyűltek össze, a frizek Baduhennának emeltek oltárt, a vandálok pedig egy isteni testvérpárnak, Alkisnak áldoztak népi összejöveteleiken. A törzsszövetség vezető törzse őrizte a legfőbb szentségeket. A papok csak a nyilvános kultuszban foglalatoskodtak, a magánélet vallásos vonatkozásaiban, így elsősorban az ősök tiszteletében a papi teendőket maga a családfő látta el.

A germán királyság a Kr. előtti és utáni századokban nélkülözte még azt a zárt, mindenre kiterjeszkedő szervezetet, amely később a közéletnek olyannyira „királyi” színezetet adott. A királynak a politikai hatalmat meg kellett osztania népének vezető rétegeivel, a törzsek vezéreivel és a nemzetségek befolyásos fejeivel. A nemesség nemcsak avval tűnt ki, hogy díszesebben öltözködött és valósággal háremet tartott, hanem nagyobb politikai befolyásával is. A király ezeknek az előkelőbbeknek tanácsával és közreműködésével intézte el mindazokat a kisebb jelentőségű ügyeket, amelyek nem kerültek a nép közössége elé döntés végett. De a concilium civitatis, a nép teljesjogú fegyvertforgató szabadjainak gyülekezete a fontos ügyek (háború és béke, súlyos bűncselekmények stb.) tárgyalásában nem vett részt, ez a vezető nemesség előjoga volt s a határozathozatalnál is pusztán szenvedőlegesen működött közre, amennyiben a király avagy valamelyik főember által ismertetett határozatokra igennel vagy nemmel felelt. Ilyen körülmények között a nép politikai irányítása teljesen a nemes főemberek kezében nyugodott. Ezt fejezi ki Segestnek, a cheruskok fejének mondása, amelyet Tacitus jegyzett fel: a nép a főemberek nélkül nem mer megmoccanni. Éppen ezért még ott is, ahol a királyság intézménye fejlettebb formában honosodott meg, nem a király, nem is a nép, hanem több principes, törzsfők, hordavezérek uralmával találkozunk.

Az arisztokratikus rétegeződés az állam népi formáját nagyrészben még érintetlenül hagyta. Az állami élet vezetői tulajdonképpen – a nép képviselői. A királyt a királyi nemzetségből, a nép többi elöljáróit a nemesek köréből a concilium választotta. Az állam több politikailag önálló hordából, népből tevődött össze, amely viszont a hadbeosztás után ezredre, századra szakadt. A század (Hundertschaft) egy egységes településterület (pagus) hadosztagának felelt meg, száz kiválasztott harcost egyesített, akik éppen ezért kiváltságos helyzetet élveztek a társadalomban. Bár minden teljesjogú szabad germán hadköteles volt, a tulajdonképpeni seregbe, mely lovasokból és gyalogosokból állott, a népnek csak töredéke tartozott. A századokból kialakult elit had – a centeni – a népcsoport (pagus) elöljáróinak igazságszolgáltatási tevékenységét mint tanács támogatta, a közszabadok conciliumával szemben pedig a senatus szerepét töltötte be. Az ősgermán államszervezet e három elemre bontható: principes, senatus, concilium. A népi államszervekkel szemben a királyok és a főemberek magánseregükre, kíséretükre támaszkodtak. Hogy mennyiben tudták a közösséget érdekeik szolgálatába állítani, az elsősorban személyes képességeiktől függött. A római írók kifejezetten említik, hogy a germán uralkodók hatalma nem korlátlan. Tacitus a frizek királyairól szólva, hozzáteszi: már amennyiben a germánoknál uralkodnak (in quantum Germani regnantur).

