HARMADIK FEJEZET: A FRANK HEGEMÓNIA MEGALAPÍTÁSA

A népvándorláskori germánok magasabb, antik (hellenizmus) hatások alatt kialakult kultúrájukat a pontusi gótoktól vették át, s nekik köszönhették új hitüket, a keresztény arianizmust, mely az átvétel idején (IV. század), Wulfila missziójára mint a kelet-római császárság „hivatalos” kereszténysége terjedt el a barbárok között, és ennek folytán keleti, hellenisztikus örökség volt. A gót kulturális vezetés a politikai életben is megtalálta méltó kifejezését, még pedig három egymást követő királyságban: Ermanarik déloroszországi birodalma (375-ig), majd a nyugati gótok központi állása a római föderált állam-rendszerben az V. század folyamán, végül a keleti gótok itáliai államalapítása mint mérföldkő jelzi a gót hegemónia történetének három szakaszát.

A gót politikai felsőbbség Nagy Theoderik egyensúly-rendszerében érte el tetőpontját, hogy aztán a nagy királynak 526-ban bekövetkezett halála után annál mélyebbre zuhanjon. A gót hegemónia bukása bekövetkezett még mielőtt Justinianus generálisa, Belisar a gót uralomnak húsz évig tartó háborúskodás után (555) véget vetett volna. A bukás valójában Klodvig száli frank király hatalomkiterjesztésével állt összefüggésben. Theoderik Itália birtokában arra törekedett, hogy Róma felsőbbségét a barbár kézbe jutott provinciák felett újra érvényre juttassa. Természetesen a császár tekintélyét maga számára nem követelhette. A császár Konstantinápolyban székelt, a birodalom keleti felében, amelyet közvetlenül kormányzott, míg Nyugaton az uralom egy bizonyos fajta hűbérrendszer keretében több kisebb-nagyobb klienskirályság között oszlott meg. E királyságok fölé óhajtotta felépíteni Theoderik hegemóniáját, bizonyára nem mint a császár képviselője, hanem mint primus inter pares. Még mielőtt a konstantinápolyi császár elismerte volna a gótok itáliai foglalását, Theoderik, hogy itáliai uralmát külpolitikailag kellőkép alátámassza, elvette Klodvig száli frank király leányát, Audefledát (493). Ezt a szövetkezést kiegészítette még egy másik. Ugyanis Klodvig burgund hercegnőt vett feleségül; a burgund trónörökös, Sigismund, pedig eljegyezte magát Theoderik egyik, első házasságából származott leányával.

Theoderik azonban nem állapodott meg ennél: a többi germán dinasztiát is be akarta vonni hatalmi körébe. A nyugati gót királyság ereje Eurik (466–484) halála után egyre csökkent; fiának és trónutódjának, II. Alariknak (484–507) gyöngesége már abból is kitűnik, hogy a frankok elől menekülő Syagriust, az utolsó független rómaí comest Klodvignak kiszolgáltatta. A nyugati gótok hegemóniája veszendőbe ment, s a vezető szerep a kliens királyságok között Theoderiknak jutott osztályrészül. II. Alarik a nyugati és a keleti gót barátságot azzal pecsételte meg, hogy házasságot kötött Theoderik egy másik lányával. Theoderik a vandálokkal úgyszintén dinasztikus szövetséget hozott létre: Geiserich vandál király unokája, Thrasamund, Theoderik nővérét, Amalafridát kapta házastársul (500). Az 1000 előkelő gót nemes, s az 5000 harcos bizonyára nemcsak fényes kíséretnek szolgált Amalafrida mellett; minden jogunk megvan azt hinni, hogy a gót Theoderik a vandál királyságot mintegy magasabb politikai védnökség alá helyezte.

Itália barbár királya, Theoderik tehát rövid pár év alatt gót felsőbbség alá vonta a germán királyságokat. A mód, ahogyan ezt elérte, jellemző az egész politikai életre: a királyi dinasztiák házasságkötései fejezik ki a népek egymáshoz való viszonyát. „A királyok házasságait az istenség abból a célból támogatja, hogy a béke szent kincse a népek között soha el ne vesszen” – írja Theoderik egyik levelében Klodvignak. Ám Klodvig csak ideig-óráig maradt a Theoderik által létrehozott „szent szövetségben”, sőt hatalmi törekvésével csakhamar szétvetette Theoderik egyensúly-politikájának kereteit. A száli frank hatalom kezdetei még a foedus idejébe nyúlnak vissza. A száli frankok fejedelmei is mint római foederati a birodalom szolgálatában alapozták meg politikai hatalmukat. Ekkor még a frankok pogányságban éltek, apró törzsekre oszolva, egy-egy gau-fejedelem vezetése alatt, szóval nagyjából abban a politikai formában, amely az invázió előtt a germánoknál általában uralkodott. A frank (száli) törzsek fejeinek egyike, Childerich (457–482) Észak-Gallia római urait segítette seregeivel a nyugati gótok és a Loire-torkolati szászok ellen. Ennek a gau-királynak fia volt Klodvig, helyesebben Chlodowech, aki 16 éves lehetett, amikor a trónt elfoglalta (482–511). Klodvigon kívül még vagy tíz gau-király parancsolt a száliaknak; közülük azonban csak kettőnek a nevét ismerjük: Chararich-et, s Ragnachar-t, az utóbbi Cambraiból kormányozta népét. A frank terjeszkedést ez a Cambrai-i uralkodóház kezdte meg, amikor egy bizonyos Chlojo 455-ben Cambrai-t elfoglalta, s a Somme-ig nyomult előre.

