MÁSODIK KÖNYV: KÖZÉPKOR

ELSŐ RÉSZ: NAGY GERGELY KORA

ELSŐ FEJEZET: A NYUGATEURÓPAI KULTÚRKÖZÖSSÉG KIALAKULÁSA

ISKOLAKÖNYVEK előszeretettel fűzik új korszakok kezdetét pontos évszámhoz. De a dolog természetében rejlik, hogy ezek az évszámok a „legpontatlanabbak”. Csak bizonyos jelenségeket, például csak politikai eseményeket, vesznek tekintetbe s a fejlődés egyéb mozzanataival nem törődnek. A kultúra egészének történetét kell szemügyre vennünk, ha egy új korszak kezdetét meghatározni kívánjuk. Évszám helyett több évszámmal kell dolgoznunk, melyek aztán mégis egy „körülbelül”-be futnak össze. A VI. század közepét is ilyen határkőnek tekinthetjük. Idáig tart az ókor s itt kezdődik egy új kultúrrendszer, a középkori világ hiánytalan kibontakozása. Mindaz, ami ebben az irányban eddig történt, pusztán csak előkészítő volt, preludium a tulajdonképpeni középkor számára. Az előzőkben tanui lehettünk annak a lassú folyamatnak, amely az antik kultúrrendszert egyre jobban aláásta és ezzel párhuzamosan mind több teret engedett az új középkori szellem érvényesülésének kultúrában, politikában egyaránt. Lépésről-lépésre nyomon követhettük az antik felbomlását, vagy helyesebben ennek az antiknak fokozatos átalakítását egy új szellem megnyilatkozásává. Hosszú küzdelmeknek kellett lefolyniok, míg az „új” letörte a régi hagyományok és kifejezésformák merevségét s egy egész más szellemű világrendszer hagyatékából alkalmas hajlékot emelt magának. Minél jobban távolodtunk el azonban az ókortól, annál kevesebb maradt meg ebből az örökségből s annál középkoribb formát vett fel az egész élet. El kellett tehát jönni végül is annak a pillanatnak, amikor az antik szellemnek már utolsó mécsesei is kialudtak és a dicső római mult féltve őrzött drapériái lekerültek a falakról. Ez történt a VI. század közepén.

Akármerre nézünk, akár a latin, akár a görög részeken, az „új nemzedék” könyörtelenül leszámol az antik multtal. Mint látni fogjuk, a kultúra minden terén az antik hagyományok természetes folyama megakadt. Ha később időről-időre ismét feléled többé-kevésbbé megváltozott formában, akkor már „mesterséges” felújítással, renaissance-szal állunk szemben. De ekkor bukik el Róma utolsó politikai rendszere, az ú. n. kliens-királyságok rendszere is, miután Justinianus hasztalan kísérelte meg e kliens-királyságok önállóságának letörését.

A belsőleg így középkorivá hasonult antik kultúrközösség területileg is más lett, mint ami évszázadok óta volt. Az antik kultúrközösség a Földközi-tenger partvidékén alakult ki s csak addig maradt életben, ameddig a tenger megtartotta éltető és fenntartó erejét. E kultúregység a római birodalomban találta meg végső politikai kifejeződését. Messze kitolt határai a Rajnánál, a Duna völgyében, az Euphrát mentén és Szahara sivatagjának szegélyén tulajdonkép csak egy célt szolgáltak – a Földközi-tenger partjainak védelmét. A tenger összekötő karja nélkül megbénult volna a római közigazgatás s az orbis Romanus ellátása egyszerűen csődöt mondott volna. Mégis azt látjuk, hogy idővel az antik kultúrközösség elveszti mediterrán és maritim jellegét. Az egység széttöredezik, a részek leválnak a törzsről s a tenger, mely mindeddig a latin, görög és orientális partvidékeket egyetlen kultúregésszé fogta össze, már csak a szétválasztó köz szerepét játssza. Az első megrázkódtatás akkor érte a mediterrán kultúrközösséget, amikor a vandálok Hispania felől átkeltek Afrikába (429) és Karthagót, Róma régi riválisát, elfoglalták. Mintha Geiserich a nyugati birodalomrész legfontosabb ütőerét vágta volna el, oly szörnyű csapást jelentett ez a hódítás Rómának. Nyugaton a vandálok vágták el az eddig életetadó tengertől s arra kényszerítették, hogy Bizánctól várja üdvét.

Ugyanekkor már a görögség is Egyiptom (Alexandria), Kis-Ázsia és Szíria (Antiochia) keleti kultúrájához kapcsolódott s mind idegenebbül állt szemben a latin kultúrterületekkel. A két birodalomrész, a keleti görög-orientális és a nyugati latin-afrikai, egymástól való elhidegülése különösen azóta öltött nagyobb mérveket, mióta a birodalom súlypontja gazdasági, katonai és politikai tekintetben egyaránt keletre helyeződött át (Konstantinápoly, Új-Róma alapítása; beszentelése 330-ban). Rómában egészen kivész a görög nyelv ismerete, úgyhogy az alexandriai patriarcha, amikor a római testvérnek görögül írt (430), jobbnak látja, ha mindjárt leveléhez latin fordítást mellékel. Sokkal kedvezőbben álltak a dolgok Bizáncban, hol az egykori államnyelv, a latin, a hagyomány erejével még egy ideig (VI. sz.) tartani tudta magát. Csak természetes, hogy a bomladozó mediterrán világ megmentésére nem a sorvadó Róma, hanem a vezető, erősebb kultúrrész, Bizánc tett utoljára kísérletet. Nagy Justinianus (527–565) csodálatraméltó erőfeszítéssel próbálkozott meg a lehetetlennel – a süllyedő antik világ megmentésével. Először a vandálok afrikai királyságát zúzta össze, aztán Itáliára és Hispaniára vetette magát. Célját a mult e nagy álmodozója nem érhette el: túlbecsülte Bizánc erejét. Halála után pár évre (568) Itália javarészét a langobardok ragadják el. Ami hódításaiból megmaradt, annak sem Itália, sem az antik kultúrközösség, kizárólag Bizánc látta hasznát. Róma sohasem kapta vissza legbecsesebb kultúrföldjét és éléstárát, Afrikát. Ennek a körülménynek tudható be, hogy sorsa lassacskán Nyugat-Európához kapcsolódott. Így a kultúrterület vizsgálatában is hasonló eredményekre jutunk, mint a belső átalakulás vázolásánál: az ókor a VI. század közepe táján fejeződött be. A mediterrán kultúrterület felbomlását joggal datálhatjuk Justinianus, az utolsó antik módra gondolkozó császár halála évétől (565).

Az egykori római birodalomnak csupán keleti görög-orientális fele (Kis-Ázsia, Egyiptom) őrizte meg egy ideig mediterrán jellegét. Bizánc ekkor még a Földközi-tenger mindkét partján feküdt. Ezen a részen a sorsdöntő változást az Iszlám hozta. Mahomet (571–632) volt az ókor felett kihirdetett ítélet végrehajtója. Bizáncnak tulsóparti magaskultúrájú területei sorra az arabok kezébe esnek. Szíria (634–636), Egyiptom (640–642) és Afrika (643–708) egymásután kerülnek a félhold uralma alá. Hispaniát az arabok 711-ben özönlik el. A nagy „pogány” roham csak a VIII. század elején Konstantinápoly falai előtt (717) és Martell Károly katonáinak bátor ellenállásán (732) törött meg. Az Iszlám térhódításával bekövetkezett az antik kultúrterület végső szétesése. A keleti részeken egy új világ veszi kezdetét, mely már nem szánt a Földközi-tengernek nagy kultúr-szerepet. Tudjuk az ókori történetből, hogy Itália a Kr. u. I. századtól kezdve a keleti kereskedelem, általában a gazdasági élet irányítását Szíriának és Egyiptomnak kénytelen átadni. A szírek és zsidók elviszik áruikat nemcsak Marseillebe és Hispaniába, hanem az Atlanti-óceán és az Északi-tenger kikötőibe is (Bordeaux, Rouen, Nantes, az azóta eltűnt Quentovic a Pas-de-Calais-i départementban, Duurstede a Rajnánál stb.). A kereskedelem főközvetítő helye Marseille volt. A IX. század elején a Földközi-tenger kikapcsolódik a nagy világkereskedelem útvonalából s helyét a Fekete-tenger és a délorosz partvidék foglalja el. Az új gazdasági orientációnak megfelelően Marseille szerepét Kiev és Konstantinápoly veszi át. Innen haladtak egyrészt Galicián, másrészt Magyarországon keresztül azok az utak, amelyek a frank birodalomba vezettek.

