ÖTÖDIK FEJEZET: A KLIENS-KIRÁLYSÁGOK RENDSZERE

Itália provinciális helyzete, mely a gót uralom császári helytartó szerepkörében jutott kifejezésre, lényegesen módosította a provinciák s az azok földjén nagyranőtt germán királyságok viszonyát a régi központhoz, Rómához. A változást már az itáliai gót királyság államterületén leolvashatjuk: Róma közvetlenül csak az apennini félszigeten uralkodik. Odovakar és utódja, Theoderik, Róma megcsappant erejét arra fordítja, hogy legalább a félsziget számára biztosítsa a békét. Külpolitikájuk Itália védelmén messzebbre nem tekintett. Céljaik elérését megkönnyítette az afrikai vandál királyság békésebb magatartása, ami kétségkívül Geiserich király öregségével függött össze. Így már Odovakarnak sikerült Sziciliát Geiserichtől évi adó fizetése fejében visszaszerezni (476 után), ezzel szemben azonban Róma elveszti Dél-Provenceot, ahol a nyugati gótok vetik meg a lábukat. A burgund határ is a természetes választóvonalra, az Alpokhoz húzódott vissza. A thüringek és a rugiak fosztogató hadjáratainak állandóan kitett dunai provinciákat Odovakar üríti ki. Bár 487-ben a rugiak királyságát szétzúzza, győzelmét azonban – akárcsak annak idején Dácia feladásánál – pusztán arra használja fel, hogy a római lakosság nyugodtan átköltözhessen Itália békésebb vidékeire. A parasztok, kiknek nem kellett tartaniok helyzetük rosszabbodásától, általában földjükön maradtak. Dalmáciát kivéve, melyet Julius Nepos császár halála után (480) Odovakar megszállt, Itália mindenhol visszaszorult természetes határai közé. Theoderik elődje védelmi politikáját építette tovább, amikor egy esetleges keletről jövő betörés elhárítására az átjáró kulcsát, Sirmiumot elragadta a gepidáktól (504), s a régi Pannonia secunda területén határgrófságot (Pannonia Sirmiensis) szervezett. Ugyanezek a védelmi szempontok érvényesültek észak felé, ahol az alamannok konföderált szolgálatokat teljesítettek, de a gót birodalom határa a Dunáig aligha ért fel (Maxima Sequanorum és Raetia secunda nincs gót kézben!). Egy előretolt védelmi állás szerepét töltötte be Provence is, amely egyben az összeköttetést biztosította a nyugati gót királysághoz.

A területileg ennyire lecsökkent „nyugat-római birodalom” természetszerűleg nem igényelhetett magának fennhatóságot a római birodalom földjén berendezkedett germán királyságok felett. Ezeknek a germán királyságoknak szemében nem Odovakar vagy Theoderik képviselte a római birodalmat, hanem Konstantinápoly. Ilyen körülmények között Theoderik, Itália ura, pusztán mint primus inter pares szólt be az egyes germán monarchiák külpolitikai kapcsolataiba. Mert a germán királyságok a római birodalom területén éppúgy küzdöttek egymás ellen, éppúgy szőtték a diplomácia pókhálóit, mintha nem tartoznának ugyanabba a nagy szervezetbe, a római birodalomba. Ha a való helyzetet tartjuk szem előtt, akkor monarchiákat látunk a szinen, melyek mint különálló birodalmak mérik össze erejüket egymással. Ámde a puszta valóságon kívül, szinte a felett, él még a római birodalom, s elvileg mindegyik király a barbár részek felől fejet hajt a konstantinápolyi császár előtt. Az egyik is, a másik is a római birodalom tagjának érzi magát, benne, s nem azon kívül óhajt népe felett hatalmat gyakorolni. A respublica – így hívják a birodalmat – úgy jelenik meg ebben a korban a barbár uralkodók gondolatvilágában is, mint a természetes rend világa, az állami élet egyedül lehetséges kristálytiszta képmása, szemben az esetleges történeti valósággal. Igazi állami életet élni annyit jelent, mint római módra élni. Róma számukra a felső természeti rend jelképe. A római politikai szervező erő az V. században már semmivé foszlott, helyén kizárólag egy vértelen eszmét pillanthatunk meg. Róma felsőbbsége tovább tündökölt az égen, bár a földön, a realitás síkján, réges-rég elvesztette világbirodalmi állását. Amint a romanizmus politikai hatalma csökkent, s a tényleges hatalom barbár királyok kezébe csúszott át, a római birodalom egy olyan ideális, eszmei keretté vált, amely már csak névlegesen egyesítette magában a földjén gyökeret vert barbár államokat. Számtalanszor megfigyelhettük, hogy Róma nem tudta feltartóztatni a barbár betolakodókat, Rómát a barbárok majd mindig már kész helyzet elé állították. Ámde való az is, hogy ezek a barbárok magukat a birodalom határán belül érezték, s maguk fölött szívesen elismerték a császár felsőbbségét. Megható sokszor, mint ragaszkodnak a hatalom tényleges birtokosai, a germánok, a császárság, mondhatni, szellemi felsőbbségéhez. Így pl. 15 éve folyt már az élet-halál harc a császári had és a keleti gótok között, amikor Totila, a gót király pénzeire az elszakadás jeleként a császár képe helyett saját képmását verette. Mily sokat jelenthetett a barbároknak a császári főség, ha csak a legnagyobb kétségbeesésben, a kibékülés reményének elhamvadása után adták tudtára: ezentúl nem vagyunk alattvalói a római császárnak! Justinianus hadjáratai azonban még másra is tanítanak. Azok a kísérletek, amelyeket ez a császár tett a romanizmus hatalmának, s közvetlen hatóságának a helyreállítására, a barbár „alattvalók” ellenállásába ütköztek. A tényleges hatalmat egyik germán király sem engedte át vér nélkül a császárnak. Justinianus hallatlan erőfeszítései a betelepedett germánok közvetlen alávetésére világosan elárulják, mennyire gyönge szálak fűzték a barbár királyságokat a birodalomhoz.