Childerich (székhelye: Tournai) törzsének tekintélyét római comesek oldalán foedus-szolgálatok révén szerezte meg; fia, Klodvig azonban az így nyert hatalmat már a római uralom ellen szegezte (486–87). Ekkortájt Észak-Galliában már csak a Loire és a Somme között elterülő vékony földsáv tartozott közvetlen római igazgatás alá. Ezen a területen egy római hivatalnok-dinasztia gyakorolt a római lakosság fölött, ha névleg nem is, de ténylegesen, királyi hatalmat (Syagrius „rex Romanorum”). Klodvig nem érezte magát elég erősnek, hogy egymaga döntse meg a római uralmat. Felhívta tehát a többi gau-fejedelmet, hogy a vállalkozásban legyenek segítségére. A száli törzs-szövetségnek ekkor már kétségtelenül Klodvig volt a feje, de a törzsközi kapcsolat még oly kevéssé tömörítette együvé az ágakat, s még annyi szabadságot biztosított az egyes tagoknak, hogy akadt olyan gau-király, aki Klodvig egyéni vállalkozását nem támogatta (Chararich). A hadjáratot azonban siker koronázta, az utolsó római „rex” futva menekült Toulouse-ba II. Alarik, nyugati gót király védelme alá, ám élet helyett halál várt reá, – s Klodvig nem volt az az ember, ki ne tudta volna kihasználni győzelmét rejtett célja, az egységes száli frank királyság megalapítása érdekében. Alig, hogy Syagrius országában, a nyugati gót és burgund királyságokig (Szajna, majd a Loire lett a határ) terjesztette fennhatóságát, a száli gauok fejei ellen támadt, megtörte hatalmukat, elsöpörte őket útjából, s az ősi törzsszervezet helyébe saját autokrata uralmát emelte. Tours-i Gergely püspök, a frankok krónikása, aki történeti művét az önállóságuktól megfosztott törzsek mondaanyagából merítette, Klodvigot természetszerűleg mint vérengző, kegyetlen embert mutatja be. A püspök tudni véli, hogy Klodvig egymásután kiirtotta a gau-királyokat, de ez még hagyján, a szörnyű ember állítólag lemészárolta egész nemzetségét, sőt latorságában odáig ment, hogy a nép előtt siránkozva, panaszkodott, hogy akárcsak egy idegennek, nincs senkije, testvére vagy rokonsága, amely, ha jogtalanság éri, bosszút állhatna érte. Mindezt azonban álnokságból mondta, mert gonosz furfanggal csak arról szeretett volna meggyőződni, hogy egy sem maradt életben királyi nemzetségéből. A monda hangját halljuk ki ebből a történetkéből, s kétségtelen, hogy a monda teremtett Klodvigból félelmetes, agyafurt, csellel és erőszakkal cselekvő, semmitől vissza-nem-riadó királyt.

Klodvig a soissonsi győzelme után lett a kortársak szemében igazi hős, nagyhírű király. Mint egyszerű törzs-fejedelem ment Syagrius elébe, s mint abszolút monarcha tért az ütközetből haza, övéi közé. A távolságot a régi és az új Klodvig között jól szemlélteti a zsákmány szétosztásáról szóló történet, amelyet Tours-i Gergely (meghalt 594-ben) „Historia Francorum” c. műve őrzött meg számunkra. „Klodvig serege sok templomot rabolt ki, mert a frankok ekkor még a pogány babonáknak voltak rabjai. Imígy a frankok az egyik templomból egy csodálatos nagy, s szép korsót is elvettek több más kincsen kívül. Erre a püspök küldöncöt menesztett a királyhoz, kérve őt, hogyha már egyháza semmit sem követel vissza az elrabolt szent tárgyak közül, legalább a korsót adja vissza. A király meghallgatta a kérést, s ekként szólt a követhez: „Kövess Soissonsba, mivelhogy a zsákmány ott kerül osztályra, és ha az edény az én részemre esik, történjék az, amit a szent atya akar”. A király tényleg Soissonsba ment, ahol szabad téren az egész zsákmányt nagy rakásra hordták. „Kérlek mindnyájatokat, vitéz hadfiak”, szólt a király, „mutassatok kegyességet irányomban, s adjátok nekem ezt az edényt köteles részemen kívül”. A király ugyanis a kérdéses korsóra gondolt. A király szavai után az értelmesebbek ezt felelték: „Dicsőséges király, minden a tiéd, amit csak szemünk lát, mi magunk is a Te parancsnokságod alatt állunk. Tedd azt, amire kedved van, hiszen ki tudna hatalmaddal dacolni?” Amidőn azonban ezek a szavak elhangzottak, egy hebehurgya, irígy, hetvenkedő, nagy hanggal ezt kiáltotta oda: „Csak az Tegyen a Tiéd, ami jog szerint megillet”, felemelte csatabárdját és a korsó felé sujtott. Az emberek elcsodálkoztak ezen, de a király türelemmel és szelídséggel viselte el a sértést, vette a korsót és az egyház küldöncének adta, lelkében azonban nem feledte el a gyalázatot.”

A történethez még hozzá kell tennünk, hogy Klodvig nem torolhatta meg a sérelmet azonmód, semmi kétség, azért, mert a harcost védte a jog, s csak egy év mulva, s akkor is egészen más üggyel kapcsolatban tudott bosszút állni rajta. Ekkor még a frank király alig emelkedett ki népének előkelőbb rétegéből, amellyel egy sorban osztozott a zsákmányon. Ruházatában sem tért el a nemesektől. Másrészt azonban a történetből az is kitűnik, hogy a pogány Klodvig, ahol csak tehette, kedvében járt a római püspököknek. Ebben, kétségkívül, nemcsak az a mély tisztelet nyilatkozott meg, amelyet Klodvig, s nem egy barbár előkelőség érzett és kellett, hogy érezzen oly kiváló emberek előtt, mint pl. Remigius püspök; ki kb. tíz évre rá a királyt sok más nemessel együtt megkeresztelte (496 ?). A környező római területen a germán királyságok egytől-egyig az ariánus kereszténységet vallották hitüknek, így a burgundok, így a nyugati gótok királyi háza. Amikor tehát Klodvig „a germán kereszténységgel szemben” a rómaiak vallását tette a magáévá, már kifejezésre juttatta azt, hogy kivált a keleti gót vezetés alatt álló germán politikai tömörülésből. A konverzió által Klodvig közelebb akart férkőzni a római világhoz, melynek segítségére mint katolikus uralkodó joggal számíthatott. A megtérés nemcsak a galliai római egyháznak, s lakosságnak szólt, hanem egyúttal Konstantinápolynak is. A császár a közeledést szívesen fogadta. Nem tudott belenyugodni abba, hogy Itáliában bár névleg császári megbízatás alapján Theoderik parancsoljon, s ezért örömmel látta, hogy frank nyomás alatt a gót hegemónia alapjai egyszercsak inogni kezdenek. Ne feledjük el; a gót Theoderik a nagy germán szövetséget éppen hatalmi állásának megerősítésére hozta létre, – nehogy a császárnak valaha is eszébe jusson uralmának itáliai restaurációja. A Theoderik-féle politikai tömörüléssel szemben a frank király és a császár érdekei találkoztak. A háttérben már kivehetők a későbbi, oly hosszú időn át tartó bizánci-frank együttműködés körvonalai.

