MÁSODIK RÉSZ: AZ ANTIK KULTÚRKÖZÖSSÉG FELBOMLÁSA

ELSŐ FEJEZET: A KÉSŐ-ANTIK KULTÚRA ÉS A KÖZÉPKOR KEZDETEI

AHOGYAN a barbár hódítók ú. n. népvándorlásbeli kultúrája még a nagy invázió megindulása előtt, vagyis nem a római föld birtokbavétele után alakult ki, úgy viszont az első lépést a középkor felé egy új világ megteremtése érdekében az antik kultúra a barbárok közreműködése nélkül tette meg. A késő-antik vagy antik középkor név alatt szereplő átmeneti kor, mely mint híd köti össze a pogány antikkal a keresztény középkort, nem a nagy invázió után, az V. században ível felfelé, hanem alapjai egészen a III. század közepéig nyúlnak vissza. A Kr. u. III. században pedig még nem beszélhetünk a rómaiság kulturális és politikai csődjéről. Igaz, a birodalom épülete a nyers katona-deszpotizmus anarchiába fulladó uralma után összeomlással fenyegetett, s a bajokat még megsokszorozta az éhinség és szükség, valamint a perzsa részektől egészen a rajnai limesig, Róma örök ellenségeivel, a perzsákkal és a germánokkal kiújuló háborúság. De a súlyos krízist Róma fölényes erővel gyűrte le és Gallienus (260–268), majd trónutódai, II. Claudius (268–270) és Aurelianus (270–275) alatt a külső ellenséggel szemben éppenúgy megállta helyét, mint ahogy ugyanakkor belsőleg, reformok életbeléptetésével megerősödött. Ennek a renovatiónak tudható be, hogy a római birodalom felbomlása nem a III., hanem csak az V. században következett be.

A Földközi-tenger kultúrkörének irányítása továbbra is római kézben maradt, mindezek ellenére a III. század közepe a kultúra történetében mégis az ókor halálának és egy új kor jövetelének epochája. Aki a korszakok határát a politikai élet külszinén vonja meg, az bizonyára az ókori történelem zárókövének a nyugat-római birodalom bukását (480) fogja tekinteni. A valóságban azonban az antiknak középkorrá alakulása a III. század közepére esik; ez az az időpont, melytől kezdve az egész kultúrélet – s nemcsak a politikai forma, mint annak egyik jelensége – új, az eddigitől gyökeresen eltérő célok és feladatok felé fordult. A nagy római birodalom vérkeringése nem szakadt meg a III. század krízisében, hanem még két századon keresztül „római szellemben” munkálkodhatott tovább. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy az új világ megalapozása és összeácsolása Rómának jutott osztályrészül. Római császárok római hagyományok alapján, de már új szellemben egyengetik az utat a középkor felé és római polgárok azok, akik először gondolkoznak és éreznek középkori ember módjára. Éppen ezért a római császárság második korszaka, amelyet Mommsen óta a principatus és a dominatus ellentétével szokás jelezni, amennyire antik, amennyire ezer és ezer szál fűzi a hellén és római világhoz, egyben ugyanannyira új, középkori is. Ha az ókor felé tekintünk, nem lehet ettől a III. és VI. sz. közé eső kortól megtagadnunk a római polgárjogot. És az is kétségtelen, hogy több benne még az antik, mint a középkori elem. Ám a középkor oldaláról közeledve, könnyű felismernünk az antik külső alatt az új szellemet. A IV. században, Diocletianus és Constantinus birodalmában, már minden új formát és tartalmat kapott. Amióta a világ fennáll, – írja Mommsen – talán sohasem borították fel a fennálló intézményeket oly ridegséggel és oly teljességgel s meg kell adni, annyi következetességgel, mint ebben a korban. Amit a IV. század nagy építő kora a Gallienusnál meginduló reformok nyomán alkotott, azzal annyira eltávolodott az ókortól, hogy szinte Nagy Károly birodalmához áll közelebb. Sokan ezért Nagy Károlyban Diocletianus végrendeletének elkésett teljesítőjét szokták ünnepelni.

Az új korszak a VI. század közepéig terjedt s nyilvánvalóan Janus-arcú átmeneti kor. A III. században a világtörténet legnagyobb csodája játszódik le szemeink előtt: az antik kultúra önszántából, benső meggyőződésből, egy új világ hitével, valóban a Sztoá szellemében maga oltja ki életét. De nem azért, hogy örökre elszenderüljön, hanem, hogy újjászülessen, új emberré legyen. Bámulatraméltó az elszántság, amellyel megtagadják a multat és egész izomzatuk megfeszítésével a romhalmazból, amit a mult jelent számukra, új otthont teremtenek – az eljövendő emberiség befogadására. E bátor tett nélkül az egyház nem lenne római és a középkor nem lett volna annyira átitatva antik elemmel, mintahogy valóban volt. Droysen német történetíró paradox mondására kell emlékeznünk: A legnagyobb, amit az ókor önerejéből elérni képes volt, az a pogányság legyőzése. Ha a pogányság alatt magát az ókori kultúrát értjük, ennél jellemzőbb állítást a késő-antik korszakra nézve nem találhatunk. Valóban, igazi római módjára búcsúzott el az ókor a történelemtől. Legyőzte önmagát, lelket cserélt, új hitet és életet teremtett.