A betelepedett germán és alán rajokat a római imperium katonakolóniáknak tekintette. Ez a jogi felfogás éppen a foedus-viszonyban öltött testet. A föderált barbár néprajok föld, s annona fejében az imperium szolgálatába álltak a nélkül, hogy népi szervezetüket s magukkal hozott barbár kultúrájukat fel kellett volna adniok. A hadi szempontból „Tausendschaftokba” tagolt népet királyok vezették. Ezek a barbár rexek csak a barbár lakosság felett gyakoroltak politikai hatalmat, a rómaiak szemében pusztán mint császári generálisok működtek, akár viseltek külön katonai tisztséget, akár nem. A dolog lényegéből folyt, hogy a rex lassanként nemcsak a barbár katonaság, hanem az egész településterület, sőt azon túl is, több provincia fölé kiterjesztette a hatalmát. Abban a pillanatban, amikor a római lakosság és a provinciális hivatalok a germán király politikai hatalma alá kerültek, megalakult a kliens-királyság, mint szuverén barbár állam.

A föderált királyságok szerepe a politikai élet színpadán világosan megmutatta, hogy ez az átalakulás észrevétlenül szinte az események „gravitációja” következtében ment végbe. Nem óriási kataklizmák, gyilkos háborúk, szörnyű öldöklések árjában semmisült meg a romanizmus politikai hegemóniája. Mint a politikai élet jelentős tényezője emelkedett a katonaság feje, a barbár rex a provinciák szuverén uralkodójává. Nem egyszer maga a római vezető senatus-réteg, sőt maga a központ, a császári udvar utasította a barbár királyt új területek megszállására. Csak természetes, hogy a politikailag egyre erősödő germán királyságok végül is szétvetették azt a korhadt állami keretet, amely már méltán ódivatúnak tűnhetett fel. S mivel a foedusrendszer korában a nyugati gót királyság bizonyos fajta hegemón állást foglalt el a többi germán királysággal szemben, nem lehet azon csodálkoznunk, hogy Eurik nyugati gót király volt az, aki először nyilvánította ki a foedus-rendszer halálát s a szuverén királyság megalapítását a régi föderált területeken (466). A burgundok királya ilyen ünnepélyes kinyilatkoztatást nem tartott szükségesnek: országa észrevétlenül bontakozott ki a foedus jogi kereteiből. Mintha mi sem történt volna, Gundobad burgund király (c. 480–516) királysága római lakosságának jogait szabályozza s mint királyuk lép fel velük szemben. A száli frankok kiválását a foedus-rendszerből Klodvig koronázási dátumától, 509-től számíthatjuk. Ekkor ugyanis a frankok krónikása, Toursi Gergely szerint Anastasius császártól konzul címet nyert s a Szent Mártonról nevezett templomban római uralkodó módjára bíborruhát, köpenyt öltött magára, fejét pedig diadémmal díszítette fel. „Majd lóra ült és a megjelent nép közé saját kezével aranyat és ezüstöt szórt az útra az előcsarnok kapujától egészen a város székesegyházáig a legnagyobb bőséggel. Ettől a naptól kezdve konzulnak vagy augustusnak szólították”.

Alig kétséges, hogy a barbár királyságok csak azért alakulhattak ki oly akadálytalanul, mert az egész belpolitikai fejlődés segítségükre sietett. A germán rexeket az imperium fokozatos „feudalizációjának” irányában ragadta magával az ár. Nemcsak a germánok jutottak királyságokhoz, hanem rómaiak is, mint ahogy azt az északgalliai Aegidius s a dalmáciai Marcellinus példája igazolja. Amikor Aetius és III. Valentinianus halála után a nyugati császárság ereje hirtelen összeroppant (454–5), minden vidéknek, provinciának védelme az illető provinciális lakosság vállára hárult. Így ragadják magukhoz egyes római funkcionáriusok a hatalmat, a nélkül, hogy a császártól tulajdonképpen megbizatást kaptak volna. Bár Aegidius és Marcellinus több ízben viselik a magister militum tisztséget, kétségtelen, hogy hatalmuk alapja nem ez a tisztség volt. Mindkettőt bizonyos értelemben hűbéres uralkodónak kell tekintenünk, ki saját katonáival, anyagi erejéből átvette az államhatalom gyakorlását, nem hiába hítták Aegidiust a frankok királynak! A hatalom ilyen körülmények között továbböröklődött, akárcsak a királyi dinasztiákban. Aegidiust, igaz, egy bizonyos Paulus comes követte, ám ennek halála után Aegidius fia, Syagrius, uralkodott, mint valami független kis-király – a „rómaiak királya”, ahogy őt hívták – s székhelye Soissons volt. Marcellinus pedig ugyanígy hagyományozta fiára, a későbbi császárra: Julius Neposra a dalmáciai birtokot (magister militum Dalmatiae). Nyilvánvaló tehát, hogy az állami hatalom az V. század közepétől kezdve már teljesen felaprózódott, feudalizálódott egyes optimates-ek kezén, akár barbár királyok, akár római generálisok voltak is ezek.