Az első surlódások a frank és a gót politikai csoport között már akkor jelentkeztek; amikor az alamannok régi ellenségük, a ripuari frankok rovására ki akarták terjeszteni település-területüket. Klodvig nem volt rest, s a szorongatott ripuari frankok védelmére sietett, kikkel együttesen a Közép-Rajnánál az alamannok felett döntő győzelmet aratott (496). Klodvig hóditásai sohasem jártak új telepítésekkel, de 496 után az alamannoknak ki kellett üríteni Elzász, Baden, Württenberg (Hagenauer Fors-Murg-Wassertrüdingen vonalig) északi felét a ripuari frankok, s a chattok javára. A dél felé szorított alamannok önként meghódoltak Klodvignak, míg az Alpok felé eső nép-rész, a régi Raetia secunda és a Maxima Sequanorum provinciák lakossága Itália urának, Theoderiknak védelmébe ajánlotta magát. Theoderik a közös frank veszedelem miatt pártfogásába vette az alamannokat a nélkül, hogy a védnökség ellenében teljes politikai alávetettséget követelt volna,

Még ugyanazon évben (496) Klodvig a nyugati gótokra vetette magát, Bordeaux-ig nyomult (498), Theoderik közbelépésére azonban a frank seregek kivonultak a nyugati gót területről. Kihasználva a két burgund testvér-király, Gundobad és Godigisel viszályát, Klodvig 500-ban betört Burgundiába, de egy nyugati gót segélycsapat megjelenésére, s főleg Theoderik fáradozásaira a status quo alapján helyreállt a béke (502 kör.). Ezekután Theoderiknak minden erőfeszítése arra irányult, hogy a politikai egyensúlyt, amelyet Klodvig imperializmusa máris erősen megingatott, egy frank ellenes nyugati gót-burgund-keleti gót véd- és dacszövetséggel valahogyan fenntartsa. Nemrégen még a római föld összes germán királyságai Theoderik vezetésével egyetlen politikai tömbként álltak szemben Bizánccal. Most azonban a „szent szövetség” helyett két állig felfegyverzett fél nézett farkas-szemet egymással, s Theoderiknak nem maradt hátra más megoldás, mint az erők egyensúlyának a biztosítása a gyöngébb támogatása által. Épp ezért ígéretet tett II. Alariknak, hogy rája s germán szövetségeseire frank támadás esetén biztosan számíthat, de ismerje el maga fölött az „idősebbek”, t. i. Theoderik és a burgund király atyai döntőbíráskodását, abban az esetben, ha közte és Klodvig között kenyértörésre kerülne sor. Theoderik, hogy Klodvigot „megpuhítsa”, a frankok keleti hatalmas szomszédjait, a thüringeket, warnokat (az Alsó-Rajna baloldalán) s herulokat (a mai holland tengerparton) határozott fellépésre akarta bírni a közös ellenséggel szemben. A terv szerint ezeknek a népeknek követeket kellett volna küldeniök a frank király udvarába, hogy a nagy uralkodót eltérítsék harcias szándékaitól.

Ha Theoderik azt remélte, hogy Klodvig ügyeiben mint valami nemzetek felett álló döntőbíró szerepelhet, akkor szörnyen csalódott. Theoderik diplomáciai játéka még be sem fejeződött, amikor már Klodvig váratlanul a nyugati gótokra rontott (507). Vele ment a ripuari frankok segédcsapata és a burgund király, Gundobad. Kétségtelenül, Gundobad pálfordulása volt az, amely megbuktatta Theoderik egyensúlypolitikáját. Amilyen mértékben gyöngítette a gót front ellenállóképességét Gundobad csatlakozása a frank-bizánci párthoz, olyannyira kapóra jött az Klodvignak. Burgund szövetségben elég erősnek érezte magát, hogy támadásba menjen át a gótok ellen; különben is, Klodvig maga mögött érezte az egész római világ támogatását. A római katolikus lakosság és püspöki kar Klodvig hadjáratát az ariánusok ellen viselt vallásos harcnak tekintette s Klodvig maga is ebben a szerepben lépett fel. Még mielőtt Theoderik a nyugati gótok segítségére siethetett volna, II. Alarik a Vouglé-i csatamezőn halálát lelte. Klodvig bevonult Bordeauxba, a következő éven Toulouse-t Alarik kincseskamrájával együtt hatalmába kerítette, mialatt fia Auvergne-t, a burgund király pedig Narbonne-t vette birtokába. Ezzel egyidejűleg (508) Bizánc is megmozdult: császári hajóhad pusztította Apulia és Calabria partvidékét. Nem lehetetlen, hogy Anastasius császár a frank háborúval kapcsolatban egy nagyobb itáliai hadjáratra gondolt, de ez belső zavarok miatt elmaradt, úgy hogy a feladat elvégzése Justinianus császárnak jutott.

Theoderik a politikai helyzet ilyetén való alakulását nem nézhette ölbetett kezekkel. Serege kiragadta a burgundi-frank hadak birtokából Provence-ot, amely Odavakar uralmáig Itália igazgatása alá tartozott, a nyugati gótok számára pedig megmentette a Pyreneusok északi oldalát, vagyis Aquitania déli részét, valamint a Földközi-tenger partvidékén egy vékony szegélyt egész a Rhône-ig (Septimania). A burgundok így a háborúból semmi hasznot sem húztak, a frankok annál többet: Aquitania nagy része s Novempopulana uralmuk alá került sok nyugati gót néptöredékkel együtt, de ezek továbbra is megőrizhették jogaikat. Theoderik viszont egy vékony földsáv birtokában kapcsolatban tudott maradni a nyugati gót királysággal, amely a galliai területek elvesztése miatt súlypontját Spanyolországba helyezte át. A keleti gót sereg a kiskorú Amaleriknak, Theoderik unokájának védelmére Spanyolországban maradt, amelyet a gyám jogán Theoderik közvetlen igazgatásba vett. Az ilyenformán egyesült nyugati és keleti gót birodalom ellenállóerejét Theoderik még azzal tetézte, hogy a frankok félelmetes keleti szomszédjával, Thüringiával házasság révén szorosabb kapcsolatot font, a herulok királyát pedig fiává fogadta. Az így helyreállt „egyensúly” 518-ban megkapta a császári megerősítést: Justinus, az új császár Theoderik lányának, Amalasuntha-nak a férjét, a nyugati gót Eutharikot fegyverküldéssel, mint egykor Zeno Theoderiket, fiává fogadta – ami természetesen csak képletesen értendő – a következő évben pedig hozzájárult ahhoz, hogy Eutharik konzultársa legyen (519). Theoderik eredményei azonban csak látszateredmények voltak. Amint lehúnyta szemét (526) s a kormányrudat kiskorú fia helyett széplelkű s békeszerető leánya, Amalasuntha vette kezébe, ezzel Theoderik oly sok áldozattal, kitartással felépített és újraépített politikai műve, a keleti gót hegemónia darabokra törött össze. A nyugati gót királyság függetlenítette magát, a perszonálúnió felbomlott s Amalarik egy frank királylányt hozott a házhoz. A vandál királyság is elszakadt az itáliai politikától: Hilderich (523–530) Bizánc felé fordult. De ugyanezt cselekedte meg a keleti gót udvar is, midőn Amalasuntha feltétel nélkül behódolt a császárnak. Az itáliai királyság nem rendelkezett többé elegendő erővel, hogy beleszólhasson a világpolitika eseményeibe.