A Rajnától keletre eső germán terület fontosságának emelkedése, Nagy Károly keleti politikája, a Rajna-Duna összekötésének terve (Rednitznél) – mindez, ha nem is egészen, de talán nagyrészben ezzel az új orientációval függött össze. És végül bizonyosra kell vennünk, hogy az orosz-normann állam kialakulása Kiev székhely körül s a magyarság megerősödése a Duna-Tisza közén, e gazdasági útvonal kihatásának tudható be. A Kiev-arab gazdasági kapcsolatoknak az uzok és kúnok terjeszkedése vetett véget (X–XI. sz. fordulóján). Ebbe az időbe esik, hogy a Földközi-tenger újra visszanyeri régi helyét a világkereskedelemben. De ekkor már nem keletiek és bizánciak állanak a kormánykeréknél, hanem az itáliai város-államok, elsősorban Velence. Megindul Nyugat nagy expanziója Kelet és Bizánc felé, kezdetét veszik a keresztes háborúk s a Földközi-tenger ismét latin tengerré változik. Jeruzsálem bevétele, a bizánci császárság megdöntése s helyén egy latin császárság alapítása jelzi az expanzió útját.

Valamikor Róma szerencsés fegyverei által egyetlen politikai akarat, szépségideál és kultúrforma törvénye alatt a Földközi-tenger körül lakó sokféle népet egy nagy közösségbe egyesítette. Elérte azt, amit Nagy Sándor csak megálmodott: a világ kultúrnépeinek uniformizálását a hellén norma alapján. A romanizmus azonban sohasem tudta teljesen megfojtani az ősi, nem-klasszikus kultúrákat, azok tovább éltek a romanizmus takarója alatt. A „városi stílus” mellett mindenhol felütötte fejét az autochton lakosság kultúrhagyománya, lett légyen az oly mély forrásból fakadó, mint a szír és egyiptomi, vagy egészen kezdetleges, prehisztórikus, mint a keltáké, mely belopja ízlését még a római módra készült alkotásokba is. Gondoljunk a római provinciális művészetre. Csak természetes, hogy abban a pillanatban, amint Itália elvesztette felső-szabályzó szerepét és maga is a provinciák közé süllyedt, mindez a partikuláris erő egyszerre előtört. Azok az ősi kultúrvidékek, amelyek az orbis Romanus mindent átfogó kötelékében szinte örökre elmerülni látszottak, most újra előtűntek önálló kultúr-territoriumok formájában. Egy nagy kultúrdecentralizáció következett be.

Mindenekelőtt a régi nagy-kultúrák szerezték vissza egykori szabadságukat. A hellén szellem, a nélkül hogy letért volna a hellenizmus hagyományairól, magábaolvasztott keletről: Perzsiából, Kis-Ázsiából, Egyiptomból mindent, amit csak tudott s később még a szlávokat is magához emelte. Ebben a felvevő és sajátját ápoló folyamatban veszi fel a görögség új formáját, lesz Bizánccá. Ugyanígy a latin kultúrvidék is már a császárság korában elkülönül a görög-orientális birodalomrésztől s megerősödve latinságában mint külön nyugateurópai kultúrközösség szervezkedik. Kelet pedig, mely Iránban már a III. század folyamán nemzeti renaissance-t él át, s mely a Földközi-tenger partvidékein vallásos mozgalmak leple alatt korán elidegenedik a központtól, az Iszlámban megtalálja önállósulásának végső formáját. A hellén és a római alap azonban itt sem vész el, a fejlődés Afrikában épúgy, mint Galliában az antik hagyaték egyéni feldolgozása folytán vesz különböző irányt. Valami csodálatraméltó van abban, hogy a görög-római antik kultúra Bizáncban, a germán Nyugaton és az arab Keleten változatlanul a további fejlődés alapja és feltétele maradt. Az antik által megtermékenyített föld volt a jövő záloga. A régi kölni vagy a wormsi dóm mintájául azok a római-kori bazilika-építmények szolgáltak, amelyeket valaha Kemptemben, Veterában vagy Ladenburgban profán célokra emeltek. Még szembetűnőbb a kapcsolat az antik és az ú. n. román stílus között, ha Itália vagy Gallia templomait vesszük szemügyre. Kinek ne tűnt volna fel az a megejtő hasonlatosság, amelyet a milanoi Sant’Ambrogio előcsarnoka és Diocletianus spalatói palotájának peristyluma közt fedezhet fel a szemlélő? De Szíriában és Arméniában is találkozunk „román-stílusú” tornyos templomokkal, jeléül annak, hogy a „középkor” a keleti provinciákban is szervesen az antik hagyományokhoz csatlakozott.

A következő fejezetekben az antik három örököse közül egyedül a latin kultúrterület történetével fogunk foglalkozni. Bizánc és az arab kultúrkör ábrázolását külön fejezet számára tartogatjuk. Csak a nyugateurópai kultúrfejlődéssel kapcsolatban beszélhetünk középkorról. Ezt a középkort pedig addig számítjuk, ameddig a román stílus kora tartott, tehát a XII. század végéig. A XIII–XIV. század éppúgy előkészítette az újkort, mint ahogy a késő-antik bevezette a tulajdonképpeni középkort. A VI. század második felében és a következő elején már minden feltétel adva volt a nyugateurópai kultúrközösség kialakulásához. A kristályosodás központja Gallia északi felében, a frank politikai hatalom főfészkében feküdt. Itt indul meg az új kultúrfejlődés is (v. ö. miniatür-festészet). Az új kultúrközösség csak azután bontakozhatott ki, hogy a latin kultúrterületre költözött germán-barbár levetette kulturális elzárkózottságát és bekapcsolódott a maga sajátos népi jellegével az antik hagyomány áramába. Ez a folyamat – mint ahogy láttuk – ha a nép, s nemcsak a felsőbb körök állásfoglalását nézzük, a frankoknál és a nyugati gótoknál már a VI. század második felében bekövetkezett. A langobárdok, kik a többi jövevényekhez képest aránylag későn érkeztek (568), természetesen csak később, kb. 50 évre a hódítás után, a VII. század elején romanizálódtak. Mindenekelőtt meg kellett szűnni annak a kultúr- és politikai dualizmusnak, amely rómait és germánt hosszú ideig elválasztott egymástól, másrészről azonban a rómaiságnak is le kellett szállnia a klasszikus magaslatról. A nemzeti római renaissance-áramlat és a vele karöltve haladó latin keresztény humanizmus a barbárok elől féltve őrizte és ápolta a nagy mult kincseit. Ezen az úton nem lehetett tovább haladni. De jött Nursiai Benedek és Nagy Gergely, jött a keresztény pragmatizmus, mely szakított az antik multtal és eddig ismeretlen népies iránnyal fordult a széles tömegek felé. A VI. század közepe óta a romanizmus feladta az antik klasszikus hagyományt és egy új, népies keresztény mozgalomban találkozott a kelta és germán „barbárokkal”. Az összeolvadás szépen mutatkozik meg az ú. n. preromán művészetben, mely a langobard Észak-Itáliában alakult ki a legjellegzetesebb formában. Ez a művészet már nem klasszikus, s nem germán, hanem barbár-római, az első művészet, mely nem ismer többé különbségeket barbár és római között.

Nyugaton a decentralizáció folyamata oly erősnek bizonyult, hogy magán a latin kultúrterületen belül is kultúrtájak különülnek el egymástól. A politikai élet fokozatos decentralizációjával párhuzamosan – erre vallanak az új királyságok – felaprózódik a latin kultúrterület kisebb-nagyobb kultúr-territoriumokra. A kultúra életének szervezkedése kisebb gócok köré természetesen nem ment önkényesen végbe, határait azok az ősi kultúrtájak húzták meg, amelyeket a romanizmus kiegyenlítő és uniformizáló törekvésével elfödhetett, de megsemmisíteni nem tudott. A „vidék” függetleníti magát a régi központ gyámkodása alól. A régi, javarészt kelta autochton népréteg és a germán jövevények „barbár” kultúrája követeli a maga jogait és a romanizmus örökét még jobban elprovincializálja. Ez a folyamat Itáliát sem kímélte meg. Itália három kultúrtájra bomlott fel. Észak-Itália elkülönül a középső részektől, ez viszont Dél-Itáliától. Ezek az itáliai tájak ősidőktől fogva fennállottak, most azonban határozottabb vonásokkal, s politikailag is elválnak egymástól. Már az ókorban Észak-Itáliát – Róma és Közép-Itáliával ellentétben – gallo-italikok lakták, míg a félsziget déli része Sziciliával egészen a mediterrán görög gyarmatosítás körzetébe esett. A diocletianusi provinciabeosztás is különbséget tett az északi (vicarius Italiae alatt, székhely Milano), s a középső és déli suburbicai Itália (vicarius Urbis alatt, Róma) között. Ez a különbség határozta meg pl. a régi pápai „patriarchatus” kiterjedését, mely csak a suburbicai provinciákat foglalta magába. Róma és Milano, e két császári székhely, ellentétének ez a kultúrháttere. A langobard hódítás aztán Észak-Itáliát politikailag is elszakította Bizánc Rómájától, Közép- és Dél-Itáliától. Idővel Észak-Itália kulturális és politikai különállásának Dél-Itáliában és Sziciliában egy hasonló „Róma-ellenes” kultúrkör felelt meg. A félsziget déli részének kultúrhelyzetére nagyon jellemző, hogy az ottani egyház a latintól elszakadt és a VII. század folyamán görög liturgiára tért át. Calabria püspökei 679-ben még megjelentek a római zsinaton, de a VIII. század közepén már Konstantinápoly jurisdictiója alá tartoztak. Valaha ezen a partvidéken görög gyarmatok vonultak, most ismét görög kultúra érvényesül a latin rovására.

