NEGYEDIK FEJEZET: A KÖZÉPKORI ÁLLAM ELSŐ KORSZAKA

A germán királyságok az antik kultúrkör földjén nagy belső átalakuláson estek át, amely az államélet különböző fokozatain keresztül (foedus-rendszer, kliens-államok) végül is a monarchikus elv teljes diadalával végződött. Tudnunk kell, hogy a germán rex-ek és princeps-ek az inváziót megelőzőleg csak kisebb településterületek: törzsek, al-törzsek, gauok élén állottak, hatalmukat pedig a nemesség és a közszabadok conciliuma a legnagyobb mértékben korlátozta. Ezek a kisebb-nagyobb politikai egységek aztán főkép az örökös germán-római háborúk olvasztókemencéjében nagyobb szövetségekbe verődtek össze, de a nélkül, hogy a gau-királyok, a principes, a „Bund” kötelékében elvesztették volna önállóságukat. Ilyenformán alakult ki a legkülönfélébb népi elemekből, sokfajta töredékből, s törzsből az alamannok, a száli frankok, a szászok, a thüringek, stb. törzs-szövetsége. Hadjárat vagy háborús veszély idején a főemberek, a principes közül a kontingensek élére vezért jelöltek ki és pedig a leggyakrabban egyszerű sorshúzás útján, ám nem egyszer ilyen közös vezetésről sem hallunk, mint pl. az alamannok nagy 357-i betörésekor, amikor hét „király” egyesült erővel vállalkozott a limes áttörésére. Az alamannok ezután sem ismerték a nagyfejedelem tisztségét, aki mint primus inter pares hegemóniát gyakorolt volna a többi rész-királyok fölött. Egy fokkal szorosabb szervezetet árul el az a törzs-szövetség, amelyben már egy nagy királyi nemzetség, vagy talán pusztán egy hatalmas uralkodói személyiség (Armin, Marbod, Ariovist, Ermanarik, stb.) játszik vezetőszerepet. De éppen Klodvig esetéből láthattuk, hogy általában a „nagyfejedelem” erejétől függött, az egyes gau-királyok résztvesznek-e a hadjáratban, avagy szűkebb hazájukban tétlenül maradnak.

Az antik kultúrközösség földjén felnőtt nyugati és keleti gót, vandál, svéb, burgund, frank s legvégül langobard királyságok egészen más képet mutatnak. A különbség az új birodalmak és a régi törzs-szövetségek között már geográfiailag is szembetűnő. A rex hatalma messzefekvő országokra, s a legkülönbözőbb összetételű néprétegekre terjed ki. Az előző fejezetekben nyomon kísérhettük, mint növekedett meg a föderált germán rajok királyainak, vezéreinek hatalma. Azt is láthattuk, hogy a király központi állásának megerősödése karöltve járt azzal a jelentős és egyre jelentősebbé váló politikai szereppel, amelyet a barbár rex éppen mint az egyedüli katonai hatalom birtokosa töltött be a késő-antik államéletben. Amilyen mértékben gyarapodott a germán rex politikai súlya az imperiumon belül, oly fokban emelkedett tekintélye, s hatalma saját germán népével szemben egészen korlátlan uralomig. A barbár királyságokat a római imperium hízlalta fel, s a romanizmus támogatásával, szellemi protektorsága alatt váltak hatalmas birodalmakká. Hogy a barbár föderált királyságok egyszer csak szétvetették az imperium korhadt politikai vázát, az már csak egy régóta tartó folyamat utolsó állomása volt.

A királyi hatalom belső és külső története között bizonyos párhuzamosság fedezhető fel. Amikor a barbár királyság az imperium vesztére egy lépéssel továbbhaladt az állami szuverénitás útján, ugyanakkor belső szervezetében az autokrata királyeszmény érvényesült. Nem véletlen, hogy az autokrata uralkodó megjelenése a germán világban egyúttal a foedus-rendszer bukásához kapcsolódik. Elsőnek Geiserich, az afrikai provinciák ura, s a vandálok és alánok királya lépett ki a germán királyok közül a római foedus-kötelékből (442). Ugyanebben az évben, amikor a szuverénitás alapján újból rendezte viszonyát a ravennai császári udvarral, letörte a nemességet, lázongásukat vérbefojtotta, kiirtotta az egyes gauok fejeit, közöttük nem egyet legközelebbi rokonságából. Kétségtelen, hogy a 442. év a vandálok történetében a régi politikai szervezet végső összeomlását jelenti. Ezekkel a vandál eseményekkel nyilvánvaló kapcsolatban próbálkozik meg I. Theoderik nyugati gót király Galliában a föderált-kötelékek levetésével (439), aminthogy őt kell tekintenünk az új, autokrata király-típus legelső hírnökének a nyugati gótoknál: autokrata uralkodó módjára először bocsátott ki törvényeket (megh. 451). A nyugati gót királyság azonban csak Eurik alatt vált ki a foedus-rendszerből (466), de hogy ez a lépés mennyire belső erő megnyilatkozása volt, bizonyítja Eurik egész uralkodása, amely a régi törzsszervezetet már teljesen aláásta. Geiserich tettéhez hasonlítható vérengzés Leuvigild alatt következett be, aki végkép leszámolt a germán multtal, s betetőzte azt, amit az autokrata királyság érdekében elődei megkezdettek (567–586). Ugyanebbe az eseménycsoportba tartozik a száli frank monarchia megalapítása. Klodvig mihelyt a Syagriuson aratott győzelem által megerősítette hatalmát, a törzsek fejei, s a nemesség ellen fordult, s saját királyi nemzetségét sem kímélve, rendezte be utódai számára az autokrata királyságot (486–487).

Az autokrata uralkodó a romanizmus szellemi és anyagi erejére támaszkodva kerekedett a nép és a nemesség fölé. A germán rex hatalmának teoretikus megalapozását a császárságban találta meg. A hiányzó legitimitás biztosítására az imperium ellen lázongó germán rexek minden erejükből azon fáradoztak, hogy a császári házzal valamiképpen dinasztikus kapcsolatba jussanak. Amikor Geiserich leverte a nemesség utolsó ellenállását, egyben lépéseket tett abban az irányban, hogy legidősebb fia III. Valentinianus leányát kapja feleségül (445). Természetesen ilyen áldozatra a császári ház nem volt mindig hajlandó, épp ezért a barbár uralkodóknak meg kellett elégedniök pusztán szimbolikus vérségi kötelékekkel. A császári ház nevének, a Flavius-nak, felvétele, továbbá a névleges „adoptio”, mely által a császár a barbár uralkodót, vagy gyermekét fiává fogadta (pl. Nagy Theoderik), ebben a gondolatkörben érlelődött ki. Ilyen bensőséges viszonyra kívánt utalni a konzulságnak akár tényleges (Eutharik, a gót Amalasuntha férje), akár tiszteletbeli adományozása (lásd: Klodvig), mert hiszen a konzulság volt Justinianusig az egyedüli méltóság, amelyet halandó a császárral, az „Istenhez hasonlatossal” együtt viselhetett.

A régi germán királyságban a rex és a princeps még nem emelkedett ki annyira a nemesi réteg köréből, hogy máskép öltözködött volna népénél. Az autokrator bűvös kört von maga köré, ornatusba öltözik, trónra ül, koronát, diadémot rak fejére. Klodvig a sikerrel befejezett nyugati gót hadjárat után (507) titkos szövetségesétől, Anastasius császártól megkapta a királyi öltözéket és a jelvényeket. Chlamyst, s bíborköpenyt öltött magára, homlokára pedig diadémot helyezett, aztán pedig a nép közé római módra pénzt szórt. Ugyanígy a keleti gót Theoderiknak is a római császár küldte el a hatalom jelvényeit; elődjéről, Odovakar-ról tudjuk, hogy még a nép egyszerű ruháját viselte. A nyugati gót királyok között valószínűleg már I. Theoderik, az első gót törvényhozó, trónuson ült, a népi hagyomány azonban Leuvigildre vezeti vissza a királyi ornatusnak bizánci mintára való bevezetését. (A langobardokról lásd előbb.)

