HARMADIK FEJEZET: A HÚNOK EURÓPÁBAN

A germánság fontos kultúrbázisa a Pontusnál mindössze rövid másfél századig állott fenn, aztán a hún betörés következtében összeomlott. A húnok elől szétrebbenő gótok átkelnek a Dunán s római földön fosztogatni kezdenek. Ezekkel az eseményekkel indult meg az a nagy germán invázió, amely végül is a nyugat-római birodalom teljes felbomlásához vezetett.

A nagy támadás előtt (Kr. u. 350 kör.) a húnokat a kirgíz steppén, az Alsó-Volga és a Dzungaria között, találjuk. A húnok hazája – mint ahogy tudjuk – valaha Mongóliában terült el. A szien-pi nép és a kínaiak együttes támadásaira azonban lassan kiszorulnak Mongóliából s az Aral- és Balkás-tó vidékére telepednek. Ez az átköltözés természetszerűleg nem egyszerre folyt le, először csak egyes rajok hagyták el Mongóliát, később azonban mind több és több raj és törzs lépett a kivándorlók nyomába, úgyhogy végül a Barkul-tónál és a T’ien san déli lábánál (Kucsa) már csak néptöredékek maradtak vissza. Csi-csi tan-hu (Kr. e. 54–36) vezette az első rajokat a kirgíz steppére, de még az V. században is hallunk olyan húnokról, akik a Tárim-medence északi peremén laktak s avar (zsuan-zsuan) főség alá jutottak. A húnok hatalmi súlypontjának áthelyezése a kirgíz steppére az alánokat arra kényszerítette, hogy Ngan-c’ai-t, régi, Aral-tótól északra fekvő országukat kiürítsék a jövevények számára (Kr. u. 50 kör.). Átkelnek a Volgán s a Kubán-menti aorszokat leigázzák. Erre a roxolánok a Dnyeper mögé húzódnak, a jazygok pedig még nyugatabbra kerülnek, a Tisza-Duna közére.

A Kr. u. első századokban tehát a Volgától Mongóliáig, dél felé Baktriáig, értve ez alatt K’ang-kiü-t, Szogdiánát és Ferganát is, húnokkal kell számolnunk. De ezek a hún törzsek nagyobb politikai hatalom híján voltak, törzsekre és altörzsekre osztódva éldegéltek új hazájukban. Szomszédaiknak, a szien-piknek Mongóliában, a kínaiaknak vagy más helyi hatalmaknak a Tárim-medencében, a kusánoknak a baktriai részeken, vagy a perzsáknak nem kellett attól tartaniok, hogy betörnek országukba. Úgy látszik, évszázados küzdelem után, melyet a kínai nagyhatalommal folytattak, végleg kimerültek. Hogy mily erőtlenek voltak ebben az időben, arra jó példát ad a kusán birodalom összeomlásának története. Baktriát határterületeikkel s az indusvölgyi Gandharát nem a húnok ragadják ki a hanyatló kusán birodalom hatalmából, hanem a perzsa királyok, az utolsó Arszakidák (uralkodnak Kr. u. 226-ig). A húnok csak a IV. század közepén kezdenek új erőre kapni. Egyszer csak azt látjuk, hogy minden irányban hadjáratot vezetnek a szomszédok nagy rémületére. Ezeknek a hadjáratoknak népét a nyugati források fehér húnoknak, a perzsa és szír írók pedig khionitáknak (khion, hijonaje a kun-hun szóból) hívják. Minden jel arra mutat, hogy ismét megerősödtek. A IV. század közepe óta újra beszélhetünk hún birodalomról.

A khioniták vagy fehér húnok először az alánokon próbálják ki erejüket. Miután már többízben nyugat felé hajtották őket, Kr. u. 350 táján megint rájuk vetik magukat s megölik királyukat. A fej nélkül maradt nép egy része hún fennhatóság alá kerül, másik fele azonban átszökik a Dón (Tanais) jobboldalára s a keleti gótok között keres menedéket. Közel egyidőben a húnok már Perzsiába rontanak és Szogdianát fosztogatják (385 kör.); aztán az alánok kubánvölgyi hazájából betörnek Kis-Ázsiába és Szíriába (395–397). De mindez csak bevezető volt. Ettől az időtől kezdve Perzsia örökös veszélyben forog és sokat szenved e lovas nomádok támadásaitól. Az új perzsa dinasztia, a Szaszanidák (226-tól) erejét annyira lekötötte az új nomád ellenség, hogy békét hagy a kelet-római császárságnak. Míg Rómának egyszerre többfelé kellett hadakoznia s főleg háta mögött az Afrikába szakadt vandálok örökös támadásaival kellett számolnia, addig a kelet-római birodalom a perzsa béke boldog éveit élvezhette s minden erejét az északi határok védelmére fordíthatta. Sok más ok mellett bizonyára ez is közrehatott abban, hogy Konstantinápoly ki tudta heverni a gót invázió súlyos következményeit. A khioniták ostroma alatt azonban a Szaszanidák birodalma nem ingott meg. Már II. Shapur (309–379) döntő győzelmet aratott a veszedelmes nomád ellenség fölött. A khioniták vagy fehér húnok ekkor a Tárim-medencét és a Kaukázus vidékét egyaránt hatalmukban tartották. Ám a Tárim-medencében csakhamar egy új nomád riválissal kellett összemérni erejüket, a mongol eredetű (Pelliot) heftalitákkal, kik Kína Kanszu tartománya felől, ahol eddig tanyáztak (Kin san hegység), lavinaszerűen nyomultak Khotán felé. A heftaliták más mongol törzsekkel együtt nem önszántukból hagyták ott régi hazájukat: hátuk mögött az avarok – a kínaiak zsuan-zsuan-jai – tűnnek fel, a mongol steppe új urai (Kr. u. 400 kör.). A heftaliták így sem tudták megőrizni függetlenségüket s az avarok szövetségesei lettek. A khioniták viszont nem érezték magukat elég erősnek ahhoz, hogy ily hatalommal megmérkőzzenek, kiürítik a Tárim-medencét s csak kisebb khionita hún rajok maradnak vissza a T’ien san déli lábánál a heftaliták uralma alatt. Kínai források szerint a heftaliták birodalma az Altaj-hegységtől egészen Khotánig terjedt. A khioniták a kirgiz steppén kétségbeesett harcokat folytatnak a betolakodókkal, kik elözönlik a régi Baktriát, sőt a mai Afganisztán északi határvidékén (Badakhsan) is mutatkoznak. V. Bahrám szaszanida nagyfejedelem Merv közvetlen közelében tartóztatja föl hadaikat (425).