Dél-Itália és Szicilia Justinianus kora óta tulajdonkép nem a nyugati kultúrközösség, hanem Bizánc, ill. az Iszlám sorsában osztozik. Ami most már a két római ducatust (Középső-Itália) illeti, kezdetben ezek is erős bizánci hatás alatt állottak. Itália e korban, amennyiben nem került langobard uralom alá, Bizánc provinciájának számított. Így Itália, különösen Szicilia volt nyugat felé a bizánci politika és kultúra kapuja. Itália provinciális helyzete Bizánccal szemben minden téren kiütközik. Még mielőtt Belisar hadai megjelentek volna Itáliában, az egész római kulturális élet már Bizánc felé fordult. A római pápa, kinek primátusát a hitelvekben Bizánc elismerte, mint „Nyugat patriarkája” a császári birodalom egyházi szervezetének lett a tagja. Ez mindenekelőtt abban jutott kifejezésre, hogy a klérus és nép által megválasztott pápát I. Pelagius halála (561) óta csak császári megerősítés után szentelhették fel. A pápaság teljesen a császári cesaro-papizmus játékszerévé vált. Belisar bizánci vezér, alig hogy megpihent Rómában, elűzte Silverius pápát Justinianus és Theodora császárnő parancsára. Vigilius (537–555) kénytelen-kelletlen engedelmeskedik Justinianusnak teológiai kérdésekben, végül azonban mégis száműzetésben hal meg. A kemény bizánci kormányzat alatt Róma elvesztette kedvét, hogy Konstantinápollyal versenyre keljen: meggörbült háttal engedelmeskedik. A pápák között sok a görög-orientális eredetű: Theodor (642–649) palesztinai, V. János (685–686) szír, Conon (686–687) trák, VI. János (701–705) és VII. János (705–707) görög, Sisinnius (708), s I. Constantinus (708–715) szír szülőktől származott. A VII. század közepétől kezdve görög kolóniák alakultak Rómában, görög templomok épültek, úgyszintén szerzetesházak. Igen sok görög szerzetes menekült el Szíriából a perzsák elől és később Palesztina, Egyiptom és Észak-Afrika területeiről az arabok miatt Rómába. A VIII. század elején az ú. n. képviszály is sok görög szerzetest hozott Itália földjére.

A római körök készségesen elismerték a bizánciak nagyobb műveltségét. A greco-szír pápák, mint pl. V. és VII. János, vagy szerzetesek, mint Theodor (Tarsusból) és Hadrianus (Afrikából), kiket Vitalianus pápa (657–672) Angliába küldött a misszió megerősítése végett, nemcsak a teológiában, hanem az artesben is kitűntek. A görögök szellemi felsőbbségükben mélyen lenézték a latinokat, kiket egy kalap alá vettek a langobardokkal. A latinok viszont nem tanulnak meg görögül. 649-ben a lateráni zsinaton a görög iratokat a jelenlevő orientális papoknak kellett lefordítaniok s a római papság tolmácsokra szorult. Maguk a pápai követek (apokrisiarius), közöttük olyan nagyságok, mint a később pápává választott Vigilius, I. Gergely, I. Márton, bizánci tartózkodásuk alatt sem tanultak meg görögül. Így az a csodálatos dolog történt, hogy a bizánci hatás ép azóta vesztett erejéből, amióta Róma a bizánciak hatalmába hullott. A római nemzeti párt és a vele egy síkon mozgó pápaság a gót uralom idején Konstantinápoly, mint az ígéret földje felé tekintett: utánozták a bizánciakat mindenben. Kétségtelen, hogy a bizánci hatás ebben az időben volt a legerősebb. A bizánci hódítás után a görög kultúra előtt bezárultak a latinok szívei. Igaz, a konstantinápolyi „bácsik” és „nénik” folytán a thius és thia görög szavak bekerültek a latinba – s innen a mai olasz zio és zia – s igaz az is, hogy a nemesség előszeretettel cifrázta fel magát görög nevekkel (Theodot, Paschalis, stb.), de alapjában véve a görög kolóniák kultúrája idegen testként élt a latin környezetben.

Ugyanezt kell megállapítanunk a görög politikai hatalom középpontjáról. Az exarcha székhelyén, Ravennában a VI. század közepén oly magas fokon álló művészet egyre inkább veszt bizánci jellegéből és fokozatosan hozzáidomul az észak-itáliai, kelta-latin ú. n. langobard művészethez. De maga a katonaság és a hivatalnoki kar is rohamosan „latinizálódik”. Amint a bizánci hadak földhöz kötött nemzeti miliciákká alakultak át, a katonaságban egyre több az itáliai elem, a várak duxjai újra előkelő római családok tagjai közül kerülnek ki. És ez a latinizált katonaság és hivatalnoki kar gyűlölettel viseltetik a bizánci uralom iránt. Közeledik az idő, amikor az itáliai patrióták egymásra találnak a pápai kúriával és együttes erővel lerázzák a császári igát. A görög hatás mély gyökereket csak Nápolyban és a déli részeken, Sziciliát beleértve, eresztett. Itt a kultúra még a IX. században is egészen görög-bizánci.

Észak-Itália Dél-Galliával és a dalmát-horvát részekkel együtt alkot egy nagyobb kultúrtájat. Dél-Gallia nem Észak-Galliával él közös kultúréletet, hanem a Po-völgyi területekkel. A francia nyelvnek két változatát különbözteti meg a nyelvtudomány: a langue d’oc szembenáll az északi langue d’oïl-lal. De e nyelvi különbség már csak tünete egy mélyebb és általánosabb kulturális ellentétnek, mely az egész középkoron át érezhető Észak-Franciaország és a Rhône vidék között. A Rhône völgye és a déli partvidék erős városkultúrát mutat, az arisztokratikus életforma, a société courtoise, az asszonyszolgálat és trubadurköltészet igazi hazája. Nem csoda, hogy a XII. században innen indult ki a világias kultúra Észak komor kolostoréletének meghódítására. Arles és Marseille kikötőibe hajók érkeztek a messzi Keletről és Itáliából. A Po völgye felől viszont itáliai kultúra áramlott a Rhône völgyébe. Így aztán Provence-ban és Burgundiában kezdettől fogva erősebben érvényesültek az antik hagyományok, mint északon. Ép ezért erre a délvidékre hárult az a feladat, hogy a középkort időnként új és új antik szellemi tartalommal lássa el.