Unos-untalan emlegetik, hogy a római birodalom bukását belső züllöttség, erkölcsi feslettség, kulturális lerongyolódás idézte elő. Éppen ellenkezőleg, minden arra figyelmeztet, hogy a Földközi-tenger kultúrája a sárból felemelte arcát az ég felé és megtisztult. Nem a renyheség órájában múlt ki élete, hanem pezsgő munkalázban, teremtő hevületben. Még kevésbbé állítható, hogy a barbár népek fiatalsága, töretlen ereje hozott új életet a haldokló, élveteg örömöknek hódoló késő-antik kultúrába. Úgy képzelik el általában a régi, antik világ elsüllyedését, mint valami természeti katasztrófát, amely kihívta romlottságával Isten ítéletét. Rómának el kellett pusztulnia, mert méltatlanná vált az élet számára, mert nem tudta többé betölteni kultúrküldetését. Az elvénült világot – azt tanítják – Parszivál barbár, de romlatlan, hó-tiszta és tanulnivágyó lelke győzte le. A történelem legdrámaibb jelenete a Rousseau-i idill képét ölti fel, melyet jól ismerünk együgyű iskolamesterek elbeszéléseiből, az ernyedt, tettre képtelen, posványban fetrengő kultúra és a szűzi természet hatásos szembeállításából. A történelem fonalát azonban, szerencsére, nem fabulátorok szövik az utókor erkölcsi tanulságára s ennekfolytán a kép pogány-római oldala nem olyan komor s nem olyan kedvező a germánokra nézve, mint ahogy azt talán hihetnők. Tény, hogy a germánok aránylag későn lépnek fel az antik világ kultúrmunkásainak sorában. A VI. századig terjedő átmeneti korszak megteremtői még izig-vérig Róma nagyságának a képviselői. Ezt mutatja Diocletianus, ezt Nagy Constantinus alakja. A germánság viszonyát tehát a régi, földközi-tengeri kultúra szempontjából pusztán negative határozhatjuk meg. Érdemük a késő-antik korban nem az alkotás, hanem az átvétel, a beilleszkedés az antik kultúrkörbe. Mint hódítók jöttek, sokat rombolva, sok mindent elpusztítva, de becsületükre vált, hogy mindent nem semmisítettek meg. A Földközi-tenger kultúrájának lélekzetét, életmegnyilvánulását egy időre visszafojtották, ám csodálatraméltó az a képesség, mellyel az antik minták és a hagyományok szerint áthasonultak és az a „rómaiság”, amivel a kultúra irányításának gyeplőit végül kezükbe fogták.

A Kr. u. III. század új világ megszületéséről beszél, nemcsak az eddigi egy újabb változatáról, az antik folytatásáról. A művészet emlékein megdöbbenve fedezzük fel az antik szépségideál halálát és a középkor szellemének előtörését. A késő-római művészet már idegen, középkori érzés és felfogás ábrázolására használja fel az öreg s egyre vénülő antik formaruhát. Az anyag kezelése és alakítása antik iskolára vall, ám a lélek és a forma egyensúlya felbomlani látszik, hogy a lélek hegemóniájának adjon helyet. Az antik művészet számára az érzéki, testileg adott világ törvényei határozták meg a művészi alakítást; mértékadó mintája az életszerűség, az organizmus természetes harmóniája. A szellemi úgy tűnik fel ebben az ábrázolásmódban, mintha egy magasabb, nemes életvitalitásban oldódna fel. A III. században egyre sűrűbben jelentkezik egy új elv, a transzcendens esztétika. A szellem elhagyja a test börtönét, függetleníti magát tőle s szinte kiül az arcra. Maga a szellem válik a művészet igazi tárgyává. Az anyag formálását nem az élet és természet szabályainak vetik alá, hanem az eszmék és fogalmak érzékeltetésének szolgálatába állítják. Mindez a „természet” önkényes, az antik művészetben soha nem látott megváltoztatásával járt együtt, ami mindenekelőtt az alakok és az események tér- és időbeli természetes összefüggéseinek elhanyagolásában, a plasztikus érzék rohamos visszafejlődésében jutott kifejezésre. A valóságos térforma és időábrázolás helyébe lép az ideális tér, melyet a szemlélőnek magának kell megalkotnia utalások alapján (Marcus-oszlop, Constantinus diadalíve), éppígy az ideális idő: egyszerre több, más-más időben lejátszódó esemény jut a térben előadásra. A plasztika, az antik művészet lelke, letűnik s a vezetést a festészet és a relief ragadja magához síkszerű, testetlen, két-dimenziós formanyelvével.

