NEGYEDIK FEJEZET: A RÓMAI IMPERIUM ÉS AZ ITÁLIAI KIRÁLYSÁG

Alig húnyta le szemét Attila (453), máris fellángolt a lázadás tüze birodalmának minden részében. Fiainak egyenetlensége folytán a birodalom a legnagyobb zűrzavarban összeomlott. Egymást követték a véres csaták, melyeket a húnok vívtak a felkelő népekkel és a felkelő népek egymással. A felkelő népek két nagy érdekcsoportra oszlottak, az egyiknek a keleti gót Valamer, a másiknak a gepida Ardarich volt a feje. A gót-gepida ellentét eredete még a hún uralmat megelőző időkbe nyúlt vissza. A Dáciában terjeszkedő gepidák ugyanis a gótokkal folyvást összeütközésbe kerültek (döntő ütközet 290 körül), s ez az ellentét akkor sem hagyott alább, mikor a húnok közeledtek. Hún szövetségben harcoló gótok hozzák a gepidákat hún fennhatóság alá (418 kör.). A húnok értették aztán annak módját, hogy birodalmuk két legjelentősebb germán népét, a gótot és gepidát sakkban tartsák egymással. A gepida Ardarich és gót riválisa, Valamer nagy szerepet játszott Attila-udvarában.

Amikor Ardarich az Attila-fiak megbuktatására a germánságot maga köré gyüjtötte, a keleti gótok ép gyűlölködésük miatt nem siettek zászlója alá, hanem a hún fiak pártján maradtak. A döntő ütközet a pannóniai Nedao folyó (fekvése ismeretlen) mentén folyt le (454) és a hún-gót koalició bukásával végződött. Ilek (Ellák), Attila legidősebb fia halálát leli a csatatéren. A vert had a Fekete-tenger felé vette útját, menekülés közben azonban egyes hún-gót-alán-szarmata néptöredékek a kelet-római császárság földjére sodródtak és az Alsó-Dunánál Marcianus császártól földet kaptak megtelepedésre. A vert had hátvédét a pontusi keleti gótság alkotta, ám amint ezek látták, hogy telepeiket a hazátlan húnok megszállják, visszafordultak, s a Pannóniában már régebb idő óta lakó keleti gót (Alatheus és Saphrax népe) és nyugati gót (Athanarik népe és a dáciai menekültek) testvéreikkel egyesültek. A pannóniai gótság a csatlakozás idején az amalok nemzetségéből három testvér-király uralma alatt állott, kik közül Valamer gyakorolta a főhatalmat. Valamer már a híres ú. n. catalaunumi ütközetben is részt vett (451). A pontusi keleti gótságról viszont tudjuk, hogy Thorismud királyuk elhalálozása után (418 kör.) hosszú ideig, „40 évig” király nélkül maradtak. Most hát 455-ben újra király parancsol felettük. A húnok azonban nem hagyták ennyiben a dolgot, s a „szökevények” megbüntetéséért Pannóniába törtek, de itt Valamertől vereséget szenvedtek. (455). A keleti gótok pontusi szárnyán kívül még a heruloknak és a szkireknek is el kellett költözniök a Pontus mellől. A szkirek a Duna-Tisza vidékén, a herulok pedig a régi Felső-Magyarországban ütöttek tanyát. A győztes gepidák hatalmukat tetemesen gyarapították. Egész Dácia a Tiszáig uralmuk alá került. A mai Ausztriának Duna-balparti részein a rugiak kaptak szállást. A herul-rugi népcsoport látta el a hún birodalom bukása után katonával a nyugat-római birodalmat. Odovakar, az első itáliai barbár király is közülük való volt.

Maguk a húnok a Pontus északi partvidékén (főleg a Don-Kubán körül) nem sokáig örülhettek hatalmuknak. A bolgár-ogurok (onogur, saragur, ogur) 461–465 között a szabirok elől Nyugat-Szibériából a Pontushoz (Volga-vidék) költöznek, s a húnok jelentős részét nyugat felé űzik. Állítólag maga Irnek is, Attila legkisebb fia a mai Dobrudzsába (in extremo minoris Scythiae) vonul hún (sadagar), alán és szkir néptöredékekkel, bátyja, Dengizik pedig a mai oláh síkságon még egy ideig, Leó császár alatt, nyugtalanítja a császárság trák részeit, 469-ben azonban rajta veszt. Anagastes, a magister militum per Thracias, egy összeütközés alkalmával megöli. Egyes hún népelemek Dácia ripensis-be (a Duna jobb oldalán) is eljutnak. Ezzel a húnok eltünnek Európa történetéből, pusztán mint zsoldosok visznek még egy ideig szerepet a kelet-római seregben a keleti gótok és a rugiak mellett. A nép szétszóródik, más népekbe olvad, elmerül idegen népek államalkotásaiban. Ez lett a sorsa – mint láttuk – a Kaukázus és a kirgiz steppén maradt húnoknak is.

