MÁSODIK FEJEZET: KÍSÉRLET A RÓMAI BIRODALOM FENNTARTÁSÁRA

A római hegemónia bukása a mediterrán kultúra közösségében egy eddig még nem méltatott tényezővel is összeköttetésben állott: a birodalom fokozatos elbarbárosodásával. Ugyanis a helyzetet még jobban kiélezte a hatalmat gyakorló társadalom faji jellegének megváltozása. A katona, ki császárokat helyez trónra és a társadalom eddigi művelt elemeivel szemben önkényeskedik, többé már nem római, hanem idegen nyelvű, idegen érzésű és gondolkozású emberfajta; szóval barbár. Ahogyan a paraszthadsereg győzelemre segítette osztálytársait a polgárság felett, úgy a barbár-katona is népét tette parancsolónak Róma fölé. A katonaság faji összetétele ugyanazt a folyamatot szemlélteti, melyet a gazdasági fejlődésben észlelhettünk. A provinciák a hadseregben is háttérbe szorítják az itáliai, római elemet, úgyhogy a harmadik században már azokat a csapattesteket tekintik előkelőbbeknek, melyekben a barbár katonák vannak túlsúlyban. Különösen a pannóniai-illír csapatok azok, amelyeket Róma elitseregének tekintenek. Befolyásukat mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a birodalomnak jó ideig szinte kizárólag Pannónia és Illyricum adta a császárokat. A provinciák barbár és félbarbár lakói, mint katonák, elérhették a legmagasabb tisztségeket; a társadalmi forradalom óta rendi előjogok nem álltak útjukban. Ellentétben a régi Augustus-féle hadszervezettel, mely a népi és rendi különbségek különféle fokozatait mint valami piramist használta fel Itália központi állásának kidomborítására, az új rendszerben a katonai rátermettség, a fizikai erő határozta meg, ki legyen tiszt, ki generális. A reform itt is nagyrészben Gallienus császár nevéhez fűződik. Ilyen körülmények között nem lehet azon csodálkoznunk, hogy Julianus uralkodása alatt a magas parancsnoki tisztségeknek legalább felét barbárok, még pedig germánok viselték.

Fel kell vetnünk a kérdést, miért következett be a hadseregben a nem-itáliai polgároknak az előtérbe jutása? A császárság korának elején a praetorianusoknak és a légióknak mindenesetre 3/4 része még Itáliából rekrutálódott. A második században a viszonyok e tekintetben teljesen megváltoztak: Hadrianus az újoncokat a légiók számára (ahogyan Keleten már elejétől kezdve történt) nem itáliaiakból szedte, hanem azokból a provinciákból, ahol a légióállomások feküdtek. Amidőn aztán Septimius Severus az itáliai sorozást a praetorianus-intézmény átszervezésénél (193) beszüntette, a régi, itáliai gárdisták helyét barbárok foglalták el. Ezóta Itália és az eddigi kultúrvidék a hadseregben már csak alárendelt szerepet játszik. A kultúrnép elpolgáriasodását maga a szolgálati idő segítette elő. Miután a légióknál a szolgálat 20 évnél tovább is tartott, ennek következtében a lakosságnak csak elenyésző hányada gyakorolhatta magát a fegyverforgatásban. Ezzel szemben a barbárok heroikus életfelfogásuk hatása alatt a békés életmódot megvetették és a dicsőséget egyedül a harcmezőn keresték. Ilyen előzmények után a polgári szellem a pax Augusta örökkévalóságában bízva, könnyen kiölhetett minden katonai erényt a rómaiakból. A militarizmust a gazdagodni kívánó polgár épúgy elítélte, mint a hangadó görög kozmopolitizmus bölcselete. A császárokat oly hosszú időn át szolgáló Themistius nem egy beszédében kifejtette, hogy az uralkodó a háború helyett inkább a békét szolgálja az igazságosság és az erények gyakorlásával, mert csak így válhatik Isten képmásává. A császár – szögezi le a görög bölcselő – ne a triumfáló Germanicus, Sarmaticus cím felvételére vágyakozzék, hanem elégedjék meg a Szótér (megszabadító, megváltó) névvel. Fent és lent, a művelteknél éppen úgy mint a kulturálatlan tömegekben felütötte fejét az antimilitarista felfogás. Ezzel a belső átalakulással párhuzamosan a sorozás eddigi formája, az önkéntes jelentkezés egyre jobban veszít jelentőségéből. A császárság kényszerhez folyamodik. A III. században bevezeti a volt katonák fiainak kötelező katonai szolgálatát, ugyanakkor pedig a földesurakat colonus-katonák kiállítására szorítja. A földesurak természetesen a leghitványabb emberanyagot bocsátották az állam rendelkezésére s a teher alól jogos vagy jogtalan úton szabadulni próbálkoztak. Így lép föl a katona-megváltás, az aurum tironicum; Itália inkább fizetett, de katonáskodni nem akart. Az általános hadkötelezettség, bár jogilag még az V. században is érvényben volt, gyakorlati jelentőségét teljesen elvesztette: az itáliai polgár és a római katona útja végleg elvált egymástól.