Még mielőtt a gót hegemónia napja teljesen leáldozott, Klodvig király, a frank hegemónia megalapítója meghalt Párisban, ahová a nyugati gót háború után helyezte át székhelyét (511). Utolsó politikai tettének a ripuari frankok önállóságának megtörését kell tekintenünk. Négy fia, I. Theuderich (534-ig), Chlodomer (524-ig), I. Childeberg (558-ig) és I. Chlothar (561-ig) – közülük az első, egy ágyastól, az utolsó három a burgundi Chrodechilde-től származott – a nagy királyságon, mint valami örökölt patrimoniumon, osztozott meg. Theuderich kapta a keleti germán részeket, a száli frank településterületet, továbbá Champagne-t s az Auvergne-t, kétségkívül azért, mert ő volt a legidősebb s ezért a barbárok elleni védelem feladata őt terhelte. Székhelyét Reims-ben ütötte fel. Chlodomernek jutott a Loire két oldali vidéke (székhely Orléans). Childebert Párist, Chlothar Soissons-t választotta országa központjául. Mindegyik rész-király a rex Francorum címet viselte s főséget egyik sem gyakorolt a másik felett.

A királyság feldarabolása nem csökkentette a Meroving-ház tetterejét. Klodvig fiai rendületlenül folytatták atyjuk kíméletlen hódító politikáját. A burgund királyság a katolikus Sigismund uralkodása alatt (516–524) mindent megtett, hogy Gundobad nyomdokain a frank-bizánci érdekközösség kedvében járjon. Ennek dacára a három Chrodechilde-fiú támadásba ment át (523) s a fogságba esett Sigismundot családjával együtt kútba vetette (524). A burgundok hatalma azonban még nem törött meg. A meggyilkolt Sigismund testvére, Godomar újra a keleti gót Theoderiknél keresett támogatást s a győzelmes véseroncei csata után sikerült neki a frankokat visszavetni, de csak rövid időre, mert 532-ben a háború kiújult. Theoderik közben meghalt s a gyönge Amalasuntha-kormány engedte, hogy a burgund királyságot a Klodvig-fiúk birtokba vegyék s maguk között feldarabolják (534). Ezzel bekövetkezett az, ami ellen Theoderik anynyit küzdött: Burgundia elveszett és Itália magára maradt.

A burgund-háborúban az egyik testvér, Chlodomer halálát lelte. A Klodvig-fiúk között kétségkívül I. Theuderich (511–534) rendelkezett a legtöbb államférfiúi tehetséggel. Az ő nevéhez fűződik a nagy thüringiai birodalom bekebelezése. A thüringeket a Tacitus korabeli hermundurok ivadékainak kell tekintenünk, akik – miután felvették magukba az északról jött angolokat s warnokat – a Harz-hegység és a Duna, a Rhön-vidék és a Cseh-erdő (Böhmer-Wald) között hatalmas birodalmat alapítottak. A toringi nép először a IV. század utolsó harmadában bukkan fel, majd mint alávetett nép részt vesznek Attila hadjárataiban, 480 körül pedig Passau és környékét fosztogatják. A thüringekre Közép-Németországban körülbelül ugyanaz a feladat hárult, mint a gepidákra Magyarországon: a hún birodalom összeomlása után a mindenfelé szétszóródott népek egyesítése. Minden jel szerint a thüringek fősége a csehországi markomannokra is kiterjedt, akikkel együtt az V. század folyamán, főleg annak második felében államszövetséget vagy kultúrközösséget alkottak. A csatlakozásra közvetlenül az adott okot, hogy a markomannok egy része a vandálok s svébek (quadok) néptöredékeivel együtt a húnok elől elmenekült s a Közép-Rajnához vette útját (406). A megfogyatkozott nép hún hatalom alá került, Attila halála után pedig nem tudott már megállni a saját lábán s ezért a thüringi államszövetség kötelékébe lépett.

A thüringek politikai hatalma az Attila halálát követő zavarokban egyre emelkedett, s tetőpontját úgy 500 körül érte el. Amikor a száli frankok az alamannok földjét elfoglalták (496), a ripuari frankok (székhelyük Köln) s a chattok (Hessen) elismerték maguk felett a száliak felsőbbségét, a nélkül, hogy királyságuk és állami különállásuk csorbát szenvedett volna. A határ a frank birodalomhoz tartozó chattok s a thüringek között a Werra folyó mentén húzódott. Bisin, a thüringek királya, hogy országát a fenyegető frank veszedelem elől biztonságba helyezze, támogatást keresett abban a nagy Theoderik-féle politikai tömörülésben, amely mint valami gyűrű vette körül a száliakat a warnoktól (Rajna-torkolat) a nyugati gótok galliai országáig. Ebben az időben történt, hogy a langobardok lerázták magukról a herul igát (505 kör.) s Pannóniából, hatalmuk székhelyéről politikai függésbe hozták a thüringiek és a gepidák közt Alsó-Ausztria (a régi rugi föld), Észak-Magyarország germán, jobbára svéb (quad) néptöredékeit. A hajléktalanná lett herulok, kiket nem szabad összetévesztenünk az Alsó-Rajnánál tanyázó nyugati herulokkal, először a gepidáknál, majd a kelet-római császárság földjén (Belgrad, 512) találtak befogadást, egy részük azonban a királyi nemzetség vezetése alatt kerülővel az őshazába, Skandináviába tért vissza, a Pruth-Visztulán felfelé. A langobardok népmagjának ősi fészke szintén Skandináviában feküdt (Gotland), időszámításunk kezdetén azonban már az Alsó-Elba vidékén (Bardengau Lüneburg mellett) találkozunk velük, ahonnan a IV. század elején vándoroltak ki Sziléziába, a burgundok régi területére (Burgundaib), majd 490 körül Morvaországon át a rugi földre (Alsó-Ausztria). Itt kerülnek aztán a herulok fősége alá.