A kliens-királyok ügy tekintettek fel a konstantinápolyi császárra, mintha a politikai világrend ura volna. Ismerve a barbárok felfogását a királyi vér misztikus erejéről, a királyi ház mágikus hatalmáról, el kell hinnünk, hogy a császár alakja köré isteni glóriát fontak. Kétségkívül, hódolatukba alig vegyült valami a tényleges politikai alávetettség érzéséből, a viszony szimbolikus és teoretikus kötelékeken túl sohasem terjedt. De változatlan sem volt. Ereje hol gyöngült, hol erősödött, majd távolodott, majd közeledett a reális függéshez. Általában azt mondhatjuk, hogy nemcsak a király személye szerint, hanem országonként is nagy eltérések mutatkoznak a kliensviszonyban. Itália Odovakar óta a provinciák szintjére süllyedt, ámde a romanizmus egykori fellegvára sokkal közelebb állt a császári udvarhoz, mint a burgund királyság, ez megint erősebb kapcsolatokat tartott fenn Konstantinápollyal, mint a frank vagy a nyugati gót uralkodóház, a svébekről nem is szólva. Ilyen körülmények között a klienskirályságok más-más gyűrűben, hol távolabb, hol közelebb helyezkedtek el a központtól. A keleti császárság tényleges államterületét, mint első gyűrű: Itália övezte, a következőben a burgund királyságot találjuk, a többiek, a frankok, nyugati gótok és svébek viszont a legszélén a leglazább függésben kapcsolódtak a kliens-királyságok rendszeréhez.

Ezek a különbségek világosan szembetűnnek a függés szinte szimbolikus jelében – a pénzen. A kliens-királyságok területén a római imperium pénzveretei tovább forogtak. A régi császári provinciális pénzverdék (pl. Lyon) nem szüntették be a pénzverést 476 után sem. Az érméken, amelyeket ezek a barbár kézbe került pénzverdék adtak ki, a császár képe látható s legfeljebb a háton díszeleg a germán uralkodó monogrammja vagy neve. Az itáliai gót uralkodók képe csak a bronzvereteken tűnik fel. A burgundok és a frankok mindenben utánozzák a császári pénzeket, úgyhogy sokszor kizárólag a durvább kivitelből tudjuk meg, hogy nem császári veretek. Mennyire más ezzel szemben a helyzet a nyugati gótoknál! Igaz ugyan, hogy náluk is találunk a római császár képével ellátott darabokat, ám saját aranyvereteiken a király mellképe látható. Amint azonban – s ez jellemző – Leuvigild (567–586) újra erősebb mértékben kívánta hangsúlyozni uralmának Konstantinápolytól való függését – erre mutat trónralépésének bejelentése –, a császár képmása ismét felbukkant.

A kliens-királyok nem viseltek szükségkép császártól eredő rangot vagy címet. Nagy Theoderik mint császári funkcionárius hódította meg Itáliát, mégis mikor a rómaiak és a gótok felett szuverén joggal uralkodott, nem patriciusi címére, vagy magister militum tisztségére hivatkozott, hanem pusztán így nevezte magát: rex. A különbség a burgund és a nyugati gót király kliensállása között abban is megnyilvánul, hogy a burgund királyok Gundioktól kezdve kivétel nélkül a magister militum vagy a patricius címet viselték, s ezzel mintegy uralmuknak „legitimitást” óhajtottak kölcsönözni (a császár helytartója), ezzel szemben a nyugati gót királyok, Alarikot, az első föderált rexet leszámítva, soha semmiféle római méltósággal nem kérkedtek. Klodvig konzulsága, mely szintén csak puszta cím, ugyanide sorozható. Konstantinápoly jól tudta, mivel lehet kedvében járni a barbár királyoknak. Bőkezűsége a címosztogatásban s koronaküldésben arra irányult, hogy a messzeeső kliens-királyságokat az imperiumhoz szorosabbra fűzze. Ez az erősebb függés elsősorban abban nyilvánult, hogy a barbár király trónraléptekor követséget küldött a császári udvarba, s követe útján hódolattal bejelentette a hatalom átvételét.

Egy ilyen kliens-király alakját mutatjuk be a Bizánc-barát burgund Sigismund, Gundobad fiának személyében (516–523). Felfogása jó példája a kliens-királyok gondolkozásmódjának. „Őseim – így ír Anastasius császárnak – mindig hódolattal viseltettek a császárság iránt. Azokat a méltóságokat és címeket, amelyeket a császár adott nekik, mindennél többre becsülték”. Trónralépését a következő szavakkal adta tudtára a császárnak: „Apám halálával, ki Felséged császári udvarának hűséges fia volt s nagyjai (proceres) közé tartozott, kötelességemnek tartom, hogy egy tanácsosom követsége útján szolgálatom legelső lépéseit Császári Felséged védnöksége alá helyezzem… Népem Felségedé. Amikor népemnek parancsolok, igazában Felségednek engedelmeskedem s nekem kedvesebb az, hogy Felségednek engedelmeskedhetem, minthogy népemnek parancsolok. Enyéim között királynak mutatom magam, ám tudom, hogy csak Felséged katonája vagyok. Általam igazgatja Felséged a székhelyétől távoleső vidékeket. Várom tehát Felséged számomra szóló parancsait”. Meg kell jegyeznünk, hogy Sigismund még atyja életében, mint ifjabb király nyerte el a patriciusi címet a császártól. Később, uralkodása folyamán a császár új címekkel halmozta el: „militise fasces, aulae contubernium”, nemkülönben „venerandam romani nominis participationem”. Az utóbbi cím értelme éppen a kliens-királyság fogalmával azonos s azt jelenti, hogy a király a császárság szövetséges tagja.