A stílusváltozás, mely szétbomlasztotta az antik formavilágot, különböző fejlődésszakaszokat mutat. Ebből a szempontból e folyamatnak sok közös vonása van a mai művészet kialakulásával. A naturális illuzionizmusból (Kr. u. I. század) az út az impresszionizmusba torkollik (a III. század közepe előtt), innen viszont a kifejezés, a lelki expresszív elem kihangsúlyozásába megy át. Kétségtelen, az átalakulás egy új szépségideál s ezen keresztül egy új szellemi magatartás, lelkület feltűnésével áll összefüggésben. A művészet emlékeiről az új ember arca tekint le ránk, ki szemeit a Földről, az érzéki világ dolgairól az Ég felé fordította kétségbeesett Isten-várásban. A vallás felszív minden más szellemi érdeklődést. A Kr. u. II. században még az egyes filozófiai irányok között a legelkeseredettebb harc dühöng, mit az egész társadalom – miként azt Lucianus szatírái mutatják – nagy odaadással kísért. Ez a filozófus-párbaj azonban már a meddő szkepszis uralomrajutásának bevezetése volt. A megismerés lehetőségébe vetett hit kialszik tudósokban és nemtudósokban egyaránt, a lélek hiába keres támaszt az exakt tudásban s rövidesen minden érték értéktelennek tűnik fel. A racionális gondolkodás csődje irracionális erők megbecsülésére tette fogékonnyá a lelkeket. A filozófus, hogy meghallgatásra találjon, a próféta és a pap köpenyét borítja vállára. A tiszta tudományosság, mely a Kr. e. 2. és 3. században Aristoteles példaadása után szinte természettudományos módszerességgel vetette magát az empírikus megismerésre, elvesztette minden hitelét az új vallásos korszakban. Az empírikus tudásnál többre becsülik az orakulisztikát és a mágikus bölcseséget, a különféle mítoszok, ritusok allegórikus értelmezését, úgyhogy Proklos, az V. század egyik bölcselője, aki minden létező görög és barbár teológia ismeretével a kortársak bámulatát vívta ki magának, már ekként kiálthatott fel: Ha tőlem függne, az ókor összes könyvei közül pusztán a káld Orákulumot és Platon Timaios-át tartanám meg… A görög bölcselet a III. században Plotinos-ban a hit és a teológia szolgálatába szegődött, a következő századokban egyre lejebb süllyedt az alsóbb néposztályok körében soha ki nem alvó babona világába. Abban a korban, amikor a vezető szellemeket pusztán a vallás és a teológia kérdései kötötték le s amikor az ész a lélek őrült félelmétől hajtva, küszködve keresett menedéket a csillagok misztikus varázsa és a démonok gonosz játéka elől – Aristoteles tudománya számára nem volt többé hely.

Miben találta meg az új ember, ki még antik, de már középkori lelkületű, legmagasabb életcélját? A vallásos jámborságban, a tiszta és szent életben. A III. századtól kezdve rohamosan szaporodó misztériumok megváltást ígértek kozmikus hatalmak alól, újjászületést Istenben és örök életet. Titkos tudomány és aszkézis, az érzékek megölése – jelölte ki az utat az üdvözülésre. Egyszerre álmok és víziók, csodatettek és legendák vették körül az embereket. A filozófia gyakorlati, valláserkölcsi és nevelői célzatot nyert, ekkor már pap és filozófus, reformátor és varázsló egyet jelent. Ilyen vallásos-erkölcsi újjáéledés érdekében tanít és gyüjt maga köré híveket, mint valami apostol, Plotinos, az ókor utolsó nagy bölcselője, s nem tekinthetjük véletlennek, hogy Gallienus császár, akivel a reformátor-császárok sora kezdődik a III. században, Plotinos-szal, az aszkétával és filozófussal szövetkezik. Császárt és szolgát, tudatlant és bölcset egyaránt magával ragad a vallásos fanatizmus. A szellemi élet ugyanazt a fejlődésirányt jelzi ebben a hatalmas, a középkor felé forduló folyamatban, mint a művészet. A IV. század itt is az építő munka kora. Mindaz, ami a III. században egyéni élményszerűségben jelentkezett, most egyetemes szabályozás alá esik s minden individuálist elfojtó szervezetté, egyházzá merevül. A bürokratikus állam képződésével párhuzamosak azok a kísérletek, amelyek az individuumot egy államegyház zárt szervezetébe óhajtják beterelni. A császárság vallásos tartalommal telítődik. Az istenség, akiben a kozmosz egysége nyugszik, küldöttét, a császárt, isteni sugárzásba burkolja. Julianus, aki egy személyben császár, pap, filozófus és hős, a kereszténység nagy ellensége, fogadkozik, hogy számára előbbrevaló Isten megismerése magánál a római birodalomnál.