A hún hegemónia letűnése végleg megszabadította a germánságot az ázsiai lovas-nomádok hatalmától. Azok a germán népek, amelyeket Attila uralma alatt tartott, most mint felszabadult ár csakhamar elöntik a római birodalmat. Megindul a nyugat-római birodalom végső felmorzsolódása, mind kisebb és kisebb területre szorul vissza Róma tényleges hatalma, utoljára a barbár hullám magát Itáliát is elborítja. Így a 454-i pannóniai csata (Nedao) éppoly határjelző-kő Európa történetében, mint 376, vagy 400, a hún előnyomulás két dátuma. Ekkor (455) hal ki a nyugat-római császárságban III. Valentinianus-szal a Theodosius-dinasztia férfi ága, s a következő császárok, kiket a haderő parancsnoka, a magister militum öltöztet bíborba, gyors egymásutánban adják át a trónt egymásnak, anélkül, hogy a birodalom érdekében valamit is tenni tudnának. Nagy Theodosius államrendszere egyszerre csődöt mondott. Felborult az egyensúly a barbár hadsereg és a római civil-uralom között. A dolog természetében rejlett, hogy a „császár-csináló germán generális” mellett maga a császár amolyan árnyalak maradt. Az utolsó ilyen császár-csináló generális a svéb apától és nyugati gót királylánytól származott Rikimer (megh. 472), s a burgund Gundobad volt. E patricius generálisok maguk még nem nyultak a császári korona után, mert a császár a közfelfogás szerint csak római lehetett. A kettős uralom annyira szokásossá vált, hogy Orestes, Attila egyik embere, sem kívánkozott a császárságra, amikor átvette a hatalmat, és Iulius Nepos császárt elűzte, bár pannóniai római volt. Okosabbnak tartotta, ha kiskorú fiát, Romulus Augustust emeli trónra (475).

A patricius magister militum hegemóniájának csak Odovakar vetett véget. Attila birodalmának felbomlása ismét lehetővé tette, hogy a dunamenti germánok, így elsősorban a szkírek, herulok és rugiak, Itáliában zsoldba álljanak. Ezzel az áramlással kapcsolatban Attilának nem egy meghitt embere, vagy katonája került az Örök Városba. Így pl. Orestes Attilának szűkebb környezetéhez tartozott, ugyanígy Odovakar is. Annak a szkir Edeko királynak volt a fia, akit Attila bizalmával tüntetett ki. Odovakarnak fitestvére szintén római szolgálatba állott, s a keleti birodalomban egészen a magister militum per Illyricum tisztségig vitte. Ez az Odovakar volt tehát az, aki egy garnizónlázadás alkalmával Orestest kikergette Rómából, s a gyermek császárt Campaniába űzte (476). Itália sorsa Odovakar kezében nyugodott.

Odovakar, okulva az eddigi magisterek tapasztalatain, végre bátorságot vett magának és szakított az eddigi császár-csináló gyakorlattal. Rómának ettől az időtől kezdve nincs császárja. Azt gondolhatná az ember, hogy a nyugat-római birodalom megszűnése valami külső ellenség szörnyű támadásával áll kapcsolatban. Az események mást mondanak. Odovakar római szolgálatban álló tiszt volt Rikimer vagy Orestes fajtájából, s maga a lázadó sereg is, mely később őt királynak tette meg, Róma hivatásos, rendes hadát alkotta. Már ez is eléggé mutatja, hogy a római császárság Nyugaton belső okból, a szoldateszka lázadása folytán omlott össze. Akárcsak az előző magisterek, Odovakar sem akart császár lenni. A trónt betöltetlenül hagyta. A formális jog szerint, kétségkívül, helyesen cselekedett, hiszen Rómának még élt törvényes császárja, Nepos, a kelet-római császár kreatúrája (480-ig). Odovakar azonban nem azért űzte el Romulus Augustulust a trónról, hogy helyébe a Dalmáciában éldegélő régebbi császárt, Nepost ültesse. A barbár katonaság felfogásának adott kifejezést, amidőn Itáliában nem akart többé árny-császárt látni.

A törvényes hatalom birtokosa a senatus maradt. Odovakar ép ezért a senatust arra indította, hogy a császárság jelvényeit küldje Konstantinápolyba. A levél, melyet a senatus Odovakar ösztönzésére Zenóhoz, az akkori bizánci császárhoz, intézett, sok mindent elárul Róma új urának gondolatvilágából. A senatus meggyőződése szerint Rómának nincs többé szüksége külön császárra, az ügyeket a konstantinápolyi társ-uralkodó is el tudná intézni. Róma nagymultú testülete kéri tehát Zenót, ismerje el Odovakar kormányzását, s tüntesse őt ki a patriciusi címmel. Mindebből nyilvánvaló, hogy a nyugati császárság megdöntője továbbra is tagja kívánt maradni a római respublicának. A császárt csak azért mozdította el, hogy a bizánci udvar elé hódolattal járulhasson. A jövőben tisztét a császár nevében, mégpedig a keleti császár nevében, kívánta gyakorolni – ezért kellett neki Bizánc hozzájárulása. Alapjában véve nem történt más, minthogy Konstantinápoly elfoglalta az őt megillető helyet az imperiumban. Ismeretes, hogy az imperium Nagy Theodosius óta (395) végleg két részre vált. Elvi és jogi szempontból azonban továbbra is egyetlen testet alkotott. Amikor tehát Rómában a császári szék megüresedett, tulajdonkép nem következett be vacantia, mert a keleti császár automatikusan átvette a nyugati birodalom-rész kormányzását. Mihelyt azonban ez a helyzet állandósult, Itália Bizánc provinciái közé süllyedt.

