MÁSODIK RÉSZ: A KAROLINGOK

ELSŐ FEJEZET: A HŰBÉRISÉG KIALAKULÁSA

AZ utolsó erőskezű Meroving, I. Dagobert halála után (639) még több mint egy kerek századig (751) Klodvig királyi vére uralkodott a frank birodalmon. A hatalomból azonban nem maradt meg számukra más egy-két külsőségnél. Trónuson ültek, hosszú hajat hordtak királyi nemzetségük jeleként, követeket fogadtak, de igazában véve ezzel ki is merült uralkodói ügykörük. A politikai élet tényleges ura nem a király volt, hanem a nagybirtokos arisztokrácia, mely rövidesen minden valamirevaló közméltóságra és hivatalra rátette a kezét. Hatalmukat mi sem domborítja ki jobban, mint az a körülmény, hogy az ország kormányzásának legfőbb „miniszterét”, a maior domus-t, tulajdonképpen a nagyok jelölték ki, természetesen vezéreik közül. Ha kezdetben, az első Merovingok abszolutisztikus kormányzata alatt a maior domus még a király „házanépéhez” tartozott s a királyi család érdekeit képviselte, addig I. Dagobert után már egészen megfordult a szerep s a maior domus adott királyt a stirps regia tagjai közül az országnak. Ezen a fejlődésfokon a maior domus intézménye kinőtt a méltóságok sorából s a birodalom kormányzati formájává alakult át. A politikai szervezet csúcsán nem a király, hanem a maior domus trónol, aki lassanként teljesen felszívta magába a királyi jogokat. Martell Károly fiaival egyetemben egy ideig (741–743) király nélkül gyakorolta a legfőbb államhatalmat. A köztisztségeket a maior domus-ok adományozzák, az érdemeket ők jutalmazzák birtokadományokkal, mint ahogy általában a nagyokat s püspököket királymódra fideleseknek hívják. Ezek mellett a kiskirályok (subreguli) mellett a Merovingok egészen eltörpülnek. Az eddigi trónviszályok a különféle királyjelöltek között elültek s a viadal a politikai élet arénájában többé nem az úgyis jelentéktelen hatalmú királyi koronáért folyt, hanem a maior domus-ságért. Miután a birodalom a többízbeni felosztás eredményekét három különálló királyságra: Neustria, Austrasia, Burgundia hullott szét, ennek megfelelően általában három maior domus-szal találkozunk, akik aztán nem egyszer, mint régen az egyes Meroving részkirályok, egymásra acsarkodtak.

Önkénytelenül felvetődik a kérdés: hogyan történhetett, hogy a maior domus-ok, mint a tényleges hatalom birtokosai oly hosszú évtizedeken át uralmon hagyták a Meroving árnykirályokat? Milyen forrásokból táplálkozott ez a megfoghatatlan pietás a királyi nemzetséggel szemben? „Kettős uralomra” akad példa a világtörténelemben és pedig éppen a germánoknál. Eszünkbe kell jutnia a magister militum et patricius szerepének a lebukó nyugat-római császárságban, mely a tényleges és a névleges hatalomnak ugyanolyan dualizmusára vezetett, mint a kihangzó Meroving-korban a maior domus kiskirálysága. Akkor is valami titokzatos, politikai érdekekből meg nem magyarázható tisztelet tartotta Rikimert a trónnal szemben fogva, mely tiszteletet tulajdonkép nem érdemelt. És az utolsó Merovingok maior domus-ai is alighanem hasonló igézet hatása alatt állottak. Ekkortájt még élt a frankokban az a hit, hogy a dinasztiaalapító hős kozmikus erőket halmoz fel nemzetségében, isteni erőket, melyek a vér által a stirps regia minden tagjában tovább öröklődtek. Ez a mágikus hatalom teszi a királyt királlyá, a Föld urává. A vállra omló hosszú haj – mint valami fétis félvad népeknél – vette körül mitikus glóriával Klodvig leszármazóit. A haj levágása, akárcsak a bibliai Sámson esetében, elegendő volt, hogy a Meroving-fiú elveszítse trónigényét.