A III. század közepe táján beállott fordulat éles cezúrát von a Földközi-tenger kultúrájának történetében. A régi istenek és ideálok romokban hevernek. Új ember lép a történelem színpadára. Az új ember új világképet alkot magának, a régi helyébe más értékeket emel. Természetesen az antik hagyományokból csak annyit vesz át, amennyit benne továbbra is értékelni tud. Dobra kerül az antik kultúrának nem egy féltve őrzött kincse. A kiválasztást nem valami külső katasztrófa idézi fel, hanem a kultúrának belső, önkéntesen kiomló irányváltozása. Századról-századra pusztul az utódok kezén mindaz a holmi, amiben már senkinek sem telik öröme. Így zúzza szét Pheidias remekét maga az antik ember s dobja sutba Aristoteles logikáját. Az antik műveltség egyre vékonyabb kompendiumokba szorul, egyre kevesebb az, amit tudásra érdemesnek találnak. Ebből a barbár bizony már nem sokat pusztíthatott az invázió idején. Róma a rombolást javarészben maga végezte el. Dekadenciát szoktak emlegetni ezeknek a jelenségeknek láttán s ez helytálló is, ha a kultúra bizonyos ágát vesszük szemügyre. Általános felbomlásról azonban nem beszélhetünk. A Földközi-tenger kultúrája szakadás nélkül folytatódik az új világban; pusztán az ókor múlik ki lassú vonaglással. A polgári szabadság, a liberális, egyéni versenyre, prosperitásra alapított gazdasági rend, az exakt tudományosság, a naturalizmus világképe és a görög-római szépségideál szemszögéből süllyedés, feloszlás, hanyatlás tűnik elő minden zugból. Ámde a kultúra fogalmát mindezzel azonosítanunk mégsem szabad. Az értéket nem Nirvána, hanem új érték helyettesíti, egy Diocletianus, egy Szent Ágoston világa. Hanyatlás és megujhodás fogalma egymásba szövődik ebben a felemás, kétarcú korban. Éppen ezért sokkal helyesebb, ha kerüljük a „dekadens” jelzőt, amely pusztán egyoldalú megítélésen alapul s helyette inkább az alakváltozás, a metamorfózis kifejezéssel élünk.

A III. század közepén új élet ígérete csendül fel az égi magasságokból. Az erkölcsi-vallásos világkép ideje következett el. Ha ez a világkép „középkori”, akkor a késő-antik kort a középkor előcsarnokának nevezhetjük. Az antik kultúra természetes, belső kultúrkibontakozás során alakult át középkorrá. Az új embert, aki tömjénfüst bódulatában megváltásért esedez az égi erőkhöz, még egy izig-vérig pogány, római kor mintázta ki főbb alapvonásaiban: a Kr. u. III. és IV. század. A késő-antik, mely oly tiszteletet parancsoló határozottsággal fordul szembe az eddigi antik hagyományokkal, az antik kultúrfolyamat egyik, mindenesetre jelentős szakaszának fogható fel. A kultúrfolytonosság az ókor és a középkor világa között elmos minden éles határvonalat. A Földközi-tenger kultúrája tovább él, ámde az is kétségtelen, hogy az antik világ széthull részeire és a III. században megkezdett kultúrépítő munka mindinkább kicsúszik a civis Romanus kezéből. Róma fokozatosan elveszti kultúrszervező szerepét a Földközi-tenger műveltségi körzetében, repedezik, megrendül az a görög-római alap, amely a népeket az Orbis Romanus kötelékében egységesítette. Ha a kultúrirányítás a harmadik és negyedik században választott új úton római kézben marad, ha Itália, mint a birodalom szíve, továbbra is megtartja az organizmusban eddig betöltött életfunkcióját, akkor a középkor nem jelentené az antik halálát és egy új világ megszületését. A nagy kérdést tehát így kell felvetnünk, hogy helyes feleletet kaphassunk rá: miért nem folytatta a római civis építő és rendszerező munkáját az új, vallásos, „középkori” világban s miért engedte át helyét idegen, más kultúrájú, sőt barbár emberfajtának?

Mikor Radagais a germánokat Róma ellen vezette, a város megátkozta Krisztus nevét, mert úgy gondolták, a kereszténység okozta Róma bukását. A nép remegve keresett menedéket a Rómának győzelmet adó istenek, a dicső mult isteneinek védőszárnya alatt. Gibbon mondja: Róma akkor pusztult el, mikor elhagyta oltalmazó isteneit. A kereszténységről a vallásos, transzcendens világkép feltűnésével kapcsolatban mindeddig még nem esett szó, mert nyilvánvaló, az antik embert nem a kereszténység ragadta ki a természet érzéki-testi valóságából egy éteri, testetlen, világtól elfordult szellemi élet számára. A kor erős vallásossága és teológikus érdeklődése a pogány vallások, misztériumok hihetetlen méretű megerősödését eredményezte. A birodalom minden tájáról, legrejtettebb zugából helyi istenek tűntek elő és találtak híveket. A rómaiak és görögök régi nemzeti istenei mellett különféle keleti vallások terjedtek el és Egyiptom, a csodák és misztériumok földje, nagy vonzóerőt gyakorolt mindenkire. A vallásoknak ily színes felvonulásában a kereszténységet még csak szerény hely illette meg. A keresztény igazságot mindennél jobban szerető Origenes, Philippus Arabs idejében, Krisztus híveinek számát a birodalom összlakosságához viszonyítva kicsinynek találja. A kereszténység csak a III. század második felében terjed el, midőn a birodalom katasztrofális anyagi helyzete és társadalmi lezüllése a költséges áldozatokkal járó pogány vallásgyakorlatot rövid időre megakasztotta. A kereszténység együtt fejlődött, együtt nőtt azzal a misztikával érintkező, nagy vallásos mozgalommal, amely a Földközi-tenger kultúráját ebben a korban új irányba terelte. Keresztények és pogányok egyaránt a kor szellemének bűvölete alatt állottak. Az őskereszténység, amely a hellenizmus legszélső határterületén fogamzott meg, most bekapcsolódik az antik világ szellemi áramlataiba és átalakul a kor követelményei szerint. Keresztény rétorok és szofisták működnek pogány iskolamesterek mellett és ahogyan nazianzi Gergely, Basileios, vagy éppen antiochiai János példája mutatja, tehetség és elmélyedés dolgában magasan állottak pogány társaik felett. A neoplatónikus Synesios minden nehézség nélkül tér meg és válik keresztény püspökké. Alexandria, az orientális-antik bölcselet utolsó fellegvára, érleli ki a keresztény antik kultúrát, amely Clemens személyében oly hatalmas képviselőre talál. Valóban, a III. században ébredező teológikus, papi kultúrát nem a kereszténység alapította meg, de bizonyos, hogy a kereszténység egyházi szervezete juttatta diadalra. Másrészt a kereszténység elromanizálódása az antik hagyományoknak további hatóerőt biztosított Nyugaton, az új, barbár népek körében.