Természetes, hogy a frankok által szorongatott thüring birodalom sietett szoros barátságot kötni a hatalmas új szomszéddal. Bisin, a thüringiek feje odaadta Radegunde nevű leányát Wacho-nak, a langobard királyság tetterős, harcias uralkodójának. Nincs kizárva, hogy a langobard támogatás fejében Bisin lemondott a markomannok csehországi birtokáról. Erre a markomannok elhagyva régi földjüket, legalább is nagyobb részben, lehúzódtak a Nab és Regen folyók vidékére (511 kör.), innen aztán a Duna jobb partvidékén az Ennstől az Inn-ig, végül a Lechig, ahol a rokon alamannokkal ütköztek össze, birtokba vették békés megtelepedéssel a már előttük erősen germanizált, de gyengén lakott Noricumot. Régi hazájuk után a jövevényeket baiu-varii, azaz „Bajuország lakói”-nak nevezték, mivel Csehország akkori neve „Bojerheim”, innen Böhmen, megőrízte a Kr. e. 50 körül kipusztult kelta bojer-ek emlékét. A bajorok honfoglalása 535 körül lezáródott, 560 körül már a régi Noricum „Baiuuaria” néven fordul elő.

Az értékes langobard szövetséghez még egy nem kevésbbé jelentős kötelék járult: Theoderik, a gót hegemónia megtestesítője nővérének lányát, Amalaberga-t feleségül adta Herminafridnek, aki Bisin halála után két testvérével, utóbbi egyedül, uralkodott Thüringiában (510 kör.). Amíg a langobardok és az itáliai keleti gótok a thüringek oldalán állottak, a frankok nem gondolhattak támadásra. Nagy Theoderik halála után (526) azonban a keleti gótok politikai hatalma lehanyatlott, a langobardokat viszont Theuderich frank királynak sikerült a maga ügyének megnyerni. A politikai kapcsolatot most is dinasztikus formában erősítették meg: a langobard Wacho lányát, Wisigardá-t eljegyezte Theuderich fia, Theudebert. Ilyen előzmények után indult meg a frank-thüring háború 529-ben, de Theuderich csak testvérének, Chlotacharnak és a szászoknak segítségével tudott döntő győzelmet aratni Herminafriden, kinek birodalmát aztán a szászok és frankok maguk között felosztották (531).

A „Drang nach Osten” politikája a keleti rész-királyságot állította az előtérbe, annak uralkodóját, I. Theuderichet övezte a dicsőség fényével. Így a döntő szó a világpolitikában nem a Chrodechilde ivadékoknak, hanem I. Theuderichnek s fiának, I. Theudebertnek jutott osztályrészül (534–548). Ez a politikai hegemónia a frank rész-királyságokon belül megfelelt a kulturális erőviszonyoknak is. Mint ahogy azt a germán kultúra fejlődéséből láthattuk, a germán kultúrélet központja a VI. században ép azokon a rajnai és dunai területeken feküdt, amelyek most frank kézre szálltak. I. Theuderich és fiának keleti királysága lehetővé tette, hogy egyrészről a Galliába szakadt germánság új germán kultúrelemekkel gazdagodjon, másrészről előkészítette a belső germán területek „romanizálását” a római-frank kultúra alapján. Ez a Meroving ág megkezdte azt a munkát, amelyet Nagy Károly valósított csak meg: Germánia beolvasztását a keresztény, nyugati kultúrközösségbe.

I. Theudebert (534–548) alatt nagy változás köszöntött be a frank politikában. Amikor végre a hosszú idő óta esedékes bizánci hadjárat Itália közvetlen birtokbavételéért kezdetét vette (535), a frank birodalom is sietett, hogy a szövetséges császáriak munkáját megkönnyítse (536). I. Theudebert nem volt az az ember, aki a nagy politikában megelégedett volna holmi statiszta-szereppel. Úgy gondolkozott, ott, ahol kettő marakodik, könnyű zsákmányra találhat egy harmadik. Már a következő (537) évben hajlandónak mutatkozott Theudebert arra, hogy a császáriaktól szorongatott keleti gótok pártját fogja – Provence és az alamannok keleti gót védnökség alatt álló területének átengedése, továbbá 2000 arany font „ajándék” fejében. De a keleti gótoknak is csakhamar meg kellett győződniök a frankok álnokságáról s kétszínű barátságáról. Theudebert ugyanis nem kevesebbről álmodozott, mint a keleti császárság megdöntéséről langobard és gepida segítséggel. A langobard királyságot már a herulokon aratott győzelem után (505) szoros barátság fűzte a szomszédos gepida birodalomhoz. A langobard király, Wacho, elvette Elemund, a gepida király Austrigusa nevű leányát. Theudebert frank király – mint láttuk – ebbe a koalícióba úgy kapcsolódott be, hogy ő viszont Wacho lányát, Wisigardát kapta feleségül (eljegyzés 530 kör., házasság hét év után), fiát pedig – 538 körül – összeházasította egy másik Wacho-hercegnővel (Walderada). 539-ben a frank-langobard-gepida koalíció támadásba ment át. A gepidák, miután Sirmiumot már előzőleg elfoglalták, berontottak a bizánci császárság aldunai provinciáiba, ugyanekkor egy nagy frank sereg, állítólag 100.000 ember, Liguriába vonult be s innen továbbnyomulva, nemcsak a keleti gótokat, hanem a bizánci hadakat is megverte. A pestis azonban Theudebertet megállásra kényszerítette és mielőtt óriási világuralmi tervének megvalósítását megkísérelhette volna, fiatalon meghalt (548). A bizánciak vezére, Narses, a frankokat csak Theudebert fiának, Theudebaldnak (548–555) halála után tudta Észak-Itália kiürítésére bírni.