Az új autokratorok a nép fölött érzik magukat, elérhetetlen magasságban és a korabeli császárság erősen udvari levegőjét szívják magukba. A fény és pompa, az udvari élet, amelyet láttak, vagy amelyről hallottak, közöttük is gyors utánzásra talált. Így alakul ki a burgund, a nyugati és keleti gót, a frank stb. királyi székhelyeken udvari élet – és a germán nemesség a maga újdonsült kultúrájával, félbarbár szokásaival a régi, udvari életben jártas római senatorfamiliáktól tanul meg bizánci formában élni és mozogni. A régészet megállapította, hogy az a sisak, amelyet egykoron Nagy Constantinus hordott, idővel egyre kisebb császári funkcionáriusok fejére került, míg aztán belőle a császár adományozása folytán a barbárok „koronája” lett (Alföldi). Constantinus sisakjának útja a barbárokhoz szinte szimbolikus jelentőségű: így kell elképzelnünk a késő-római császár-eszmény kiáramlását a barbár föderált, majd kliens-királyságokra. Geiserich és Theoderik, Klodvig és Eurik királysága még teljesen antik környezetben jött létre. Ahogyan ezek a királyságok a bomladozó imperium szerves tagjai voltak, s a császárral föderált-, később kliens-viszonyban állottak, akként az új germán király-típust is a római imperator egyenes leszármazójának kell tekintenünk. És ez nem is lehetett máskép. Az antik kultúra a VI. század közepéig élő valóság, viszont a nagy germán birodalmak még e korválasztó előtt keletkeztek.

A germán nagy-királyok nemcsak a külsőségekben léptek a katona-deszpotizmus császárainak örökébe, hanem magukévá tették ennek a késő-római császáreszménynek egész szellemi fegyvertárát is. Különösen két viszonylatban mutatkozik meg a nagy germán birodalomalapítók erős római „jogszemlélete”: 1. a trónutódlás szabályozásában, s 2. a törvényhozói szerepkörben. A régi germán királyok úgy kerültek a politikai közösség élére, hogy a „nép” az uralkodó királyi nemzetség tagjai közül a legalkalmasabbat, vagy a legtöbb igénnyel rendelkezőt paizsra emelte. Természetesen a szóvivő nagyok, a nemesek döntötték el az utódlás kérdését, s a tulajdonképpeni népnek meg kellett elégednie az acclamatio-val. A római császárság uralkodó-eszményével ez a germán királyválasztással vegyes vérségi jog nem férhetett meg. Az autokrata uralkodó minden törekvése arra irányult, hogy egyrészt a nemesség és a nép beavatkozását a trónbetöltésnél kiküszöbölje, s ennek megfelelően a választást puszta formasággá változtassa át, másrészt a trónöröklést határozott rendnek vesse alá. A germán-római királyságok majd mindegyikében kísérlet történik tehát a korlátlan germán vérségi jog (Geblütsrecht) visszaszorítására a dinasztikus gondolat diadalrajuttatása érdekében. Ahogyan a császári trón nem egy széleskörű nemzetség, hanem az uralkodó dinasztia kebelében öröklődik megállapított rend szerint, úgy a nagy germán államalkotók is saját rokonságuk kárára dinasztiát óhajtottak alapítani. Ebből a szempontból kell megítélnünk Geiserich trónörökösödési törvényét, amely a legidősebb fiú számára biztosította a trónt, hogy a királyság – ami a fő – mentesüljön minden nemesi befolyástól. Hunerich, a nagy király legidősebb fia, akire a királyság 477-ben szállt, akárcsak apja, szörnyű vérengzésre, birtok-konfiskációra ragadtatta magát saját atyafiaival szemben, hogy halála után senkise tarthasson igényt fián, Hilderichen kívül a trónra. Hasonló kíméletlenséggel járt el Klodvig, továbbá a nyugati gót Leuvigild is a rokonság, s a királyokat kreáló nemesség ellen. A cél jól kivehető: örökös királyság saját leszármazóinak uralma alatt. A római uralkodó szemléletvilágával azonosították magukat a germán autokrata királyok, amikor a királyi hatalmat az utódlási rend szabályozása által a germán vérségi joggal szemben az uralkodó dinasztia számára iparkodtak fenntartani. Hogy mennyire távol állt az új királyság a régi germán multtól, jól látható mindazokban az esetekben, amikor kiskorú gyermekre vagy nőre szállt a hatalom. A germán multban nem történhetett volna meg, hogy gyermeket nevezzenek királynak, vagy hogy királynő uralkodjon, akár fia (Amalasuntha), akár a saját nevében (Theodelinda).

Ugyanolyan jogot, mint amilyennel a császár rendelkezett, követeltek az új barbár birodalmak rex-jei maguk számára a törvényhozásban. Római földön a germánok olyan törvényhozási gyakorlatra bukkantak, amely minden megnyilatkozásában a törvényhozó akaratát árulta el. Amíg a germán jogszemlélet szerint a jó ősi jog misztikus magasságban áll az állam és társadalom felett s ennek következtében a jogot senki fia nem alkothatja, róla törvényértő emberek csak tanúságot tehetnek, – addig a rómaiaknál a jogot egyszerűen a császár vagy a magistratus törvénykező akarata hozta létre s azt bármikor módosíthatta. Innen van, hogy a germán jogfelfogás csak ősidők óta fennálló szokásjogot ismert, s a jogalkotást is úgy értelmezte, mintha az pusztán a megromlott jó, ősi jogot állítaná vissza. Az autokrata uralkodó magát minden jog forrásának tekintette. Leuvigild, nyugati gót király, ebben odáig ment, hogy a szokásjognak nem akart tért hagyni királyságában és a bírónak megtiltotta az ítélkezést, ha a felmerült esetet a törvénykönyv nem szabályozta. Ilyenkor az ügyet a király ítélőszéke elé kellett utalni abból a célból, hogy a törvénykönyvben felfedezett hiányt a király új törvény kibocsátásával pótolja. (Lex Wisigot. II. 1. 13.). Miután a nép a király jogvédelme alá került, a törvényhozás a király feladatai és előjogai közé soroztatott. Elvi szempontból tehát a király rendelkezései és parancsai, melyeket tanácsa közreműködésével vagy a nélkül adott ki (edicta, decretiones, praeceptiones), semmiben sem különböztek a leges-től, a törzsi szokásjog írásbafoglalt gyüjteményeitől. Ezeket a „népjogokat” a király megbízásából „rege dictante” írták össze, s a király ellen vétett az, aki azokat semmibe vette (bannus regius). E törvények nem is tekinthetők kizárólagos népi eredetűeknek. Mert ha – mint Theuderich a bajor jog kodifikálásánál – népi törvénytudók, sapientes állították is össze a leges anyagát, mégis királyi edictumok és decretumok a „népi” törvényeket állandóan javítgatták, vagy kiegészítették a királyság érdekei szerint. Ebből magyarázható, hogy különösen a nyugati gót és burgund törvénykönyvek át meg át vannak szőve római jogi elemekkel. A „kodifikációs munka” épp azt a célt szolgálta, hogy az uralkodó a törzsi szokásjogot az autokrata királyság követelményei szerint „átdolgozza” (a keresztény egyház elveinek érvényesítése a megváltási, compositiós rendszer kiépítése útján; a „Fehde”, vérbosszú letörése, stb.).

A frank királyok székhelyeit nem a száli frankok településterületén találjuk, hanem tiszta gallo-római vidéken: a barbár királyság nem nélkülözhette a római hivatalt viselő senatori familiák segítségét. Eurik, a szuverén nyugati gót királyság megalapítójának legbefolyásosabb tanácsadója, mindenható minisztere, a törvényhozás feje nem volt más, mint a neves római jogász és literátor, Narbonne-i Leo. A keleti gót királyság edictumait Cassiodorus fogalmazta. Lyonban, a gallo-római patriciusi réteg egyik jelentős képviselője, Syagrius bocsátotta retorikai és jogi tudását Gundobad király szolgálatára. Sidonius költő Syagriust, aki különben germán urainak nyelvét tökéletesen bírta, burgund Solon-nak címezi („novus Burgundionum Solon in legibus disserendis”). Nem tudjuk, ki volt Klodvig kancellárja, ám unokája, az austrasiai I. Theudebert szolgálatában az itáliai költő Parthenius hasonnevű unokaöccse vitte a főszerepet, akit aztán az adókivetés miatt feldühödött nép a király halála után megkövezett. Ezek a római nemesek tették lehetővé, hogy a barbár királyság római szellemben rendezkedjék be.