Bár az első tanítványok a kevert lakosságú Galileából származtak, hol Jézus Augustus császársága alatt született, az első keresztény hitközség a fővárosban, Jeruzsálemben alakult meg. Innen terjedt aztán az új, megváltó Ige a zsidójellegű ó-községnek ú. n. hellénjei által Phoinikiába, Antiochiába, először csak a zsidók, majd a pogányok között is, a nélkül azonban, hogy az új missziós-községek függetlenítették volna magukat Jeruzsálem felsőbbsége alól (felügyelet, adó, stb.). Így már korán kezdetét vette az egyház monarchikus szervezete, mely „a szakadárság elkerülése és az apostoli hagyomány tisztasága végett” az egyes egyházközségek élére a püspököt helyezte (II. sz.). Ettől az időtől kezdve a püspök a presbyter-kollégium fölébe kerül és mint az Apostolok utóda az oldó és kötő hatalom, az apostoli hagyomány és tekintély birtokába jut. Jeruzsálem szétrombolása 70-ben a keresztény anya-községet is halálra ítélte. Ennek elsőségét a római birodalom fővárosa, Róma örökölte, melyet már a II. században Antiochiai Ignác az apostoli hagyomány legtisztább forrásának ismer. Jeruzsálem helyett Róma, zsidóság helyett görögség és rómaiság – ez a változás a legjobban jelzi a kereszténység mélyében idővel bekövetkezett nagy szellemi átalakulást.

A kereszténység símán illeszkedett bele az antik kultúrfejlődésbe, az antik elemet nem sorvasztotta el, a görög-római alapot nem zúzta szét. Jelentősége a kultúrátalakulás sorsdöntő óráiban még vajmi csekély. Világtörténeti tényezőnek csak a római birodalom feloszlása után lépett fel, amikor is Nyugaton a teljes állami csőd az antik kultúra istápolyozását az egyház vállára hárította. Ezentúl egyház és kultúra azonos fogalmak s egyet jelentenek. Mint az egyetemes kultúrátalakulásnak részjelensége, a kereszténység osztozik az új, születendő világ egy másik jellemző vonásával, az orientalizmussal. Kelet a III. század elején politikai és kulturális szempontból egyaránt újra erőre kap nemzeti alapon a perzsa Szaszanidák vezetése alatt és a hellenizmus uralmát magáról lerázza. A feléledő iránizmus Ázsia és Dél-Oroszország nomád és félnomád népeire csakúgy kiterjeszti hatáskörét, mint ahogy Róma felé is kultúráramokat küld. A hellén gondolattal minden téren szembeszálló orientalizmus seregében küzd a kereszténység is. Az antik kultúrfejlődés a III. század közepén mint láttuk – maga is eltávolodik a hellenizmus világképétől és olyan fokra lép, ahol Kelettel érzésben, gondolatban találkozhatott. A bontakozó új világkép Keleten találja meg érzései és homályos gondolatai számára kifejezésformáit. Így történt, hogy amilyen mértékben Kelet különválik a hellenizmus kultúrkörétől s dicsőséges multjának emlékei által vezetve, újra önálló keleti kultúrát kíván felépíteni a maga talaján, Róma nagy ellensége az új perzsa birodalom hatása alá kerül. A művészi formálás, a vallásos absztrakt-immateriális világkép alakítása, a társadalom, a gazdaság és a császárság megszervezése még a külsőségekben is, mint pl. az uralkodás jelvényei, udvari ceremóniák, stb. tekintetében perzsa vagy általában keleti minták után igazodik. Róma, mint a kultúra központja, elsorvad. Keresztény és pogány egyaránt Alexandriát, másodsorban Athént keresi fel, mint a tudományos és irodalmi élet központját. Jellemző, hogy Nagy Constantinusnak és nem egy utána következő császárnak Keletről: Szíriából, Észak-Afrikából kellett művészeket toboroznia – rendeleti úton, nehogy a nyugati műhelyek teljesen elárvuljanak. A perzsa abszolutizmus nyilvános kihirdetése 297-ben Diocletianus Galerius nevű cézárja által, azt mutatja, hogy a politikai élet súlypontja mindinkább az orientalizmus irányába tolódott el. Nova Roma, Konstantinápoly alapítása, a birodalom keleti felének kulturális fölényét kívánta elismerni.