A hadsereg elprovinciásodott, egyre kulturálatlanabb vidékek adták Rómának a katonát, a legionáriusok közé a IV. században mégis kevés olyan katona jutott, aki nem lett volna egyben római polgár. Az igazi barbár nép-anyagot nem a légiókba osztották be, hanem külön csapattestekbe, az ú. n. auxiliákba tömörítették. Aurelianus (270–275) óta nemcsak birodalmi keltákat, germánokat stb. szerveztek meg auxiliákba nemzeti öltözékük, felszerelésük épségben hagyásával, hanem olyan alávetett vagy meghódolt népeket is, akik különben a birodalom határán kívül, pl. a Rajna jobboldalán, tanyáztak. Diocletianus Augustus-társa, Maximianus seregében az auxiliák veszik át a vezetőszerepet. Ahogy a provinciák a légiókból kiszorították Itáliát, akként viszont most a barbár auxiliák a „római” légiók fölé kerekednek katonai erő és harckészség dolgában. A római módra szervezett auxiliákon kívül még más barbár csapattestek is küzdöttek a római császárok alatt. Ezek a barbár csapatok azonban már nem számítottak a tulajdonképpeni római hadszervezethez. Ilyen seregeknek kell tekintenünk az idegenben, független országokban összeszedett katonaságot (parthusok, perzsák), főkép azonban azokat a katona-kontingenseket, amelyeket egy bizonyos célra és alkalomkor az alánok, a húnok, a frankok, a szászok stb. bocsátottak külön szerződés alapján a rómaiak rendelkezésére. Ez a hún vagy germán segítség megállapított zsold fejében múló szövetkezés alapján történt (nevük socii) s így e kapcsolatot meg kell különböztetnünk a határmenti szövetséges-barbárok állandó katonakötelezettségétől. A birodalmat a határ körül széles szalagban oly népek övezték, melyek függetlenségüket elvesztették, római uralom alá kerültek ugyan, de királyaik, fejedelmeik vezetése alatt régi törzsi szervezetükben éltek. Viszonyukat Rómához „foedus”, kölcsönös megállapodás határozta meg, mely a barbár nép számára biztosította Róma védelmét és jóindulatát, ennek fejében a barbárok saját földjükön a birodalom védelmének és szükség esetén csapatok küldésének terhét vették magukra. A föderált államok függését képletesen a meghódolás jelvénye, a Rómának átnyujtott aranykoszorú (aurum coronarium) fejezte ki. Már Marcus Aurelius határvédelemre és katonakiállításra szorította a szomszédos levert germán népeket. Róma akkori nagyságát mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a szövetséges nép uralkodója a határvédelemért külön zsoldban nem részesült. Később, különösen Caracalla idejétől kezdve (211–217), Róma a szövetséges, föderált barbár országok uralkodóinak hadiszolgálatukért adót fizet (annonae foederaticae). A pénzben megváltott terménysegítség által Róma igazában a békét vásárolta meg szomszédaitól, ám ezzel együtt a barbárok önbizalmát és kapzsiságát is felszította.

A IV. században a birodalom rendes, állandó serege mellett a föderált államok segédcsapatainak még nincs nagyobb jelentőségük. Aurelianus nagy katona-reformjaitól egészen Nagy Theodosiusig a birodalom még nem szorul rá idegen uralkodók segítségére. Nagy Theodosius után azonban megváltozik a helyzet: a rendes római haderő szinte teljesen eltűnik, a légiók már csak papíron vannak meg s ennek következtében az idegen segédcsapatok, a barbárok lesznek azok, akik Rómát – a barbárok ellen megvédelmezik. Az állam leszegényedve, anyagi eszközökben erősen megfogyatkozva, egyre jobban gyöngíti haderejét és pusztán veszély idején fogad zsoldjába egyes barbár hadvezetőket népükkel, seregükkel együtt. Mivel a föderált népek hadi-kontingense saját fejedelmük vagy vezérük parancsnoksága alatt maradt, ezek a vezetők könnyűszerrel küzdhették fel magukat nagytekintélyű condottierekké. A germán állam rajza megmutatta nekünk, hogy a nép dicsőségre és zsákmányra áhítozó tagjai egy-egy hadszervező zászlója alatt egyesültek a hadjáratokra, A germán kontingenseket ilyen „Gefolgschaft”-ok mintájára kell elképzelnünk fejedelmük vagy duxuk vezérlete alatt. Gratianus bukása (383) óta germán generálisok, barbár csapataikra támaszkodva, ténylegesen uralkodnak a császárok fölött, hogy végül maguk vegyék át a hatalmat. Maga Aetius is hírnevét azokkal a zsoldos barbár seregekkel alapozta meg, amelyeket hún-barátsága folytán gyüjtött maga köré.