Erre az időre esik, hogy a szien-pi eredetű T’oba dinasztia, mely Kína északi felét tartotta kezében, kiterjesztette fennhatóságát Kelet-Turkesztánra. Kasgárt, Kucsát is az adófizetők között találjuk (426 kör.). Ezeknek az eseményeknek következményeként a heftaliták teljesen átteszik székhelyüket Ferganába és Szogdianába, felszabadulnak az avar fennhatóság alól s magát a perzsa birodalmat is adófizetésre kényszerítik (484). Az avarok viszont – miként régen a hiung-nuk a kínaiak sorozatos támadásaira (Kr. u. 458) Nyugat-Mongóliába szorulnak, hol nagyarányú népmozgalmakat idéznek elő. Mint említettük, ekkortájt még hún néptöredékek laktak Kucsa – ezek voltak a jüe-pan néven emlegetett húnok, – Turfán és a szomszédos oázisvárosok környékén. Mármost a Turfán-menti húnokról tudjuk, hogy az avarok (zsuan-zsuan-ok) 460-ban rájuk támadtak, megölték királyukat s észak felé az Irtis felső folyamterületére menekültek (461–465 kör.). Ezek a húnok nem voltak mások, mint a később is szereplő szabirok. Az Irtis vidéke azonban nem volt lakatlan, ogur (bolgár)-törökök éltek ott, kik kitérnek a jövevények elől s az Alsó-Volga és a Kaukázus közti részekre vonulnak. Itt bukkannak fel ogur, saragur, onogur, uturgur néven és a húnokkal, azaz khionitákkal, keveredve és konföderációba lépve, már 466-ban a Darial-szoroson keresztül Perzsiába törnek. A heftaliták nyugat-irányú terjeszkedése újabb és újabb támadásokra ösztönzi a khionitákat. Mikor azonban Peroz-szaszanida nagyfejedelemtől súlyos vereséget szenvednek (468), átkelnek a Hindukuson és leereszkednek Gandharába, ahol megsemmisítik az utolsó kusán rész-fejedelemségeket s huna néven újra megerősödnek. Ezzel a húnok eltüntek az ázsiai steppe-vidékről, helyükre a heftaliták nyomultak.

A húnok (khioniták) figyelme már korán fordult a pontusi területek felé, hol alánok s keleti gótok (a Don-nak jobbparti oldalán) tanyáztak. A politikai vezetés a keleti gótok kezében nyugodott. Nem lehetett nagyszámú az a hún sereg, amely 370 körül alán segédcsapatokkal megjelent Ermanarik keleti gót király országában, de a támadás oly váratlanul jött átjárhatatlannak hitt mocsarak felől – az utat bizonyára a hún seregbe osztott alánok ismerték –, hogy a keleti gótok komoly ellenállást nem is fejthettek ki. Az őszhajú Ermanarik, látva népének pusztulását, kétségbeesésében önkezével oltja ki életét. Ezután a húnok a zsákmánnyal szállásaikra vonulhattak, mert a következő években csak az alánokat látjuk küzdeni a keleti gótokkal. Az alánok mindent megtesznek, hogy egykori hazájuk helyébe, melyet a húnok tőlük elvettek, újat szerezzenek. Ermanarik halálának hírére az alávetett népek sorra fellázadtak, levetik a keleti gótok uralmát, úgyhogy Vithimir-nek, Ermanarik trónutódának, nemcsak az alánokkal, hanem ezekkel a lázongókkal is küzdenie kellett. Jellemző mármost a helyzetre, hogy Vithirnir az alánok ellen hún sereget vesz zsoldba, de több ízben vereséget szenved, mígnem holtan bukik el a csatatéren.