Az „államcsiny” végeredményben tehát Bizánc győzelmét jelentette Róma felett. Bizánc tekintélye abban a mértékben nőtt Itáliában, amilyen mértékben fogyott a ravennai udvar hatalma. Bizánc a több felől szorongatott társ-birodalom felett idővel bizonyosfokú protektorságot kezdett gyakorolni. Az állandó vandál veszedelem Rikimert is ismételten arra indította, hogy a keleti császárság segítségét kérje. A császári trón megüresedése esetén Róma nem egyszer a keleti császártól kap császárt. Így nyeri el Rikimer I. Leótól a patriciusságot és így lép Rikimer jelöltje, Maiorianus Kelet hozzájárulásával a császári trónra (457). Libius Severus halála után (465) Rikimer és Róma hódolattal fogadja I. Leó trón-jelöltjét, Anthemius-t, Itáliában. De Odovakar mégsem kapta meg a patricius címet és kormányzatának elismertetését. Zenó szemében ugyanis Bizánc egykori jelöltje, Julius Nepos továbbra is Róma császára volt. Amint azonban Nepos meghalt (480), semmi sem állt többé annak útjába, hogy Bizánc elismerje a status quot. Az Odovakar által régi szokás szerint kijelölt konzulpárt Kelet minden ellenkezés nélkül elfogadta.

Az új politikai helyzet két irányban hozott lényeges változást. Először is az imperium egysége újra helyre állt; megszűnt a birodalom kormányzása kollégiális alapon. Itália a többi provincia, így Gallia és Hispania sorában közvetlenül Konstantinápoly fősége alá jutott. Az a folyamat tehát, mely Konstantinápoly alapításával már látható alakot nyert, s végül Itália elprovincializálódásához vezetett, – a 476-ban kitört katonaforradalom által elérkezett végpontjához. Egyben azonban Odovakar lezárja a magister militum-ok hosszú sorát, akik Itáliában a császárság birtoka nélkül uralkodtak. Megtörténik Itáliában is a barbár királyság megalapítása. Itália követte a provinciák sorsát. A katonai lázadás Orestes ellen főleg amiatt tört ki, hogy az Itáliában állomásozó barbár, elsősorban herul csapatok megelégelték a garnizón-életet, s a többi germán haderő mintájára letelepítésüket kérték. Eddig föld, ház nélkül, távol családjuktól éltek. Most azt kívánták, hogy rájuk is alkalmazzák a hospitalitast. A barbár zsoldos had Itáliát is Gallia sorsára akarta juttatni, hol tudvalevőleg nyugati gót és burgund néprajok a hospitalitas alapján földhöz jutottak. Orestes a katonák kérését nem akarta teljesíteni. Mint minden igaz római, ő is, Róma földjét szentnek érezte. Odovakarnak viszont sikerült a had követelését diadalra vinni; erre a katonák hálájuk jeléül királyukká kiáltották ki.

Mint minden késő-római had, úgy azok a csapatok is, amelyek vállán Odovakar a királyságig és római patriciusságig emelkedett, a legkülönfélébb elemekből álltak. Rex címe nem népi törzs-fejedelemségre, pusztán állandósult seregvezérségre utal. Mindenesetre azonban a jövőnek szólott: leszámolást jelentett a multtal szemben, amikor még a legfőbb katonai hatalom birtokosa a császár mellett patriciusi címmel a magister militum hivatalát viselte. Odovakar magister militum helyett seregeinek rexe. A római lakosság felett azonban nem mint germán király uralkodott, hanem mint patricius. Ez utóbbi címhez nem kapcsolódott semmiféle határozott hivatal, pusztán a császár után a legfőbb rangot jelezte. Az Odovakar által teremtett új állapotot ez a kettősség jellemzi. Egyfelől a barbár haderő feje (rex), másfelől a császári civil-kormányzat élén áll egy önmagának előlegezett császári delegáció alapján (patricius). Végeredményben tehát Itália belső szervezetében nem esett nagyobb változás. Csak az éleződött jobban ki, ami már eddig is megvolt, a hivatalnok és a katona szembeállítása. A hivatalokat rómaiak viselik, a katonai pályát viszont a germánság részére biztosítják. A 476. év e tekintetben is egy régóta megindult fejlődés záróakkordja. A hadsereg és a hivatalnoki kar kasztszerű szétválasztása, most látni igazán, hogy hova vezetett. A hadsereg, miután barbár kézre jut, külön királyságban szervezkedik, végül magába olvasztja az egész római polgári igazgatást.

Odovakar nem sokáig élvezhette „államcsínyje” gyümölcsét: a színtéren csakhamar Nagy Theoderik jelenik meg. Pannóniában a keleti gótság három Amal-nembeli király hatalma alatt állott, közülük a főséget Valamer viselte. A három társ-királyság örökös küzdelmet folytatott ellenségük a gepidák s az általuk teremtett nagy germán koalíció ellen. Ennek a koalíciónak tagjai többek közt a rugiak, a svébek, s a szkirek voltak. Bár a keleti gótoknak sikerül a koalícióra 469-ben a Bolia folyónál érzékeny csapást mérni, még sem érzik magukat biztonságban és inkább kivándorolnak. Ekkor már Thiudimer áll a gót törzs-szövetség élén. Hivatalosan a keleti gótok a bizánci császár föderált népei közé tartoztak. A császári politika értette annak módját, mikép kell az egyik barbárral a másikat sakkban tartani. Ha a keleti gótok igen felbátorodtak, a gepida-koalíciót küldte nyakukra. Most azonban ez a politika csődöt mondott. A keleti gótok felkeltek és a római császárság területére húzódtak. A barbár népek rendes szokása szerint két részre szakadtak: Thiudimer átkelt a Száván, s gótjaival egészen Nis-ig (Naissus) nyomult előre, míg Vidimir Itáliában keresett szerencsét, ahonnan halála után hasonnevű fia Glycerius császár szolgálatában Galliába vonult, hogy ott népével a nyugati gótokhoz csatlakozzék. Thiudimer a vándorúton meghalt, örökét bizánci környezetben – tusz volt az udvarban – felserdült fia, Nagy Theoderik vette át (471). Theoderiket csak egy vágy sarkalta: el akarta nyerni minden barbár álmát, a magister militum praesentalis tisztségét. Erre a legfőbb katonai méltóságra azonban egy másik gót is pályázott: Theoderik Strabo, a Tráciában állomásozó gótság feje. Míg a két rivális egymással marakodott a tisztségért, a császárnak nem volt mitől tartania. 481-ben azonban Theoderik Strabo meghalt, s a másik Theoderik ellenfél nélkül maradt. Meg is kapta most már végkép a magisterséget (483), amelyhez a következő évben még a konzulságot is megszerezte.