Galliának ez a része teljesen egybeolvadt Észak-Itáliával, vele egy kultúrtestet alkot. Elegendő, ha emlékezetbe idézzük a nagy milanói püspök, Ambrosius alakját, ki főpapi jogait Dél-Galliában és a dunai részeken is érvényesíteni tudta. Ezen a területen püspököket helyezett el és zsinatokat tartott. A burgund királyságnak erős latin szelleme és imperium-hűsége sok tekintetben ezekből az itáliai kultúrkapcsolatokból magyarázható. Provence-t egy ideig Itália kezén találjuk. A provencei fiatalság magasabb studiumait Észak-Itália városaiban, főkép Milanóban, végezte el. Másrészt a milanói kultúrgóc legjelentősebb alakjai – egy Ennodius (Arelate), egy Parthenius Galliából származtak. A langobard időkből tudjuk, hogy Bobbio és Verona kolostorai állandó kapcsolatban álltak a burgundiai Luxeuil és a Cannes-nal szemben fekvő Lérin szerzetesházakkal, Itália és ez a gall és dalmát partvidék művészi szempontból azonos képet mutat. A késő-antik keresztény szarkofág-művészet és az elefántcsontfaragás Rómában és Provenceban egy tőből fakadt, úgyhogy ebből egyes kutatók alaptalanul a nyugati gótok elől menekülő római művészek provencei műhelyalapítására következtettek (V. század eleje). Érdekes megfigyelésekre nyujt alkalmat a merovingkori iniciálé- és miniatürművészet. Azt látjuk, hogy bár az iniciáléművészet kezdetei itáliai latin kéziratokra nyúlnak vissza (V. század), tulajdonképpeni megalkotói Észak-Gallia és a Rajna-vidék kolostorai (Fleury, Corbie, Laon stb.) voltak a VII. század elején. Itália a kézirat-készítés mennyiségében és művészi kivitelezésében egyaránt jóval elmaradt a franciák mögött. Itália e tekintetben is halott föld, régi antik hagyományaiból él minden nagyobb alkotóerő híján. Ami új mutatkozik, az jellemzően Észak-Itáliában (Verona) bukkan fel és galliai (Luxeuil) hatásra megy vissza. Ezzel az itáliai dísztelen, konzervatív iránnyal tart a lyoni és a délfranciaországi iskola. A határ az északi és déli francia kultúrterület közt Burgundia szélén, Luxeuilnél haladt el, mely így közvetítő szerepet vitt úgy az itáliai, mint a frank hatások továbbításában. Gallia politikai egyesítése a frankok által ezt a kulturális tájkülönbséget nem tudta eltüntetni.

Ahogyan Itáliában és Franciaországban meg kell különböztetnünk egy északi kultúrtájat egy délitől, Spanyolországban is Észak szembenáll Déllel. A déli partvidék – akárcsak Itáliában – régente a görög gyarmatosítás körében feküdt. Itt vetette meg Justinianus császár is a lábát, amikor a mediterrán kultúrterületet ismét görög vezetés alatt akarta egyesíteni. Éppígy az arabok már csak a pún Karthago hagyományait élesztették fel nagy ibériai foglalásuk idején. Már ebből is látni, hogy az ibér félsziget déli fele (Sevilla, Cordoba) a legkülönfélébb mediterrán hatásoknak (Észak-Afrika, Bizánc és Róma) volt a gyüjtőmedencéje. Ezzel szemben Észak-Hispania Dél-Galliával tartott. Így egy széles kultúrsávot kapunk, mely Észak-Hispaniából Dél-Gallián és Észak-Itálián át vonult egészen a dalmát-horvát partvidékig. E kultúrzónától (kelta jellegű) északra az északgalliai kultúrkör feküdt; kultúrkapcsolatai inkább az észak-brit, mint a déli kultúrkörhöz utalják. Tőle délre pedig ott találjuk a délhispaniait, továbbá a másik két itáliai kultúrtájat: Rómát Közép-Itáliával és az erősen görög kultúrájú Dél-Itáliát Sziciliával. Ezek a kultúrtájak adták meg a kora-középkori Európa szellemi és politikai kereteit.

Az antik mediterrán kultúrközösség csak a VI. század második felében bomlott fel, addig latinok és görögök, kisázsiaiak és szírek egyetlen nagy kultúrcsaládot alkottak. Róma, a caput mundi írta elő ennek a kultúrközösségnek, hogy mikép érezzen és gondolkozzon. A latin kultúrhegemónia azonban már az Augustus halálát követő időkben odaveszett. A nagy mediterrán kultúrközösség anyagi és szellemi vezetését az ókori világ legrégibb magaskultúrájú területe, a kisázsiai és az afrikai partvidék ragadta magához. A birodalom új fővárosa, Konstantinápoly ott épült fel, ahol a keleti hatások a legközvetlenebbül érhették a görög és latin világot – vagyis az Arany Szarv-öböl partján. Kelet előtörését a kultúra minden területén megfigyelhetjük. Itt legsűrűbb a lakosság, az ókor vége felé már csak ezen a területen találkozunk igazi nagy városokkal (Alexandria, Antiochia, Karthago, stb.). Itt feküsznek a távoli piacokra dolgozó ipari központok, innen indulnak ki a hajók, melyek kelet és nyugat felé a világkereskedelem javarészét lebonyolítják. Miután az itáliaiak már a Kr. u. I. században leszorulnak a keleti piacokról, főleg a szírek és zsidók azok, akik a gazdasági életet kezükben tartják. Szíria és Egyiptom Távol-Kelet és Nyugat közt állva a közvetítő szerepét magának tartotta fenn. A drága kínai selyemholmik, melyeket Perzsiában, Egyiptomban és Bizáncban dolgoztak fel, színes állatalakzatokkal és geometriai ábrákkal mintáztak ki, a híres gazai bor, az olaj, egyiptomi papyrus, mely a VIII. századig Nyugaton is íróanyagnak szolgált, bőrkészítmények, ötvösmunkák, – mindezek hallatlan mennyiségben jutottak e szír és zsidó negotiatores révén Nyugatra.

A keleti áruk és hatások legfőbb átrakodóhelyének Massiliát, a mai Marseille-t kell tekintenünk. Marseille-ből ágaztak ki a nagy szárazföldi utak a távolabbi részek felé. Az áruk továbbításáról szír és zsidó telepek gondoskodtak, melyek egész Galliában szétszóródva, a kereskedelmen kívül iparral, főleg arany és ezüst műtárgyak készítésével is foglalkoztak. Keletnek tehát nem volt szüksége Itália közvetítésére, amikor áruit a provinciákba küldte. Mintha Itália teljes kulturális elszigeteltségbe, bénaságba esett volna! A nagy kultúráramok szinte alig érik partjait. Ilyen körülmények közt csak természetes, hogy Gallia mint önálló fél érintkezik Kelettel. Ugyanezt kell mondanunk Hispaniáról, mely – akárcsak Konstantinápoly a Fekete-tenger bejárójánál – a szűk gibraltári szoroson keresztül a legközvetlenebbül simulhatott a keleti részekhez. A keletiek hajói az ibériai félsziget megkerülésével felkeresték az Atlanti-óceán galliai kikötőit, így Bordeaux-t, Rouen-t, Nantes-ot, sőt mi több, Britanniába és az északgalliai nagyfolyók öbleibe (Rajna) is eljutottak.

Ezek az utak természetszerűleg nemcsak a kereskedelem, hanem a szellemi életnek is szolgálatában állottak. Az ókor utolsó századaiban a Földközi-tenger orientális részein dohogott az antik kultúrközösség szíve. Csak Keleten pezsgett igazi szellemi élet. Egészen megfoghatatlan, mily kevéssé veszi ki Nyugat a maga részét a nagy szellemi mozgalmakban. A nagy dogmatikai viták Keleten folytak le, itt csaptak össze a különféle elméletek és ha Róma olykor-olykor felfigyelt ezekre, egészen jelentéktelen szerepet vitt. Róma és Itália megelégedett azzal, hogy Kelet nagy zsinatain a szellem összes fegyvereivel megvívott krisztológiai és trinitariusi tanokat (IV. és V. század) átvegye. A nicaeai zsinaton megjelent közel 300-ra rúgó püspöki kar tagjai közt mindössze csak 5–6 származott Nyugatról. A III. század második felében elsőízben mutatkozó új, középkori szellem is Keletről terjedt el a latin és görög részeken. De ezután is, ami új volt, ami a középkorhoz vezetett, Kis-Ázsia és Afrika partvidékén tűnt fel először és innen áramlott szét az egész antik kultúrterületen.

Ilyen körülmények között nagy jelentősége volt annak, hogy a latin Nyugathoz Keletnek egy része is tartozott. Afrikára gondolunk, mely élén a székhely Karthagóval már korán ellatinosodott. Így jutott Afrikának az a szerep, hogy Kelet minden kulturális kincsét Nyugatnak továbbítsa. Afrika volt a kialakuló nyugateurópai kultúrközösség nagy tanítómestere. Földjén s nem a szellemileg és gazdaságilag elszegényedett Itáliában ringott a latin egyházi irodalom bölcsője. Itt működött Tertullianus (200 kör.), majd ötven évvel később Cyprianus, a latin kereszténység e két nagy kifejezője és formálója; ebből az afrikai iskolából került ki C. Marius Victorinus (megh. 363 után), kinek működése által – rétor volt Rómában – ismerkedett meg Nyugat közelebbről a misztikába csapó neo-platonizmussal és az új utakon járó, eredeti Ticonius (380 kör.). És végül ennek az Afrikának szülötte volt Szent Ágoston (354, a numidiai Thagasté-ben), az afrikai kultúra méltó, még máig ható alakja, egyben a középkor szellemi vezére.