A barbárok ilyen úton-módon ragadták magukhoz a hatalmat, még mielőtt a római birodalom ténylegesen feloszlott volna. A birodalom elprovinciásodása a hivatalnoki kar, a haderő, végül az állam fejének, a császárnak elbarbárosodásához vezetett. Egy ideig külsőleg a római birodalom még fennáll, a barbárok minden erejüket arra fordítják, hogy az állam épülete össze ne omoljék. A fejlődés természetszerűleg nem állott meg ezen a ponton s végül is elkövetkezett az a pillanat, amidőn a barbár, mint a hatalom igazi birtokosa, félretolta a római árnyék-császárt. Germánok lepik el a római birodalom területét; kezdetét veszi az a másik kor, amelyet Stilicho és a nyugati gót Alarik korával szemben a germán államalakulások idejének nevezhetünk. A szupremáciát gyakorló barbárok között a germánok csak a IV. század végén tűnnek fel. Először Gallia és az orientális részek jutnak a birodalomban fölénybe, majd az arab Philippus uralma (244–249) után a dunai országok, Pannónia és Illyricum, kerülnek az élre. Ugyanígy a római barbár seregekben is a gall, a keleti népeken kívül a szarmaták, alánok, húnok még ellensúlyozni tudják a germán érvényesülést. Attila hún birodalma ázsiai nomádok számára tartotta fenn a vezetést a barbár világban. A germán túlsúly politikailag a hún birodalom szétesése után jelentkezik a maga teljességében.

Az elbarbárosodás láttán fel kell vetnünk a kérdést: miért nem gondolt Róma a barbárok visszaszorítására, sőt kizárására, mikor még kellő nemzeti erőt helyezhetett szembe a barbársággal? Hiszen Aurelianustól Theodosiusig a római birodalom még erős katonai hatalomra támaszkodhatott. A romanizmus állásfoglalása a barbársággal szemben ugyanabból a forrásból fakad, mint antimilitarista felfogása: a görög humanizmus magasröptű szelleméből. A moralitás azt írja elő, hogy az embert ne származása után ítéljük meg, ne azt kérdezzük: barbár-e avagy itáliai, hanem hogy milyen tulajdonságokkal, erényekkel ékeskedik s micsoda szolgálatokra képes. A dolgok és emberek etikus megitélésében a felvilágosult humanista császárság, mély az abszolutizmust teológiával és filozófiával vegyítette, nézőpontjaiban nem különbözött a senatustól, sem a nemzeti párttól. Itt is, ott is túlmagas szempontok uralkodtak, morális megfontolásból kibuggyanó tolerancia lett úrrá, mely mintegy belsőleg lefegyverezte Rómát a barbár veszedelem idején. A császári udvar „hivatalos” filozófusai általánosan elterjedt meggyőződésnek adtak hangot, midőn a császár uralkodását az isteni tervezetbe állították be s mint Isten kormányzatának földi kisugárzódását szemlélték. Éppen ezért hangoztatják, hogy a császárság hatalmának az isteni uralom mintájára ki kell terjednie a Föld minden népére, legyen az római, vagy barbár és hogy a birodalom esetleges határa a császári gondoskodásnak útját nem állhatja. Themistius éppúgy mint Libanius – hogy csak őket említsük – nem rettennek vissza e gondolatsorból folyó végső következtetés levonásától sem: a császárságnak legmagasabb feladatai közé tartozik a barbárság beillesztése az isteni uralom földi rendszerébe, a római kultúrközösségbe. Az autokrata császárság szemében közömbös volt; hogy minő faji összetételű lakosság felett uralkodik s hogy császár- és udvarhű szolgái, katonái kiknek soraiból származnak. Ámde ugyanezen gondolat – a nemzeti követelmény elhanyagolása a morális megítélés érdekében – vezeti az ellentábor, a császársággal szembehelyezkedő római nemzeti párt férfiait is. Szinte fonák helyzetet teremt, hogy a Róma nemzeti nagyságáról és nemzeti hagyományainak ápolásáról ábrándozó császárellenes párt a barbárt éppúgy a szívére öleli, mint a kozmopolita császárság. Azt várhatnók, hogy a római nacionalizmus újjászületése felrázta a birodalmat a humanizmus bódulatából és végre a huszonnegyedik órában megtanulta: végromlás fenyegeti a romanizmus fellegvárát. E helyett a romanizmus igazi szellemét látják abban, ha a római állam a derék, feddhetetlen jellemű idegent befogadja és szolgálatát gyümölcsözteti. Claudianus, a nacionalizmus költője, Róma nagyságát éppen abban a képességében jelöli meg, hogy az Örök Város mindig fel tudta ismerni az idegenben az állam és a kultúra javát szolgáló erőt. A romanizmus lelke igazában a kultúrküldetés feladatkörében nyilatkozik meg. Ez a római nemzeti kultúrmisszió, amely oly sok egyező vonást mutat fel az újkor francia missziós hitével, még az invázió óráiban sem szállt le a morális eszmények magas állványáról. Mialatt germán hatalombitorlók garázdálkodnak a birodalom földjén és kényük-kedvük szerint intézik Róma sorsát, a nemzeti ébredés harcosai és szóvivői a csodálat hangján beszélnek Róma civilizációs működéséről. Nagyszerűnek találják azt, hogy Róma az ellenséges és egymásra agyarkodó népeket egyesítette és hogy a földön békét teremtett: emberek és áruk szabadon áramolhatnak északról délre, nyugatról keletre. Az idősebb Plinius Róma missziós feladatát ilyenformán határozza meg: mint a népek igaz szoptató-anyja, tápláló-nővére egyben, Róma isteni kiválasztottság folytán arra hivatott, hogy magát a fényes eget is megfényesítse, birodalmakat olvasszon eggyé, a vallások barbár szokásait szelidítse és annyi nép különvaló és durva nyelvének bábeli zsivajából a megértés párbeszédét alakítsa ki, emberségességet, humanitást ajándékozva az embereknek, hogy az egész földkerekségen egy hazája legyen az összes népeknek.