I. Theudebert alatt érte el a Meroving birodalom legnagyobb kiterjedését. Hogy ennek a birodalomnak függetlenségét kifejezésre juttassa, a Bizánc ellen halálos csapásra készülődő frank rész-király felvette az „augustus” címet s saját nevével ellátott aranypénzeket bocsátott ki az egész művelt világ megütközésére, mert a barbár uralkodók, még a perzsa király is, mindeddig tiszteletben tartották a római császár pénzverési jogát. Theudebert alatt terjesztették ki a frankok a bajuvárokra politikai főségüket és ő volt végül az, aki az Alsó-Rajna menti euteket (jüteket) s warnokat, továbbá az északi svébeket Brandenburgban leigázta. Legfőkép az erős keleti orientációnak tudható be, hogy a frankok – nem tekintve az inkább családi sérelem miatt támadt háborúságot 531–533-ban – a nyugati gótokat nyugton hagyták. Amalarik óta, ki Klodvig-leánnyal kelt egybe, a nyugati gót politikában a frank barátság szinte hagyományossá vált. A baltok királyi dinasztiájának kihalása Amalarik meggyilkolásával (531) állandó belzavarokat idézett elő, ami Justinianus császár restaurációs terveinek malmára hajtotta a vizet. Malaga, Cartagena, Cordoba s bizonyára Sevilla is újra római föld lett, ahol a bizánci császár által kinevezett „magister militum Spaniae” parancsolt. Erős bizánci befolyásra mutat, hogy Athanagild személyében a keleti császárság adott uralkodót a spanyolországi nyugati gót királyságnak. Brunhilde, Sigibert felsége s Galswinthe Chilperich neje, a frank történelemben oly nagy szerepet játszó két nőtestvér, Athanagildnak lányai voltak. A bizánci-frank barátság jegyében állott a nyugati gót királyság politikája Athanagild utóda, bátyja, Leuvigild (567–586) alatt is, aki a cartagenai bizánci parancsnok lányával lépett házasságra, fia pedig, a katolikus Hermenegild a frank király Sigibert és Brunhilde lányát választotta élettársul.

Miután Theudebaldnak s Childebertnek nem volt leszármazója, ezek halála után I. Chlothar (511–561) alatt ismét egy kézben egyesült Klodvig birodalma (558–561), míg I. Chlothar fiai az örökségén újra meg nem osztoztak. A nagykiterjedésű királyság a négy testvér egyikének, Charibertnek halála következtében (567) három nagy tömbre hullott, melyek lassanként önálló állami életet kezdtek élni a nagyrészt germán Austrasia keleten, az erősen római és nyugati gót jellegű nyugati vidékek Neustria néven s végül Burgundia, mint a frank királyság szerves része. Austrasia (székhely: Reims; majd Metz) Sigibertnek jutott; kinek udvarát a frank kultúrterület központjának kell tekintenünk, Chilperich Neustria birtokában Soissonsban székelt, később azonban e rész-királyság székvárosának Tournai-t, majd Párist választotta, míg a harmadik testvér, a gyönge jellemű Guntram, Burgundia felett uralkodott, beleértve a Loire-ig terjedő földdarabot Orléans (később: Chalon-sur-Saône) székhellyel. E három nagy partikuláris államterületen kívül még két helyen fejlődött ki Galliában erősebb partikularizmus. Az ibér baszkok, vasconok idővel ugyanis mindjobban átszivárogtak a Pyreneus-hegység galliai oldalára s ezt a területet a hegylánctól a Loire-ig elvonták a frank kultúrterülettől (Gascogne). Bretagne kelta lakossága viszont a frank uralom alatt is meglehetősen függetlenül intézte sorsát.

I. Chlothar fiai alatt a frank birodalom expanzív ereje szemmelláthatólag alászállt, a súlypont a külpolitikáról mindinkább a belpolitikára csúszott át. Az ország erejét belső kérdések, testvérháborúságok s főkép azok a surlódások és küzdelmek kötötték le, amelyeket a nemesség és a királyság között támadt ellentétek robbantottak ki. A századfordulón a külpolitika hullámai teljesen elcsendesültek. Miután a harcoló felek egymással nem tudtak megbirkózni, visszahúzódnak saját határaik mögé, hogy annál több figyelmet szentelhessenek a belső fejlődésnek. A VII. század elején szaporább ütemet vett a kulturális kibontakozás, mindenhol megfigyelhetjük a szellemi élet fokozottabb lendületét, Észak-Franciaországban, a frank birodalom szívében – a rész-királyságok székhelyei mind ott feküdtek – ekkor alakul ki az új „preromán” kultúra, a langobárd kultúra és művészet is ekkor kap igazán szárnyra. A kultúrkibontakozás főfészkének Észak-Galliát kell tekintenünk, melynek magas kultúrája – miként láttuk (v. ö. 23–27. l.) – a római császárkorban alakult ki. Az európai kultúrközösség kialakulása itt indult meg. A politikai szervezkedés és a kulturális fejlődés mély összefüggésére mutat, hogy Európa politikai egységének megteremtése az észak-galliai frank hatalom műve volt.

A bizánci politikának régóta bevált módszeréhez tartozott, hogy a kellemetlenkedő barbárokat egymás ellen kijátszotta. Az „északi kapu”, a sirmiumi részek védelmét a hún birodalom összeomlásától kezdve a gepida királyok látták el mint foederati a szokásos évi ajándék (annona) fejében. Lassanként azonban a gepida királyságnak túlságosan megnőtt a szarva s így a bizánciak érdekében állott, hogy az új langobard királyság lehetőleg lekösse a gepidák erejét. Így lett a langobard királyság a császárság külpolitikai bázisa a frankok és a gepidák felé. Amíg a frankok a bizánci udvarral egy húron pendültek, a császár csak örömet lelhetett abban, hogy a gyűlölt keleti gótok (Itália) köré szinte vasabroncsként szövetség jött létre a frankok, langobardok s gepidák között. De Theudebert 539. évi hadjárata megmutatta e koalíció igazi arcát. Justinianus ép ezért mindent megtett, hogy a langobardokat kiemelje a nagy barbár koalícióból. Amidőn Wacho 540 körül meghalt s a trónra először Wacho fia nevében, majd ennek korai halála után a maga jogán Audoin lépett (546 kör.), a langobard királyság újra császárbarát politikát folytatott. A keleti gót királyság felmorzsolódása folytán felszabadult Pannóniát a császár engedélyével a langobardok szállták meg. A kor szokásának megfelelően a szövetséget házassággal pecsételték meg. A bizánci udvar mindig fölös számban tartott magánál menekült germán hercegeket és hercegnőket, akiket aztán alkalomadtán felhasznált politikai céljaira. Az utolsó thüring király leányát, akit Belisar küldött Ravennából Konstantinápolyba, a császár Audoin-nak adta feleségül. Egyben kötelezte a császár magát, hogy az ismételten kiújuló langobard-gepida háborúban Audoin-t sereggel támogatja. Mindennek ellenében a langobardok egy jelentős számú hadkontingenst bocsátottak a gót háborúban Narses, a bizánci generális rendelkezésére.