Az afrikai – és általában keleti – szellemi élet már korán kisugárzódott Dél-Galliára (Aquitania és a Rhône-völgye), továbbá Hispania partszegélyére. Ez érthető is. Gallia és Hispania ekkor Nyugat-Európa leggazdagabb s legműveltebb provinciái közé tartozott. Különösen Massilia és Lerinum volt a szellemi élet főfészke. Itália tulajdonkép csak a IV. század második felében veszi fel velük a versenyt. Kelet nagy teológiai és misztikai irodalma csak most kezdte itt éreztetni hatását. Eddig egyházi szelleme teljesen filozófiátlan volt, vallásossága minden misztika és teológiai szárnyalás nélkül a jog és a morál követelményei, a parancs és engedelmesség kategóriái körül forgott. Most egyszerre teológusok sürögnek Itália földjén, inkább Milano, mint Róma terein, akik – egy frank szerzetes szavai szerint – „kincsekkel megrakodva tértek vissza Egyiptomból hazájukba” (Autpert). Nyugat lázasan veti magát az orientális-görög iratokra, eredetiben tanulmányozzák a nagy egyházatyák tanítását és azokat a Bibliával egyetemben (Szt. Jeromos Vulgata fordítása) – sorra átültetik latin nyelvre. Különösen Rufinus (megh. 410) volt termékeny. Ezen az úton Kelet a szellemi tartalmak egész áradatát zúdította Nyugatra. Ekkor honosodott meg Itáliában és Galliában az egyiptomi eredetű szerzetesség s ez volt az az idő, amikor a latin kereszténység összehordta az anyagot a középkor számára. A latin klasszikusok örökét ehhez az állományhoz Róma patrióta nemesei (Claudianus, Symmachus és társai) adták, akik az V. század vége felé kibékülnek a kereszténységgel – még 470-ben pogány a városi prefektus – és példát adnak arra, hogy lehet valaki jó keresztény és a mellett Vergilius tisztelője (Boëthius, Cassiodorus). A klasszikus latin hagyományok ápolói kezet fogtak Ambrosius humanista irányú kereszténységével.

A VI. századra várt a feladat, hogy az összegyüjtött anyagot rendezze és átrostálja. Ez a kor a nagy kánonjogi gyüjtemények és enciklopédia-gyártók kora. A gall synodusok gazdag határozat-anyagát Caesarius arlesi püspök idején gyüjtik össze (statuta ecclesiae antiqua). Egyetemesebb jellegű gyüjtemények is készülnek. Köztük Dionysius Exiguus kánon és pápai dekrétum-összeállítása (Rómában a VI. sz. elején) rövidesen a legnagyobb tekintélynek örvendett. Ebben nem kis része volt annak, hogy a szkita, azaz aldunamelléki szerzetes csak az általánosan elfogadott kánon-anyagot foglalta össze és hogy fordító működése folytán – a latint és görögöt egyaránt bírta – miként Szt. Jeromos és Cassianus száz évvel előbb és Anastasius bibliothecarius háromszáz évvel később, a pápai udvarral meghitt viszonyban állott. Tőle eredt többek között a Cyrill-féle alexandriai húsvétszámítás bevezetése Rómában – ezzel egy régóta dühöngő, elmérgesedett vitát zárt le –, őt tekinthetjük továbbá a keresztény időszámítás megalapítójának. Ezentúl az éveket nem a diocletianusi üldözés, hanem Krisztus születése dátumától számítják. Különben ekkor lát napvilágot az első pápai „index”, a decretum Gelasianum de libris recipiendis et non recipiendis (VI. sz. eleje), mely tévesen szerepel Gelasius pápa neve alatt. Az, amit ez az index a régi irodalomból mint megengedhetőt kiválogatott, a másoló barátok szorgos munkája révén a korai középkor szellemi birtokállományát alkotta, ezzel szemben a kitiltott könyvek javarészt örökre eltűntek a középkor irodalmi életéből. Itt kell felemlítenünk továbbá a kor nagy enciklopédistáit, Cassiodorus senatort – művét 551 és 562 közt írta – és Sevillai Izidort (sz. 560 kör.), kikről azonban már más alkalommal volt szó.

A zsilip lezáródott és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg Nyugat újra közelebb került Kelethez. A görög-orientális világ árui, anyagi és olykor-olykor szellemi kincsei ezentúl is átszivárognak Nyugatra, de ez a kultúrozmózis már egészen más természetű, mint az, amely eddig az antik kultúrközösségben uralkodott. Nem mindegy az, hogy a kultúráramlatokat ki küldi: idegen-e, más kultúrkör tagja, vagy testvér-kultúrterület a másik testvérhez. A VI. század közepéig, a görög részeken valamivel még tovább, az orientális partvidék is beletartozott a római-görög kultúrközösségbe. Azok az eszmék tehát, amelyeket Kelet mint e kultúrközösség utolsó vezére nyilatkoztatott ki, e közösség minden tagjához szóltak, azok visszhangoztak az egész kultúrterületen. Minden jel arra mutat, hogy a VI. század közepén beálló nagy „fordulatot” az antik kultúrközösség minden tagja még együttesen tette meg. A legszemléletesebb példát erre a művészet stílusváltozása nyujtja. Az új elvont képnélküli – v. ö. „képháború” – teljesen ornamentális jellegű stílus erősen stilizált inda-motívumaival a Földközi-tenger orientális partvidékéről terjedt el és már mint kész művészeti kifejezésforma jelentkezett Ravennában (S. Vitale) közvetlenül a VI. század közepe előtt. Aztán gyökeret ver Rómában, befészkelődik Galliába, sőt Írországba és Britanniába is elkerül s ami a természettől való elvonatkozást illeti, nyugati változatában felülmúlja sokszorosan Bizáncot, ahol a hellén szépség-ideál sohasem sorvadt el egészen. A VI. század metamorfózisa volt az antik kultúrközösség utolsó közös tette. Ugyanazok az elvek és erők sodrában válik és különül el egymástól Nyugat, Bizánc és Kelet önálló kultúrterületekké. Az alap mindegyikben a késő-antik kor, de a további fejlődés során az egyéni jelleg erősebb érvényesülésével, nem kevésbbé a kölcsönös kiegyenlítődés hiányában a három testvér-kultúrrész mind messzebb szakad el egymástól.

Ettől kezdve a latin kultúrterület egyre jobban beburkolódzott latin jellegébe. Amit Keletről és Bizáncból magába felvett, az szervesen olvad fel sajátos kultúrájában. Kelet gazdaggá tette, de nem fordította ki latinos jellegéből. Jó példa a latin szellem átalakító erejére Kelet különös virága, a szerzetesség. Mily nagy különbség áll fenn Athos és Monte-Cassino között! A két szerzetes-kolostor ellentétes szelleme kezünkbe adja a mértéket két különböző érzés- és gondolkozásmód sajátságainak a lemérésére. A római szellem józanabb, praktikumra törekvő, ezért kevés hajlamot mutat a misztikára és filozófiai tépelődésre. Már a latin egyházatyáknál, még inkább Nagy Gergely pápa pragmatista irányában mindenütt az egyházpolitika és lelkipásztorkodás praktikus-morális nézőpontjai uralkodnak. Több mérték, arány, rendszer szól a latin alkotásokból hozzánk. Kelet viszont gazdagabb, formátlanabb, érzékibb, egyénibb. A latin szellem rend-érzéke már Cyprianusnál és Tertullianusnál, Nagy Gergelyről nem is beszélve, jogi formalizmusban, vagy mint Benedeknél katonás reglamákbanéli ki magát. Jellemző erre a gondolkozásmódra, hogy pl. Gergely a megváltásért esendő lélek küzdelmét Isten kegyelméért és az üdvösségért egy nagyszabású bírósági tárgyalás formájában képzeli el, melyben a Megváltó és az angyalok kara látja el a védelmét.