Caesar és Tacitus korában a germánoknál politikai feldaraboltság, széttördeltség uralkodott – a hatalom több gau-fejedelem között oszlott meg – a második század végén azonban nagyobb törzsszövetségek keletkeztek. Így lépnek fel a népvándorlás, az invázió nagy népei: az alamannok a felső Rajnánál, a frankok az alsó Rajna-övben, a szászok a Weser környékén, a frizek a szászok nyugati szomszédságában és így tovább. Ez az összefogás kétségkívül azokkal a nagy feladatokkal hozható összefüggésbe, melyekkel a germánoknak, mint a római birodalom szomszédjainak századról századra megbirkózniok kellett. A nagyhatalommal szemben csak egyesült erő, nagyobb politikai egységek szervezése segíthetett. A büntető hatósággal felruházott duxoknak, vezéreknek módjukban állott, hogy hatalmukat más, szomszédos népekre, vagy néprészekre is kiterjesszék. Egy-egy nagyhírű, szerencséskezű fejedelemhez így egész népcsoportok csatlakoztak. Ily nagy királyságokat alapítottak a régebbi időben Ariovist és Marbod, ez utóbbi nem csupán a markomannokat egyesítette, hanem hatalmának körzetébe vonta a langobardokat, a semnonokat, hermundurukat is. Ilyen volt a cherusk nép egyik királya, Arminius, akinek szemére vetették, hogy római mintára egyeduralomra törekszik a többi fejedelem és törzsfő rovására.

A politikai hatalom összpontosulása egy-egy nagy fejedelem, vezérszemélyiség kezében s ezzel a több népet magábafoglaló s széles területekre kiterjedő államszövetkezések létesülése még a nagy inváziót megelőző időre, a III. és IV. századra esik. A nagy invázió idején a germánság már mint nagy politikai egységek megteremtésére képes nép jelenik meg a történet színpadán. Vezetőinek legnagyobb része csak születése révén volt barbár, mint pl. Marbod, de tudásukat Róma politikai iskolájában szerezték meg s ott csiszolták ki államférfiúi képességeiket. A veszély, melyet a politikailag egyesült germánság jelentett a római birodalomra nézve, igazi nagyságában a nagy invázió mindent elsöprő lendületében mutatkozott meg.

A germánság ismételten megújuló támadásait a római határ áttörésére általában megélhetési nehézségekből, földhiányból szokták magyarázni. Amidőn a frizek a Rajna torkolatvidékét hatalmukba kerítették, első dolguk az volt, hogy a földet művelés alá fogták. Később is számtalanszor kérték germán népek a római birodalomba befogadásukat, mert természeti csapások, áradások következtében hontalanokká lettek, vagy más népek űzték ki őket hajlékukból. Ezekhez az okokhoz azonban éppoly gyakran, ha talán nem gyakrabban, még mások is járultak. A nép harcolt magáért a harcért, a zsákmány reményében portyázott, nemcsak vagyonát, hanem harci erényeit, személyi méltóságát is gyarapította. „A munkánál többre becsülték a harcos életet” – mondja róluk Tacitus.

A harcos ideál ápolása a legharcosabb s anyagi gondokkal legkevésbbé küzdő népelem körében, a fejedelmek s főemberek kíséretében öltött legnagyobb mértéket. A fejedelmi csarnokban, udvarban a heroikus kultúra meleg otthonra talált. Az udvari emberek körében megszületik a költészet: a hősi ének, egy harcos felső réteg udvari műformája. Eddig a dal és ének a nép egyszerű fiának ajkáról kelt szárnyra, most első ízben emelkedett a nyelv és az ének a műköltészet s ezzel a magasabb kultúra szférájába. A nép, a közösség kezdetleges poézisét magasabb értelemben vett költészetté hivatásos költők s énekesek nemesítik. Az invázió korabeli költészet nem a népdal talajából nőtt ki, hanem egy harcos arisztokratikus körnek megnyilatkozása volt. Példa erre az Edda-ének, mely az északon legtovább élő régi germán világnak egyik utolsó emléke. Nehezen érthető, zsúfolt, változatokat halmozó sorokban (Hakenstíl) énekelték meg a népvándorlás korának hőseit, nagy eseményeit s költészetüket, mely koruk díszítőművészetéhez, elvont állat- és szalag-ornamentikájához olyanynyira hasonlít, a közönséges ember fel sem foghatta.