Még más szimbolumokban is, mint pl. a király neve mellett szereplő Flavius (a császári ház tagja), az évek jelölése a konzulok neve után, stb. megmutatkozott a kliens-királyságok ideális összetartozása az imperiummal. Vessünk azonban most már egy pillantást a belső viszonyokra! A romanizmus politikai hatalmának összetörése, a nyugat-római császárság bukásával nem járt együtt a romanizmus kultúrállományának a megsemmisítésével. A kliens-királyságok tagjai maradtak az antik kultúréletnek akkor is, ha politikailag megszakadtak a fonalak. Ép ezért mindig meg kell különböztetnünk a romanizmus politikai hegemóniájának letűnését a romanizmus kultúrerejének sorsától. A kettő 476 óta elválik egymástól s azt a teljes feloszlás, a halál fogadja, emez új élet elé néz s meg nem szakadó folytonosságot mutat fel. Ahogyan az itáliai gót király udvara a nemzeti rómaiságnak irodalmi szalonjává vált, úgy a provinciákban is az egyes királyi székhelyeken a római kultúra tovább virágzik. A galliai senatori nemesség egyik oszlopos tagja, az utolsó igazán nagy római költő, Apollinaris Sidonius bejáratos a nyugati gót királyi udvarba s bármennyire is lenézte a barbárokat, szívesen forgolódik köztük, sőt hajlandó velük pártszövetséget kötni a központi hatalom ellen. Hogy a rómaiak a katolikus kereszténységet vallották hitüknek, a germánok pedig az ariánus felekezetnek hódoltak, nem gátolta a római kultúra szabad érvényesülését. A régi, klasszikus kultúrhagyományt a római nemesség tudatosan, nemzeti érzésből s mély ragaszkodással művelte és ez a kultúra volt még annyira pogány, hogy túltehesse magát dogmatikai vitákon.

A hivatalokkal és a hivatalnoki karral együtt átvette a germán kliens-királyság a romanizmusnak egész hagyatékát. A törvények nyelve a latin. S ha egy-egy uralkodó maga is irodalmi babérok után áhítozott, mint pl. Sisebut nyugati gót király (612–620) – munkája: a szentéletű Vienne-i püspök, Desiderius életrajza (vita) – akkor nem a gót, hanem a latin nyelv útján tolmácsolta érzelmeit és gondolatait. A római kultúra rendíthetetlen fölénye az élet minden csatornájából előtör. Ahogyan a királyság az imperium zsoldjában jutott mind nagyobb és nagyobb politikai hatalomhoz, úgy egész berendezkedése a romanizmus szellemében a romanizmus kincsestárának felhasználásával ment végbe. A király hatalmi állását a romanizmus jogfelfogásával, bürokratikus apparátusával erősítette meg, támasztotta alá. Általában megállapítható, hogy a kliens-királyság erősebb mértékben tartalmazott antik elemeket, mint a belőle kialakult középkori állam. A római alap eleinte teljesen elnyomta a germán hagyományt s sok időnek kellett eltelnie, főképpen a központi hatalom letörésének kellett bekövetkeznie, hogy a germán jog és hagyomány szóhoz juthasson a római réteg alól. Mert a germán rexek a római jogszemlélet alapján magukat minden törvény, jogszabály forrásának tekintették. Törvénykönyveket állítanak ezért össze, írott jogot adnak népüknek. Ezek a törvénykönyvek pedig, különösen a nyugati gót s a burgund, többet merítettek a római, mint a germán jogból.

A nyugati gótok törvénykönyvét Eurik király (466–484) bocsátotta ki, miután már apja, I. Theoderik törvényeket alkotott. A törvénykönyv elveszett; Leuvigild „Codex revisus”-a alapján azonban részben rekonstruálható. A Lex Burgundionum magja Gundobad király idejébe nyúlik vissza (501 körül). Úgy ez, mint a Lex Salica, a száli frankok törvénykönyve, Eurik művének hatását árulja el. A Lex Salicának alapállománya Klodvig uralkodásának utolsó éveiben keletkezett. Még a régi foedus viszony maradványaként hat, hogy mindezek a törvénykönyvek csak a gót alattvalókhoz szóltak, a római lakosság jogállását nem szabályozták. A rómaiak ugyanis továbbra is a római jog szerint élhettek. A kliens-királyságot ép ezért sajátságos kettősség jellemzi. Akárcsak Nagy Theoderik, vagy a vandál királyok, úgy a nyugati provinciák is fenntartották a barbár és a római elem dualizmusát. Ez a parallelizmus bizonyos kasztszerű elkülönülésben is kifejezésre jutott. A római „hivatalnok” mellett ott találjuk a germán „katonát”. Katonavoltuk hozta magával, hogy a germánok adót nem fizettek. Rómaiak és germánok között házasság nem jöhetett létre. A dualizmus azonban a provinciákban sohasem öltött oly arányokat, mint Itáliában, vagy a vandál királyságban. A burgundok már korán ledöntötték a válaszfalakat a barbár és a római lakosság között. Éppen így a frankok is a lehetőséghez képest enyhítettek az ellentéteken. A nyugati gótoknál azonban hosszú ideig fennállott a kétféle jog és kétféle társadalom rendszere. A barbár autokrata monarcha jogara alatt egyesített római és germán néptömeg még nem olvadt eggyé, pusztán a királyi hatalom, a központi kormányzat volt az, mely a két különálló kultúrelemet abroncsként összefogta.