Róma és vele együtt Itália elveszti a birodalomban eddig élvezett hegemóniáját; gazdaságilag elszegényedik, politikai vezetőszerepét fel kell adnia s társadalmilag a tönk szélére jut. Ez a folyamat nemcsak Kelet előretörésével, hanem a birodalom többi provinciájának gazdasági és általában kulturális függetlenítésével fut párhuzamosan. Miközben a széleken virágzó élet lüktet, addig a birodalom központja elhal, egészen elnéptelenedik. A Rajna-vidék kultúrájának kialakulása világosan szemlélteti, mint költözködik egyre távolabb a termelés a régi itáliai ipari és kereskedelmi központoktól s mint követi az új koloniális fogyasztási területek képződését. A római gazdaság az egyén szabad versenyén, a liberális-kapitalisztikus rendszeren nyugodott. A félbarbár provinciák pacifikálása nagy vállalkozásokat tett lehetővé, ami viszont azt hozta magával, hogy a termelés mindinkább közelebb óhajtott férkőzni az új fogyasztókhoz. Mindez a gazdasági élet gyors decentralizálására vezetett. A kapitalisztikus fejlődés minden haszna a provinciákban halmozódott fel, ami a régi, nemzeti kulturális alaprétegen Rómától mindegyre távolodó kultúrgócokat teremtett. Így gyarapodott Gallia és a Rajna-vidék, továbbá Aquileia és termelő vidéke, Észak-Itália és Dalmácia, az anyaország, Campania és Dél-Itália kárára. Az itáliai kereskedők először Keletről tűnnek el, később a nyugati provinciákban is visszaszorulnak a helyi kereskedők elől. A K. e. 2. és l. században szíriai és egyiptomi kereskedők képviseleteket alapítanak Delosban és Puteoliban, az anyaország e fontos kereskedelmi pontjain. Ezek az összeköttetések akkor sem bomlottak fel, midőn az itáliai kereskedők a Kr. e. l. század második felében a mostoha állapotok miatt visszahúzódtak a keleti piacról s szerencséjüket inkább a nyugati provinciákban keresték. A római birodalomra szálló béke Augustus idejében újra fellendítette Itália és Görögország keleti kereskedelmét, ámde ez a kereskedelem többé már nem a római-görög kultúrvidék kereskedőinek, hanem a sokkal ügyesebb, mozgékonyabb és szívósabb szírek, egyiptomiak kezében futott össze. Amidőn aztán Rómának a nyugati és északi határszéleken is meg kellett hátrálnia az egyre erősbödő provinciális verseny miatt, a régi itáliai vagyonos osztály jövője menthetetlenül elveszett.

Kezdetben Róma egy törzsi szervezetre alapított városállamból állott, mely később más törzsek és városok szövetségévé terebélyesedett, míg végül egyetlen város és egy keskeny polgári réteg vezetése alatt világbirodalommá alakult át. A birodalom modern arányú prosperitása csak Róma városának kormányzó rétegét gazdagította; a nagy világállam a hatalmat, a fényt, a gazdagságot pusztán a népesség egy csekély töredékének kezében halmozta fel. A szövetségesek, a provinciák és az alávetett országok a fellendülésben nem vehettek részt: Róma, a birodalom, a rómaiaké maradt. A provinciák az anyagi kultúrfejlődésbe a Kr. e. 1. században, a polgárháborúk után kapcsolódnak be. A római vezetőréteg a városi polgárság soraiból került ki. Amidőn tehát megrendült ennek a rétegnek anyagi alapzata, maga a romanizmus kultúrmissziója is összeomlással fenyegetett. A régebbi keleti kultúrvidék és a barbár provinciák legyűrték Rómát és az eddigi kultúrtartó osztályt halálra ítélték. Az ítéletet azonban maga Róma hajtotta végre: az alsóbb néposztályok társadalmi forradalma. Az Augustus-féle reformok által életbeléptetett felvilágosult, alkotmányos császárság a városok bourgeoisie-kultúrájából szívta életnedveit. Ez a felső bourgeois-réteg jelentette Róma műveltségét, adta a császárságnak a hivatalnoki kart és bátor katonáit. Ameddig a birodalom az augustusi békének áldásait élvezte, a polgári réteg ereje elegendőnek bizonyult a világbirodalom feladatainak elvégzésére. Mihelyt azonban a római birodalmat minden oldalról külső ellenség támadta meg, a polgári középosztály a teherpróbát nem tudta többé elviselni: meg kellett nyitnia a kapukat az alsóbb néposztályok számára. Hiába próbálta az Antoninus és a Severus dinasztia felébreszteni a polgárság fiaiban a katonaszellemet, a kapitalisztikus fejlődés ezt teljesen megbénította. Számarányának emelése sem járt a kívánt sikerrel. Ilyen körülmények között a császárság számára nem maradt más út, mint a katonaság toborzása a szegény parasztok és a nincstelen proletárok köréből. Csak természetes, hogy a Kr. u. II. század végén a hadsereg többé már nem a polgárság életérdekeit képviselte, hanem osztályuk törekvéseit, egy olyan osztály vágyait, amely mindeddig sem a községek municipális életében, sem a római-görög városi műveltség iskolájában nem részesedett. Ellenkezőleg, elejétől kezdve gyűlölettel viseltetett mindennel szemben, ami polgári és hellén-városi volt. A kirobbant és hosszú ideig tartó polgárháború, mint előrelátható volt, a nyers erő, a katonaság győzelmével végződött. A III. század közepén a kultúrtartó burzsoázia és vele együtt a városok privilegiális állása megszűnik; a romanizmus eddigi vára a pusztulás szörnyű képét mutatja.