Amióta Theoderik jelentette a birodalomban az egyedüli fegyveres hatalmat, s erejét többé már nem lehetett lekötni más condottiere hatalmi törekvéseivel, Bizáncnak arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy a gót sereg örökös belzavaroknak lesz a forrása. Tényleg, Theoderik gót generális Novae-től, hol székhelye állt, egészen Konstantinápoly faláig fosztogatni kezdett (486–487). Bizánc tehát alig várta, hogy megszabaduljon tőle, – saját konzuljától. Erre kitűnő alkalmat adott a nyugati császárság kétségbeesett helyzete. Konstantinápoly már korán foglalkozott azzal a tervvel, hogy Itáliát bekebelezi. Másrészt maga Theoderik is szívesen gondolt egy sikeres itáliai rabló-hadjáratra. Hiszen még nem is olyan régen, amikor Julius Nepos Rómából futni kényszerült, ő volt az első, aki felajánlotta seregét Julius Nepos visszahelyezése érdekében. Az érdekeknek kölcsönös találkozása megpecsételte Odovakar római helytartóságának és itáliai gót királyságának sorsát.

488-ban indult el Theoderik seregével, vonulás közben az Odovakar csapása alatt összeomlott rugi birodalom (487) egyes néptöredékeit is felvette magába, sőt toborozással még más rendű és rangú embereknek, így rómaiaknak is, módot nyújtott, hogy részt vehessenek a nagy hadjáratban. Miután Sirmiumnál áttörte a gepida-gyűrűt, 489-ben a Sontius (Isonzo) pataknál kemény küzdelem után Odovakart meghátrálásra kényszerítette, sőt Veronából is megfutamította. E csaták emléke abban a mondaanyagban él tovább, melynek hőse „Dietrich von Bern”. Még hosszú ideig állt a harc váltakozó sikerrel, a viadalba szomszédos népek is beleszóltak, így a burgundok Odovakar, a nyugati gótok Theoderik pártján, de végül is Theoderik maradt felül (Adda, 490). Két és félévig tartó megszállás után Odovakar megnyitotta rejtekének, Ravennának, kapuit (493). A ravennai püspök közvetítésével béke jött létre a két ellenfél között, még pedig azzal a feltétellel, hogy Theoderik és Odovakar közösen uralkodjanak Itália felett. De 10 nap sem múlt el a békekötés után, s a hatvanéves Odovakar már halott volt. „Hol az Isten?” – kiáltotta oda az esküszegő Theoderiknek, amint ez kardját alattomosan rája emelte. Odovakart beszentelés nélkül temették el Ravennában a zsinagóga közelében. A győző tovább vérengzett. Odovakar fitestvérét, Onulfot az egyházi asilium-jog megsértésével ölték meg, feleségét éhhalálra ítélték, fiát száműzték, végül meggyilkolták, s mindenhol, ahol csak Odovakar hiveire akadtak, szörnyű mészárlást vittek véghez. A rómaiaknak azonban a hajuk szála sem görbült meg, még azoknak sem, akik Odovakar hivatalnokai közé tartoztak.

Theoderik vérengzése megsemmisíthette Odovakart, államrendszerét azonban nem zúzhatta össze, az továbbra is életben maradt. Nem változott meg sem az állami gépezet, sem a kormányzást támogató réteg összetétele, époly kevéssé, mint a germánság viszonya a római lakossághoz. Odovakar és Theoderik egész életfolyása, sorsa, tragédiája hajszálra megegyezik egymással. A novum nem Theoderik uralma alatt jelentkezik, hanem már Odovakar reformjaiban. Mindaz, ami a gót „itáliai királyság” berendezését s célkitűzését jellemzi, Odovakar idejébe nyúlik vissza.

A hasonlatosság a két patricius-rex között kitűnik a császári mandatum megszerzésének körülményeiből. Ahogyan Odovakar, úgy Theoderik is a senatus útján követséget küldött Konstantinápolyba uralmának elismertetése céljából (490). Ugyanígy Theoderiknak is, miként Odovakarnak több éven keresztül várnia kellett, míg kormányzóságuk elismertetése Konstantinápolyból megérkezett. Odovakar 480-ban, Theoderik 497-ben nyerte el a császártól „usurpatiójuk” hivatalos feloldását. A huza-vona, amellyel a császár kezelte Theoderik kérését, azt mutatja, hogy Konstantinápoly csak a hatalmi viszonyok kedvezőtlen alakulása következtében mondott le Itália közvetlen birtokbavételének tervéről. A császár elküldte Theoderiknek a bíbor-ruhát a nyugatrómai császárság uralkodási jelvényeivel egyetemben, ami azonban nem jelentette azt, hogy már most Theoderikból augustus, társ-császár vált. Theoderik pusztán csak a császár helyett, annak képében, de nem mint hivatali alárendeltje uralkodott Itáliában. A régens szerepében viselte a császári ház nevét (Flavius, I. Constantinus óta), gyakorolta a konzul-jelölés, s a hivatalnokok kinevezési jogát, a legfelsőbb bírói, s katonai hatalmat. Nem illette meg azonban őt új törvények (leges) kibocsátásának joga, miként a birodalom főtisztviselői, pl. a praefecturák fejei is pusztán csak edictumokat hozhattak. Theoderik római polgárjogot sem adományozhatott; pénzein szintúgy nem az ő, hanem a császár képe tündökölt (dominus noster Anastasius), egyedül az érem hátán állott Theoderik monogrammja ezzel a felírással: invicta Roma.