A császári politikát, miként a római nemzeti párt magatartását az inváziót megelőző és követő években, csak a romanizmusba vetett missziós hit értetheti meg velünk. Róma nem mondhatott „nem”-et a barbároknak, hiszen meg volt győződve arról, hogy a kultúra ügyét szolgálja és Róma multjának szellemében jár el, amidőn a barbárokat beengedi a birodalomba. A történelemből jól ismerjük a gótok tráciai betelepítésének nagy horderejű következményeit: az inváziót általában innen számítják (376). A római társadalom abban a reményben élt, hogy ezekből a gótokból is jó római polgárok, többé-kevésbbé művelt alattvalók válnak, hiszen a romanizáció eddig is meghozta a maga gyümölcseit. A többször idézett Themistius 383-ban tartott beszédében a császári udvar felfogásának adott kifejezést, midőn azt kívánta, hogy az új bevándorlóknak a kelta galaták sorsa jusson osztályrészül, akik Kis-Ázsiában római módra élnek s ezért senki sem fogja barbároknak nevezni őket. Régi nevük még rajtuk ragadt, ám életmódjuk mindenben római; ugyanazokat az adókat fizetik, mint mi, ugyanúgy lépnek katonai szolgálatba mint mi s törvényeik a mi törvényeink. A rossz politika és a körülmények végzetes találkozása folytán a rómaiság reménye nem valósulhatott meg: a gótok Róma ellen keltek. Kétségkívül, Róma túlértékelte erejét. Ennyi barbárt egyszerre nem taníthatott be a római hagyományok tiszteletére. De az is szembeszökő, hogy Róma nagy történeti hivatását az utolsó pillanatig sem hagyta cserben, hanem szívében a kultúra hitével, tanítva bukott el.

Mielőtt azokat a politikai kísérleteket tárgyalnók, amelyek a barbárok részéről a romanizmus vezetőszerepének megdöntésére irányultak, egy pillantást kell még vetnünk Róma leáldozó napjára. A romanizmus történetét nem szabad pusztán Róma szemszögéből megítélnünk. Arra kell emlékeznünk, hogy a romanizmus korának története csak egy fejlődésszakasz a Földközi-tenger kultúrájának életében. Ezt a kultúrát nem a rómaiak teremtették meg és így Róma összeomlása sem jelentette még ennek a kultúrának halálos óráját. Mint a nagy keleti kultúra egyik filiációja a görög szigetországban bontakozik ki először, hogy aztán a kolóniák révén szóródjék szét a Földközi-tenger partvidékén. A történelem színén egyszer csak egy barbár hatalom jelenik meg, Róma a maga szövetséges törzseivel és városaival. Róma annyi, de annyi barbár nép példájára nem észak felé terjeszkedik, hanem a magasabb színvonalú kultúrvidék, kelet és a görögség országai felé. E déli népeknek hatalmas kultúrája és gazdagsága éppoly vonzerőt gyakorolt a rómaiakra, mint jó pár századdal később Róma – a germánokra. Jól jegyezzük meg, Afrikát előbb igázza le a római nép- és városszövetség, mint Felső-Olaszország primitív, az övével azonos kultúrájú törzseit, hasonlóképpen Szíria és Egyiptom korábban lettek római provinciákká, mint az Alpok vidéke, amelyet csak Augustus kebelezett be a birodalomba. A romanizmus átvette Nagy Sándor hagyatékát és elvitte a hellenizmus kultúráját messzi Ázsiába egészen az Indusig, hellenizálta Kelet ősrégi kultúrvidékét, mint ahogy a Földközi-tenger déli partszegélyét, a kelta vidékeket s a germánság egy töredékét is a kultúrközösség részesévé tette. A IV. század végén a Földközi-tenger kultúrájának sorsa egy új szakaszhoz érkezett el. Területe hihetetlen mértékben kiszélesedett, új, barbár népeket fogadott körébe, elsősorban a germánságot. Nem elég, hogy Róma a III. század derekától kezdve erejének végső megfeszítésével az antik romjaiból egy új világot épített magának. Nem elég, hogy maga az antik ember elfordult multjától, veszni hagyta kultúrkincseit, hogy azok helyébe másokat kapjon: középkorit. A kultúrkrízis, melyet a régi elhalása és az új megszületése idézett elő, új nép befogadása folytán még csak súlyosbodott. A nagy folyamba, amely valahol Hellas partjain duzzadt fel, most új, idegen áram ömlik bele ijesztő zuhogással. Egy pillanatra úgy tűnik fel, a folyamot kiveti medréből. Természetes, hogy a kultúrkiterjesztés nyomán a műveltség eddigi szintjének süllyedése következett be. Egészen csodálatos, hogy ennyi pusztulás után a római-görög kultúrából még annyi maradt meg a középkor számára. A germánság fokozatos romanizációja együtthaladt az antik elbarbárosításával. A VI. században élő toursi Gergely, a nemes származású püspök, már mentegetni kénytelen magát munkájában, a frankok históriájában elkövetett sok írásbeli és nyelvtani hiba miatt. Művét ezekkel a jellemző sorokkal vezeti be: „Decedente atque immo potius pereunte in urbibus Gallicalis liberalium cultura litterarum” – ami a szabad tudományok és kultúra mostoha állapotának beismerését jelentette.