Mindent összegezve, nem férhet kétség ahhoz, hogy a germán királyságok a római imperium kötelékében magukévá tették a kései romanizmus állameszményét. Ezeknek a királyságoknak első kora tehát még az ókorba tartozik. De az is könnyen belátható, hogy idővel a germán mult követelte jogait, s nem egy római sajátságot a királyság birtokállományából újra elsorvasztott. A Meroving-birodalomban Klodvig után nem hallunk többé koronázásról. A királyi hatalom átvétele ősgermán szimbólummal ment végbe, a lándzsa megragadásával. A lándzsa a langobardoknál is szerepet játszik a jelvények között. A későbbi uralkodói jelvényeket (korona, bot, kard), a sceptrumot kivéve, már csak a Karolingok hozzák be. Nagy Károlyig a koronázás ismeretlen. A trónutódlás kérdésében az első germán autokrata királyok törekvése nem vált mindenben valóra. A trónképességet, mint előbb, a királyi nemzetség (stirps regia) mágikus erejéhez kötötték, melynek látható jele a hosszú haj volt. Az egyes mindenki mást kizáró örökjoga nem vert gyökeret, de a korlátlan vérségi jog (Geblütsrecht) sem érvényesülhetett. A regnum mint valami magánhagyaték minden testvért egyaránt illetett, a hatalom élvezetét azonban területként felosztották egymás közt. A királyság családi birtok módjára elvileg továbbra is megőrizte egységét. Abban az esetben, ha az egyik rész-király a másik részét örökölte, uralkodási éveit az új országrészben is eredeti rész-királysága uralmi évei után számította. Fiú híján a testvérek örököltek és ha ezek sem éltek már, akkor az elhúnyt testvérektől származott unokatestvérek. Ez a rend nem szenvedett csorbát azután sem, hogy 613 óta az országnagyok választása az elevációval kapcsolatban erősebben domborodott ki. A Karolingok szakítottak az össz-fiak közös örökjogával, s bevezették a királyi ház egyetlen tagjának örökjogát. Máskép alakult a helyzet a nyugati gótoknál. Itt a vérségi jog erősen legyengült, ezzel szemben a választás annál inkább érvényesült, de csak a főpapi és főnemesi réteg gyakorolhatta (a germán ősalkotmányban a közösség). A választásnál (elismerve 633 óta) csak az jöhetett tekintetbe, aki „erat virtutis et nobilitatis eximiae” – erényben és származásban (gót kötelező) kiváló volt (origo – virtus). Ami most már a király törvényhozó jogát illeti, a germán jogszemlélet ezen a területen is, segítve a keresztény felfogás által, győzelmesen tört elő. Az egyre erősbödő tradicionalizmus nem engedte meg, hogy a király, legalább is elvileg, erőszakosan átlépje a jó ősi jog határát. Az újításokat a megrontott jog helyreállításának, renovatiójának tekintették.

 

Ha a romanizmus adta meg az autokrata barbár királyságnak az elvi megalapozást, az imperium hatalmas bürokratikus szervezete viszont lehetővé tette számára, hogy hatalmát a társadalom minden rétegével szemben érvényesítse. Ott, ahol a barbár autokrator a római államgépezetet még működésben találta, sietett azt céljai szolgálatába állítani. A germán rex mindenben az imperator örökösének mutatkozott. A római imperium folyvást erősödő militarizálódáson ment keresztül, mely fejlődésének végső pontjához akkor érkezett, amidőn a barbár haderő átvette az állami hatalmat. A kései császárságban, Keleten, Nyugaton egyaránt, az államberendezést a katonai és a polgári ügyek különválasztása jellemezte: a polgári társadalom hivatalszervezetével szembenállt a katonaság külön hierarchiája. Ez a dualizmus már felbomlóban volt, amikor a barbár királyságok megalakultak. Miután a germánság az imperiumban a katonai kaszt szerepét töltötte be, uralomrajutásakor természetszerűleg a polgári szervezet elsenyvedt, s a katonai szervezet ragadta magához a polgári igazgatás feladatait is. A barbár királyságok tehát csak végső kibontakozáshoz segítették azt a folyamatot, amely már az imperium idején a katonai parancsnokok, a comesek és a duxok kezébe összpontosította a katonai, közigazgatási és bírói funkciókat. A katonauralom Keleten, a bizánci császárságban is éppúgy bekövetkezett, mint Nyugaton, noha ott az imperium ura maradt a helyzetnek. A bizánci Itália államszervezetében ugyanúgy a dualizmus bukását látjuk, akárcsak a Merovingok frank királyságában.

A nyugati provinciákban (Gallia, Spanyolország) már az V. század végén felbomlik a polgári közigazgatás, s a sok harc közepette a várakban összegyűlt had parancsnokai, a duxok és comesek járnak el a civilügyekben. Így aztán a burgund, nyugati gót, s frank királyságban a régi territoriumok (civitas) élén comes-eket, máskép, főleg a frank településterületen, grafio-kat, találunk, akik a király megbízásából bizonytalan időtartamra a közfunkciók minden ágában (haderő, bíráskodás, rendészet, az adók és vámilletékek évenkénti behajtása a fiscus számára, stb.) képviselték a központi hatalom érdekeit. A civiligazgatásban a régi provincia-helytartók helyét foglalták el. Még emlékezünk talán a politikai történet előadásából arra, hogy pl. Auvergne római dux-ja mily önfeláldozó kitartással védte a germán térhódítással szemben, a rómaiságot. Ez az Auvergne-i ducatus később a nyugati gót és a frank uralom alatt is fennmaradt. Így alakulnak ki máshol is ducatusok. A ducatus általában több grófságot foglalt magába, de nem minden comitatus tartozott dux alá. A ducatusokat is a király töltötte be, a VII. századtól kezdve azonban különösen az austrasiai germán alávetett törzsek (thüringek, bajorok, az alamannok, vagyis svábok, a ripuari frankok) dux-ai mindjobban függetlenítették magukat a központi hatalomtól, s örökös törzs-hercegségeket (Stammmesherzogtum) alakítottak ki hivatali körzetükből. A dux, a herceg, a civiligazgatást tekintve, a régi vicarius mellé állítható.

A grafio-comes, nemkülönben a dux, ki rendszerint egyszemélyben az egyik alája tartozó grófság comes-tisztségét töltötte be, hatáskörzetének fiskális-jövedelmeiből részt kapott, így a bírságpénzek egyharmadát, továbbá hivatalos útja közben beszállásolásra tarthatott igényt. A tulajdonképpeni királyi uradalmakra nem terjedt ki a comes (grafio) hatásköre, ezek külön szervezetet nyertek, függetlenül a comitatus-igazgatástól, s a comesnek meg kellett elégednie azoknak a királyi javaknak a hozadékával, amelyeket a grófságban időnként részére lekötöttek (res, pertinentia comitatus). A királyi uradalmak gazdaságának különválasztása a politikai szervezettől nem tekinthető germán újításnak; a barbár királyok e tekintetben is már csak a meglévő római intézményeket vették át. Ahogyan az imperiumban a koronajavak igazgatására egészen más szervezet szolgált, mint az általános közigazgatásra, akként a frank, nyugati gót, burgund, s langobard királyságok comitatus-szervezete mellett az uradalmak önálló igazgatási testet alkottak. Az egyes uradalmi egységek (fiscus) intézői a Merovingok korában actores dominici, vagy egyszerűen actores néven szerepelnek, számadással pedig, a nagyobb uradalmaknál, a maiornak, különben közvetlenül a királyi pénzügyek legfőbb kezelőjének (maior domus) tartoztak. A fiskális-uradalmak legnagyobb része a régi császári res privata fekvőségeiből állott, melyekre a germán király azonnal rátette a kezét. Erre az anyagi alapra támaszkodva építette ki aztán a központi hatalmat rész-királyainak, s a törzsszervezetnek pusztulására. A központi hatalom megteremtői, mint Klodvig, Eurik, Authari, egyben nagy birtokszerzők is voltak. A régi császári birtokot azoknak a nemeseknek és törzs-királyoknak (principes) vagyonával is szaporították, akik nem akartak meghajolni hatalmuk előtt, s ezért megölettek vagy száműzettek. A lakatlan, uratlan területek úgyszintén a királynak jutottak.