Theoderik helyét valahol az V. századi magister militum et patricius noster, s a társ-császár között kell keresnünk. Nem véletlen, hogy se Odovakar, se Theoderik nem nevezi magát magister militumnak. Kétségtelen, mindkettőjük a Stilicho-Aetius-Rikimer-Orestes birodalmi generálisok sorában foglal még helyet, ámde náluk már a magisterium militum végkép elvesztette hivatali jellegét. Mint ismeretes, úgy a lovasságnak, mint a gyalogságnak meg volt a maga magister praesentalisa, Stilicho már mindkettőt egyesítette a magisier utriusque militiae névben mint legfelsőbb generalissimus, míg végül Constantius (legkésőbb 418 óta) a császár után következő legfelsőbb hivatallal a patricius noster rangot egyesítette. Valóban Stilicho utódai már túllépték katonai hivataluk korlátait, s olyan ügyekben is döntöttek, melyek a legfelsőbb hadvezetőséggel nem álltak többé vonatkozásban. A magister militum címet el is hagyják s a patricius noster elnevezés, mellyel a császár nevezi magas személyüket, tulajdonképpen a mai diktátornak felel meg (patriciusi rangot azonban más magas hivatalnokok is elnyerhettek). A császár-helyettes patriciusságra tart igényt Odovakar; Theoderiknek külön nem kellett azt kérnie, mivel ő már az itáliai hadjáratot is ebben a minőségben hajtja végre. Mindazonáltal azt tapasztalhatjuk, hogy Theoderik a patriciusi címet sem találta megfelelőnek a birodalomban elfoglalt állása jelzésére. Hivatalosan ugyanis ekként nevezte magát: Flavius Theodericus rex.

Mit kívánt kifejezni ez a barbár latin szó: rex? Theoderik tulajdonképpen jog szerint ilyen címmel nem élhetett, mert római polgár volt, miután Zenó császár szimbolikusan „fiává” fogadta, már pedig római egy személyben barbár rex nem lehetett. Azt sem mondhatjuk királyságáról, hogy az pusztán germán, gót és rugi alattvalóit foglalta magába. Theoderiket nem tekinthetjük germán törzs királyának, mint ahogy kortársai is kinőttek már a törzsszervezet ősi keretei közül, s igazi monarchák módjára parancsoltak rendszerint több különböző törzsből, népből álló alattvalóiknak. Amikor Theoderik Itáliába jött új hazát keresni, legfeljebb pannóniai keleti gót néptöredékei hívhatták őt királyuknak, a sereg más tagjai, közöttük sok Singidunum-i (belgrádi), római aligha. És 491-ben is csak egy szedett-vedett sereg kiáltotta ki a ravennai győzőt királyának. Ez a királyság éppen azért, mert már kibontakozott törzsi béklyóiból, testesíthette meg a legmagasabb közhatalmat a rómaiak számára is.

Jellemző Theoderik királyságára, hogy az uralkodói cím: rex és Flavius viselésében megint csak nagy ellenfelét, Odovakart követte, ki magát hivatalosan mindig rexnek nevezte. A keleti császár elismerte Odovakar konzul- és hivatalnok-kinevezési gyakorlatát, így ebben sem mutat fel Theoderik uralkodása novumot. A római pénzeket már Odovakar is a három bejegyzett monogrammjával verette, akár Theoderik. Minden valószínűség a mellett szól, hogy Odovakarnak azok a pénzei, amelyek őt diadém nélkül szakállasan, Fl. Odovac. körírással jelképezik, abból az időből valók, amikor már nyiltan elszakadt a császárságtól. Ez sem újítás: Rikimer is ráverette monogrammját Libius Severus pénzeire. Mindebből világosan kitűnik, hogy nem nagy kataklizmák robajában omlott össze a nyugat-római császárság, hanem a fejlődés lassú során. Szinte észrevétlenül, a hagyomány útján alakult át a majordomusok itáliai királyságává.

Az új gót királyság belső szervezete azt bizonyítja, hogy Theoderik csak az elődje (Odovakar) által megkezdett úton haladt tovább. Már Nagy Theodosius államkoncepciója a barbár hadi erő, s a római polgári igazgatás dualizmusán épült fel. Míg azonban az V. században a császár tartja fenn az egyensúlyt a barbár hadsereg, s a római igazgatás között, addig III. Valentinianus halála óta, a század közepétől a birodalmi haderő parancsnoka a császár fölé kerekedik, s végül Odovakar királyságában nemcsak ténylegesen, hanem jog szerint is a dualizmus élére jut. A dualizmus mint örökség továbbszáll Theoderikra. Ha már Diocletianus idejében a társadalom kasztszerű megmerevedése érvényesült a közélet minden viszonylatában, akkor nem lehet azon csodálkoznunk, hogy a dualizmus Theoderiknél a római polgári, s a germán katonai kaszt megalkotására vezetett. Alapjában minden a régiben maradt, pusztán élesebb fogalmazást nyert. A római elől elzárták a katonai pályát, hivatalnokok viszont csak római polgárok lehettek. Ennek a merev, kasztszerű szembeállításnak keretébe illeszkedett be a germán és a római világ szigorú parallelizmus alapján. A germán külön élt a maga világában, saját szokásai, kultúrája szerint. A betelepedéssel nem szakadt meg a heroikus germán kultúra fejlődése, sőt igazában most, az V. században alakította ki legszebb mondaanyagát. A germán népvándorlási kultúra medret ás magának Itália földjén is. Ezzel a barbár folyammal párhuzamosan hömpölyög tovább a római nemzeti kultúrhagyomány, a gót kultúrával vajmi keveset törődve. Ez az ellentét, helyesebben talán parallelizmus megnyilatkozott nemcsak élet- és világérzésben, hanem pályában, hitben, jogban, a pap előtt épúgy, mint a törvényszéken.