Ahogyan a központi hatalom a germán nép számára törvénygyüjteményt adott ki, úgy az érvényben lévő római jogot is egy külön kódexben gyüjtötte össze. A nyugati gótoknál Eurik király utóda és fia, II. Alarik (484–507) a Codex Theodosianus, vagyis II. Theodosius császár (408–450) törvénygyüjteménye alapján írásba foglalta a használatos római jogot s azt illetékes római törvénytudók felügyelete alatt közreadta (Lex Romana Visigothorum). Ameddig Justinianus nagy törvénygyüjteménye nem vált ismeretessé a francia-angol-német vidékeken (XII. sz.), addig ebből a wisigót római törvénykompilációból ismerte a tudós világ a római jogot. A burgundoknál is külön Lex gondoskodott a rómaiakról, a Lex Romana Burgundionum, amelyet még Gundobad király készített el. Az első törekvések a dualizmus lebontására Leuvigild nyugati gót király (567–586) alatt jelentkeztek, ki Eurik törvénykönyvének új kiadását arra használta fel, hogy a gót törvénykönyv római állományát még jobban kibővítse. Ő volt az, ki a házasságkötést a rómaiak és gótok között megengedte. A római alapokon felépült germán autokrata királyság rég kiszakította gyökereit a germánság talajából. Az „Isten nevében kormányzó” király szemében egyenlőképpen kedves volt a római és a gót, ha a dinasztia szolgálatában állott. Így történt aztán, hogy Eurik, az első szuverén király seregeit római generálisok vezették, Namatius, Victorius, Vincentius. Az autokrata királyság „kozmopolita” beállítottsága egyetlen alattvalói masszába kívánta olvasztani a római és a gót lakosságot. Ilyen körülmények között omlanak össze a korlátok Kindasvinth (644–653) király alatt, aki az új formában kiadott Eurik-féle törvénykönyvben már nem tesz különbséget gót és római között. Egy lépéssel tovább haladt a megkezdett úton fiának, Rekkesvinthnek (653–672) új törvénykönyve, amely egyenlőképpen szólt rómaihoz és góthoz s evvel a Lex Romana Visigotorumot hatályon kívül helyezte. A 12 könyvből álló „Liber iudiciorum”, vagy „Forum iudicum” a Codex Justinianus alapján csomó új római törvényt hozott be a germán jogéletbe, amivel a romanizmus ügyének nagy szolgálatot tett.

Az átalakulásról adott kép nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynók a gót egyház fokozatos elrómaiasodását. A gótokat nemcsak életmód, kultúra, népi jelleg választotta el a római lakosságtól, hanem hitük és egyházuk is. Igaz, a germánok között az antik kultúrvilágban már alig akadt pogány (V. sz. második fele). Kereszténységük azonban Arius (IV. század eleje) tanából táplálkozott, aki felfogásával, hogy Krisztus nem Isten, csak teremtmény, egyidőre a keleti császárságot is pártjára vonta, – innen jutott az arianizmus az Alsó-Duna mentén tanyázó nyugati gótokhoz. Erről a vidékről terjedt el aztán a nyugati gótok révén a hún uralom alatt élő többi, szomszédos germán népekhez. A keleti gótok és herulok, a vandálok és a gepidák, nemkülönben egyes rugi törzsek ekkor vették fel a „germán kereszténységet”. Az eszmék és kultúrjanak kicserélését a nagy kiterjedésű hún birodalom segítette elő. A gót kultúrvezetés a germánság körében akkor sem szűnt meg, amikor a nyugati gótok az imperiumon belül Gallia és Spanyolország földjén nagy kiterjedésű királyságot alapítottak. Serény gót misszionáriusok járták a burgundok, frankok, sőt a pogány alamannok messze keletre eső országait, de nekik tulajdonítható az is, hogy a már katolikus svéb uralkodóház (450 kör.) az arianizmushoz csatlakozott (465 körül).

Amíg a keleti gótok itáliai királyságában és a burgundoknál, frankoknál az arianizmus békésen megfért a római egyházzal s a királyi udvar jóviszonyban volt a katolikus püspökökkel, addig a nyugati gótok birodalmában, akárcsak a vandáloknál, a katolicizmusnak sokat kellett szenvednie az üldözések miatt, különösen Amalarik és Leuvigild király idejében. Rekkared azonban 589-ben áttért a római vallásra s az uralkodó pálfordulását követte a nép nagy része. A burgundoknál és a frankoknál éppen a vallási ellentétek hiánya folytán sokkal korábban sikerült a római egyháznak az arianizmust levernie. A száli frank uralkodóház s a hangadó nemesség már a századfordulón, a VI. század elején meghódol a római kereszténységnek. Klodvig király megkeresztelését (496, talán 507) az egész katolikus világ mint nagy győzelmet ünnepelte meg. Miután már Gundobad burgund király a római egyháznak szabad érvényesülést engedett országában, fia, a katolikus Sigismund a római egyházat végkép uralomra segítette (516). A nép zöme természetesen a frankoknál és a burgundoknál is csak jóval később hagyott fel pogány, illetőleg ariánus vallásával.