Ha a koraközépkor (VI–X. sz.) illuminált kéziratairól tartalmukszerint táblázatot készítünk, azt fogjuk találni, hogy a legolvasottabb írók közé Szt. Ágoston és nagy népszerűsítője, Nagy Gergely tartozott. A sorban utánuk Szt. Jeromos és Sevillai Izidor, még távolabb Szt. Ambrus milanói püspök következett. Már ez a kis összeállítás is fogalmat nyujthat arról a nagy hatásról, amelyet Szt. Ágoston gyakorolt az utókorra. Nyugat legfőkép neki köszönhette szellemi fundamentumát. Hatása talán sohasem öltött volna ily méreteket, ha nem alapult volna a latin szellem régi hagyományán. Különösen az ú. n. afrikai iskola volt az, amely Szent Ágostonban szellemének végső formábaöntőjét ünnepelhette. Idők folyamán, Tertullianus és Cyprianus korától kezdve egészen Nagy Gergelyig, Nyugaton egy bizonyosfajta általános szellemi forma fejlődött ki, melynek épp Szt. Ágoston volt legnagyobb képviselője és alakítója. Így méltán nevezhetjük ezt a nyugati latin habitust populáris augustinizmusnak. Bizonyos, hogy gondolatművének csak kicsiny hányada vált közkinccsé a „tömeg” kezén, de ami belőle élő maradt és a hagyomány erejével tovább hatott, az ennek a latin szellemnek ép leglényegesebb vonásai közé tartozott.

Ez az augustinizmus adta a nagy kereteket a középkori világrend számára, tudomány és politika egyaránt tengelye körül forgott. A politikai és egyházi fejlődés útjai az általa megvont irányban haladtak az egész középkoron át. Hogy mikép fogták fel a középkorban a király vagy a püspök tisztjét, a regnum és a sacerdotium egymáshoz való viszonyát, azt javarészt az V. századi „augustinizmus” határozta meg. A kuriális pápai felfogás épúgy augustinusi elveken nyugodott, akárcsak a koraközépkori királyeszme. A „nyugati” regnum-sacerdotium gondolatkör az ókeresztény szellemnek volt egyenes örököse, ezzel szemben a bizánci caesaropapizmus a pogány római császáreszmét mentette át a keresztény világba. Bizánc e tekintetben is az antik imperiális hagyományok hű őrzőjének mutatkozott. Nyugaton viszont a regnum-sacerdotium formái ép abban a küzdelemben érlelődtek ki, amelyeket az ókeresztény egyház folytatott a kereszténnyé lett császársággal autonómiájának védelméért. Ez a küzdelem elkerülhetetlen volt. A császárság szerint az imperium szervezetében magának a kozmosznak világelve (nomos), a természet belső rendje nyilatkozott meg. Így a világbirodalom mintegy önmagában hordta igazolását. Ahogy ez a politikai szervezet a kozmosz lényegét fejezte ki, úgy viszont a császár a legfőbb istenség képét hordta magán, Világrendező (restitutor orbis), Isten és Úr (deus et dominus) volt, ki méltán tarthatott igényt az alattvalók imádatára (eskü a császár géniusza előtt és áldozat a császár képének). Az antik császárságot tehát – miként az egész antik világképet –, ellentétben a transzcendens középkorral, az immanentia elve hatja át. De a birodalom azután sem vesztette el „isteni” jellegét, hogy a kereszténységet magáévá tette. Nagy Constantinus számára az ökumene formája továbbra is „az isteni” állam maradt, mint ahogy magát ezután is az istenség földi képmásának tartotta. Bár szerényen csak a „külső ügyek püspökének” címére tartott igényt, hatalma igazában az egyház egész épületére kiterjedt, a zsinatokat ő hívta össze, a határozatokat ő emelte törvényerőre, úgyhogy alapjában véve az egyház, akárcsak a pogány korban, az imperium alkatrészévé vált.

Amikor Nagy Constantinus a kereszténységet „birodalmi egyházzá” tette, az egyház vezetése még teljesen kollegiális alapon, a zsinatok formájában, történt. Minden püspök egyenlőkép az apostolok utódának érezte magát és meggyőződésük szerint, ha tekintélyben, vagyonban nem is, de rangban mindnyájan egyenlőek voltak. Az una ecclesia szellemi egysége egyenrangú koordinált püspök-egyházak „szeretet-kötelékéből” állott. Ezt a felfogást Cyprianus püspök öntötte formába és azóta különösen Nyugaton az egyház közkincse maradt. Mindez azonban nem tudta megakadályozni, hogy a szellemi és állami élet nagy középpontjai, mint Alexandria, Antiochia, Karthago, Róma és Konstantinápoly, tekintélyüknél és befolyásuknál fogva ne tömörítsék a tartomány püspökségeit egy magasabb „monarchikus” szervezetbe. Ennek a monarchikus irányzatnak sietett Nagy Constantinus a segítségére, miután a synodust már előbb hatalmába kerítette, s belőle egyházi tanács-testületet alkotott. A 325-ben Nicaeá-ban megtartott első birodalmi synoduson Nagy Constantinus az egyházat összhangba hozta a birodalom provincia-beosztásával és ezzel a püspökök fölé a provinciák fővárosának püspökét, a metropolitát emelte. Jellemző mármost a latin részek ókeresztény magatartására, hogy itt a metropolita-szervezet a kollegiális gondolatot nem tudta letörni. A legelőrehaladottabb Afrikában a prímás szerepét nem a provincia főhelyének püspöke, hanem a legidősebb töltötte be.

Az egyház, melynek gondját eddig a püspökök egyenlőképpen viselték, most hirtelen a monarchia egyházfősége alá került. A synodus-rendszert a császárság nem ítélte halálra, sőt ez volt az egyházfőség gyakorlásának legalkalmasabb eszköze. A császár által összehívott, s bármikor széteresztett synodus úgy diszciplináris, mint a hitvallást érintő kérdésekben nem vonhatta ki magát a császár akarata alól. Csak természetes, hogy az egyházi autonómia érdekében nem Róma, hanem a Clemens és Origenes kora óta vezető Alexandria emelte fel először szavát. (Athanasius, 328–373) és Cordoba-i Hosius voltak az elsők, akik az akkori császárnak (Constantinus) e szavakat kiáltották oda: „Ne avatkozz be az egyház ügyeibe és ne adj nekünk dogmatikai kérdésekben utasításokat, hanem inkább fogadd tőlünk ezekben a dolgokban a tanítást”. Aztán megint egy másik püspök, de nem Róma, vetette be magát a küzdelembe. Szt. Ambrosius, Milano püspökének (374–397) volt bátorsága kérdezni a császártól: „Mikor hallottad valaha azt, ó, legkegyelmesebb császár, hogy a hit dolgaiban laikusok ültek törvényt püspök felett? Mi történne, ha a püspököt a laikusok oktatnák ki a hittételekben? A laikus tehát kedve szerint disputáljon – gúnyolódik Ambrosius – és a püspök füleljen arra, hogy mit mond!” Ilyen leckéket kellett II. Valentinianus császárnak elviselnie, amikor az ariánusok és katolikusok közt döntőbíróként akart fellépni. Pedig a keleti birodalomrészben Nagy Theodosius ezt az utat követte, hozzá sikerrel (383. konstantinápolyi synodus). Ám Nyugaton Ambrosius harcos szavaiban ébredezni kezdett az ókeresztény egyház hagyománya, hogy útját állja a császár-eszme korlátlan alkalmazásának. Ezekben a harcokban alakul ki a regnum-sacerdotium elmélete Nyugaton, melynek első fogalmazása így Ambrosiustól származik. A Constantinus-féle kormányzati elv szerint a császárság az egyház és vallások felett áll szuverén magasságban. Ezért egyenlő pártatlansággal kell eljárnia a különféle kultuszok, irányzatok ellen. Ambrosius épp ezt nem akarta. Neki olyan császár kellett, aki az egyház engedelmes fia – e fogalom (filius ecclesiae) tőle eredt – és ha kell, tud az egyházért és az igaz hitért harcolni. Ne álljon tehát a császár az egyház felett, hanem tartozzon ennek kötelékébe. Ezáltal azt is kifejezte, hogy az egyház nem lehet az állam szolgája. És tényleg, Ambrosius elérte célját. Gratianus (375–383) szakít a vallások egyenrangúságáról vallott antik kormányzati elvvel, felhagy a pontifex maximus cím használatával és az egész állami szervezetet a keresztény ortodoxia szolgálatába állítja. Császártársa és utóda Nagy Theodosius (379–395) aztán teljesen felszámol a pogánysággal, mely különösen Róma nemes köreiben erős menedékre talált. Gratianus és Theodosius az első „középkori” uralkodók. És nem véletlen, hogy épp ez a Theodosius volt az, aki először vetette magát alá egyház által kiszabott vezeklésnek. Canossa már ekkor előreveti árnyékát.