Vithimir csak kiskorú fiút hagy hátra – s kétségkívül ez pecsételte meg a keleti gót királyság sorsát. Ugyanis Widerik, a kiskorú király helyett két dux, Alatheus és Saphrax vette kezébe a kormányzást, amiről azonban a nagyok egy része, Ermanarik fogadott fia, Gesimund körül csoportosulva, hallani sem akart. Erre a keleti gótok két pártra szakadnak s az egyik, valószínűleg a gyöngébbik, a húnok segítségét kéri. A húnok meg is jelennek, állítólag Balambér fejedelem vezérlete alatt, s döntő győzelmet aratnak Gesimund keleti gótjaival Alatheus és Saphrax duxokon, kik a gyermek-király Widerikkel a Dnyeszter mögé húzódnak vissza (375). A keleti gótok egy részének önként való meghódolását a húnok azzal jutalmazták, hogy ezek a keleti gótok megtarthatták állami különállásukat s maguknak királyt választhattak. A királyválasztásnál azonban ki kellett kérniök a húnok tanácsát (consilio). A hún alávetettséget szépen jelképezi az első hún-korabeli keleti gót király ragadványneve Hunimund, mely annyit jelent mint „a húnok védelme alatt élő”. Ettől az időtől kezdve különbséget kell tennünk a keleti gótoknak „Szkitiában” maradt, hún uralom alatt élő része s a kiköltözésre bírt népraj között. A kétfelé szakadt nép újra csak Attila birodalmának bukása után egyesül Pannóniában.

Erre az időre kell tennünk az első hún rajok betelepedését a Fekete-tenger északi partvidékére. A húnok elérték a Dnyeszter-vonalat, mely egyben a nyugati gótok (wisigótok) területének határát is jelentette. Itt helyezkedett védőállásba Alatheus és Saphrax duxok keleti gót néptöredéke s a nyugati gótság, ettől függetlenül, Athanarik vezérlete alatt. A húnok újra cselhez folyamodtak. Éjjeli támadással hirtelen a nyugati gótokra estek, kik sietve a Szereth mögé húzódtak. A nép egy része – így szokott ez történni – azonban tanácsosabbnak látta, ha felhagy az ellenállással, s római földre kéredzkedik. A szakadásnak megvoltak a maga „belpolitikai” okai is. Athanariknak már régóta megvolt a maga riválisa Frithigern személyében. Frithigern Valens római császárnál keresett támaszt, megkeresztelkedik s csak természetes, hogy Valens császár ariánus hitét tette a magáévá. Valens most sem tagadhatta meg régi szövetségesének kérését és megengedte, hogy Silistriánál (Durostorum) átkeljen népével a Dunán. Ám az új föderáltak beszállásolásával elfoglalt római őrség ügyetlenségében védelem nélkül hagyta a Duna-vonalat, amit Alatheus és Saphrax népe arra használt fel, hogy átlopódzon a túlsó partra. E keleti gótokkal együtt sok alán és néhány hún is római földet ért (376). Konstantinápoly nagy veszedelmére mindezek a barbár erők összefogtak s 378 augusztus 9-én Hadrianopolis-nál megverik a császár seregét.

A vesztett csata sorsdöntő jelentőségét már a kortársak felismerték. Tényleg, a 370–375 közt elviharzó hún támadás indította meg a nagy barbár-invázió első esemény-szakaszát. A hún lökés 375-ben oly sok barbárt sepert a birodalom területére, hogy velük a romanizmus már nem tudott megbirkózni. Átmenetileg azonban a birodalom még ura a helyzetnek. A Pannóniába szoruló Alatheus- és Saphrax-féle keleti gótságot Gratianusnak sikerül föderált viszonyban földhöz kötni. Így járt el az alán és hún rajokkal is (380). Hasonló feltételek mellett zabolázza meg Theodosius Frithigern népét Tráciában (382). Miután 377-ben az Olt szögében lakó taifalok is római földre költöztek, a régi lakosságnak mindössze kicsiny töredéke jutott a mai Kis- és Nagy-Oláhországban hún fennhatóság alá. Ezeket a gót, alán, vandál, szarmata, bastarn néptöredékeket a húnok belevonták hadjárataikba, úgyhogy terjeszkedésükkel seregállományuk is egyre nőtt. 377 óta állandóan találkozunk a dunai provinciákban fosztogató hún rajokkal. Pár év mulva már Galliáig merészkednek. Egyes hún rajok – akárcsak a gót Vithimir esetében – zsold fejében felajánlják szolgálataikat a rómaiaknak. Tudjuk, hogy Gratianus előszeretettel alkalmazott alánokat a császári gárdában; de a húnok is bejutnak a római seregbe: Theodosius császár Magnus Maximus és Eugenius ellen már húnokat mozgósított.