Aki a római birodalom belső történetét egészen nagy Theodosiusig figyelemmel kísérte, azt nem lepheti meg a széthullás politikai lefolyása. Vitán felül áll, hogy a birodalom nem külső, határmenti harcokban, hanem mintegy belülről, a politikai erőknek átcsoportosítása folytán vérzett el. A határt jól megerősített várak láncolata őrzi még az utolsó pillanatig is. I. Valentinianus császár (364–375) sikerekkel dús háborúk gyümölcseként a régi Augustus-féle vonalon tartja fenn a birodalom határát. És később is, 400 után; a csapatok visszahívását inkább belpolitikai kényszer, mint külső erő tette szükségessé. Először a római seregek vonulnak ki, aztán nyomulnak a kiürített területre germán egyesült néprajok. Tervszerűen megismételt germán támadó hadjáratokról az összeomlás éveiben nem beszélhetünk. A germánok már csak a védelem nélkül maradt birodalmat vették birtokukba.

Az invázió a fejlődés által kijelölt mederben folyt le. Nagy Theodosius halála után (395), ki rövid időre utoljára egyesítette kezében a birodalom egész területét, megérett a világpolitikai helyzet a nyugati birodalom végső felbomlására. Itália a birodalom organizmusában már régóta nem jelentett többet partikuláris erők halmazánál vagy akár egy pusztán önmaga számára élő provinciánál. Amikor Odovakar 476-ban a nyugatrómai császárság helyén magát „Itália királyának” kiáltotta ki, ezzel csak egy fejlődéssor utolsó láncszeme záródott le. Az. V. század Itália teljes elszigetelését hozta meg. A senatus már az orientális katonai despotizmus uralma óta (III. sz.) városi magisztrátus színvonalára süllyedt s a római nemzeti párt egyre inkább a lokálpatriotizmus irányába tolódott. A provinciák leszakadása Itália testéről új, germán államalakulások formájában csak azt váltotta valóra, amit a százados fejlődés már előkészített.

És itt újra hangoztatnunk kell, hogy a nyugati birodalom halálos óráiban nem a vak sors keze működött közre, nem egy önmagával tehetetlen aggot ért utól az enyészet, hanem új élet felé tapogatódzó, kísérletező embert. A századfordulón a keleti és nyugati részek vezető szellemeiben egyaránt élt még az a hit, hogy Rómának a barbárokkal szemben kultúrmissziót kell teljesíteni s hogy a birodalmat valahogy a barbárság bevonásával új szervezetbe kell átformálni. Róma magához akarta emelni a germánságot. Meggyőződéssel vallották államférfiai, hogy Róma igaz szellemének tesznek eleget, ha az idegent befogadják. Ezekben a barbárokban Róma megtanulta becsülni az embert, a bátor katonát. A gyakorlatban az a magas, görög gyökérig visszanyúló etikus nézőpont érvényesült, mely a barbároknak egyre több helyet engedett a birodalom politikai és kulturális életében. S ez a humánus elgondolás, kétségkívül a körülmények nyomása alatt, egy új politikai koncepciót keltett életre Nagy Theodosius idejében. Az V. század feladatának e politikai tervezet megvalósítását tekintette.