Mikor a gótok Itáliába vándoroltak, akkor már felvették a kereszténységet, ámde – ellentétben a rómaiakkal, akik a római pápával az élen Athanasius katolikus hitét vallották – javarészben az arianizmus irányához tartoztak. Egy korban, ahol az élet legfőbb irányító ereje a vallás és a hit régióiból tört elő, nem volt, s nem lehetett közömbös, ki melyik felekezetet tekintette a magáénak. A katolikus papok mellett az ariánusok külön papjai sürgölődtek, s a római templomok közelében ariánusok kápolnái, baptisteriumai épültek fel. Erről a hitbéli dualizmusról Ravenna még a mai szemlélőnek is színes képet tud adni. A parallelizmus végigvonul a jogéleten is. A gót harcos idegennek számított, a római polgárság nem vette tagjai közé, mert még a hatalmas Theoderiknak sem állt módjában, hogy a gótot római polgárrá változtassa. A római jogot a germánokra alkalmazták, mintha csak hospesek, idegen megtelepedők volnának. A gót római nőre nem vethette szemét, rómaival nem házasodhatott. Épígy saját germán szokásjoga szabályozta birtokviszonyait s örökösödési rendjét.

A germánság különállása Theoderik dualista királyságában a bíráskodás terén is kifejezésre jutott. Az új germán bírói szervezet minden ízében királyi intézmény volt, nem a régi népi (törzsi, nemzetségi) szervezetből nőtt ki. A gótoknál a ius regium hatása alatt egyre-másra tűntek el a régi germán alkotmány s jogélet maradványai. A központi hatalom erejét mutatja, hogy a vérbosszút hivatalosan üldözték. Theoderik az új germán bíróság felállításánál ismét a római jog által megvont kerethez alkalmazkodott. A római lakosság a gótokat katonáknak tekintette, következőleg ők a katonai bíróságok elé tartoztak. A katonai és a polgári igazgatás különválasztása a diocletianusi államszervezetben azt hozta magával, hogy a katonaság kiváltságot élvezett, polgári és büntető ügyekben egyaránt saját bírósága elé járult. A római uralom idején a katonai bíróság ítélkezése alá csak a katonák egymásközti s a civil által perbefogott katona perei estek, ezzel szemben Theoderik kiszolgáltatta a római polgárt a gótok katonai törvényének, ha baja támadt egy gót katonával. Fellebbezni a király udvarához lehetett.

Ahogyan a gót bíráskodás, úgy a gót hadszervezet is a monarchikus elv diadalrajutását szemlélteti. A germán jog szerint minden szabad ember harcosnak számított. Ez az elv Theoderik alatt is életben maradt, ámde egészen más értelmezést nyert. A gót királyság gót alattvalóit mintegy római szemmel nézte, az ország védelmére kötelezett telepes katonákat látott bennük, kiket zsolddal tartott el. A 476-ban lezajlott katonai forradalom elbeszélésénél említettük már, hogy Odovakar a fellázadt garnizónok barbár, jobbára herul katonáit a szokásos római beszállásolási rendszer kibővítése alapján juttatta földhöz. A gót hódítók, miután lemészárolták Odovakar germánjai nagyrészét, egyszerűen beültek az árván maradt birtokokba. Ám számban felülmúlták a régi birtokosokat és így Theoderiknek is nagyarányú katonatelepítéssel kellett megkezdeni kormányzatát. A feladat elvégzésével Odovakarnak egyik római hivatalnokát, Liberiust bízta meg, ki delegált rómaiakkal a hadászatilag fontos területeken, legfőkép Észak-Itáliában (a Po nyugati vidékén északra Como és Trient-ig), s keleten (Sanium, Picenum), míg a nyugati részeken (Észak-Tuscia) csak szórványosan, Róma körül, Campaniában és délen pedig egyáltalában nem, földet osztott ki, általában a római birtok egyharmad részét, a hospes-katona rangjának és társadalmi állásának tekintetbevételével. Valami túlnagy birtokeltolódást az osztás aligha vont maga után: a régóta egyre néptelenedő Itáliában puszta föld bőven akadt. A gótok ezenkívül, akárcsak régen mint föderált nép, évi „ajándékban” is részesedtek. A városokban, várakban állomásozó csapatok ellátásáról a kincstár külön gondoskodott, még pedig a praefectura pénztárának terhére.