Kétszeri (548, 549) hasztalan kísérlet után a langobardoknak 551-ben sikerült a gepidákra érzékeny csapást mérni, a nélkül azonban, hogy a császár törekvéseiket túlságosan támogatta volna. Mihelyt tehát a langobard hadkontingens Narses seregéből hazaérkezett, Alboin, az új langobard király hátat fordított a bizánciaknak és a frank orientáció karjaiba vetette magát. A külpolitikai irányváltozást ismét dinasztikus kapcsolatok jelzik: Alboin Chlothar frank király Chlotosuintha nevű lányát választotta élettársul. Már mint a frankok szövetségese vesz részt a bizánci-gót háború utolsó szakaszában. A frank szövetséget még egy másik szövetség is kiegészítette. Wacho leányát, Walderadat férje, a frank Theodebald halála után (555) Garibald bajor herceg vette feleségül. Alboin alatt újra kitört a gepida háború. A langobardok, mikor látták, hogy a szerencse ellenségüknek kedvez (565), kényszerűségből, megalázó feltételek alapján – az állatállomány tizedrészének és győzelem esetén a gepidaföldnek átengedése – a gepidák keleti szomszédjaival, az avarokkal álltak össze. Még mielőtt azonban a szövetséget igénybe vették volna, Alboin megsemmisítette a gepidák közel száz éves birodalmát (567).

A győzelemnek azonban csak az avarok látták hasznát, akik a gepidaföldre rátették kezüket. A langobardoknak csakhamar rá kellett jönniök arra, hogy a régi ellenség helyébe még egy félelmetesebbet kaptak. Még mielőtt tehát kenyértörésre került volna a sor, Alboin az avarok védelme alatt népével elhagyta a mai Magyarországot (568) és Itália ellen vonult. A régi római úton haladva, elsőnek Cividalét érte el, ahol egyik rokona, Gisulf kezén a legrégibb langobard hercegség keletkezett, a keleti kapu őrhelye, Friaul. Padua és Mantua tartotta magát, ezért a langobardok nyugat felé terjeszkedtek és székhelyüket Paviában ütötték fel. A húsz éves gót háborúban kimerült bizánciak szinte ellenállás nélkül adták át Felső-Itáliát a langobardoknak. Különben is a bizánci csapatok nagy részét az avarok kötötték le az Alsó-Dunánál, meg a Justinianus halála után ismét kiújult perzsa háború. A Narses-féle limes áttörése után egyes megerősített helyek, mint magára hagyott szigetek emelkedtek ki a langobard tengerből és ha ideig-óráig tudták is magukat tartani, küzdelmük teljesen reménytelen volt. Felső-Itália és Toscana birtokbavétele után a honfoglaló Alboin-t orvul meggyilkolták (572). Ugyanez a sors érte utódát, Klef-et is, akit a langobardok közös választással a nemesek köréből ültettek a trónra. E gyászos események mögött a hercegeknek, seregvezető duxoknak lázadását kell sejtenünk. A központi királyság ugyanis már a legjobb úton volt, hogy hatalmát a nemesség és a régi germán törzs- és nemzetségi (in fara) szervezet rovására kiépítse. Tíz éven keresztül uralkodtak a duxok, állítólag számra 35-en, szinte korlátlan önállósággal király nélkül, de még az így megoszlott langobard néppel szemben sem tudott Bizánc eredményeket kivívni (575–6), sőt a győzelmen vérszemet kapva, egyes rajok átkeltek az Apenninek hágóin (Petra Pertusa elhamvasztása), elvágták Rómát Ravennától, a bizánci kormányzat székhelyétől s két nagyhercegséget alapítottak, Faroald dux Spoletót, Zotto dux Benevent-et, úgyhogy a félsziget déli csücskén kívül egyedül az Örök Város, Nápoly és Ravenna maradt meg Justinianus császár nehéz küzdelmek árán szerzett foglalásából.

Itália langobard megszállását a frankok époly passzivitással vették tudomásul, mint a bizánciak. Az új tetterős szomszéd természetszerűleg ismét közelhozta a frankokat a császárral. Langobard rablórajok, továbbá azok a szászok, akik az Alsó-Elba mellől Alboin hívására csatlakoztak a honfoglalókhoz, már 569 óta bemerészkedtek a szomszédos frank területre, de mindig rajtavesztettek. A frankok a védekező állást csak Mauricius császár (582 óta) ösztönzésére hagyták el, ki elődje, II. Tiberius útmutatása nyomán a pénzt sem sajnálta, hogy II. Childebert-et (575–595, Sigibert utóda) Austrasiában a langobardok megsemmisítésére feltüzelje, miután a közvetlen szomszéd, Burgundia rész-királya, Guntram nem állt kötélnek. A nagy hadjáratnak (584) azonban csak az lett az eredménye, hogy a langobardok észbe kaptak s a királyság visszaállítása által újra egyesítették erejüket. A hercegek, a duxok maguk fölé emelték a tíz év előtt meggyilkolt Klef-nek fiát, Authari-t (584–590). Uralkodása alatt a központi hatalom tartósan megerősödött. Authari ebből a szempontból egy sorba helyezendő a vandál Geiserich-hel, a nyugati gót Eurikkel, a burgund Gundobad-dal s végül a frank Klodvig-gal: mindnyájan a régi törzs-szervezet romjain építették föl autokrata királyságukat. Authari törekvése mindenekelőtt arra irányult, hogy a frankokat maga iránt békére hangolja. De miután közeledése fiaskóval végződött, legalább a bajorokkal akart jólábon állni. Bár a bajor hercegség frank főség alá tartozott, még Wacho idejéből szoros kapcsolatokat tartott fenn a langobardokkal. Így Garibald bajor herceg leányát a trienti herceg vette feleségül, most pedig Authari a bajor herceg másik leányával, a katolikus Theodelinde-vel kötött házasságot. A langobard királyság ezzel mindenesetre elérte azt, hogy a bajorok nem támogatták a frankokat.