Az uralkodóréteg átpártolása a római hitre az utolsó válaszfalakat bontotta le a romanizmus és a germánság között. A római egyház épúgy felülről, az autokrata királyságon keresztül vonult be a germán életbe, mint a romanizmus politikai rendszere. Az egyház győzelme már csak annak a folyamatnak volt egyik, bár legfontosabb állomása, amely feltartóztathatatlan áradatként zúdult a római imperium területén hajlékra talált germánságra. A gót nemzeti egyház nem vállalkozott s nem vállalkozhatott kultúrátadó szerepre. Papjai nem törekedtek arra, hogy a római kultúra kincseit átültessék a germán nemzeti kulturába. Első püspöküknek, Wulfilának nagy kultúrtettét, a gót nyelvű biblia kiadását, nem követték további fordítások latinból, görögből gótra. Épp ellenkezőleg, a germán egyház, hogy megállhasson a rómaiság földjén, elzárkózott minden római elől, begubódzott nemzeti liturgikus nyelvébe. Mialatt a római egyház fiai közé sorra fölvette a nemzeti római pogány kultúra nagy képviselőit, így pl. többek között a kor legnagyobb költőjét, Sidoniust s az antik műveltségnek, a római szellemnek igazi menedékévé vált, – a gót papság az invázió korabeli germán kultúra szintjén maradt. Az Idő azonban a germánság részéről közeledést s kultúrátvételt, nem pedig maradi elzárkózást követelt. A germán egyház a római egyházzal nem mérhette össze erejét, elbukott, mert elutasította magától a kultúrközvetítő szerepét, mert nem volt meg az erő benne, hogy a romanizmus rovására, annak felhasználásával a germán nemzeti kultúrát továbbfejlessze.

Körülbelül a VI. század közepén foszlik szét a római imperium utolsó államrendszere a nyugati császárság földjén, az ú. n. kliensállamok hálózata. Az imperium egysége és egyetemessége ekkor már nem a politikai realitás talaján nyugodott, hanem egy légies szimbolikus kötelékben nyilatkozott meg. A politikai élet igazi urai azok a barbár királyságok voltak, amelyekre lassan az imperium területe és szervezete feltöredezett. A kliens-királyságok rendszere észrevétlenül mult ki, nagyobb megrázkódtatások nélkül. Kétségtelenül két hatalom ásta meg sírját. Az egyiket Keleten, a másikat Nyugaton kell keresnünk. A keleti császárság a romanizmus nevében egy utolsó erőfeszítést tesz az imperium tényleges egységének helyreállítására. Justinianus nem elégszik meg a kliens-rendszer által biztosított csupán teoretikus értékű felsőbbséggel, hanem újra közvetlen függésbe kívánja hozni a barbár királyságok képében önállóságra szokott provinciákat. Afrikának és Spanyolország déli csücskének elfoglalása s az itáliai gót uralom megdöntése fogalmat adnak az „új császárság”, Bizánc erejéről. Justinianus sziszifuszi vállalkozása azonban nem hozta meg a forrón óhajtott eredményt. Itáliát a langobardok raja lepi el.

A kliens-rendszer törzsére másik oldalról a frank királyság hegemóniájának kialakulása mérte a halálos csapást. A Merovingok történetével a következő fejezetekben fogunk foglalkozni. Ezen a helyen a frank terjeszkedést pusztán az ókor, a kliens-királyság szempontjából ismertetjük. Ameddig a germán kliens-királyságok gót hegemónia alatt egymást politikailag kiegyensúlyozták, addig nem kellett attól félni, hogy a kliens-rendszer szerkezete felborul. Klodvig azonban országát egész Galliára kiterjesztette s ezzel oly hatalmi túlsúlyt létesített, amelyet a kliens-rendszer már nem bírhatott el. A száli frank imperializmus nyomása alatt a római imperium utolsó államrendszere is összeroppant. I. Theudebert (534–548) alatt érte el a Meroving birodalom hatalmi teljességét. I. Theudebert az új erőviszonyoknak kívánt formát adni, amikor augustusnak címezte magát s arany pénzeire a kortársak nagy megbotránkozására saját képét verette.

V. AZ Ó-GERMÁN KULTÚRA KORSZAKAI

A népvándorlás korát általában a romanizmus hanyatlásával szoktuk jellemezni s nem veszünk tudomást arról a kultúrkatasztrófáról, mely a germánságot a megtelepedés idején érte. A jövevények az impérium helyén nagy kiterjedésű királyságokat alapítottak, ámde ennek fejében nagy árat kellett fizetniök. El kellett adni egyházukat, életüket, nyelvüket, kulturájukat – a hatalom gyakorlásáért! Ha magasabb szempontból, a kultúra hegycsúcsáról nézünk le a népvándorlás eseményeire: katasztrófát látunk, egy nagy tragédia játszódik le szemeink előtt, de nem a rómaiság, hanem a germánság oldalán. A Földközi tenger kultúrköre csak politikai világorganizációját vesztette el a nagy összecsapás megrázkódtatása közben, kultúrája azonban alapjaiban nem rendült meg, sőt új formában, a vallásos életérzés s papi kultúra magasságában mint una ecclesia ismét szervezetet nyert. A papság és a római egyház pusztán a császárság kezéből kiejtett fonalat vette fel s a III. század közepe óta megindult vallásos irányú fejlődés szellemében munkálkodott, amikor a császár Rómája helyén Szent Péter Rómáját építette fel. Ezzel szemben a kultúrmérleg másik oldala fejlődés helyett elmúlást, kultúrfolytonosság helyett törést, cezurát mutat fel. Mint ahogyan az áradat hullámai összezúzódva hullnak vissza a sziklaparton, úgy tört össze a germánság inváziókorabeli kultúrája a romanizmus ellenállásán. Pár fejezettel előbb megismertük ennek a kultúrának heroikus alaptermészetét, harcos paraszttársadalmát, kozmogóniai és etikus mélységeit és magasságait, gazdag mitológiáját, a harc vallását, Odint, az élet és halál urát. Most ennek a kultúrának el kellett némulnia.