A maior domus-ok tehát egyfajta „varázslat” következtében riadtak vissza a degenerált, ifjan elhaló Merovingok trónfosztásától. Grimoald, Austrasia maior domusa, a Karolingok nemzetségéből volt az első, aki a korona után nyúlt. Amikor III. Sigibert meghalt (656), elérkezettnek látta az időt, hogy trónra emelje saját fiát és egy új dinasztiát alapítson. A gondjaira bízott három-négy éves II. Dagobertet megfosztotta királyi hajdíszétől s Írország egyik kolostorában helyezte el. Arra nem gondolhatott, hogy az új dinasztiaalapítást nyiltan bejelentse. Végtére is a Meroving királyi nemzetség vérségi jogával szemben semminemű legitimitásra nem hivatkozhatott. Grimoald úgy állította tehát be fiának királyságát, mintha azzal nem új dinasztia került volna a trónra, hanem egy – új Meroving-sarj. Azt hangoztatta, hogy az elhúnyt III. Sigibert fiát adoptálta. A Grimoald-fiú Meroving nevet vett fel: Childehertnek hívták s Meroving-módra hosszú hajat eresztett, ellentétben a későbbi Karoling uralkodókkal, kik ilyenfajta „fétist” már nem ismertek. Grimoald azonban megfeledkezett arról, hogyha már a Meroving dinasztia joga a trónfosztás után is épségben maradt, akkor fiánál, ki csak adoptált gyereknek számított, több joggal követelhették magukat Austrasiát a még életben lévő Meroving-családtagok. Így aztán Austrasia nagyjai, akiknek nem erőskezű király, hanem kezes maior domus kellett, szövetkeztek a neustriai Meroving III. Chlothar-ral Grimoald ellen. Grimoaldot és fiát elfogták, kiszolgáltatták Neustria uralkodójának, ki Párisban 662 körül mindkettőt kivégeztette.

Grimoald gyászos bukása ez átmeneti kor történetírója számára hármas tanulsággal szolgál. Először is bizonyossá vált, hogy a királyi hatalom megújhodása csak a maior domus kormányzóságából csírázhat ki: a királyság nem tudott talpra állni a maga erejéből. A királyságot egészen újból kellett felépíteni, új erőforrások segítségével. A maior domus a központi hatalom renaissance-át készítette elő, amikor mind nagyobb mértékben távolodott el az arisztokrácia politikájától. A további fejlődést ép ez a törekvés jellemzi. A nagyok választóaktusának visszaszorítása s a maior domus-ság öröklődése egyazon család körében volt ennek a fejlődésnek egy-egy állomása. – Másrészt azonban Grimoald vállalkozásából az is kitűnik, hogy a nagyok ellenállását mindaddig nem lehetett letörni, míg a három ország más-más maior domus alatt állott. Az egyes maior domus-ok kölcsönös féltékenykedése egymás hatalmára csak a nagybirtokos arisztokrácia malmára hajtotta a vizet. Amikor Grimoald szorongatni kezdte nagyjait, ezek könnyen szövetségest találhattak a szomszéd Neustriában. A következő években megindul tehát a harc az egész birodalom maior domus-ságáért, egy küzdelem, mely végül is a Karolingok győzelmével végződött. – Harmadszor azonban minden trónkövetelőnek és dinasztiaalapítónak tisztába kellett jönnie azzal, hogy legitimitását nem keresheti a Meroving uralkodóházban, mint ahogy azt még Grimoald, az idősebbik Pippin fia tette. Az új királyeszme kialakulása már nem a germán vérségi jogból táplálkozott, hanem az egyház által hirdetett idoneitas, az alkalmasság elvéből. Ez adta meg 751-ben Pippin dinasztiájának a szükséges támpontot a Meroving vérségi joggal szemben.