A Diocletianus- és Constantinus-féle új császárság a megváltozott helyzetnek megfelelően sokkal szélesebb alapon rendezkedett be, mint a városi polgárságra támaszkodó augustusi birodalom. A vidék, szemben a várossal, és a parasztság, szemben a polgársággal, a hatalom birtokosai. A császár, épúgy mint a hivatalnok és a katona, legtöbbnyire a parasztrétegből kerül ki. A III. század második felében meginduló építőmunkának egy másik folyamattal kellett volna kapcsolatban állnia: a polgári és a paraszt-réteg kultúrnivellálódásával. Ez azonban elmaradt. A forradalom megsemmisítette a római kultúra pilléreit, ám új pillérekről nem tudott gondoskodni. Így történt, hogy mindaz, amivel a rómaiság és a római kultúrszervezés neve a multban egybefonódott, füstté és romhalmazzá vált az új császárság korában. A hatalom új birtokosai és a kultúra támaszai különváltak, sőt egymás ellen keltek. Egy új római társadalom megteremtése tágabb keretek között a „vidék” bevonásával segíthetett volna egyedül a bajokon. De ez az új vidéki rómaiság már két hatalmas ellenséggel találta magát szemben, melyekkel a versenyt nem vehette többé fel s melyek így még csirájában megfojtották: az idegen kultúra diadala a kozmopolitizmus köpenye alatt és a népesség fokozatos elbarbárosodása germán és más népek túlságosan nagyméretű beszivárgása útján.

A római birodalom sorsára nézve végzetes következményekkel járt, hogy a császárság és a nemzeti-római gondolatvilág a III. század közepe táján kezdődő reformkorszakban mint ellenségek álltak szemben egymással. Augustus még Róma felsőbbségét óhajtja kifejezésre juttatni s kétségkívül a régi nemzeti-római hagyományok alapjára helyezkedett. A II. században azonban a császárság már szívvel-lélekkel a görög kozmopolitizmus gondolatvilágában él és ez a kozmopolitizmus a pún-szíriai uralkodók önkényuralma alatt sem vesztett hatóerejéből, bár filozófiai jellegét a katona-uralom behatására egészen elvesztette. A Constitutio Antoniniana óta (212) jogilag is megszűnt az itáliaiak elsőbbsége: a birodalom minden lakója egyetlen, homogén tömeget alkotott és a császár kegyében, gondozásában egyenlő arányban részesedett. Az új éra politikai vetülete nem ölthetett testet a régi, római-nemzeti, politikai elképzelésben, hanem vallásos kozmológiai világképének megfelelően egyetemes, isteni küldetésre hivatkozott. Nagy Constantinus és utódai az égben trónoló istenség küldöttének képzelték el magukat és az embereknek a lelkiekben épúgy mint a világiakban atyjuk akartak lenni. Ez az isteni eredet hozta magával, hogy a hatalmat nem nemzeti alapon értelmezték, hanem az isteni hatalom kisugárzásának fogták fel, amely a föld minden lakóját egyenlően borítja be. A császári diadém nagy vallásos-morális feladatot hárít hordozójára: az isteni elrendeltetés kell, hogy a kormányzásban érvényre juttassa az istenség akaratát. Filozófusnak és papnak, katonának és politikusnak kell lennie a császárnak egy személyben. Érthető, hogy a császárság nemcsak politikailag, hanem államfelfogásában is szembetalálta magát a régi Róma-gondolat képviselőjével, a senatussal. A theologico-filozófiai abszolutizmus számára hiányzott Rómában a megfelelő társadalmi légkör, az az új, császárhű, udvari társadalom, amely a Nova Roma gondolatkörébe beilleszkedhetett volna. Így esett meg, hogy Constantinus a szellemi kultúra régi székhelye helyett egy új szellemi központ alapítására határozta el magát. Ez a központ jellemzően a birodalom keleti végpontján épült fel, ott, hol az orientalizmus a legközvetlenebbül érvényesülhetett, s hol a perzsákkal szemben a legalkalmasabb katonai bázis feküdt. Konstantinápoly felépítése Rómát végleg felszabadította a filozófiai kozmopolitizmus nemzetietlen hatása alól, egyben azonban a romanizmust kikapcsolta az új világ és társadalom megszervezéséből. Róma és Itália a birodalom szélső provinciájának szintjére süllyedt le, egyúttal azonban szabadon konzerválhatta nemzeti hagyományait. A IV. században nemzeti újjászületést él át Róma, a senatus és a polgárság a római mult ápolását, a nemzeti auctorok kiadását, terjesztését, magyarázását tekinti legszentebb feladatának. E kegyeletes munkának köszönhetjük, hogy a római irodalom annyi remeke mint élő hagyomány szállhatott át a középkorra, mert a literátori buzgóság még a VI. században sem lankadt el.