A germánság kialakított magának egy sajátos népi kultúrát még az invázió előtt, az antik világ területén túl, de már bonyolult hatások szövevényéből. Bár „barbár” volt, nem állt kezdetleges, alacsony fokon. A germánság invázió-korabeli kultúrája a pontusi-szkita kultúrkörben egyéni ötvözetben olvasztotta magába ó-ión, hellenisztikus, bizánci, továbbá az ázsiai nomád-iráni szarmata, alán stb. kultúra különböző elemeit. Két szakaszra oszlik a germán kultúra története a keleti és nyugati germán népcsoport körében. Mindkét fejlődésszakasz megegyezik egymással abban, hogy kiformálásukban pontusi-germán kultúráramlatok vitték a döntő szerepet. A régebbinek azonban a keleti-gót és alán-szarmata Dél-Oroszországon ringott a bölcsője, míg a másiknak szülőföldjét valahol Thüringiában kell keresnünk. Az első időszakban a keleti germánság, főleg a gótok, a másodikban a nyugati germánság, mindenekelőtt a thüringek vittek vezető szerepet a teremtés és a terjesztés folyamatában.

Ermanarik keleti gót birodalma továbbította úgy Kr. u. 250-től kezdődőleg az első pontusi-germán kultúrhullámokat Kelet-Galícia és Szilézia földjén át részben Skandinávia felé (III. század Kr. után), részben Thüringián át a Középső-Rajnához (IV. század). A hatások ekkor még nem függöttek össze germán néptömegek vándorlásával. Az V. század elején azonban nyugati gótok lépik át a kelet-római birodalom határát, akiknek nyomában később a pannóniai keleti gótok jelennek meg Itáliában, a Középső-Rajnán átkelve pedig vandál, alán, svéb, frank és burgund néprajok özönlik el Galliát. Az invázió után a nyugat-római birodalom egész területén, le Hispaniáig és Afrikáig germánok ütnek tanyát, akik természetszerűleg mintegy szigetet alkottak a rómaiak között a maguk sajátos, népi, pontusi-gót eredetű kultúrájukkal. A germán világban, beleértve a szabad Germániát is, ekkortájt még a gótság tartja kezében a kultúrhegemóniát. Politikailag ez a hegemónia a nyugati gót királyság s az itáliai keleti gót uralom világtörténeti jelentőségében domborodik ki. A frankok, alamannok, nemkülönben Belső-Németország nyugati germán népei a keleti germánság (gót-burgund) kulturális vezetése alatt éltek. Jellemző, hogy a heroikus kor hősi mondái a keleti germánság tetteit zengik, a nyugati germánokról hallgatnak. A monda-anyagot a keleti germánság teremtette meg, s a nyugati germánság már csak a kialakított, szájról-szájra járó hősi énekeket tette a magáévá, mint ahogy a kultúra egyéb megnyilatkozásait is a keleti germánság kezéből vette át. Amikor a nyugati germánsághoz tartozó frankok magukhoz ragadták a hegemóniát a germán világban, a hősi énekek kora lejárt. A mondák törzsállománya a VI. század eseményein túl nem terjed.

A germán kultúra úgy 550 körül érte meg második fejlődésszakaszát, de rajta már 500 óta változások mutatkoznak. Eredetét tekintve, még ebben a kultúrváltozatban is sok a pontusi-germán elem. A nyugati gótok egyik, jókora fele a húnok elől a szörényi hegyeken át 400 körül a Duna-Tisza-völgybe menekült s ott alán és pontusi keleti gót töredékek bevonásával rövid ideig tartó (435) birodalmat alapított. Ez a pannóniai nyugati gót kultúra a húnok nyomására mindinkább nyugatra húzódott, az V. század végén már Csehországban (Prága körül) bukkan fel, hogy aztán Thüringiában úgy 500 körül az ú. n. meroving-stílusnak vesse meg az alapját. A germán kultúra új szakaszát, melyet a régészeti anyag alapján állapíthattunk meg, még a gótság készítette elő, s ez volt kétségkívül a pontusi gót hegemónia utolsó erőfeszítése. A germán kultúrélet központja ugyanis a VI. század első felében már áthelyeződött Dél-Németországnak arra a területére, melyen keresztül az ősrégi Rajna-Neckar-Duna kereskedelmi útvonal haladt (Rhein-Hessen, Württemberg, elágazás Észak-Svájc felé: Genf, Bayern). Erről a területről hatoltak a germánság életébe új kultúráramlatok, melyek a VI. század közepén a germánság műiparának egész képét megváltoztatták. Az eddig olyannyira kedvelt rovásos és indás ornamentika a híres gót cloisonné-technikával egyetemben eltűnik s helyébe a bizánci szalagfonás s a szalaggá geometrizált úgynevezett germán állatstílus (II. stílus) nyomult. Az orientális-bizánci hatás érvényesülése a germán kultúrkörben Magyarország közvetítésével köszöntött be s a nyugat-római birodalom területén ugyancsak uralkodó orientális-bizánci stílus mellett mintegy barbár párhuzamnak tekinthető.