A heroikus életérzés egy új személyiségkultusszal állt kapcsolatban, isteneik ennek a heroikus világképnek óriás alakjai. Az új vallás és kozmogónia Odint a régi istenek fölé helyezte. Odin mint valami népvándorláskorabeli nagyfejedelem, egyszemélyben kegyes és gonosz, fennkölt és bosszúálló, nemes és agyafúrt, hamis, beszédben jártas, költő és harcos. A vallás jele a lándzsa; Odint a harcmezőn pirosra festett lándzsával kellett szolgálni. Kíséretét a holtak közül szolgálói, a walkürök szedik össze a harcmezőn, de csak a legnemesebbek közül. A közönséges embert eléri a halál. Élve s mégsem élve, a holt továbbtanyázik az alvilágban (halja), testi formában, de megfogyatkozva és nyomorultan. Az igazi harcos azonban Odin szemei elé kerül napsütötte, zöld térségen, ahol a többi istenek is laknak. Nem a boldogság vár a jövevényre, hanem a heroikus életnek további iskolája Odin seregében. Walhall, ahol Odin harcos kísérete napról-napra dőzsöl és lakomázik, óriási csarnok: tetőjét pajzsok fedik, gerendázata lándzsákból áll s belsejét tűzfény helyett kardok világítják. Bár a harcosok (Einherjer) száma egyre nő, a halhatatlan vaddisznó húsa mégsem fogy el soha, mint ahogy a mítikus kecske tőgye is mindenkit ellát habzó méhserrel.

Ebben a hősi világképben embert és istent egy sors köt össze. Az ember nem hagyja el az istent, meghalhat, földi élete a semmibe tűnhet, de mint harcos az égi seregben kitart istene mellett. És az istennek szüksége van az ő harcosaira. Az istenek (ázok) és a gonosz óriások között az ellenségeskedés sohasem csillapul s az istenek nem nélkülözhetik az ember-harcos segítségét a nagy ellenséggel szemben. Ember és isten egyaránt készülődik az utolsó harcra, a végpusztulásra. „Íme, nézzetek, edzem magam a harci játékokban a napok végtelen során, a világégésig kitartok mellettetek!” – ezt kiáltja az igazi harcos az isteneknek s nem is lehet dicsőbb és szentebb halál, mint a halál Odin seregében. Ebben a második halálban, melyben minden megsemmisül, az istenek is meghalnak. A szörnyek és az óriások seregét Fenrir, a farkas, vezeti. Walhallból nyolc századra (Hundertschaft) osztva vonulnak ki a harcosok, élükön Odin nyargal arany sisakban, lándzsával, hogy az ellenséggel megütközzenek. Ez az utolsó tűzpróba, ez a halál. Elhull az isteni sereg s Walhall-t tűzvész hamvasztja el. A világkatasztrófa neve Ragnarök, jelentése: „istenek végzete”. Az Idő egy szakasza, äonja, befejeződött, következik egy másik, egy új világ, de erről ember semmi bizonyosat nem tudhat.

Ez a heroikus paraszt-kultúra nem sorvad el azután sem, hogy a germánság a római birodalom területén mint új hazában, berendezkedett. A kialvó antik kultúra mellett jóideig tovább élt, tovább virágzott a barbárok paraszt-harcos kultúrája, világszemlélete és művészete, amely már a római-görög kultúrvilág és az újjáéledő iranizmus iskolájában cseperedett fel, de amely még azért a Földközi tenger kultúrájával szemben különálló kultúrkört képviselt. Barbár és római-görög, bármennyire is antikizálódott a barbár s barbárosodott el a civis Romanus a kölcsönös érintkezés és együttélés folytán, nemcsak más nyelven beszélt, hanem másképpen érzett és gondolkozott is. Az invázió után pár századnak kellett munkába állania, hogy a két világot egyesítse az antik hagyományok alapján. Erről a nagy kiegyenlítő folyamatról, másszóval a középkor kezdeteiről lesz szó az alábbiakban.