Miben állott ez az új államkoncepció? A misszióshit barbár-imádatának megfelelően a római-germán összefogás politikai érvényesítésén alapult. A terv formábaöntésének módozatait a mult jelölte ki – az új állam márcsak a régin épített tovább. Hogy ennek a lehetőségében Róma nem kételkedett, az jó részben a birodalom fennmaradásának vakhitében leli magyarázatát. Sem barbár, sem római még legkáprázatosabb álmában sem mert volna arra gondolni, hogy elkövetkezzék az idő, amidőn a birodalom majd alkotórészeire hull. A birodalom egyet jelentett a respublicával, magával a polgári jogrenddel. Amíg jog van, birodalomnak is kell lennie. Az együttműködést olyan- formán képzelték el, hogy a birodalom római respublica marad, de a germánság katonai támogatásával. Az elképzelés számunkra talán túl naívnak tetszhetik, ámde számolnunk kell azzal, hogy Gallienus császársága óta, tehát a III. század közepétől kezdve a társadalom két kasztra vált szét, a polgári és a katonai rendre. Miután a germánság a többi barbárokkal, vagy a provinciák romanizált barbáraival egyetemben az itáliaiaknál és a művelt országrészek lakosainál alkalmasabbnak bizonyult a fegyverforgatásra, azért a germánoknak a katonai vezetés szerepe jutott az „új birodalomban”, míg a rómaiakra a polgári világrend kormányzása hárult. A birodalom legnagyobb „belső” ellenségének, Alariknak utóda, Athaulf nyugati gót király, maga vallotta be Orosius szerint, hogy hosszú idő alatt gyüjtött tapasztalás arra tanította, hogy a birodalomnak fenn kell maradnia. Véleményét meg is okolja a következőképpen: a gótok fékezhetetlen barbárságuk miatt a törvényeknek és az azokat megtestesítő magasabb állami életnek képtelenek magukat alávetni, pedig törvények nélkül nincs igazi respublica. Ezért tűzte maga elé azt a célt, hogy gót erővel megújítsa a romanizmus uralmát. Hasonló elveket hangoztatott Theoderik is. Római műveltségre, antik pallérozottságra nevelte gyermekeit. Theodahad, keleti gót király (534–36 között), latin műveltséget szerzett és platonikus elveknek hódolt. Kétségtelen, hogy az itáliai keleti gót birodalom még egészen a romanizmus szolgálatában állott. Ezt mutatja művészetük, tudományuk. Mivel azonban Odovakar 476-ban véget vetett a romanizmus politikai hegemóniájának, tulajdonképpen az itáliai keleti gót birodalom már egy új fejlődésfokot jelent a romanizmus államkoncepciójának történetében. E szerint körülbelül Gratianus halálától (383) a nyugati birodalom bukásáig (476) terjed a római-germán összefogás kora a római császárság protektorátusa alatt, míg Odovakar királysága óta római hagyományok alapján germán államalapítással állunk szemben. A langobardok birodalmában már ez a római keret is eltűnik (584-től). Az antik elhalása az alábbi három képletben szemléltethető: először római respublica és kultúra germán militarizmusra támaszkodva, aztán 476-tól kezdve a respublica is germán lesz, de marad a romanizmus mint kultúrformáló erő (553), végül a római kultúralap elsikkadása, illetőleg hozzáidomítása a barbárok szelleméhez. A keleti gótok királysága szellemileg még az antikhoz símul, a langobardoké már nem.

A római-germán együttműködés útját a hadsereg elbarbárosodása jelölte ki. A katonai hatalom a magister militum tisztében összpontosult, melyet Gratianus halála (383) óta rendszerint germánok töltöttek be. II. Valentinianus (375–392) mellett először a frank Bauto, aztán Meraud, majd a frank Arbogast gyámkodik, aki a császárt is sírba kergette. A magister militum annál is inkább szerephez juthatott, miután II. Valentinianus és trónutódai java részben, mint gyermekek öltötték magukra a bíbort. Ez a körülmény természetszerűen a birodalom tényleges irányítását a generálisoknak szolgáltatta ki. Ilyen protektor szerepét játszotta Nagy Theodosius gyermekei mellett a vandál Stilicho és a gót Gainas, III. Valentinianus uralma idején (424–455) Aetius, ki azonban Mösia provinciából, a Duna melletti Silistriából származott és így „rómainak” tekinthető, továbbá az utolsó árnyuralkodók tulajdonképpeni kormányzója, a svéb királyi vérből eredő Rikimer. A politikai élet kormányrúdja kicsúszik a tehetetlen császárok kezéből és a barbár eredetű magister militum, továbbá a római nagybirtokos arisztokrácia, és ennek képviselete, a senatus hatalomban egyre gyarapodik. Nem véletlen, hogy Róma új politikai vezérei legnagyobbrészt a barbár népek s itt is elsősorban a germánok rex-jei és dux-jai köréből kerültek magas állásukba, vagy olyan rómaiak voltak, akiket, mint pl. Aetiust, szoros kapcsolatok fűzték a befolyásos germán, alán vagy hún körökhöz. A politikai életben kifejezésre jutó államkormányzati elv a barbár népek hadi segítségét a lehető legnagyobb mértékben kívánta gyümölcsöztetni. Ez a törekvés mindenekelőtt abban nyilatkozott meg, hogy a nyugatrómai birodalomban Nagy Theodosius halála után mind kevesebb fontosságot tulajdonítanak a légiókból és auxiliákból álló rendes római hadseregnek, úgyhogy a hadsereg már csak papiroson állt fenn, pusztán a hadkeretek léteztek s betöltésükről nem gondoskodtak. A nagy harcokat a birodalmon belül és a külső ellenséggel szemben egyaránt nem a régi értelemben vett szervezett had viselte, hanem a föderált barbár törzsek és néprajok zsoldba fogadott serege. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan nagy tekintélynek örvendtek azok a barbár népvezérek, vagy római zsoldos kapitányok, akiknek – mint valami Gefolgsherrnek – zászlója alá tömegesen tódultak zsákmányra és harci dicsőségre éhes barbár néprajok. A politikai vezetés művészete mármost abban csúcsosodott ki, hogy ki tudott több germán, alán vagy hún népet a birodalom érdekében megmozgatni. Theodosius hada, mellyel Maximust Apuleiánál leverte (388), a frank Richomer és fajtestvére, Arbogast vezetése alatt gót, alán és hún csapatokból verődött össze. 394-ben Frigidusnál Theodosius táborában gótokat, alánokat, a Kaukázus tájáról való ibér törzseket, továbbá húnokat találunk, míg az ellencsászár és patrónusa, Arbogast, oldalán frankok és alamannok állottak. Aetius befolyását hún barátságának köszönhette, melyet mint Honorius túsza szerzett meg a hún királyi udvarban. A híres catalaunumi (Champagne-vidék) ütközetben, amikor aztán Attilával került szembe, a nyugatrómai birodalom szövetséges népei, a burgundok, frankok, az alánok, a szászok s főkép a nyugati gótok Theoderik királyuk alatt küzdöttek seregében. Hogy egy császári sereg ebben az időben milyen tarka-barka ethnikumú képet mutat, arra jellemző Apoilinaris Sidonius dicsőítő verse Maiorianus császár 458-i galliai hadjáratáról:

„Bastarna, Suebus,
Pannonius, Neurus, Chunus, Geta, Dacus, Halanus,
Bellonotus, Rugus, Burgundio, Vesus, Alites,
Bisalta, Ostrogothus, Procrustes, Sarmata, Moschus
post aquilas venere tuas; tibi militat omnis
Caucasus et Scythicae potor Tanaiticus undae.”

Róma barbárokkal veri vissza az új betolakodó barbár hadakat, barbár eredetű, de köztisztséget viselő generálisok vezetése alatt s a határerődítményekben, vagy a végeken húnok, alánok, germán törzsek állomásoznak fajrokonaik feltartóztatására. A védelem feladatát általában ellátják, zsoldjuk azonban elmarad, mire szétszélednek és védetlenül hagyják a limest. Benn, a birodalom területén pedig a barbár népek királyaik vagy duxjaik parancsnoksága alatt majd itt, majd ott véreznek, mindig készen arra, hogy a császár vagy az ellencsászár szolgálatában egymás ellen hadra keljenek. Mint a sakkfigurákat vezénylik őket egyszer ide, másszor oda. A római birodalom egy század leforgása alatt úgy tűnik fel, mint barbár vazallus-államoknak halmaza. De a császárt kreáló magister militumok hosszú sorából senki sem akad, aki magát császárrá kiáltaná ki. Hogy barbár legyen a birodalom feje, azt képtelenségnek tartották. Még Alarik, a birodalom nagy ellensége, sem gondolt arra, hogy a birodalmat megdöntse és helyére germán államot alapítson. A barbár hadvezetők legfőbb vágya a patriciusi cím elnyerésében merült ki. Ezek a barbárok császár-leányok kezéért esedeznek, Attila is, Isten kegyetlen ostora; mindannyian valamely közeli, személyes kapcsolatba kívántak jutni az isteni császársággal. Fegyelmezetlenek, ismételten lázadoznak, de nem azért, hogy uralkodjanak, hanem végül is – a császári szolgálatért. Jóideig nem mint államot szervező és világot formáló hódítók vonulnak fel Róma ellen, hanem mint zsoldos katonaság, Mars felfogadott, hivatásos vitézei, akik akár lázadoznak, akár nem, tulajdonképpen képteleneknek bizonyulnak a „Világ Ura” nevének viselésére.

Könnyen belátható, hogy bizonyos idő multán be kellett következnie annak a pillanatnak, amikor a barbárok tudatára ébredtek hatalmuknak és Róma gyöngeségének. A római-germán összefogás fent vázolt koncepciója önmagában hordta halálos kimenetelű betegségének csiráit. A magister militum tisztjének viselői, kikre az összhangbatartás nehéz feladata hárult, egytől-egyig tragikus módon vesztek el. Felmorzsolódnak az udvari intrikák és pártellentétek malomkövei között. Stilicho, aki Claudianusnak, a római nemzeti öntudat költőjének verseiben gyönyörködött, e költő nemzeti senatus-pártjának esett áldozatul. Aetiust pedig maga a császár, III. Valentinianus gyilkolja meg eunuchja közreműködésével. Az ok: féltékenység, félelem… Róma tudatára ébredt szörnyű kiszolgáltatottságának, de ezzel a felismeréssel már elkésett. Honoriusnak nincs többé római serege, amellyel Alarikot Róma falai alól elűzhetné. A római nacionalizmus fellobbanó barbárgyűlölete 408-ban a germán zsoldosok védtelen asszonyainak és gyermekeinek leöldöklésében emésztődött fel.

Nem áll módunkban, hogy a tárgyalt időszak politikai eseményeit részletesen elbeszéljük. Ezek az évek a birodalom bukásáig még a római birodalom történetébe tartoznak. Meg kellett ezért elégednünk annak a politikai keretnek vázlatszerű felrajzolásával, amelyben a barbárság lépésről-lépésre átvette a hatalmat. A birodalom utolsó időszakának államkoncepciója a viszonyok kényszerítő ereje alatt végleg uralomra segítette a barbár rexeket és duxokat. Évről-évre nyilvánvalóbbá vált, hogy az alap, amelyen a római-germán együttműködést kitervezték, nem tudja elviselni az események terhét. A 400. évig a nyugati és a keleti római birodalmat még ugyanazok a politikai elgondolások vezérlik, a barbárok szerepéről Róma épúgy gondolkozik, mint Konstantinápoly.

Ettől az időponttól kezdve elválnak a két testvér útjai. Az egyik tovább megy a kiválasztott irányban és elvész, barbárok prédája lesz, a másik a reakció útjára tér és – kikerüli végpusztulását. Míg Róma a föderált barbár népeket egyre szorosabbra kívánja fűzni a romanizmushoz, addig Konstantinápoly eltaszítja magától a barbár segítséget és a maga lábán próbál járni.