A nagy átalakulásban a római területre szakadt germánság teremtő módon már nem vett részt. Ez a körülmény mintegy előre jelzi a római területen élő germánság körében a germán kultúrerő hanyatlását. Az alkotó lendület visszahúzódott Belső-Germániába. De ha így a romanizmus közepén tanyázó germánság a germán kultúréletnek mintegy a perifériájára szorult, a kapcsolatok az anyaországgal azért még nem szakadtak meg. A frank politikai expanzió kelet felé a VI. század első tizedeiben, továbbá a thüringek, a szászok, a bajorok legyőzése szoros kapcsolatokat teremtett a vezető kultúrterület és Gallia frank része között. Így történhetett aztán, hogy az ú. n. meroving stílus tulajdonképpen Thüringiából, a Rajna mellől eredt. A nagy átalakulást Gallia azonban már nem várja be s még a VI. század közepén elkülönül a germán anyaországtól, mint kultúrközponttól. A Rajna-vidék kultúrája még egészen az anyaországhoz símul. Hasonló kultúrtörést mutat a nyugati gótok hispaniai hazája. A népi stílus a nyugati gótok használati tárgyairól a VI. század második felében tűnik el, hogy helyet adjon a latin kultúrközösségben akkortájt divatozó iránynak. A VII. század folyamán a germán kultúra itt sem tudja magát megvédeni az antikkal szemben s a dualizmus, mely a művészetben oly határozott volt, hogy római művészeti motívumot csak római, germánt csak germán tárgyon láthatunk – felbomlik, mint ahogy felbomlott a társadalom és az állam életében. Ez a dualizmus még ott is fennáll, ahol látszólagos kölcsönhatásról van szó. A „langobard” itáliai építményeken, kőfaragványokon oly kedvvel alkalmazott szalagfonat-ornamentika semminemű hatással sem volt a germán szalag-ornamens kialakulására, mint ahogy fordítva sem állapítható meg valamiféle befolyás, hanem mindkettő egymástól függetlenül közös orientális-bizánci forrásból merített. Ugyanis a tulajdonképpeni germán kis-művészetben, pl. a fibulákon, a kifejlett fonott szalagornamentika Dél-Németországban s a Rajna mellett a legelterjedtebb, míg ott, ahol várnók, a langobardok itáliai országában, alig fordul elő. A langobard népi művészet magán viseli a VI. század közepén beállott nagy változás bélyegét s par excellence átmeneti stílus-jelleggel bír. Bár e nép csak 568-ban özönlötte el Friaul felől a Po völgyét, a VII. század elején már végleg kiválnak a germán kultúrközösségből s az itáliai római kultúra karjaiba hullanak. A római kereszténység térhódítása itt is, akárcsak a nyugati gótoknál, karöltve járt a romanizmus előrehaladásával.

A VII. század folyamán a katolikus egyház s a római kultúra az általánosan uralkodó orientális-bizánci áramlat jegyében mindenhol győzött s szétbomlasztotta a germánság kultúralapját. Belső-Germániában a germán kultúrának a Karoling-kor vet véget. A rómaiak szerepét ezen a területen a frankok látták el. Legtovább maradt meg a germán élet és életforma uralma északon, Skandináviában, ahova mindaz, ami Németországban az egyetemes keresztény élet századai alatt eltűnt, felhúzódott és menedéket talált. A viking-kor végén azonban a germán kultúra utolsó északi rejtekében is halálos döfést kapott. Északon a germán kultúra természetszerűleg még olyan fejlődésfokokon is keresztülment, amelyeket a keleti és nyugati germánság a bekövetkezett kultúrkatasztrófa miatt már nem érhetett meg. Jól szemlélteti ezt a fokozatos letörést a germán állatstílus három fázisa. Az I. stílus még a római területre szakadt germánok körében is gyökeret vert, a II. stílus már csak a langobardoknál jelentkezik az antik világ határán belül, de ott teljes virágzásba nem tud borulni. Ez a fok Belső-Germánia népeinek jut osztályrészül, melyek viszont a III. stílust már nem ismerik. A III. stílus kizárólag északi termék, s a germán kis-művészet utolsó teljesítménye.

A germán kultúra romjain épült fel az új, középkori világ a régi római hagyományok alapján. A kereszténység, mely nem akart germanizálódni, hanem megőrizte római eredetét, biztosította az antik kultúrélet jövő sorsát. Az új korszakot a barbár világban a keresztény templom jelképezi, amely római stílus szerint és kőből épült, mint ahogy kőből épültek a római bazilikák: a germán fatemplomok sorra eltűnnek. Mikor pedig a VIII. század folyamán megteremtik a német irodalmi nyelvet és rajta keresztül az „ófelnémet” irodalmat, az uralkodó latin nyelv nyujtotta a mintát arra, mikép váljék a népi nyelvből írott kinyilatkoztatás. Nem véletlen, hogy a Benedek regulája szerint élő szerzetesek biblia- és Izidor-fordításai (Murbach Elzászban, 780–790) egyengették ebben az irányban az utat. A germán alliterációt („Stabreim”) a latin költészet rímes versei váltják le. A népvándorláskori germán epikus költészet formái, így elsősorban a „Stabreim” még kísért ugyan egyes bibliai és legendamotívum feldolgozásában (Wessobrunner Gebet, 770 körül), de ebből az átmeneti stílusból merész lendülettel „ófelnémet” poézis lesz Otfrid von Weissenburg (870 körül) végrímben esengő didaktikus bibliai költészetében.