Alapjában véve tehát az új királyság megalapítása a meglévő viszonyokat nem rombolta szét; alkalmazkodott azokhoz. Épp ezért különbségek mutatkoznak országonként, továbbá azokon belül a római és germán területek „szervezete” között, eltérések, melyek abból adódtak, hogy a központi hatalom csak annyiban nyúlt be az alávetett, vagy meghódított nép életébe és szervezetébe, amennyiben a királyi érdek biztosítása céljából az szükségesnek mutatkozott. Az eddigi római duxok és comesek rendszerint királyi szolgálatba léptek. Más volt az eset a germán részeken. Itt az államot a szabadok összesége képviselte s a bírákat, az elöljárókat, legalább is elvben, maga a közösség delegálta, a politikai szervezet tehát inkább népi mint királyi alapokon nyugodott. A partikuláris erőknek, s a népi intézményeknek el kellett veszniök. A gau-királyok átváltoztak a királyság vidéki exponenseivé s a régi gauok ennek megfelelően a „királyi” frank-római comitatus-szervezethez idomultak. Csak így érthetjük meg, hogy a germán gauok legnagyobb része továbbélt a comitatusok alakjában. Egy ideig még az alsóbb népi közegek ellen tudtak állni az „államosító” törekvéseknek (lásd pl. a Lex salicát), ám a királyság mindent szervezetébe vont. A közösség által választott thungin-nek rövidesen át kellett adnia bírói hatáskörét a király képviselőinek s a régi „Hundertschaft” feje, a centenarius (a germán „Hunne”) már csak mint a comes-grafio alantas segéderője, mint a comitatus kisebb körzetének elöljárója tengette tovább életét. A frankok római területén, továbbá a burgundoknál, s a nyugati gótoknál a centenariusnak a vicarius felelt meg. A comitatus-szervezettel csak ott találkozunk, ahol a királyság közvetlenül gyakorolta a hatalmat, vagyis a szűkebb értelemben vett „Francia” területen. A rajnántúli „barbár” germánok politikai függősége kelet felé lépcsőszerűen csökkent. Az alávetett törzsek továbbra is egyéni életüket élhették s a nélkül kapcsolódtak be a frank birodalomba, hogy vele teljesen összeolvadtak volna. E szerint az orientales Franciae partes két zónára osztható: 1. a frankká lett alamann-vidék (Main-Neckar); 2. a dél felé eső alamannok, a bajorok, s thüringek, akik herceget a frankoktól kaptak, nekik adófizetéssel, s katona-kiállítással tartoztak; ez utóbbi provinciák számára a politikai keretnek a dux-intézmény szolgált.

Bizonyos fokig eltérő politikai berendezés fogad minket, ha tekintetünket a langobard Itália felé fordítjuk. És ez könnyen meg is magyarázható. A langobardok akkor vetették hatalmuk alá Itáliát (568), amikor már a római császárság utolsó politikai rendszerei is felbomlottak (foedus-, kliens-viszony), s amikor a bizánciak generálisuk, Narses kormányzósága alatt az egész államigazgatást militarizálták. Ebben a bizánci Itáliában az állami igazgatás a várak katonai parancsnokainak kezében összpontosult. Ilyen körülmények között a langobard királyság a késő-római hagyományon kívül már bizánci sajátságokat is felvett magába. A közigazgatás egységei továbbra is a város-territoriumok (fines) maradtak. A civitasok élén – ellentétben a frank állapotokkal – nem a comes (grafio) állott, hanem a dux. A civitasok – nem úgy, mint Galliában – megőrizték régi polisállam jellegüket, mely abban is kifejezésre jutott, hogy falaik között összegeződött a vidék egész kultúrája és politikai igazgatása. E mellett azonban a langobardok magukévá tették a bizánci limes vár-rendszert is (castra). Már a római időkben emelkedtek várak a hadászatilag fontos völgybejáróknál (tractus Italiae circa Alpes); a bizánciak azonban ezeket a várakat egész rendszerré fejlesztették ki. Minden ilyen vár az állami dominiumok militáris szervezetének fogható fel és még akkor is külön igazgatási egységet alkotott, ha történetesen egy-egy civitas fennhatósága alá került. Így aztán a langobard Itáliában a comitatus (civitas) szervezeten kívül még olyan körzetekre is bukkanunk, amelyek – hol közvetlenül a királyi udvarnak alávetve, hol mint a comitatus-szervezet részei – egy-egy vár parancsnoka, a gastaldus alá tartoztak. Még egy más tekintetben is utánozta a langobard királyság a bizánciakat. A langobard királyság bizánci mintára – és Bizánc viszont a régi római határszervezetet alkalmazta – végig a limes mentén és a fontosabb útvonalaknál közszabadokat (arimanni: exercitales tágabb értelemben) telepített királyi dominiumokra örökös katona-szolgálat fejében. Ezek voltak az arimannusok szűkebb értelemben. A katonakolóniák egy-egy sculdahis (centenarius) vezénylete alatt corporákban szervezkedtek, a dux vagy a gastaldus alá tartoztak és birtokukkal, melyet bejegyeztek a nyilvános kataszterbe, csak korlátolt mértékben rendelkezhettek.

Ezzel a római módra és római alapon berendezett szervezettel a királyság a politikai hatalmat teljesen kezei közé ragadta. Rajta kívül más hatalom nem részesedett a politikum irányításában és formálásában. A hivatalnoki kar minden ízében a királytól függött, a központi hatalommal eggyé olvadt. Hiányzik még ugyanis a funkcionáriusoknak a támpontul szolgáló szilárd társadalmi alap. A comes-grafio a legkülönfélébb társadalmi rétegekből emelkedik ki, s így mindnyájan más-más társadalmi érdeket képviselnek. Tulajdonképpen nem is társadalmi állásuk alapján jutnak comitatusok, vagy más tisztségek birtokába. A grófságok, s az uradalmak elöljáróinak a király a tőle személyes függésben lévő „familia” sorából jelöl ki egyeseket hosszabb-rövidebb időtartamra. Ez a bensőséges személyes függés nem senyved el az új hivatáshelyen sem: a comes továbbra is megőrzi „a királyi küldött” (missus) jellegét. A hivatal örökléséről ekkor még nem lehetett szó.

A „rendes hivatalnokok” mellett a közfeladatok jelentős hányadát ad hoc, alkalmi megbízottak (missi) látták el. Ezek a királyi küldöttek sokféle néven szerepelnek, így a száli frank területen mint sacebarones, a Lex Burgundionum-ban mint wittiscalci, a gótoknál saiones stb. és a legkülönfélébb ügyekben buzgólkodnak. Gyakran tartanak törvényszékeket a királyi delegáció alapján, bírságpénzeket s más királyi követeléseket hajtanak be, vezetik egyes királyi majorságok (fiscus) gazdaságát, s így tovább. Működésük sokszor a comes feladatköréből csíp le egyet-mást, de csak esetről-esetre. Ellenőrzik továbbá a rendes királyi közegeket. Röviden: a missi a késő-római agentes in rebus-nak felelnek meg. Még e név alatt fordulnak elő a keleti gótok itáliai királyságában.