A megváltozott közhangulat első szélrohama Nagy Theodosius alatt jelentkezik, mégpedig a lydiai Philadelphiában, ahol a római haderő barbár és nem-barbár csapattestei között véres összeütközésekre kerül sor. A barbár eredetű katonasággal szemben ily nemzeti reakcióra a megelőző III. és IV. században nem találunk példát. A reakció barbárellenes hajszává csak a 400. évben fajult. Gainas, a gót zsoldos vezér, kinek lelkén száradt Rufinus, a teljhatalmú miniszter meggyilkolása, Konstantinápolyban olyan szerepre vágyakozott, mint amilyen nyugaton Stilichónak jutott osztályrészül. Hatalma azonban nem tartott sokáig. A germánellenes párt győzelmet aratott Gainas seregén és ezzel Konstantinápoly megmenekült Róma sorsától. Állítólag a gótok ellen viselt hadjáratban az egész, 35.000 emberből álló gót sereget lemészárolták. A gótok pusztulása, vezérükkel, Gainasszal egyetemben, megfosztotta Alarikot, a birodalom nagy ellenségét legfőbb támaszától. Ennek következtében érdeklődése mindinkább Nyugat felé fordult, ahol a nyugati gót nép valószínűleg a Noricum nevű római provinciában új otthont keresett. A római történelemből ismeretes, hogy Alarik megjelenése Itáliában lekötötte a nyugati birodalom minden erejét, mialatt védtelen maradt a Rajna-limes, röviden: Alarik lett Róma végzete.

Bizonyosra vehető, hogy 400-ban Konstantinápoly példát adott Róma számára is, irányt a kibontakozáshoz, amennyiben Stilicho nyolc évvel később bekövetkezett bukása szintén germánellenes áramlattal áll kapcsolatban. Róma császára (Honorius, talán III. Valentinianus is) és senatusa nem akart többé tudni barbár együttműködésről. Akárcsak keleten, nyugaton is egyidőre rómaiak töltik be a magister militum diktátori állását: Constantius, Castinus, Felix, Bonifacius, Aetius. Rikimer óta azonban újra felülkerekedett a germán túlsúly és újra barbárok kaparintják magukhoz a legmagasabb parancsnoki tisztségeket. Julius Nepos és Orestes hadvezérsége idején a római érzület megint szóhoz jut, ám nem elég erős ahhoz, hogy legyűrje a germánságot. Az időnként felmerülő reakció ellenére a nyugati politika továbbra is kitartott a római-barbár együttműködés programmja mellett. Bármennyire különösen hangzik, az események közvetlenül 400 után megint azt mutatják, hogy a barbár haderő és közreműködés kizárása Kelet államéletéből káros következményekkel is járt. A keleti birodalom a gótok kiüldözésével és pusztításával hihetetlenül legyöngült haderő dolgában: Konstantinápoly legjobb katonáitól fosztotta meg magát. A római-görög tisztek ütközet előtt beteget jelentettek, a csapatok pedig védett helyen húzódtak meg és az ellenség közeledtekor seholsem voltak találhatók. Az ellenség szabadon garázdálkodhatott s csupán diplomáciai mesterkedéssel és adófizetéssel lehetett a barbárokat úgy-ahogy féken tartani. A keletrómai hadsereg siralmas helyzetét a barbárok kizárása idézte elő, de Konstantinápoly ennek köszönhette megmenekedését is. Amikor a birodalom nyugati felét már csak laza kapcsolatok tartják együvé s a romanizmus ereje rohamosan apad, Konstantinápoly hű marad a császárság hagyományaihoz és Justinianus alatt egy új renaissancenak néz elébe.

Róma bukását végső ponton a birodalom túlgyors elbarbárosodása idézte elő. Annyi idegen népelem, annyi barbár telepedett le a birodalom területére, hogy annak felszívására a romanizmus már gyengének bizonyult. Ez az elbarbárosodás nem öltött volna oly végzetes méreteket, ha Róma idejében szakít liberális barbárpolitikájával. Így a császárság mintegy önmagát fegyverezte le. Mikor aztán feloszlatta hadseregét s a birodalom őrzését zsoldos seregek és hűbéres népek, a foederati, gondjaira bízta, tulajdonképpen a barbárokat segítette a hatalomhoz. Konstantinápolyt Róma sorsa nem érte el. Már földrajzi helyzete is előnyösen befolyásolta az események kialakulását: délen a Kaukázus és a Fekete-tenger, északon pedig hegyláncolatok védelmezték a barbár támadásokkal szemben. A szűk hegyszoros, amelyen keresztül a barbárok a Balkánt eláraszthatták, könnyen válhatott Konstantinápoly külső erődjévé. A kritikus években a perzsa birodalom sem háborgatta a keleti császárságot. Mindezek a tényezők együttvéve lehetővé tették, hogy Konstantinápoly barbárellenes politikát folytathasson. A barbár szövetségesekre kevésbbé volt ráutalva, mint nyugati testvére. Ezzel azonban megszűnt az a veszély is, hogy földjén barbár királyságok rendezkedjenek be.