De ha így a húnok 400 előtt az egész Alsó-Duna balparti síkságát magukénak mondhatták, ez nem jelentette még azt, hogy a nyugatra szakadt törzsek teljesen függetlenítették magukat a kirgiz steppén állomásozó „királyi törzsektől”. A hún hatalom főfészkét továbbra is a Volga és az Aral-tó közén, mindenesetre a Tanais-on túl kell keresnünk. Még ez a helyzet 395-ben, 412–413 körül azonban, mikor Olympiodoros követségbe ment a húnokhoz, ezeknek a nagyfejedelme, Charaton, már az egykori keleti gót hazában, a Pontus északi partvidékén székelt. Ekkorra ugyanis az ázsiai húnoknak, a khionitáknak – mint ahogy kevéssel előbb láttuk – a heftaliták nyomása alatt ki kellett üríteniök a Tárim-medencét; területveszteségüket nyugat felé pótolták. Ám területeiknek nyugat felé való eltolódása a székhely átköltözését vonta maga után. A nyugatázsiai és az európai hún birodalom egységét természetesen nem szabad úgy felfognunk, mintha az egész hatalom úgy keleten, mint nyugaton egyetlen tan-hu kezében nyugodott volna. Eltekintve törzsi hadnagyoktól, bizonyosra kell vennünk, hogy a húnoknál is, akárcsak később a türköknél, a kettős királyság intézménye divatozott, ami együttjárt egy keleti és egy nyugati birodalom kialakulásával. Charaton csak a keleti húnságnak lehetett a fejedelme, míg a nyugati törzsek s a leigázott népek élén az az Uldin állhatott, aki 400 körül már nem tűr idegen hatalmat a Duna balparti részein s a rómaiak elől menekülő gót Gainas seregvezért elfogja és lefejezteti (400). Páros fejedelmekkel később is találkozunk a húnoknál. Uldint alighanem Rua (Ruga) követte (megh. 434-ben), uralkodópárja pedig Oktar volt. Aztán Bleda és Attila között oszlott meg a hatalom, mígnem Attila társuralkodóját eltette láb alól (445). Attila ezóta már csak egyedül uralkodik. Attila atyját Mundzsuknak hívták – jelentése „gyöngy, üveggyöngy”, nagybátyja pedig a fentemlített germán nevű Rua volt.

A húnok további terjeszkedése nem a római birodalom, hanem a germánság kárára történt. A húnok megelégedtek azzal, hogy kisebb-nagyobb rablóhadjárataikkal nyugtalanították a kelet-római birodalmat és a császárt évi adó fizetésére szorították. Tulajdonképpeni céljuk a Duna balparti részének leigázására és megszervezésére irányult. Ép ezért kis túlzással bízvást mondhatjuk, hogy a húnok római szövetségben, annak mintegy szárnyai alatt teremtették meg hatalmas európai birodalmukat. A húnok csak akkor váltak a rómaiak számára veszélyes ellenféllé, amikor Attila befejezte a germán népek meghódítását s erőfeleslegét a perzsa és római világ meghódítására fordíthatta. Még mielőtt azonban terveit keresztülvihette volna – meghalt. A hún hatalom terjeszkedése a Duna mentén nyugati irányban csakhamar szükségessé tette a főszállás áthelyezését. Ha még az V. század tízes-huszas éveiben a hún birodalom súlypontja a keleti, Ázsiába nyúló részen feküdt, a székhely talán már Rua, mindenesetre azonban Attila óta a mai magyar Alföldre vándorolt. A kelet-római császár követségei is nem a Pontus, hanem az Alföld felé iparkodtak. De hogy mennyire fontos volt még Attila uralma alatt is a szkiták földjének birtoklása, mutatja, hogy Attila legidősebb fiát helyezte az ott tanyázó hún-alán – Priskosnál akacir – népek élére.

A húnok a Duna mentén haladva dél felől közvetlenül 400 után érkeztek a mai magyar Alföldre. Uldin fejedelem szállását Margummal szemben, a mai szerbiai Morava folyó torkolatánál (Szendrő) ütötte fel. A húnok megjelenése a Maros-Tisza közén ismét nagy népmozgalmaknak lett a kiindulópontja. A hún invázió előtt a mai Magyarország területén a legkülönfélébb népek laktak. Pannóniában Alatheus és Saphrax keleti gótjai kisebb-nagyobb hún-alán és vandál néptöredékekkel, mint a rómaiak föderáltjai védték a császárság érdekeit. Csakis így, római szövetségben érezhették magukat biztonságban a húnokkal szemben. A Duna-Tisza és a Maros-Tisza közén jazygok és szarmaták telepei sorakoztak. A Középső-Tisza vidékre Dácia felől átnyúltak a gepidák egyes népnyúlványai, kik különben Dácia északi részét tartották megszállva. Dácia déli felének urai régi ellenségeik, a nyugati gótok voltak, kik a húnok elől a mai Oláhországból elmenekült néptöredékeket is felvették maguk közé keleti-gót és alán néprajokkal egyetemben. A nyugati gótoknak csak egyik része sodródott át Frithigern vezérlete alatt római területre. A másik rész Athanarik köré csoportosulva, a Dunán felfelé haladt s miután átgázolt az Olt mentén lakó taifalakon, kiknek jelentős hányadát római földre űzte (377), az ú. n. Kaukálföldön (Ammianus Marcellinus), a szörényi hegyvidék felföldjén, keresett a húnok elől menedéket. Athanarik aztán, népe körében kitört egyenetlenség miatt, 380–1-ben kíséretével a császár védelme alá helyezte magát; röviddel rá Konstantinápolyban meghalt.