A missus-intézmény a királyi udvarba vezet bennünket. A királyi embereket, kiknek sorából válogatja ki az uralkodó udvari méltóságainak viselőit, a comeseket, s az ad hoc megbízott missusokat, általában domestici, pueri regis, leudes-nek hívják. A király ennek az udvari szolgahadnak segítségével kormányozza, s igazgatja országát. Nem mindnyájuk visel hivatalt, mint ahogy vannak közöttük előkelőbbek és alsóbbrendűek vegyesen. Így önként adódott a familia beosztása két részre: a proceres, seniores, optimates palatii néven szereplő udvari méltóságok és a duces et comites csoportja megkülönbözteti magát a familia kevésbbé előkelő, jobbára miles rétegétől (a nyugati gót gardingi, a langobard gasindii, a frank antrustiones idetartoznak), melynek zömét kétségkívül a régi germán kíséret (Gefolgschaft) alkotta. Mindkét rész mint „maioris loci personae” kiváltságos helyzetet élvezett a familián kívülállók nagy tömegeivel szemben. Állásuk legjellegzetesebben abban jutott kifejezésre, hogy vérdíjukat háromszor magasabbra értékelték annál, mint amennyi különben születésük után megillette volna őket. Az udvar elöljárójának a maior domus-t kell tekintenünk, aki egyszemélyben egyesítette magában az udvarmester, a fegyvermester – ő vezette s gyakoroltatta be az udvari sereget – továbbá az udvari gazdaság és szolganép elöljárójának (nutritor) felelősségteljes feladatkörét. A maior domus, valamint a többi udvari rang, s méltóság sok tekintetben megőrizte még a germán mult emlékét, de késő-római, bizánci „átdolgozáson” ment át. A germán királyok udvara semmiben sem kívánt hátra maradni a bizánci udvartól, amely Justinianus alatt már az egész kultúrára rányomta bélyegét. A „familia” az udvari levegőben udvari kultúrát vett magába, életét ceremóniák szabályozták.

A „familia regia” szociológiai és rendi szempontból nem volt egységes. A familia nem akart többet kifejezni személyes viszonynál. A domus regia-ban szimbolikusan összefogott leudes, domestici egyfajta életközösséget tartottak fenn a királlyal (convivae regis), az udvarban asztalánál ettek, s ittak, személyét védték (protectores lateralis) mintha barátai (amici) volnának, s közvetlenül oldala mellett (personae de latere suo) álltak minden pillanatban szolgálatra készen. A régi germán „Gefolgschaft” mintájára képzelték el a viszonyt a familiaris és a király közt, a trustist mintegy kibővítették. Ezzel a régi germán „Gefolgschaft” tartalmi jelentését bizonyos mértékig meglazították, mintegy átszellemítették. A Meroving-kor a germán trustis-t végső formájában mutatja be, a benne szunnyadó lehetőségek legszélső határán. Ez a személyes motívum hatja át a hivatalnoki kart, s az egész közigazgatást. A germán kliens-királyságok, s elsősorban a frank birodalom, magáévá tette a késő-római bürokratikus apparátust, a szervezetbe azonban már új szellemet öntött. A frank királyság teljesen kivetkőztette lényegéből a császárkori római bürokráciát. A személytelen hivatalnok helyébe állította a királyi familia tagját, akit az uralkodóhoz személyes kötelékek fűznek. Az új szervezet épp ezért elhanyagolja a meghatározott ügykörrel rendelkező „hivatalt”.

Az új szellem bürokrácia-ellenes, s mint ilyen két irányban bomlasztotta fel a császárkori államszervezetet. Először is elmosta a határvonalat állam és társadalom, közjog és magánjog, közszolgálat és magánszolgálat között. Ha az állami hivatalnok a „király embere”, mindegy az, hogy ez a királyi ember a király magán-népei közül került-e ki, avagy a nemesek közül. És valóban lépten-nyomon találunk a király legfelsőbb funkcionáriusai között servusokat és libertinusokat. A koraközépkori állam ennek következtében mindig hajlik arra, hogy a királynak nem magánszolgálatában álló állam-közegét is úgy tüntesse fel, mintha az a király magán szolgahadához tartozna.

Az új szellem másrészt megbontotta a római állam bürokratikus rendszerét. Míg ez a késő-római bürokrácia Bizáncban tovább él, addig Nyugaton ép legfontosabb elemeiben felbomlik. Az alsóbb és felsőbb hivatalok bonyolult lépcsőzetes rendszere, melyben a fizetést és előléptetést egy magasabb osztályba pontosan szabályozták, megszűnik és ezzel eltűnik a subaltern segédszemélyzet is, az officium. Minderre az új személyi államnak nincs szüksége. A király személyes környezetéből, ú. n. familiájából csak a nagyobb méltóságok és tisztségek hordozói kerülnek ki, a kisebb, helybeli közegek, így pl. a comitatusok funkcionáriusai egy másik familia, a felhozott esetben a grófi népek köréből rekrutálódnak. A grafio vagy comes az udvar embere, a grófnak segédszemélyzete azonban már nem áll közvetlen kapcsolatban az udvarral, hanem csak közvetve mint a gróf saját familiájának tagja. A fejlődés ebben az irányban haladt. Így azt látjuk, hogy a Meroving-kor végére a comitatus összes subaltern közegei már a comes magánszolgáinak számítanak. A központi hatalom tehermentesíti magát: csak a magas tisztségeket, a fontos „poziciókat” tölti be, különben embereire bízza az alsóbb személyzet kiszemelését. A központi hatalom dolga, hogy aztán exponenseit fékentartsa. Más szóval: a királyság lefelé csak egy bizonyos határig érvényesíti közvetlenül hatalmát, ezen a határon túl nem épít ki külön szerveket.

Íme, szemeink előtt felbukkan a hűbériség halvány körvonalakban. Az államhatalom több személyi hatalmi góc körül decentralizálódik. Ennek az újításnak kezdetei tulajdonkép már a késő-antik korban gyökereznek, a hatalom partikuláris megosztása már ott indult meg, de ami a császárkor végén az imperium gyöngeségének jegyében ment végbe, s a felbomlás látható jeleit hordozta magán, az a fiatal germán királyságokban mint összetartó erő, az autokrata uralkodó legfőbb támaszává vált. A germán rex a hatalom decentralizálását összekötötte a régi germán államkormányzati gyakorlattal, amikor személyi államát a „Gefolgschaft”-ra s a „Gefolgschaft” szellemében szervezett familia regia-ra alapozta. Közegei a vidéken, a missi és a comites tőle személyileg, ha nem földesúrilag (servus, libertinus) függtek, megengedhette tehát vidéki személyi hatalom-központok kialakulását. Az a dux vagy comes, aki a nyugati császárság felbomlásának időszakában kis-királyként uralkodott egy-egy provinciában, szoros személyi kapcsolatba került a királlyal. Ezért kell a Meroving (preromán)-kor államát a középkor első politikai szintézisének tekintenünk. Kicsinyben, szunnyadó lehetőség alakjában, benne van már a későbbi hűbér-rendszer.

Az új királyság annyiban állítható a későbbi hűbéri államszervezet mellé, hogy szintén a személyi elvet helyezte a politikum központjába. Hiányzik azonban belőle a hűbériség két legjellegzetesebb sajátsága: a vazallitás és a beneficiális rendszer. Ép ezért a Meroving kor királyságai nem ismerték a szolgálat jutalmazását, rekompenzációját kötött birtokadománnyal. A leudes, akárcsak a germán korban, ha szegényebb közszabadok voltak, a stipendiumot részben pénzben, arany ajándékokban – innen a dominus neve: Ringgeber – részben ruha, fegyver, ló, ellátás, stb. formájában kapták ki. Birtokadományban csak ritkán részesültek, s ekkor is a birtokot hosszú szolgálat jutalmazása fejében nyerik el, még pedig teljes tulajdonjogon (in proprium). De a királyi familiából nem mindegyik szorul ilyen szolgarendű eltartásra. A nagyok, a nemesek, a maiores szolgálatukat mintegy előlegezték a királynak: hűségüket előbb meg kellett mutatniok, érdemeket kellett gyüjteniök, hogy a király elhalmozza, kitüntesse őket falvak elajándékozásával. De ezek az adományok is teljes tulajdonjogon, nem pedig a beneficium mintájára, történtek. A comeseknek meg kellett elégedniök a comitátus adóiból, illetékeiből, stb. folyó részükkel, azok pedig, akik a familiában hivatalt nem viseltek, elegendőképpen kárpótolva érezhették magukat szolgálatukért a leudes-t megillető kiváltságokkal (pl. vérdíj, stb.).