Az ősi germán hadbeosztás emlékének tekinthetjük, hogy a kisebb katonaegységek (Tausendschaft) tisztjeit millenarii-nak hívták. Különben az egész gót hadbeosztás s igazgatás a késő-római hadszervezet kereteibe illeszkedett be. A parancsnokok a római comes vagy prior nevet viselték. A városok gót garnizónjai élén a comes civitatist látjuk, ki viszont a comes provinciae alá tartozott. A szervezet királyi jellegét az árulja el, hogy a comes mellett működő, római mintára berendezett officium alsóbb hivatalnokait is a király nevezte ki. A comesek, későbbi, középkori működésüknek megfelelően, már Theoderik királyságában a haderő parancsnokságán kívül a bírói, rendészeti, közigazgatási teendőket is ellátták. A határterületek katonai és polgári igazgatása egy-egy duxra (comesre) hárult (pl. Raetia, Pannonia Sirmiensis). Éppígy több kisebb városterületet egy-egy prior, vagy tribunus alatt egyesítettek különösen a dalmát tengerparton. Ezek a különböző rangban szolgáló comites Gothorum abban különböztek a rendes római közfunkcionáriusoktól, hogy kezükben a polgári és katonai hatáskör egybeesett. Így a gót lakosság katonai szervezete betetőzte a római császárság századok óta tartó militarizálódását. A gót comitiva-szervezet mint valami felépítmény nehezedett a régi római polgári szervezetre. A gót comesek ellenőrizték a polgári hatóságok munkáját, belenyúltak ügykörükbe, s mindenben elsőbbséget élveztek. Theoderik műve ebben a tekintetben annak a fejlődésnek záróköve, amely a III. század közepétől kezdve egyre nagyobb válaszfalat vont katona és polgár között ez utóbbi rovására.

Leszámítva a gót felülrétegeződést, a római bürokrácia ugyanúgy intézte a rómaiak ügyeit, mint a megszállás előtt. Fennmaradtak, bár bomlófélben, a városok magistratusai (duumviri vagy quinquennales, továbbá a curator és defensor), az egyes provinciák, melyeknek fejeit (iudices provinciarum) a comites Gothorum provinciarum-mal állíthatjuk párhuzamba. A közigazgatás legmagasabb elöljárójának most is a praefectus praetorio-t tekintik, akinek körzete azonban Afrika és Illyricum elvesztésével jócskán megcsappant. Sőt mi több, az Odovakar által 476-ban vandáloktól visszaszerzett Sziciliát, éppígy Dalmáciát Nepos halála után (480) a comes patrimonii alá rendelték, ki tudvalevőleg a comes sacrarum largitionum és a comes rerum privatarum mellett mint harmadik „pénzügyminiszter” intézte a királyi uradalmak ügyeit. Az udvar testőrsége (scholae) s minden alsóbb szolgája felett mint az „officium nostrum” vezetője állott a magister officiorum, míg az oklevelek fogalmazása, a hivatalos levelezés elintézése a quaestort terhelte.

Ahogyan az új uralom épségben fenntartotta a római szervezetet, úgy nem következett be változás a kormányzást támogató réteg társadalmi összetételében sem. Mint régen, Theoderik alatt is az ú. n. római nemzeti párt emberei tartották megszállva a felső hivatalokat. Ebben a felső nemesi körben a hivatalok apáról-fiúra szálltak, akárcsak az irodalomnak s a nemzeti hagyományoknak ápolása. Odovakar konzuljait az előkelő senatori rétegből szedegeti. Theoderik magas közfunkcionáriusai között nem egy már Odovakar alatt szolgált (Liberius, Symmachus). Cassiodorusnak, kormánya legjellegzetesebb alakjának apja Odovakar szolgálatában a pénzügyeket vezette, nagyapja pedig Aetius meghitt környezetéhez tartozott. És a barbár Theoderik kegyével elhalmozza a római nemes családok fiait, az antik filozófia és irodalom utolsó képviselőit, így Memmius Symmachust, így annak vejét, a polihisztor Boëthiust, aki a konzuli méltóságot is viseli, mint ahogy tetemes költséggel rendbeszedeti a düledező antik épületeket s palotákat, úgyhogy Róma, a városok anyja, „megfiatalodik újra, s leveti tagjainak öregségét”. A ravennai királyi udvarban a késő antik műveltség kap hajlékot; Theoderik lánya, a széplelkű Amalaswintha s unokaöccse, a filozófus Theodahad a neoplatonizmus elveit szívják magukba. Mindaz, amit Theoderik épített, a késő antik művészet emlékei közé tartozik s semminemű vonatkozásban nem áll a germán kultúrélettel. Különben a nép, a gótok – római szemmel nézve – tudatlanok, iskolázatlanok maradtak.

A türelmesség, melyet a gót udvar tanusított az antik kultúra és a katolikus kereszténység irányában, tette lehetővé a gót-római katona- és kultúrdualizmus hosszú, harmincéves békés uralmát. Az egyeztetés nagymesterének Cassiodorust kell tekintenünk. Kancellár, titkár s udvari történetíró egyszemélyben, s ebben a minőségben a nemzeti, túlzott katona, germán körökkel szemben mindig érvényesíteni tudta a római kultúra és a római polgári lakosság érdekeit. Megnehezítette közvetítőpolitikáját a Rómában a senatus köré csoportosult római nemzeti párt radikális szárnya, mely Bizánccal állandó kapcsolatot tartott fenn, s sehogysem tudott beletörődni a faragatlan gót tisztek uralmába. Titokban, összeszorított fogakkal, abban reménykedett, hogy a császár végre megszabadítja Rómát a békeosztó, de mégis csak idegen, s barbár Theoderiktól. Ennek a körnek élén a senatus fejét, Symmachust, s Boöthiust találjuk. A római nemesség mérsékeltebb része Ennodiust, a paviai püspököt vallotta vezérének. Az akkori püspöki kar Itáliában még teljesen a pogány antik hagyomány hatása alatt állott, ellentétben a provinciákkal, főleg Afrikával és Galliával, Spanyolországgal, ahol a kereszténység már nagyszerű irodalmi gyümölcsöket termelt. Ennodius versei külsőséges, barokk, nehéz pompájukban nem egyszer szólnak Venus nem mindig illedelmes kegyeiről. Ilyen antik hagyomány szolgálatában a papság egykönnyen megbékült a „türelmes” gót arianizmussal. Vallásos ellentét seholsem ütközött ki. Hiszen igazi késő-antik szellemben hirdette az udvar, s az udvart támogató párt, hogy senkit sem lehet meggyőződése ellenére hitre kényszeríteni. „Miután az istenség több vallást megtűr egymás mellett, nem merészelhetjük, hogy egyet erőszakoljunk rá mindenkire” – ilyen és hasonló neoplatonista kijelentések után hitvitának valóban kevés hely maradt. Maga a római szentszék is támogatta Theoderik uralmát. Ebben az időben ugyanis a konstantinápolyi udvar nyiltan a monofizitizmus dogmairányát pártfogolta. Erre a pápa természetszerűleg Bizánccal megszakította a kapcsolatokat (a laurentianusi szkizma), s a ravennai gót udvarnál keresett politikai fedezéket.