A sereg, amelyet Childebert hercegei vezetése alatt Olaszországba küldött, súlyos vereséget szenvedett (587), de épúgy eredménytelen maradt nagyrészt a frank hadsereg fegyelmezetlensége miatt az a nagyszabású hadjárat is, amelyet közös haditerv alapján indított Ravenna felől a bizánci Romanus exarcha, északról Childebert frank király (590). Így a viharfelhők a langobardok feje felett szerencsésen elvonultak. A Merovingokat a bizánciaknak többé nem sikerült megmozgatni a langobardok ellen. A frank külpolitika „harcos korszaka” ezzel le is záródott, de nem a Bizáncé. Agilulf (590–616) még hosszú ideig verekedett a császáriakkal. Róma falai előtt is megjelent (593) és csak I. Gergely pápa „különbéke” ajánlatára (500 font arany évi adó fizetése) volt hajlandó elállni az ostromtól. Bizáncnak azonban végre be kellett látnia, hogy addig, amíg a perzsák, avarok és szlávok a nyakán ülnek, nem gondolhat Itália elvesztett részeinek visszafoglalására. Így jött létre 598-ban az első békekötés Bizánc és a langobardok között. A bizánciak „elismerték” a langobard hódításokat és a Gergely-féle békekötés mintájára évi adó fizetésére kötelezték magukat. A változhatatlanba Bizáncnak bele kellett törődnie. Pedig volt még idő, amikor Constans császár székhelyét az arabok elől Rómába kívánta áthelyezni. 663-ban egy utolsó kísérlet Itália visszahódításáért kudarccal végződött.

A VII. század elején nyugvópontra jut a fejlődés. A következő évtizedekben már csak lényegtelen változásokat mutat a langobard királyság területe. A langobardok felhagynak a harcokkal és miként a frankoknál, náluk is a fejlődés mintegy befelé fordul. A kulturális érés ideje következett. Alboin népe nemcsak langobardokból állott. Az új hazába vonuló néprajokhoz sokféle néptöredéken kívül az Alsó-Elba vidékéről segítségül hívott „barát” szász csapatok is csatlakoztak. A nép in fara – ahogy a források mondják – vagyis nemzetségek szerint oszlott meg seregvezetők, duxok parancsnoksága alatt. Megtelepedésük sokban különbözött a többi germán törzstől. Mint hódítók jöttek és nem mint a császárság zsoldjában álló néphad. Eleinte a régi római garnizónokban állomásoztak, amint azonban rendeződtek a viszonyok, rátették kezüket az egyház és a római nemesség birtokaira. Különösen hadászatilag fontos pontokon keletkeztek langobard telkek (sortes) városokban, falvakban egyaránt. Természetesen a római nemességhez nem nyúltak éppen kesztyűs kézzel. Sok előkelő római esett birtokvágyuknak áldozatul. Amióta azonban a királyság megszilárdult (Authari), a katolikus bajor Theodelinde királynő köré római-barát párt toborzódott, amely a lassú romanizálódásnak útját egyengette. Hála az ír missziós-központ, Bobbio (612-ben alapítják) tevékenységének, a katolikus-ortodox kereszténység lépésről-lépésre terjedt, nyomában pedig romanizálódás járt. Az arianizmussal pedig együtt sorvadt el a germán nemzeti kultúra.

Ez a folyamat azonban – akárcsak a többi germán népeknél – nem egyenletes emelkedéssel haladt előre. A romanizmus térhódítását újra és újra az arianizmus és a germán nemzeti reakció előretörése követte. Egy ilyen nemzeti reakció söpörte el a bajor Theodelinde királynő római színezetű régensségét (616–626) is. A turini Hariwald-dal a germán nemzeti irányzat került uralomra és ez az irányzat utóda, Rothari bresciai herceg alatt is kormányon maradt. Rothari (636–652) a gót szokásjogot, mely mint territoriális jog a rómaiakra is kiterjedt, írásba foglalta (Edictus, 643). Halála után azonban a katolikus párt és vele a bajor dinasztia ragadta magához a hatalmat. Rothari fiát, Rodoaldot megölik és Theodelinde fitestvérének fiát, Aripert asti herceget (652–661) emelték ekkor a trónra. A Rothari-féle nemzeti politika újra a gisulfingi Grimoaldban éledt fel, aki Aripert fiait elkergette (662–671). A katolicizmus és a romanizmus győzelmét azonban nem lehetett megakadályozni. Mihelyt Grimoald sírba szállt, Aripert egyik fia, Berthari hazajött az avaroktól, kikhez annak idején menekült és a bajor-katolikus ág uralmát újra helyreállította. Vele (672–688) és fiával, Kuninkpert-tel (688–700) a langobard királyság hivatalosan átlépett az ortodox kereszténységre és ezzel bekapcsolódott az antik-római kultúrközösségbe. A langobardok római neveket vesznek fel és viszont. A langobard öltözék a rómaiak közt is divatba jön. Ebbe az időbe esett, hogy a császársággal, melyet sokatmondóan magával az állammal (respublica) mint olyannal azonosítottak, véglegesen rendeződtek a viszonyok. Szuverén római állam lett. Authari óta viselték a langobard királyok a császári ház Flavius nevét, Agilult volt az első, aki koronát tett fejére. De a pénzeken továbbra is a szuverénitás jeleként – a császár képe díszelgett. Különös, hogy ezek a barbár királyok, bár állandó harcban álltak a császársággal, úgy tettek, mintha a császársághoz tartoznának. Így pl. mint az imperium legfelsőbb hivatalnokai csak a ius edicendi jogával éltek, lexek kibocsátását mintha a császárnak tartották volna fenn. Most Kuninkpert, úgy érzi, jogot szerzett ahhoz, hogy római módra uralkodjon. Magának követeli a legfelsőbb római felségjogot: Szt. Mihálynak, a királyság védőszentjének képével, de saját neve alatt pénzeket hoz forgalomba.