Felvetődik önkéntelenül is az a kérdés: mennyiben játszottak közre az új, bürokráciaellenes, személyi állam megteremtésében gazdasági motivumok? Az ókori történetből ismeretesek azok a hasztalan küzdelmek, amelyeket a császárság viselt a bürokrácia hétfejű sárkánya ellen, hogy megszabaduljon a mammutapparátus szörnyű pénzügyi nyomása alól. Mondanunk sem kell, hogy a bürokrácia elsősorban a paraszt-kereskedőréteget sujtotta, amelynek vállára az államhatalom áthárította a terhet az adóprés segítségével. A bürokrácia letörése a Meroving-korban természetszerűleg maga után vonta a fiskus, s az alsóbb társadalmi rétegek anyagi helyzetének javulását. A hivatalszervezet egyszerűbbé, mondhatni kezdetlegesebbé vált már az által is, hogy a germán királyságok követve a császárkori fejlődés irányát, a katonai igazgatásra bízták a civil hivatalok teendőit. Így volt Bizáncban is (thema-szervezet). Az államszervezet kezdetlegesebb formákat öltött még más okból is. A római imperium bürokráciája egy hatalmas államtest, az orbis Romanus számára készült, méreteit le kellett tehát csökkenteni az új királyságok jóval kisebb igényeire (pl. a prefektúra feleslegessé vált).

A bürokrácia letörése természetszerűleg maga után rántotta a Diocletianus által bevezetett „állami tervgazdálkodást” is, melynek lelke ép a mindenre kiterjedő mammut-hivatalnokszervezet volt. A késő-antik gazdálkodást két sajátság jellemzi: a pénz katasztrofális esése, s a nyomában járó anarchia arra késztette a birodalmat, hogy az eddig uralkodó kifejlett pénzgazdálkodás helyébe fokozottabb mértékben a terménygazdálkodáshoz nyúljon. Diocletianus adópolitikája az eddig szükséghez képest ad hoc kivetett termény-adókat, s szolgáltatásokat bonyolult rendszerré fejlesztette (capitatio, iugatio annona). Amint azonban a krizis hullámai elsimultak, fellép a terményadók pénzbeli megváltása (adaeratio), még pedig a IV. század közepétől kezdve egyre növekvő arányban, úgyhogy Nyugaton közel egy század múlva már szinte minden terményszolgáltatást pénzben fizettek be a kincstárnak. Mindez arra vall, hogy a gazdasági életben a Diocletianus-féle terménygazdálkodás intermezzója után újra lényeges szerephez jutott a forgalom, a pénz. Ez az állapot nem változott akkor sem, amikor a birodalom területén germán királyságok létesültek (különösen áll ez az itáliai gót uralom idejére). A Meroving-kor a maga adóival, s gazdálkodási rendszerével teljesen a római, késő-antik viszonyokhoz simul. Ezt nemcsak a közadók rendszerében, hanem a nagy magánuradalmak gazdálkodásában is megfigyelhetjük. Akárcsak a római possessorok, a germán földesurak is birtokuk járadékából élnek, ez a járadék pedig – legalább is a nagybirtokon – az egyes colonusegységek pénzbeli adójából (pensio) tevődött össze. A különféle terményszolgáltatások, az ú. n. exenia, pl. tojás, szárnyas, füstölthús, méz, stb., nem közelítették meg értékben a pensio-t még akkor sem, ha az udvarház részére követelt robotot (operae) hozzájuk számítjuk. A járadékgazdálkodás azonban elképzelhetetlen megfelelő pénzgazdálkodás nélkül.

A késő-antik gazdasági élet egy másik vonása már nem található meg az összeomlás ideje után (VI. század közepe) a Meroving-korban. Diocletianus állama nem elégedett meg a terményszolgáltatások rendszerével, hanem – mintha csak egy óriási földesuraság lenne – a termelést s a közvetítő kereskedelmet bürokráciája segítségével „saját kezelésébe” vette. Az általánosan kötelező munka nevében elért keze a gazdasági élet erőforrásaihoz, meghatározta kinek-kinek helyét a munkaszervezetben (differenciáltság), beleszólt a piac áralakulásaiba s azt, amit eddig a szabad kereskedelem végzett el, egyszerűen hivatalnokaira bízta. Az egyéni versenyre alapított liberális-kapitalista gazdálkodást leváltotta az állam hivatalnok-gazdálkodása. A szabadság felett győzött a tervgazdálkodás kényszere. Ez a gazdasági rend túlélte alapítóját. Körvonalait felismerjük Itáliában még a gót uralom idején (lásd: coemptio, kényszereladás), általában azonban a Meroving-kor államéletében már nem maradt hely számára. A késői császárság központilag bürokratikus úton belenyúlt a gazdasági élet menetébe, hogy azt szabályozza, ezzel szemben az új állam visszaadta a gazdaságnak a szabadságot s az egész bürokráciával felszámolt. A pénzforgalom, mely a „Bas-Empire” munkaelosztásának aprólékos differenciáltságát lehetővé tette, megszabadult az állami korlátozásoktól s a lábatlankodó ellenőrzéstől. A késő-antik gazdasági élet is már a nagy dominiumok, a földbirtokok köré csoportosult, onnan szívta életnedvét. Most végkép győz a Falu a Város felett. Az új királyság anyagi hatalmát a nagy családi patrimoniumok képviselik; a jutalmazás s adományozás legbecsesebb formája a föld. A gazdaság mértéke – a faluk száma. Ebben a tekintetben a korai-középkor megint csak az antik fejlődés végső következményeit vonta le: az új a meglévő kibontakozása.

Még más vonatkozásban is túltett a kora-középkor a késő-császárkori fejlődésen. A gazdasági élet, mint ahogy az egész élet, a tradíció, a hagyomány hatalmába került. A szabad liberális, kapitalisztikus gazdasági rendet az jellemzi, hogy az egész gazdasági folyamat nem ismer el maga felett más hatalmat a gazdaságosság immanens törvényeinél. A l’art pour l’art gazdálkodás felel meg legbelsőbb lényegének. A diocletianusi késő-antik gazdaság az önmagáért való gazdálkodás elvét már áttörte, amikor föléje szabályozó elvnek az államérdeket állította. A kora-középkor sem ismerte el az immanentia elvét, az új gazdasági szemléletmód a homo oeconomicus célját a gazdaságosság körén túl jelölte ki (transcendentia). Ez mindenekelőtt abban nyilatkozott meg, hogy a termelést s minden gazdasági tevékenységet nem a piac áralakulásai és esélyei szerint szabályozták, hanem tisztán, legalábbis elvileg, a hagyomány alapján. Ha a paraszt a földesúrnak vagy a királynak bizonyos mennyiségű viasszal tartozott, a szolgáltatás mennyisége akkor is változatlan maradt, ha a viasz ára süllyedt vagy emelkedett. A tradicionális kötöttség annyira mozdulatlanná tette a gazdasági rendet, hogy az állam az adóalapot nem idomíthatta kellőképpen szükségleteihez. Az alattvalók kötelezettségei a jó, ősi jog birtokállományához tartoztak, s miután ez a jó, ősi jog a mitosz elérhetetlen magasságában honolt, teoretikusan az államnak az újításoknál mindig arra kell hivatkoznia, hogy az, amit kíván, nem új, hanem csak egy még régibb, még tisztább jog helyreállítása (renovatio). Ez a tradícionalizmus – mint később látni fogjuk – az egész középkori életen érvényesült, „öreg szellemével” mindent áthagyományozott formák merevségébe szorított.

Az új állam személyi alkata kihatott természetszerűleg az alattvalói viszonyra is. A király úgy tekinti alattvalóit, mintha azok leudes volnának, familiájának tagjai. A leudes kifejezésnek tehát van egy szűkebb és egy tágabb jelentése. Miután az alattvalókat a leudes mintájára képzelik el, vagyis a királyi leudes, antrustiones képére, nevük szintén – leudes. Ebben a gondolatkörben mozogva, a király arra törekszik, hogy alattvalóit a „Gefolgsleute” módjára magához láncolja. A római birodalomban is szokásban volt az alattvalói hűségeskü. A Meroving uralkodók ezt a római hagyományt magukévá tették, de egyben a személyi állam igényei szerint átalakították. Az esküt, amelyet az alattvalók a királynak személyesen, országjárása alkalmából, vagy megbízottjának, a comesnek kezébe tettek le, leudesamio szólt, tehát leudes-ként. Szükségtelen talán hangsúlyoznunk, hogy az alattvalók ezzel az esküvel ténylegesen nem lettek tagjai a királyi emberek, a leudes kiváltságolt körének. A kortársak azonban szükségesnek érezték, hogy az alattvalók olyan esküt tegyenek le hűségükről, mintha a királyi familiához tartoznának. A VII. században az alattvalói eskü divatját multa, vele újból csak Nagy Károly óta találkoznak.