A 400 körül bekövetkezett hún lökés elsőnek Athanarik egykori népét és a szarmata-jazyg telepeket érte. Íme, megindul szemeink előtt az az eseménysor, amely a római birodalom területére hulló barbár inváziónak második szakaszát tette ki. Kezdetét veszi a nyugati gótok gyorsütemű szóródása a Tiszán (Bereg vm.–Borsod vm.-ig) és a Dunán (Alsó-Ausztria, Elba-völgye) fölfelé. A nyugat felé nyomuló gót, szarmata és gepida népcsoportok kiugrasztják Pannónia romanizált és barbár lakóinak egyikét-másikát, kik a hírre: jönnek a húnok! hanyatt-homlok menekülni kezdtek a nagy római úton Aquileia irányában. A kiszakadt raj nagyobbrészt Alatheus és Saphrax keleti gótjaiból rekrutálódott, de útjában magával sepert római városlakókat és pannóniai parasztokat is, akik Felső-Itália polgárságánál kerestek menedéket. Sokan közülük azonban csak nyomorba és szolgaságba jutottak. Az Itália felé hömpölygő népáradat három osztagban Radagais vezetése alatt 405-ben megjelent Firenze előtt. Ám a nyugat-római birodalom derék magister militum-ja, Stilicho, résen állt, sereget gyüjtött össze javarészt azokból a nyugati gótokból és alánokból, akiket az első hún roham sepert Róma földjére (Sarus csoportja). És a húnok is, Uldinnal az élen, a kötött szövetség értelmében Stilicho segítségére siettek. Firenze ostromlóit sikerül a római hadnak bekeríteni s kiéheztetéssel megadásra bírni (406). Erre a később érkező rajok visszafordultak és Galliában próbáltak szerencsét.

Radagais vonulása a hún lökésnek csak egy részét vezette le, a népáradat másik fele a Duna mentén nyugat felé tartott. Ekkortájt a Tiszától a régi Felső-Magyarország nyugati részéig az asdingi vandálok telepei vonultak. Felső-Magyarország nyugati határterületén s a March mentén viszont a quadokat (svébek) találjuk. Amint a húnok a nyugati gótokat maguk előtt hajtva megjelentek a Tisza-Maros vidékén, az asdingi vandálok egy jó része meghódolás helyett szívesebben választotta a vándorlást. A raj Godigisel király vezetése alatt az Aquincum-Carnuntum útvonalon elérte Noricum dunai provinciát. A menethez útközben alánok is csatlakoztak. Stilicho azonban Noricumban és az ezzel határos Raetiában a bolyongókat letelepedésre s föderált szolgálatok vállalására bírta (401).

A húnok az ázsiai nomádok jól bevált, évszázados gyakorlatban lecsiszolt módszerével hódítottak. Az alávetett és hódolásra szorított népeket arra kényszerítették, hogy velük harcoljanak. Rendszerint az elővédet s az utóvédet bízták rájuk. Joggal állíthatjuk, hogy a húnok az egyik germán néppel vetették szolgaságra a másikat. A nagy csatákat germán germán ellen vívta meg számukra. Amikor Uldin berontott Alsó-Magyarországba, leginkább a hún uralom alá került keleti gótok, továbbá alán és szkir segédcsapatokra támaszkodott. A felső-magyarországi és March-völgyi quadokra (svébekre) is tulajdonkép a hún-vazallus keleti gót (pontusi) király, Hunimund mérte a döntő csapást (400–406). A megvert quadoknak (svébek) az a része, amely nem kívánt a húnoknak szolgálni, a Duna-vonalát követve, kitért a húnok elől. Ehhez a népvonuláshoz Szilézia lakói, a silingi vandálok főrésze is csatlakozott; 400 után Sziléziában vandál nyomokkal már nem igen találkozunk. A népmozgalomban valószínűleg egyes markomann és keleti warn törzsek is részt vettek. Természetes, hogy ez a lavinaszerűen legördülő néptömeg újra kiragadta azokat az asdingi vandálokat és alánokat hazájukból, akiket pár évvel ezelőtt nagy fáradsággal Stilicho zabolázott meg. Így a görgeteg élére az asdingi vandálok álltak Godigisel fia, Gunderich vezetése alatt.

A népáradat 406-ban Mainz alatt nekiverődött a római limes erődítésvonalának. A nyugat-római birodalom nagy szerencsétlenségére a reguláris csapatokat röviddel előbb rendelték le a Rajna-vonalról Itáliába az ott garázdálkodó Alarik nyugati gót király ellen. Ennek következtében egyedül a frank föderáltak tanusítottak nagy véráldozatok árán hősies, de hiábavaló ellenállást. A vihar elkapta a középső Majna vidékén fekvő burgund-országot, továbbá az alamannokat a Duna és a Rajna szögében, kik aztán szintén átkeltek a folyón s Germania prima és Belgica virágzó városait, köztük Speyert, Strassburgot, feldúlták. III. Constantinus, a Britanniából jövő új császár, az alamannokat azonban rábírta Gallia kiürítésére, ezzel szemben a burgundok mint foederati a Rajna balpartján maradtak és Worms körül, mely a királyság székhelye lett, Gundahar királyuk vezetése alatt megtelepedtek (435-ig áll fenn ez a burgund királyság). Ezalatt a vandálok, alánok és svébek (quadok) feltartóztathatatlanul özönlöttek a mai Spanyolországba (409), ahonnan aztán a vandálokat és az alánokat Geiserich, a fent említett Gunderich testvére, Afrikába vezette (429), míg a svébek Hispania Galicia nevű provinciájába fészkelték be magukat.