Grimoald bukása oly érzékenyen sujtotta a Karolingokat (ekkor még helyesen: Arnulfingokat), hogy a küzdelem a birodalmi maior domus-ságért nélkülük indult meg. A politikai helyzet kezdetben a neustriai maior domusnak kedvezett. Ugyanis 656 óta rész-király hiányában a neustriai III. Chlothar (656–673) uralkodott az összbirodalom felett (663-ig). Ezt az előnyt ki is használta a neustriai maior domus, Ebroin, aki hallatlan energiával látott hozzá hatalmának megerősítéséhez, természetesen az arisztokrácia kárára. Burgundia nagyjai, király és maior domus nélkül, látva, hogy Ebroin vesztükre tör, végső ellenállásra határozták el magukat. Vezérüket az Autun-i püspök, Leudegar személyében találták meg, ki eleinte Ebroin fölé kerekedett, később azonban alul maradt a küzdelemben s meghalt 678-ban. Már úgy látszott, hogy Ebroin mindhárom ország arisztokráciája felett győzedelmeskedik. Burgundia leverése után Austrasia volt soron. A veszély percében az austrasiai országnagyok márcsak azért is, hogy önállóságukat kidomborítsák, sietve a száműzött II. Dagobertért küldtek (676). II. Dagobert királysága azonban nem tartott valami sokáig: 679-ben gyilkosságnak esett áldozatul. Ilyen körülmények között lép újra a politikai élet porondjára a Karoling-ház. II. Pippin (a Középső), az idősebb Pippinnek (I.) és Szent Arnulfnak unokája szervezi meg Austrasia ellenállását Ebroin ellen, a nélkül, hogy a maior domus méltóságát viselné, pusztán hercegi rangban. A szerencse Ebroin pártjára állott, de Ebroin 681-iki halála után Pippin fölénybe kerül s örökli a meghalt ellenfél hegemón állását. Miután Pippin Neustria új maior domus-át, Berthar-t 687-ben Tertrynél, Picardiában térdre kényszerítette, az egész birodalom maior domus-sága a legkorlátlanabb hatalommal a Karoling-ház ölébe hullott. Ekkor a Meroving árnykirályt az összbirodalom trónján III. Theuderich-nek hívták.

Ezzel lezárult a fejlődés első szakasza. Pippin diadala Tertrynél új korszakot nyit a maior domus-ság történetében. Az arisztokrácia szócsövéből Pippin a központi hatalom s a centralizáció szerszámát alakította ki. A maior domusnak nem kellett többé tartani kellemetlen riválisoktól; a Karoling-ház Pippin (a Középső) óta egyedül gyakorolta a politikai hatalmat. A Karoling dinasztia megalapítása II. Pippin művének tudható be. Az arisztokrácia „demokráciája” azonban a halálos döfést nem tőle, hanem még Ebrointól kapta, mint ahogy különben is ezt a győzelme hevében elbukó maior domust kell a nagy útegyengetőnek tekintenünk. Leudegar püspök próbálta utolszor megszólaltatni a nagybirtokos arisztokrácia kormányzati eszményét, amikor Ebroinnal szemben még egyszer érvényt akart szerezni ilyen elveknek: a maior domus méltóságát felváltva viseljék a nagyok, mindegyik részkirályság a saját törvényei szerint élhessen s az ország tisztségeibe csak honbelieket helyezzenek, stb. De a „sokak uralmáról” álmodozóknak hosszú időre el kellett némulniok. Attól a perctől fogva, hogy az Autun-i püspök feje lehullott és Ebroin győzött, nem lehetett többé szó a politikai hatalomnak társadalmi kisajátításáról.

Pippin egy korlátlan principátus birtokában (687–714) királymódra uralkodott. A Meroving „rex” csak arra volt jó, hogy az okleveleken az uralkodói évek feltüntethetők legyenek. Pippin a Merovingok szokása szerint két fiának részt juttatott a királyságból: az idősebb Drogon kapta a Champagne-i hercegséget, a fiatalabb Grimoald Neustria maior domus-ságát, míg az austrasiai maior domus méltóságát Pippin a maga számára tartotta fenn. A központi hatalom egyre erősbödő tekintélyére vall, hogy a Rajnától nyugatra eső germán törzseknek, valamint Gallia egyes határmenti vidékeinek (Aquitania, Bretagne) újra le kellett mondaniok az utolsó Merovingok idején könnyűszerrel kivívott önállóságukról. Az északi határ védelmére, amelyet egy fríz nagyfejedelem, Radbod veszélyeztetett, Pippin 689-ben hadjáratot indított s sikerült neki a Wijk-de-Duurstede mellett vívott csata után a frízek nyugati országát birodalmához csatolni.