Az alattvalói eskü azért vette fel a „Gefolgschaft” esküjének a formáját, mert a királyságot a király a patrimonium (uradalom) elvei szerint kormányozta. Földesúri háza – a regnum szíve. A nép kormányzását mintegy a király belső dolgának tekintették, a társadalom széles rétege a politikum területén nem játszik többé szerepet. A király most már a regnumot örökös birtokának tekinti s ennek arányában úgy igazgatja, mintha az családi uradalma, patrimoniuma volna. A Meroving-kor államéletének az államosításon kívül másik jellemző vonása a patrimonializmus. Akár a frank, akár a nyugati gót királyi ház történetét vizsgáljuk, lépten-nyomon hallunk a birodalom osztályáról a királyfiak között. Ugyanennek a patrimoniális gondolkozásmódnak volt a következménye, hogy a király magánbirtoka s a királyság vagyona teljesen egymásba folyt. Kivételesnek kell tekintenünk, hogy a nyugati gót királyság a 8. toledói zsinat óta (653) a királyi hagyatékban állami és királyi magánjavak között különbséget ismer. A patrimonializmus azonban még más téren is megnyilvánult. A király ugyanis a szónak igazi értelmében véve saját embereivel, igen gyakran nem is szabadokkal (liber), hanem szolgahadával (servus, libertinus) igazgat. Megtörténhetett, hogy a király delegációs joga alapján rabszolgái közül bízott meg valakit a bíráskodással szabad ember ügyében. A nyugati gót Leuvigild királyról tudjuk, hogy a hadbahívást királyi jognak minősítette, a hadbahívó compulsorokat pedig jellemzően a servusok sorából szedte.

A régi germán társadalomban a nemességnek, bár a megbírálásnál kiváló hadi képesség s vagyon nem kis szerepet játszott, csodálatos mágikus erőt, istenekkel való rokonságot tulajdonítottak, amely a vérben öröklődik tovább (ex genere origo mirifica). A gótokról Jordanes azt írja, hogy előkelőiket (proceres) félisteneknek képzelték el. Ám a megkülönböztetett társadalmi állás a nemesség és a közszabadok közé nem vert éket a jog szempontjából, így pl. a nemes és a szabad vérdíja ugyanegy maradt. A királyi hatalom megerősödése ennek a társadalomnak értékszempontjait teljesen felforgatta. Egy új fogalom nyomult a társadalom öntudatába – a királyi szolgálat. A rabszolga – szabadok (közszabad – nemes) közt vont megkülönböztetés továbbra is érvényben maradt, de az ilyenformán tagozott társadalmat keresztültöri a királyság új társadalmi rangpiramisa. A régi születési nemesség (nobilisek) mellé új hivatalnoki nemesség csatlakozott, amely összetételében egyáltalán nem volt tekintettel a származásra.

Az autokrata királyság egy egészen új társadalmat gyúrt a maga képére. Azáltal, hogy a legfőbb értékmérőnek a királyhoz való személyes kapcsolatot s szolgálatot tette meg, felbomlasztotta a társadalom eddigi kereteit: 1. elmosta az éles határvonalat szabad és rabszolga között, 2. nagyon aláásta a vérségi elv tekintélyét. A királyságnak érdekében állott, hogy a nemesség és a nemzetségi szervezet, mint a politikai élet hatalmas tényezője, lehetőleg erejét veszítse. A királyság célt ért: a Meroving-kor társadalmában szétszakadtak azok a kötelékek, amelyek a királysággal szemben ellenállást fejtettek volna ki. Ezt a folyamatot különösen jól megfigyelhetjük a régi nemzetségi szervezet meglazulásán. A királyi hatalom kiépítése előtt a nemzetség (Sippe) tagjait egymáshoz a jogok, kötelességek láncolata fűzte s vérdíj vagy vérbosszú esetén – hogy csak a legfontosabbat említsük – mindnyájuknak felelni kellett a másikért. Az új környezetben, hol az egyház és a római jog nem tűrt semmiféle „államot az államban”, a vérbosszúnak és az önhatalmú nemzetségi bíráskodásnak el kellett tűnnie. Jellemző, hogy pl. az a nyugati gót törvény, mely a vérbosszú jogának és kötelességének gyakorlását a nemzetségtagoknak megtiltotta, külső formájában is a római jogra megy vissza. A sértett és a sértő fél közé lépett a királyi bíróság s a véres megtorlás helyébe, amely nemcsak a tettest, hanem nemzetségét is érte, egy minden esetre kiterjeszkedő, bonyolult engesztelési díjrendszer. Ugyanígy az örökjog terén a királyság minden törekvése arra irányult, hogy a társadalmat egyedekre bontsa. Valaha a rokonok igényt tarthattak a leszálló örökösök nélkül maradt birtokra, s a szabad rendelkezést, akár élők közt, akár halál esetére, ezer és ezer ok alapján korlátozták, sőt lehetetlenné tették. Most a nyugati gótoknál Eurik, a frankoknál Chilperich (561–584) mindenki számára a szabad rendelkezés jogát biztosította.

A királyi szolgálat rendi elkülönülést, egyfajta hivatali nemességet még nem termelt ki, mert ebből az új társadalomból hiányzik még a rendi öntudat. Egészen általános, hogy a király képében szolgarendűek ítélkeznek náluknál társadalmilag magasabban álló szabadok, sőt éppenséggel nemesek fölött. Ilyesmi elképzelhetetlen ott, ahol a társadalmat már rendi öntudat feszegeti. A társadalom felső rétegét nem is tekinthetjük zárt optimates rendnek, miután társadalmi összetételében a legtarkább képet mutatja. Szolgák és félszabadok, nagybirtokos nemesek és földtelen szabadok elegyednek benne: ami összetartja őket, az a király személye. A király, s vele együtt kísérete, „familiája” uralkodik a társadalmon; ez a „familia” pedig mint igazi földesúri familia a legkülönfélébb népelemekből tevődött össze.

Nyilvánvaló azonban az is, hogy ennek a familiának olyannyira csodálatos rugékonysága csakhamar megmerevedett: a társadalmi különbségek eltünedeznek comes és comes közt, a magas méltóság a rabszolgát megnemesíti a szó jogi értelmében is, s az így kialakult hivatalnok-nemesség egybeolvadt a régi születési nemességgel egyetlen főnemesi renddé. Azokat az előjogokat, amelyeket mint a királyi „familia” tagjai élveztek a társadalom széles rétegeivel szemben, most „rendi” jegyeknek minősítik, s fal gyanánt építik ki saját védelmükre – akár a király ellen is. És amilyen mértékben a nagybirtokos régi római és germán nemesség bevonul a hivatalnok-nemesség közé, a trustis, a királyi kíséret, a szolgahad is elveszti földesúri jellegét, s az eredmény: a királyi „familia”, az alap szétesik. Ezentúl a comesek, a királyság exponensei a vidéken nem a „Gefolgschaft”-ból kerülnek ki ideiglenes megbizatás jogán, hanem az illető grófság független, nagybirtokos rétegéből. II. Chlotharnak 614-ben meg kellett ígérnie, hogy nem nevez ki grófnak (iudex) mást, mint helybeli birtokost, minek következtében a király a grófot nem helyezhette más comitatus élére. Ezzel nyitva áll az út az örökös grófsághoz! A folyamatot maga a királyság is elősegítette, amikor szakított a régi római bürokrácia alapelvével, mely így hangzott: alsóbb funkcionáriusokat is a központi hatalomnak kell kineveznie, s a segédszemélyzet kiválasztását teljesen a comesre bízta. A comes természetszerűleg a maga embereivel, kíséretével igazgatta a comitatus ügyeit, s a centenarius, stb. megbízottja lett. Mindennek következtében a graf-comes oly hatalomra tett szert, hogy függetleníthette magát a központi hatalomtól. A nemesség nagykiterjedésű birtokokra támaszkodva, amelyeket különben az ú. n. immunitas megszerzésével kivont a királyi közegek illetékessége alól, ha nem is minden ügyben, s rájuk adómentességet szerzett – a királyságnak nagy veszedelmévé vált.