A római birodalom azáltal jött létre, hogy a rómaiság magábaolvasztotta a görög kultúrát. E kettő egyesülése határozta meg úgy a birodalom kiterjedését, mint szellemi erejét. Cicero Rómája még a görög szellem és nemzeti rómaiság egyesítésére törekedett. Ez a kultúrközösség sok tekintetben hátráltatta a rómaiság szabad kibontakozását művészetben, politikában egyaránt. A II. század óta a görög-római kötelék a felbomlás látható jeleit mutatja. A szétesést nem lehetett többé feltartóztatni, mert az ellentét az orientális gondolatokkal mindinkább telítődő görögség és a nemzeti rómaiság között egyre nagyobb mérveket öltött és a császárság Nova Romá-ja és a senatus Rómája közé politikailag is válaszfalat emelt. A görög Kelet és a római Nyugat különválása tulajdonképpen már Konstantinápoly alapításával végbement. Az újra és újra megismétlődő kísérlet az összbirodalom egységének helyreállítására felőrölte a birodalom utolsó erejét és – mint ahogy azt az események később igazolják – alkalmat adott a germánoknak sorsdöntő politikai beavatkozásra. Másrészről a birodalom összefogása a görög-orientalizmus alapján Konstantinápoly mint szellemi és politikai székhely körül (római hagyományokból kiöltöztetett udvari arisztokrácia alapítása: a környéki latifundiumok birtokosainak Konstantinápolyban házat kellett tartaniok, továbbá udvari főiskola, könyvtár, stb. létesítése) nem érte el és nem is érhette el maradéktalanul kitűzött célját. Kelet cserben hagyta Constantinust, nem követte hívó szavát. Kelet kulturális felébredése csakhamar forradalmi hellenizmusellenes nacionalizmusba csapott át, ami elzárkózásra vezetett. Kelet és a görög kozmopolitizmus elárulta Rómát. Eltávolodásra bírta a romanizmus kultúraszervező szellemétől és a nemzeti hagyományok megtagadására késztette a nélkül, hogy a rómaiatlanná vált császárságnak átengedte volna kultúrformáló erejét. Keletet az Iszlám ragadta el és Nova Romának meg kellett elégednie azzal, ami a görög és orientális szellem egyesüléséből visszamaradt Bizánc összeácsolására.

Az események tehát mindenhol és minden téren a romanizmus népeket és országokat összetartó abroncsának feloldását készítették elő. A fejlődés, a történelem menete feltartóztathatatlanul eltaposta Róma hegemóniáját és a birodalmat darabjaira vetette szét. Láttuk ebben a tragédiában a liberális-kapitalizmus, a görög kozmopolitizmus szerepét. Azt is megfigyelhettük, mint omlott össze Róma kultúrhivatása, Itália vezetőszerepe. A romanizmus lerogyott a világbirodalom terhe alatt; az alávetett kultúrák és népek erősebbnek mutatkoztak a győző hatalmánál. Róma történeti hivatását betöltötte; a történelem Nova Roma építése közben csavarta ki kezéből a vésőt. Róma a hellenizmust a birodalom távoleső zugaiban is diadalra vitte s megtermékenyítette vele a régi, helyi primitív vagy idegen kultúrákat és ezzel új, nemzeti fejlődés magjait hintette ott el. A VI. századig az elromanizálódás folyamata még tartott és oly értékes gyümölcsöket hozott, mint Gallia és Hispania romanizálása. Jelentőségét nem vonhatjuk kétségbe, ha tekintetbe vesszük, hogy Trier székvárosban 370 körül még kelta nyelven beszéltek. A provinciák függetlenítik magukat Rómától és egy olyan rómaiság ver földjükben gyökeret, amely már ősi helyi kultúr-nedvekből szívja tápanyagát. A régi nemzeti kultúrák magasabb színvonalon, a romanizmus alapján új élet elé néznek, Keleten a romanizmus egészen keleti formát vesz fel az iszlámban, Bizáncban keleties görögség és a szláv elem bontakozik tovább a késő-római hagyományok alapján, Galliában és Germániában pedig a provinciális rómait dolgozzák fel a régi gall és a germán kultúra szellemében. Az Örök Város viszont a nemzeti-római öntudat fellegvára marad. Ilyenformán él tovább a Földközi-tenger kultúrája a római hegemónia és vezetés bukása után.