A fejlődés további állomását Szt. Ágoston hatalmas műve, a „De civitate Dei” jelzi. A kereteket hozzá nagy mesterétől, a harcos Ambrosiustól kapta, kit „Philo latinus”-nak is szokás nevezni, mert a zsidó Philon műveit sokat forgatta. Ma már számunkra a civitas Dei fogalma teljesen összeforrott Augustinus nevével, holott ez a fogalom – mint annyi más a középkor gondolkodásában – antik eredetű, vallásos értelmezése pedig Philontól származott. A zsidó Philon volt, mai tudásunk szerint, az első, aki az emberiség szellemi közösségét, melyet a sztoá a város-állam mintájára képzelt el, a hívők városával, az égi Jeruzsálemmel azonosította. Éppígy tőle eredt Salem királyának, Melchisedeknek mint igaz királynak szembeállítása a tirannussal – hasonlat, mely végigvonul az egész középkori irodalmon. Augustinus mind e hatásokat és elemeket: ókeresztény gondolatokat, afrikai hagyományokat, s nem kis mértékben mesterének tételeit egy hatalmas műbe foglalta. Ennek a műnek alapja a „láthatatlan” egyház, a civitas Dei, mely magába zár úgy Égben mint Földön mindenkit, aki akaratát Isten kezébe helyezte. Már az üldözések korában a keresztény hitközségek azt hangoztatták, hogy „minden hatalomnak Isten a forrása” (Szt. Pál, Róm. 13, 1–2); most ennek az elvnek alapján a keresztény királyság is a civitas Dei tagja lett, a szent ökumene részese. Nem minden állam bűnös, mint ahogy nem minden rex – tirannus. A király csak akkor esik az ördög szolgálatába, ha földi célokat követ és az emberek javát Istennél többre becsüli. A középkor szemében az Istenre vonatkoztatás mindent feloldott a „test törvénye” alól. Így a regnum is, amennyiben Isten szolgálatába szegődik és a földi békét és jólétet nem magáért, hanem csak Isten dicsőségére szereti, jó és az egyház tagja (v. ö. Ambrosius). A király hatalmát közvetlenül a Királyok Királyától, Krisztustól nyeri el. Az Ég maga koronáz, nem a pap. Krisztus nem tudja maga intézni királysága, a civitas Dei ügyeit. Kiválaszt tehát egyeseket, kiket hatalmával felruház, hogy helyette kormányozzanak. Ezek a püspökök és királyok, a keresztény ökumene elöljárói (vicarii Christi).

A sztoikusok felfogása szerint az ökumenének egysége az államban, a római világbirodalomban jutott kifejezésre. A keresztény középkori államelmélet szintén az ökumene alapján áll, de számára az a jámborok gyülekezete, szervezete pedig a krisztusi királyság, az egyház. Az állam már csak ennek a magasabb vallási szervezetnek része. Ilyen körülmények között a királynak ki kellett nőnie a politikai élet szűk keretei közül és magasztos feladatot kellett magára vállalnia: keresztény népének vezérletét az Igazság ösvényén. Az ökumenének nemcsak a püspökök, hanem a királyok is kormányosai. Ez máskép azt jelenti, hogy a királyt bizonyosfokú egyházfőség illeti meg. Ebben a tekintetben Szt. Ágoston elmélete az antik császáreszmének tesz engedményeket. És tényleg az egész középkor ítélete szerint csak az az igazi király, aki nem maradt meg a politikai élet „földi” feladatai között. A középkor csak úgy tudta megmenteni a királyt a kárhozattól, hogy bevonta a püspökök sorába. Az államnak egyházi feladatokat kellett magára vennie, ha nem akart a civitas terrena „bűnösei” közé süllyedni. Épp ezért az újkor akkor kezdődött, amikor az egyház a nemesek mellé „renddé” szervezkedett, az állam pedig visszanyerte politikai szabadságát, vagyis amikor elvilágiasodott. Ez a törekvés Machiavelli „Il principe” c. művében, az állami öncélúság e klasszikus elméletében, nyerte el végső formába öntését. A középkori „De civitate Dei”-nek így az „Il principe” az újkori párhuzama.

Augustinus számára – és ebben egészen „az afrikai iskola” képviselője (v. ö. Cyprianus una ecclesia elméletét) – mindennél fontosabb volt az ökumene egységének hangoztatása. A regnum és a sacerdotium ellentéte Krisztus királyságában egységbe forr. Így nála hiába keressük, hogy vajjon meddig terjed a király Krisztushelytartósága az egyház dolgaiban. Pedig ettől sok minden függött, ezen a területen lángolt fel újból és újból a harc egyház és császár között. I. Gelasius pápának (492–496) volt az érdeme, hogy az Augustinus által megvont keretben az egyházi és világi hatalom körét élesen elválasztotta egymástól. Gelasius formulázásának az egész középkorra igen nagy hatása volt. A középkorban általánosan hangoztatott ú. n. kéthatalom-elmélet nem Augustinusra – ki ilyen szétválasztást nem ismert még – megy vissza, hanem I. Gelasius merész fogalmazására. És javarészt neki volt köszönhető, hogy Nyugaton a caesaropapizmus nem fejlődött ki. Pedig e tekintetben a veszély inkább növekedett, mint fogyott. Hiszen maga I. Leó pápa (440–461) a császárság iránti hódolatában odáig ragadtatta magát, hogy a császárban királyt és papot ünnepelt. Szerinte a „császár a benne lángoló isteni sugallat által a hitelvek dolgában tévedhetetlen és emberi oktatásra nem szorul”. A császárság tehát közvetlenül meríti az igaz tanítást a Szentlélek folyamából. Simplicius pápa is (468–483) Zenó császárt princepsnek és sacerdosnak nevezi. Annál határozottabban hangsúlyozta ki Gelasius a világi és egyházi hatalom különbözőségét és egymáshoz való teljes koordináltságát.

„Két dolog az, ó, fenséges császár, ami elsődlegesen kormányozza e világot: a főpapok szentelt auctoritasa és a királyi hatalom. Ezek közül a papok terhe annál súlyosabb, mert nekik Isten törvényszéke előtt számadást kell adniok a nép királyairól.” (Anastasiushoz írt levelében.) Máshelyt meg kifejti, hogy Krisztus Urunk megjelenése előtt akadtak ugyan olyan királyok, akik egyben papok is voltak, mint ahogy azt Melchisedek története bizonyítja. Krisztus után azonban egyetlen császár sem viselte a „pontifex maximus” címet, amiben Gelasius természetesen tévedett – mint ahogy a pontifexek sem igényelték maguknak a királyi méltóságot. Ugyanis Krisztus, az igazi rex et pontifex, gondolva az emberi gyöngeségre, hatalmát a püspökök és a királyok közt megosztotta. Mindkettő tehát részesedik Krisztus uralmában, mely a regnumot és sacerdotiumot egyaránt magába foglalja.

Gelasius elmélete évszázados fejlődést zárt le. Az egész középkor államfelfogása és mondhatjuk, államelmélete, ennek a gondolatnak variálása és megvalósítása volt. És ami a fő, Gelasiuson keresztül Augustinus szólt a középkorhoz. A regnum és sacerdotium egysége Krisztusban, az egyedüli rex et sacerdosban – „secundum ordinem Melchisedek”, mint ahogy magát Augustinus kifejezi – a nagy egyházatya szellemét tükrözi vissza. A középkor minden királya a civitas Dei harcosának és vezérének tekinthette magát. A Merovingok és Karolingok autokratikus uralma természetesen azt hozta magával, hogy a püspökök, a többi Krisztus-helytartók élére maga a király állott, feje felett meglobogtatva az egyház zászlóját. Így a kollégiális kormányzat, mely a püspöki és királyi hatalom koordináltságában is kifejezésre jutott, a király személyében monarchikus élet nyert. A regnum és sacerdotium a király vezérlete alatt egységes organizmusba olvadt össze. E szerint a püspökök szerepe pusztán abból állott volna, hogy „Istenhez emelt kézzel”, imájukkal és közbenjárásukkal az Ég kegyét biztosítsák királyuk számára. Mert az ökumene tulajdonképpeni kormányzata a király kezében nyugszik.