A dunamenti hún előtörés után a hegyvidék meghódítása következett. A húnok tehát visszafordultak s a régi Felső-Magyarországon megtelepedett vandálokat meghódolásra kényszerítették. Ezután még a gepidáktól lakott Észak-Dácia birtokbavétele volt hátra. Megint a pontusi hún-vazallus keleti gótság játsza a döntő szerepet. A pontusi keleti gótság királya, Hunimund időközben meghalt s utána a trónt fia, a szép Thorismud foglalta el. Thorismud áll a gepidák ellen küldött had élén, a döntő csatát meg is nyeri, de oly szerencsétlenül esik le lováról, hogy menten szörnyet hal (418 kör.). Mindössze két évig uralkodott, a nép azonban megsiratja; vele – úgy látszik – kihalt a királyi ház s a hún birodalom bukásáig (ez megfelel Jordanes „negyven évének”) a nyugati gótoknak nincs is királyuk. Nem véletlen, hogy legutoljára Pannónia jutott a húnok kezére. Pannónia még mindig római földnek számított, bár tulajdonkép germán föderált népeknek adott hajlékot. A húnok azonban Uldin óta, ki oly hathatósan támogatta Stilichót a Radagais-féle támadás idején, szövetségben álltak a rómaiakkal s különben is a szabad germán népek meghódításával sokkal jobban el voltak foglalva, semhogy érdekük lett volna a szövetség felmondása. Pannónia megszállása nem is erőszakos úton, hanem kölcsönös megállapodás szerint folyt le. A húnok Pannóniát becses szolgálataikért kapják. A rómaiak először Pannóniának legjobban elpusztított keskeny dunamenti földsávát, Valeriát (Aquincum-Brigetiótól a Dráváig) engedték át, a húnok viszont egyfajta föderált-viszonyba léptek Ravennával és segédcsapatok küldésére kötelezték magukat. A megállapodást túszok adásával pecsételték meg (406). Így vetődött a fiatal Aetius is a hún fejedelem udvarába, hol magának barátokat szerzett. Javarészt húnjainak, kik szívesen bocsátották neki, a magister militumnak, rendelkezésére csapataikat, köszönhette gyorsan ívelő karrierjét. Később, mikor Aetius és a római udvar közt ellenségeskedés tört ki, a húnok voltak azok, akik a védelmet kereső római hadvezért magukhoz fogadták. A hálás Aetius, mihelyt kibékült az udvarral, nemcsak az időközben visszavett Valeriát (427) adta vissza a húnoknak, hanem Pannóniának többi részeit is, Pannonia prima és secunda provinciákat, természetesen Sirmium kivételével, mely ekkor már a keleti császársághoz tartozott (433).

A hún szövetség a ravennai udvar számára kétségkívül nagy előnyöket jelentett. Először is a húnok minden nagyobbarányú támadástól tartózkodtak, rablóvágyukat a kelet-római császárság kárára elégítették ki. Másodszor kitűnő segédcsapatoknak bizonyultak, ha arról volt szó, hogy a germán föderáltakat meg kell rendszabályozni. Aetius egyedül a húnokat tudta szembehelyezni a germánság mindent elsöprő árjával. Galliában, hol Aetius szövetséges húnjai teremtenek rendet, a parasztok még 440-ben is a hún segédcsapatokba vetették minden bizalmukat, ha a nyugati gótok s más germán nép támadásai folytán már nagyon szenvedtek. Végül nem szabad azt sem elfelednünk, hogy a húnok a Duna-Rajna vonalon, a limes helyén úgyszólván védőgátat emeltek. Hatalmas birodalmuk megakadályozta a germánság további áramlását a nyugat-római császárság földjére. Mondanunk sem kell, hogy a hún-római együttműködésnek a húnok is sok hasznát látták. Róma mintegy szabad kezet adott a húnoknak a szabad germánság leigázására. Nem minden sváb, vandál vagy burgund törzs menekült át a Rajnán, sokan továbbra is régi helyükön maradtak és hún uralom alá kerültek.

A Majna környékén, apáik földjén hátrahagyott burgundok kb. 430–435 között hódoltak be a húnoknak. 430-ban ugyanis Attila nagybátyja, Oktar (Uptar) hún fejedelem, már erősen szorongatja a burgundokat, a nélkül azonban, hogy megtörte volna ellenállásukat. 435-ben viszont a Rajna balpartján – tehát a limes mögött – letelepedett burgundok nem érzik többé magukat biztonságban a húnok elől s Gundahar királyuk vezetése alatt Belgica primába menekülnek. Valószínű, hogy a húnok ekkortájt tűntek fel a Rajnánál. Aetius azonban kiűzte a menekülőket Belgica primából, sőt hátulról rájuk eresztette a hún szövetségest, ki aztán szörnyű pusztítást vitt köztük véghez (436). Ezt a csatavesztést örökítette meg a Nibelung-ének. Az életben maradt maroknyi népet Aetius aztán a mai Savoyában, az akkori Sapaudiában, mint föderáltakat letelepítette (443). Sehol sem mért a hún-római együttműködés ennél nagyobb csapást a germán népre. Az Alsó-Rajnához a húnok alighanem 446-ban érkeztek. Ez évben ugyanis azt látjuk, hogy a ripuari frankok a Rajna balpartjára húzódnak át, pedig mindeddig Róma-barát politikát folytattak. Aetiusnak fáradozásait azonban itt is siker koronázta s a ripuari frankoknak Kölnt és Triert el kellett hagyniok és vissza kellett térniök jobbparti szállásaikhoz. Ezekkel a népmozgalmakkal áll továbbá kapcsolatban a római uralom teljes összeomlása Britanniában. 446-ban a kelta britek s a rómaiak utoljára kérnek Aetiustól segélyt a beözönlő jütek, szászok és angolok ellen. A megszálló jütekről újabban azt sikerült kimutatni, hogy alsórajnai (Düsseldorf, Frankfurt, Trier) frankok voltak (E. A. Jolliffe). Az angolok és szászok az Északi-tenger partvidékéről hajóztak át a brit szigetre.