Amíg az egyház és a milanói kör együttesen állott Theoderik dualista programmja mögött, a római senatus-párt törekvései nagyobb veszélyt nem jelenthettek a gót királyságra. A császárság itáliai restaurációjának tervét, az elszakadt területek egyesítését Leó óta Konstantinápoly sohasem ejtette el. A békés, s elővigyázatos Anastasius halála után (518) Justinianus, ki már a katonauralkodó Justinus alatt is a politikai élet legfőbb irányítója volt, a belsőleg megerősödött, kultúrvirágzásba bomló bizánci birodalom elé a romanizmus uralmának helyreállítását tűzte ki életfeladatul. Láttuk, hogy a romanizmus időnként újra és újra, egyre gyöngülő lánggal fellobbant, s mint reakció jelentkezett egyrészről a keresztény, másrészről a barbár világgal szemben. Justinianus utoljára kísérli meg az antik gondolat diadalra juttatását a mindinkább „középkorivá” alakuló világ felett. Ebbe a nagy kulturális és politikai hadjáratba, ebbe a jó értelemben veendő imperializmusba kapcsolódott be a felszabadulás után áhítozó római senatus-párt. Theoderik jól látta a veszélyt, mely királyságát Bizánc felől fenyegette. Miután Bizánc visszatért a chalkedoni concilium álláspontjára, s a monofizitizmus elől újra elzárkózott, a pápa és a császári udvar között ismét helyreállt a jó viszony, ami viszont Theoderikot megfosztotta támaszától. Ilyen körülmények között Theoderik számára nem maradt más hátra, mint a gyors, s kíméletlen leszámolás a római senatus-párttal. Az a politikai per, amely az egyik patricius, Albinus ellen folyt le titkos bizánci levelezése miatt, kirobbantotta a lappangó ellentéteket a gót király és a római senatus-párt között. Theoderik méltóságára vall, hogy a vizsgálatot a „hazaárulókkal” szemben a senatusra bízta. A senatus azonban megrettent a fenyegető katasztrófa előtt, s vezérét, Boëthiust, aki az ügybe szintén belekeveredett, elítélte. Ugyanez a sors jutott Symmachusnak is osztályrészül. Theoderik mindkettőjüket hosszú ideig tartó fogság után kivégeztette (524–25).

Kevéssel rá, 526-ban, meghalt Theoderik s csak egy lánygyermeket (Amalaswintha) hagyott hátra, ki a tízéves unoka, Athalarik nevében vezette az államügyeket. Míg Theoderik utolsó esztendeiben királyságát a római kultúrréteg vesztére kívánta az állam-krízisből kimenteni, addig a régensség uralmát ellenkezőleg a római pártra s Bizánc kegyeire alapította. Az udvar engedékenysége a római nemzeti párttal és Bizánccal szemben, a gótokat forrongásba hozta, úgyhogy a gót királyság, támasz nélkül maradván, alapjaiban ingadozni kezdett. Az összeütközés a gót katona-párt, s a Bizánc-barát Amalaswintha között elkerülhetetlen volt. Justinianus (527 óta császár) csak erre várt. Amikor 534-ben a tizennyolcéves Athalarik sírba szállt, s Amalaswintha a trón biztosítása céljából az amalok királyi házának utolsó férfitagjával, Theodahad-dal (534–536) lépett frigyre, elérkezettnek látta az időt, hogy a szerencsésen befejezett afrikai vandál háború után (533) Itália felszabadítására gondoljon. Theodahad balga fővel feleségét, s uralkodótársát eltette láb alól (535). Justinianus, arra hivatkozva, hogy Amalaswintha császári védelem alatt állott, bosszút emlegetett s megindította a hadjáratot a gótok ellen. A gótok erre megfosztották Theodahadot trónjától, s Witigist, egy harcban jártas gót vezért királyukká kiáltották ki. Tehát mindkét oldalon azok a túlzó törekvések érvényesültek, amelyeknek összecsapása következtében végkép széthullott a közvetítő, római-gót dualista rendszer. Hosszú éveken keresztül dühöngött a harc a bizánciak és a gótok között Itália birtokáért. Ez alatt Rómát több ízben pusztították, majd ennek, majd annak a félnek seregei. Bizánc azonban győzött; generálisa Belisar, majd Narses langobard, herul, gepida és hún segédcsapatok, részben föderált kontingensek közreműködésével Badwila (Totila), utána Teja gót király seregét végkép szétverte (553).