Körülbelül ebben foglalható össze Gelasius elméletének „udvari-frank” változata, amely Nyugat germán királyságaiban, elsősorban a frankoknál, gyökeret vert. Ennek következtében itt, távol a pápai udvar központosító törekvéseitől, hatalmas „tartományi egyházak” alakultak ki, élükön a „quasi sacerdos” királlyal. Nyugat királyait azonban mégsem lehet egy sorba állítani a bizánci basileusszal. Az egyházi és világi hatalom szétválasztása sokkal erősebben érvényesült Nyugaton éppen Gelasius tételének hatása alatt, semhogy a király egyházfősége caesaropapizmusba csaphatott volna át. Nem véletlen, hogy Keleten akkor fejlődik ki az antik császáreszméből bizánci caesaropapizmus, amikor Nyugaton is Gelasius elméletében az eszmefejlődés nyugalmi ponthoz érkezett. Az V. század végére Nyugaton és Keleten egyaránt befejeződtek a késő-antik korral megindult átalakulások. Az alap elkészült, hogy azon Bizánc és a középkori Nyugat felépülhessen. Új-Róma, mely minden nagyságát a császárnak köszönhette, egyházilag is túlszárnyalja a keleti nagy patriarchatusokat, Alexandriát és Antiochiát (381) és Chalkedonban (451) a trák és a kisázsiai egyházak alávetésével megfelelő egyházterületet kap. Róma után mint második hivatva volt arra, hogy a kialakuló udvari patriarchatus székhelye legyen. Ez azonban együttjárt az ókeresztény egyház kollégiális szellemének végső letörésével. A synodusnak, e szellem maradványának, el kellett tűnnie. Alkalmilag már előbb is előfordult, hogy a császár synodus összehívása nélkül döntött hitvallást érintő kérdésekben, így pl. 433-ban. Ám az ú. n. henotikon óta, melyben Zenon császár udvari patriarchájának, Acaciusnak hitvallását puszta ediktummal az egész birodalomra kötelezőnek jelentette ki, ez a caesari mód végleg meggyökeresedett (482). Róma ezt természetesen nem hagyhatta annyiban. Kitartott Chalkedon mellett, ami az első nagybirtokos nemes-senator családból származó pápát, III. Félixet szakadásra kényszerítette (483). 35 évig tartott a szkizma és ennyi elegendő volt ahhoz, hogy egyházi tekintetben is áthidalhatatlan szakadék keletkezzen Bizánc és Nyugat között.

A henotikon dátumát (482) a bizánci caesaropapizmus kezdetének tekinthetjük. Bizánc mint a constantinusi császáreszme örököse az antik gondolatot végleg diadalra juttatta az ókeresztény hagyomány felett. Az állami gondolat győzött. De Nyugaton is a monarchikus gondolat visszavonulásra késztette az egyenrangú püspökök kollégiális igazgatását az una ecclesia szeretet-kötelékében, melyet Cyprianus oly meggyőző erővel festett le. Csakhogy itt a császár helyét Róma püspöke foglalta el és a monarchikus kormányzási elvet nem caesaropapizmusnak, hanem hierarchizmusnak hívták. Később még sokszor fogunk hallani az ú. n. Constantinus-féle adományról, mely a pápaság császár-helyettes szereplését a legenda mezébe burkolja. E szerint Nagy Constantinus, amikor birodalmának székhelyét az Arany Szarv-öböl partjára helyezte át és ott egy új Rómát alapított, az Örök Várost a lateráni palotával és a császári jelvényekkel együtt Szilveszter pápának adományozta. Ilyen adományról természetesen a történetírás nem tud, mégis valami mákszemnyi igazság van ebben a naiv legendában. Tagadhatatlan, hogy a római patriarchatus, miután már előbb magáévá tette a császárság bürokratikus berendezését (Marcus pápa – megh. 336 – óta a fasti mintájára hivatalos feljegyzések; Liberiustól kezdve – 352–366 – regisztratura-vezetés) és a dekretáliákban a császári ediktumok hangját ütötte meg (Siricius: 384–399 – I. Innocentius: 401–417 óta), a felbomlás idején (III. Valentinianus halála után, 455) a császárság örökébe lépett. Ez a „római szellem” jut kifejezésre Leó pápa (440–461) egyik Péter-Pál-napi beszédében: „Téged, ó, Róma, Péter apostol Szent Széke a világ fejévé tett és most az isteni vallás által elsőbbséged messzebbre terjed, mint a földi hatalom által valaha”. Így történt, hogy ugyanaz a monarchikus fejlődés, mely Keleten a basileus caesaropapizmusába torkolt, Nyugaton az egyházon belül a pápai monarchia kialakításához vezetett.

Természetes, hogy az ókeresztény cyprianusi szellem, mely csak koordinált egyházakat ismert, Róma előtörésével szemben nem egyszer ellenállást fejtett ki. Maga Szt. Ágoston, ki különben oly szoros kapcsolatot tartott fenn Rómával, egy alkalommal így kiáltott fel: „Keresztények, nem pedig Péteresek vagyunk!” (Christiani non Petriani). És Róma csakhamar szembetalálta magát a latinság legkulturáltabb vidékével, hol a cyprianusi hagyományok a legerősebbek voltak, az afrikai egyházzal. Karthago szemében nem a római egyház állott az una ecclesia élén, hanem az egyetemes zsinat, a püspökök gyülekezete, mely mint legfelsőbb fórum egyedül illetékes arra, hogy hittanokban, diszciplináris dolgokban és az egyház egyetemes szokásait illetően egyetemes érvényű határozatokat hozzon. Egy 426-ban Karthagóban tartott tartományi zsinat mindezt félreérthetetlenül tudtára adta Rómának. Pár év mulva azonban a vandálok ellepik Észak-Afrikát és ez egyet jelentett Róma legveszélyesebb ellenfelének megsemmisítésével. A vandálok nemcsak a nyugat-római császárság sorsára nézve, hanem a pápaság történetében is világtörténeti szerepet játszottak. Nyugaton többé nem akadt egyház, mely a papalizmust diadalútján feltartóztatni tudta volna. Az idő Róma javára dolgozott. A fejlődés monarchikus iránya nem az „episcopalizmusnak”, hanem neki kedvezett. Az út szabaddá vált és a pápaság nagyobb ellenállás nélkül kialakíthatta monarchikus szervezetének végső formáját. Még később is találkozunk olyan kísérletekkel, melyek az episcopalizmus szellemét kívánják érvényre juttatni az egyházi monarchia felett. De ezek a fejlődést nem tudták kitéríteni útjából. Csak a középkori világrend összeomlása után válik a concilium-elmélet ismét időszerűvé (gallikanizmus!).

A caesaropapizmus – mint láttuk – az V. század végén éri el végső kibontakozását. Ugyanezt mondhatjuk a másik egyházi monarchiáról is, a pápaságról. Mindaz, amit a pápaság primátusának megalapozására két század leforgása alatt összehordott, I. Gelasius pontificatusa alatt zárt rendszerré merevült. Nem hiába ő volt az első nagyszabású teológus Szent Péter utódai között. A pápaságnak, ugyanúgy, mint a bizánci caesaropapizmusnak, az egyház zsinati-szervezetét kellett hatalmába ejtenie. Nem csoda, hogy ugyanazokat az eszközöket használta fel, mint a császárság. I. Innocentius (401–417) szerint a synodus határozata csak megbeszélés jellegével bír, a tulajdonképpeni megerősítést a pápa adja egy responsum formájában. Épp ezért addig valamely ügyet nem lehet elintézettnek tekinteni, amíg az az apostoli szék tudomására nem hozatott megerősítés végett. Az egyházi bíráskodást végezze a tartományi synodus, a nagyobb ügyeket (causae maiores) azonban a püspöki ítélet vétele után az apostoli székhez kell továbbítani (ad sedem apostolicam referantur). Ilyen előzmények után a pápaság Gelasius idején már minden jog és tan forrásának és őrének tekinti magát. Nem a zsinat emel valamit egyházi szabállyá vagy jogos ítéletté, hanem az apostoli auctoritas – jelenti ki Gelasius pápa. Hitelvekben a pápa a zsinati határozatok megerősítője és védelmezője, e miatt ezek őt is kötelezik, ám jurisdictióját tekintve, teljes szabadságot élvez: „Az apostoli szék gyakran ejtette annak módját (facultas), hogy feloldozza azt, akit valamely synodus igaztalanul elátkozott, vagy hogy elátkozza azt, akivel szemben erre szükség volt, a nélkül, hogy synodust kellett volna egybehívnia”. Ez a jog határozza meg a primatus jurisdictionis-t. Már Zosimus (417–18) arra a megállapitásra jutott, hogy a pápa ítélete felett nincs helye tárgyalásnak (retractare). I. Gelasius még továbbment: a pápa minden egyház fölött ítélkezhet, rajta azonban senki sem tarthat ítélőszéket. Pár évre rá a Symmachus-perrel (Symmachus pápa 498–514) kapcsolatban megtalálják ennek az elvnek végső alakját: „papa a nemine iudicatur”. Ezzel befejeződött a primátusjog elvi kialakulása.