Ezzel befejeződtek a hún expanziós törekvések a barbár világ ban. Nem tudjuk pontosan megmondani, meddig ért el a hún hatalom. Bizonyosra kell azonban vennünk, hogy a húnok fennhatóságukat egészen az Északi-tengerig kiterjesztették. A birodalom északi határa aligha terjedt egészen a Keleti-tengerig, bár ez éppen nincs kizárva. Ezzel szemben biztos tudomásunk van arról, hogy a pontusi steppevidék az európai hún birodalomhoz tartozott. Húnok (fehér húnok, khioniták) laktak azonban a mai orosz-turkesztáni steppén is egészen a Pamir-felföldig. Talán nem tévedünk nagyot, ha ezeket a húnokat is – legalább Attila idején – szintúgy az európai hún birodalomhoz számítjuk. A birodalom középpontja alighanem már Rua óta valahol a Duna-Tisza közében feküdt. Láthattuk ennek a hatalmas, lenyűgözően nagy nomád-birodalomnak lassú, fokozatos kibontakozását attól a perctől fogva, hogy a húnok átlépték a Volgát. Közel egy évszázad múlt el azóta. Nem Attila alkotta meg ezt a nagy birodalmat. Ha már azt keressük, ki tett legtöbbet életrekeltésében, Ruát kell megneveznünk. Rua 434-ig uralkodott, halálakor a húnok már a Rajna vizében itatták lovaikat. Ami ezután következett, az már csak gyerekjáték volt ahhoz képest, ami Rua alatt vagy előtte történt. Attilának, amikor egyedül kezdett uralkodni (445), a barbár világban már nem akadt küzdenivalója.

Ép ezért fordította birodalmának hatalmas erejét Róma felé. A nyugat-római császárság mindeddig – ellentétben Bizánccal – a hún szövetség áldásait élvezte. Amint befejeződtek a barbár hadjáratok, ez a szövetség a húnok számára elvesztette értékét. A ravennai udvar máról-holnapra Konstantinápoly sorsára jutott. A szövetségesből hirtelen a legfélelmetesebb ellenség vált. Annak számára, aki összeütközést kíván, nem kell soká várakoznia kellő alkalomra. Attilának sem kellett. A ripuari frankoknál trónviszály tört ki, az egyik trónkövetelő Attilához, a másik Aetiushoz fordult pártfogásért (448). Ez elég ok volt ahhoz, hogy századának e két nagy alakja szembekerüljön egymással. Aztán itt volt Honoriának, III. Valentinianus császár nőtestvérének esete. Attila ragaszkodott ahhoz, hogy Honoria hitvese legyen. Hozománynak Galliát kérte. Nyilvánvaló, Attila Róma leigázására és a császárságra törekedett. Midőn ellenállásra talált, nagy sereget gyüjtött össze a húnok és az alávetett népek fiaiból. Seregében első helyen a gepidák álltak, aztán a pontusi keleti gótok, rugiak, szkirek, herulok, quadok, szarmaták, alánok és thüringek sorakoztak, kikhez útközben végül még az alamannok, burgundok és frankok csatlakoztak (451). Metz felgyujtása Aetiusnak tudtul adta Attila megérkezését. Aetius csodálatos politikai képességeire vall, hogy azokat a germánokat, akiket eddig a húnokkal tartott féken, most egy nagy germán-koalicióba tudta tömöríteni. Serege javarészt épúgy germánokból (nyugati gótok, ripuari frankok, szarmaták, burgundok, száli frankok stb.) állott, mint az Attiláé. Mauriacum (és nem Catalaunum!) mellett, az Orléans és Troyes közt elterülő síkon csaptak össze a fegyverek. Bár éjtszakáig folyt a vérengzés, egyik sem mozdult ki helyéről, végül is Attilának dolgavégezetlenül haza kellett térnie. Attila azonban nem mondott le terveiről. Már a következő évben Itáliába tör (452) s hogy idő előtt mégis visszafordul, azt a császárság a ragály pusztításainak és magasállású követeinek, Leó pápa és két római konzul békéért esedező szavainak köszönhette. Attila a római birodalmon kívül Perzsia leigázásáról is álmodozott. De a világbirodalmi álmokat a halál hirtelen szétfoszlatta: Attila 453-ban násza éjtszakáján orrvérzés következtében meghalt. És a hún birodalom hatalma teljében alámerült a felkelő germán népek tengerében.