A királyság kereteiből lassanként kinövő nemesi társadalom a maior domusban találta meg vezérét. Amikor a királyi trustis önállósult s rendi alapon a született nemességgel összeolvadt, a maior domus volt az, aki a főnemesség érdekeit szólaltatta meg a királlyal szemben a királyi udvarban. Ez a társadalmi átalakulás a VII. század első tizedeiben már lezárult s azokban a küzdelmekben érlelődött ki, amelyeket a VI. század második felében a Meroving rész-királyok folytattak egymás ellen. Ezekben a belviszályokban a harcoló felek leudes csapatai játszották a legnagyobb szerepet, kik csakhamar majd ennek, majd annak a félnek pártjára állottak, a szerint, hogy hol mosolygott rájuk több szerencse. Nem ez, vagy az a Meroving rész-király került ki a polgárháborúkból győztesen, hanem a nagybirtokos arisztokrácia. melynek hatalma olyan mértékben emelkedett, amilyen mértékben fogyott a király tekintélye. Kezdetét vette a királyi hatalomnak küzdelme az optimates réteggel… Jellemző, hogy a nemesség letörését egy királyné, Brunhilde kísérelte meg.

A lavina akkor indult meg, amikor I. Chlothar Sigibert nevű fia, Austrasia ura a nyugati gót Athanagild király leányát, Brunhilde-t vette el feleségül (567). Sigibert udvara toronymagasságban tündökölt a többi rész-királyság felett s itt talált menedéket Gallia antik udvari műveltsége. Itt élt többek közt a kor legnagyobb költője, Fortunatus, aki e házasság alkalmából ünneplő költeményt irt. Chilperich, Neustria ura, nem akart semmiben sem elmaradni testvére mögött, azért megkérte Brunhilde testvérének, Galswintha-nak kezét, kit feleségül is kapott, de azzal a kikötéssel, hogy elűzi ágyasait. Az egyik ágyas, Fredegunde, azonban nem hagyta ennyiben s a királyt újra hatalmába kerítette. Amikor aztán Fredegunde a szerencsétlen királynőt meggyilkoltatta, Sigibert bosszút lihegve megjelent Neustria határán, Chilperichet eltette útjából és Neustriát egyesítette rész-birtokával; de 576-ban már Fredegunde merényletének esett áldozatul. És ekkor jelentkezik a nagyok legelső ellenállása a királyi hatalommal szemben. Austrasia nagyjai nem szívesen veszik, hogy az özvegy királynő, Brunhilde, a gyermek II. Childebert (575–595) nevében uralkodik. Neustriában ugyancsak a maiores jutnak a hatalomhoz: Chilperichet halálba kergetik (584), kikkel szemben Fredegunde sem tudja tartani magát, mint kisded fia, II. Chlothar (584–629) régense. E közben Guntram, a harmadik rész-királyság, Burgundia királya meghalt (592), részét az austrasiai ág (II. Childebert) örökli az Andelot-i békekötés értelmében (587). Brunhilde minden törekvése már most arra irányult, hogy két unokája, az austrasiai II. Theudebert és a burgundi rész-király II. Theuderich számára II. Chlothar részét is megszerezze, hol a régens Fredegunde volt. Számításait azonban a nemesség keresztülhúzta. A két unokát egymás ellen haragítják, polgárháború tör ki, melyből Brunhilde, II. Theuderich pártja kerül ki győztesen (612). Egy évre rá II. Theuderich meghal (613) és amikor Brunhilde unokája fiát, II. Sigibert-et akarja Burgundia és Austrasia trónjára ültetni, a nemesség fellázad. A Karoling-ház ősei, Arnulf metzi püspök és az idősebb Pippin vezetése alatt Austrasia nagyjai szövetkeznek a burgund nemességgel (vezérük: Warnachar) s Neustria rész-királyával, II. Chlotharral. Brunhilde II. Chlothar kezei közé esik, aki az agg, közel 70 éves királynőt ló farkához kötve meghurcoltatta, aztán tűzre vettette (613).

II. Chlothar uralma alatt újra egyesült Klodvig öröksége. A szörnyű gyilkosságoknak s vérengzéseknek, amelyek a királyság és a nagyhatalommá duzzadt nemesség küzdelmét kisérték, vége szakadt. II. Chlothar tudta azonban, mivel tartozik szövetségeseinek. II. Chlothar óta a Meroving uralkodóház nem próbálkozik meg többé a nemesség hatalmának letörésével: számol és kiegyezik vele. Ez kitűnik már a maior domus új helyzetéből is. Amikor II. Chlothar Burgundia maior domus-ának a burgundiai nemesség vezérét, Warnachart nevezte ki, eskü alatt meg kellett ígérnie, hogy Warnachar élete végéig megmarad méltóságában. Ettől az időtől kezdve a három rész-királyság maior domus-ait a király már csak a nemesség meghallgatásával választhatta meg. A 614-ben kiadott Constitutio Chlotharii a fejlődés zárókövének fogható fel: Klodvig autokrata királysága végleg a porba hullt. A király hatalmát korlátok közé szorította a nemesség, mely a központi hatalom rovására a maga számára biztosította a vidéki igazgatást, a grófi tisztséget. Az utolsó erőskezű Meroving, II. Chlothar fia: I. Dagobert (629–639) sem tudott már a királyság helyzetén változtatni. Ereje felőrlődött a lázongó németországi törzsek, így különöskép a szászok, majd a szlávok ellen vívott hadjáratokban. Az utóbbiak ebben az időben alapították első birodalmukat Samo uralma alatt (623 kör.) Csehországban. I. Dagobert halála után a tényleges uralmat a nemesség képviselője, a maior domus gyakorolta. Az utolsó Merovingok neveinek feljegyzése már nem a történetíró, pusztán a krónikás feladata. Az árnykirályok sorát III. Childerich zárta be (743–751), akit Kis Pippin a Karoling dinasztia javára megfosztott a frank birodalom trónjától.

A társadalmi „forradalom” sok új vonással gazdagította Klodvig római alapokon nyugvó királyságát s így szükségesnek látszik, hogy ennek a metamorfózisnak főbb jellegzetességeit kiemeljük. Itt nem pusztán frank államfejlődésről van szó. A nemesség a nyugati gót és langobard királyok hatalmát is megnyirbálta, bár nem oly nagyarányú küzdelmek s polgárháborúk során, mint Klodvig birodalmában. A társadalmi visszahatás a VII. század első tizedében felszabadított sok oly erőt, amelyeket eddig a római alapon berendezkedett autokrata királyság leszorított. A nélkül, hogy a királyság visszatért vagy visszatérhetett volna a régi germán ősalkotmányra, a germán jog és jogszemlélet az eddiginél nagyobb mértékben tört magának utat. Ehhez járult még a keresztény szellem és az egyházi jog térhódítása. Amilyen mértékben a nyugati kultúrközösség kibontakozott az antikból s ezzel egyúttal a keleti császárság hatáskörzetéből, oly fokban csökkent a germán királyságok antik alapvetése: lassan mind több elemet vett fel a germán népi sajátságok és az egyházi szellem területéről. Ezeknek az elemeknek összeolvadása a VII. század elején már befejeződött. Előttünk áll az új, koraközépkori királyság, mely már nem antik, de antik elemű s amely így a régi római, az új népi sajátságok s a megváltozott szellemi attitüd hármas kölcsönhatásából érlelődött ki. Amiben eltér az új állam a régitől, az részben még a késő-római fejlődés folytatásaként fogható fel s ebből a szempontból az új állam nem is tett mást, mint hogy végrehajtotta a hanyatló ókor testámentumát. Más vonások viszont inkább a germán mult felé utalnak; régi elvek tűnnek fel új köntösben. Általában azonban mondhatjuk, hogy az új királyság késő-császárkori alapokon épült fel s római alkotás maradt azután is, hogy falait a társadalom megostromolta.