Hogy értsük meg ezt a bukást a világuralom ormairól? Emlékezetünkbe kell idéznünk a nomád birodalomalakulások lényeges vonásait. Attila a steppe-kultúrának volt a fia. Már amit Attila „palotájáról” tudunk, erre mutat. Fapalotája a maga négyzetalakú kétudvaros formájával, dús faragásaival, azokra az épületekre emlékeztet bennünket, melyek Iránnak steppével érintkező vidékén fordulnak elő. A nomád sátrát szőnyegekkel és hímzésekkel díszíti; Attila palotájának belső berendezését is így kell elképzelnünk. De a nomád, rávarrott színes bőr- és nemezdarabokból készült szőnyegek mellett olyan fátylak és függönyök leírásáról hallunk, „amilyeneket a hellének és rómaiak szoktak menyegzőre készíteni” (Priskos). És tényleg a hún birodalom keretében a legkülönfélébb kultúrák és népek találkoztak és keveredtek egymással. A hún uralkodó réteg, követve a lovas-nomád népek évszázados hagyományát, a legyőzött népeket szövetséges társaikká tette, úgyhogy a birodalom nem is áll egyébből, mint a vezető-törzsek által létesített nagy nép- és törzskonföderációból. Az alávetett népek királyairól hallunk és a hún államművészet éppen abban mutatkozott meg a maga nagyszerű arányaival, hogy ezek a királyok megtanultak szolgálni a hún tan-hunak. Attila is országát mint valami családi birtokot osztotta fel fiai és emberei között, általában azonban megelégedett a fejedelmek hódolatával, mely seregkiállításban és ajándékokban (adók) jutott kifejezésre. Attila udvarában ott találjuk ezért a nagy germán népek királyait, a gót Valamert, a gepida Ardarichot, a szkir Edekót – a hún főembereken kívül ezek voltak legnagyobb támaszai. Attila és elődei azáltal tartották fenn magukat, hogy az egyik germán királyt kijátszották a másikkal szemben s a közöttük tomboló rivalitásból politikai erőt kovácsoltak. Így pl. a birodalom „egyensúlya” a két legfontosabb germán nép királya, a gót Valamer és a gepida Ardarich ellentétén nyugodott.

Priskos, a követségben járó görög rétor, egyenesen azt állítja, hogy a „szkita” vegyüléknép, mely „szereti használni akár a hún, akár a gót, akár pedig a latin nyelvet”. Attila udvarában latin írnokok sürgölődnek, római módra élő emberek tartózkodnak, mindez tág teret engedett a kultúrhatásoknak. Kétségtelen, hogy mind Attila, mind uralkodónépe, megőrizte nomád-alapkultúráját Pannónia római és germán világában, de így is a latin-germán együttélésnek számos kulturális nyomaira bukkanhatunk. Míg Attila nagybátyjának Ajbars („Hold-párduc”), atyjának Mundzsuk („Gyöngy”), fiainak Ilek („Fejedelem”), Irnek („Férficske”), Dengizik („Déli szél”) neve köztörök nyelvből való, addig Attila maga (gót atta – „Atya” – -ila kicsinyítőképzővel: „Atyuska”) és egyik nagybátyja, Rua (Ruga) germán nevet viselt. A hún birodalomnak, a germánság jövőjét tekintve, épp abban volt kulturális jelentősége, hogy a germánság széles tömegeit közvetlenül megismertette az ázsiai lovasnomád kultúrának politikai formájával és belső értékeivel. Ebben az értelemben a hún hegemónia kora a germánság életében lezárja azt a folyamatot, amely a gótok déloroszországi honfoglalásával indult meg s amely annyi iráni-nomád kultúrelemmel gazdagította a germánság népvándorláskori kultúráját. A hún birodalom hidat vert Turán és Germánia között. A kultúrkapcsolatok annyira kelet-nyugati irányúak, hogy a szkita-szarmata Pontus és a Kama-vidék finn-ugor kultúrköre között fennálló kötelékek az új kultúrorientáció következtében megszakadtak. Ezért nem találunk ezeknek a finn-ugor vidékeknek kultúrájában olyan pontusi és középázsiai elemeket, amelyek az V. században szivárogtak volna be.

De nemcsak a germánságnak, magának az antik kultúrának szempontjából is a húnok nagyhatású eseményeket idéztek elő. A húnok elől menekülő barbárok azok, akik a római birodalom földjére betelepedve, szétvetik annak korhadt kereteit. Az inváziót a húnok európai birodalomalapítása váltotta ki. Két lökésben nyomulnak be a húnok Európa szívébe. Mindkét lökés egy-egy eseménysort váltott ki. Az első eseménysort a 370 körüli hún támadás s a menekülő gótok dunai átkelése indítja el. Ezek a gótok azok, akik a hadrianopolisi csata után (378) Itáliába törnek, Rómát Alarik vezérlete alatt több ízben kifosztják s végül Galliában királyságot alapítanak (418). A másik eseménylánc a húnok 400 körüli dunai előnyomulásához kapcsolódik. Az újabb hún támadás új népeket dob a birodalom területére, népeket, amelyek végleg felőrlik a nyugati császárság erejét. A lökés következményeként burgundok, svébek, vandálok királyságai alakulnak Róma területén s ezzel a birodalom teljesen felbomlik barbár hűbér-államok laza konglomerátumává. Ekkor már a tulajdonképpeni nyugat-római császárság az appennini félszigetre korlátozódik. Az első eseményszakasz hősei a nyugati gótok voltak, ezzel szemben az invázió második szakaszában a vandálok azok, akik az események további menetét Rómára nézve végzetszerűen befolyásolták. „Ha a rómaiak tartani tudták volna Afrikát, – így elmélkedik Bury angol tudós – vagyis ha a vandálok nem fészkelték volna be magukat Karthagóba, alig kétséges, hogy a császári hatalom hosszabb ideig maradhatott volna fenn Itáliában s hogy eredményesebb ellenállást tanusíthatott volna a germán expanzióval szemben Galliában és Hispaniában.” De a vandálok hátulról lefogták Róma ütésre emelt karjait, megbénították cselekvőképességét s ezzel fedezték a Galliában és Hispaniában megtelepedett germánok hatalmi megerősödését.