Az új dinasztia nagy szerencsétlenségére Pippin mindkét fiát maga temette el, úgyhogy halála után (714) a birodalom már unokáira szállt, kiknek nevében nagyanyjuk, Plektrud régenskedett. Pippinnek volt ugyan még egy fia, Károly, ezt a fiút azonban alighanem azért, mert ágyastól született, még maga Pippin kizárta az uralomból, Plektrud pedig elővigyázatosságból egyszerűen bebörtönöztette. Neustria nemesei alkalmasnak találták az időpontot, hogy újból kezükbe kaparintsák országuk kormányzását. 715-ben lerázzák magukról az asszonyuralmat s saját körükből Raganfred személyében maior domus-t választanak. A forrongó Neustria természetes szövetségest talál a fríz Radbodban, ki beront Austrasiába s a Pippin által elragadott Nyugat-Frízországot újra visszafoglalja. Ebben a zűrzavarban Károly kiszabadult börtönéből s Austrasia nagyjait maga köré gyüjtve, mint valami oroszlán vetette magát hol a frízekre, hol Neustria előrenyomuló csapataira. A Malmédy közelében Ambléve-nél (716), majd a következő évben Vincy határában, Cambrai vidékén kivívott győzelem biztosította számára Austrasia birtokát. Neustria maior domusa, Raganfred jól tudta, hogy Károly előbb-utóbb autonómiájukra tör. Aquitania hercegének, Eudonak is volt mitől félnie. Szövetkeztek tehát, egyesült seregeiket azonban Károly Orléans-nál szétverte (719). Neustria után Burgundia megfékezése következett, hol szintén egy önálló hercegség volt alakulóban. A germán törzsek a Rajnától keletre tulajdonképpen csak frank főség alatt állottak s a külső tartományok a birodalom szűkebb szervezetébe nem is tartoztak. Károly a szászokat újra adófizetésre bírja (738), a bajorokat megfélemlíti, az alamann hercegek ellenállását megtöri (730), sőt 733-ban a visszahódított nyugati fríz részekhez a pogány Észak-Frízországot is hozzácsatolja.

A VII. század óta a politikai életben hiányzott minden külpolitikai mozzanat; a frank birodalom s a környező országok: Spanyolország, Itália, Bizánc között szétszakadtak a szálak. Több mint egy századnak kellett elmúlnia, míg újra hallunk külpolitikai összeköttetésről. Csak Károly uralkodásával kapcsolatban, kit a IX. század krónikása a „kalapács”, Martell ragadványnévvel említ fel, beszélhetünk ismét külpolitikáról Nyugat-Európában. Ez a változás részben a központi hatalom megerősödésére vezethető vissza a frank birodalomban, részben egy új ellenség, a Moslim spanyolországi térhódítására. Tarik arab generális csapása alatt 711-ben Xeres della Frontera mellett a nyugati gót királyság összezúzódott. Csak az ibér félsziget északi csúcsa, Kantabria maradt a keresztények kezében. Az arabok (szaracénok) 720-ban azonban már átlépik a Pyreneusokat, elözönlik Septimaniát és Narbonnet hatalmukba ejtik. Az ellenséges invázió veszélye elsősorban a szomszédos Aquitaniát fenyegette, melynek hercege, Eudo ép előző évben harcolt a neustriai separatisták oldalán Martell Károly ellen s a viszony közöttük még mindig feszült volt. Ilyen körülmények között Eudo számára nem maradt más hátra, mint hogy – maguk az arabok között keressen szövetséges társat. Észak-Spanyolország egyik emirje, Othman ben Abi Nessa fellázadt Spanyolország arab helytartója (vali), Abd el-Rhaman ellen. Eudo kapcsolatba lépett a lázadóval, lányát odaadta a pogánynak feleségül, de számításaiban szörnyen csalódott: a vali a lázadót megölette s Eudo-t országában, a Garonne partjánál megtámadta. Eudo Martell Károlyhoz fordult segítségért. Már fosztogató muzulmánok jelentek meg Poitiers-nál s Tours előtt, amikor Martell Károly eléjük toppant. Hét napon keresztül néztek a keresztények és a muzulmánok farkasszemet egymással. Végre 732 október egyik szombatján Abd el-Rhaman támadásba ment át. Károly hada azonban „mint mozdulatlan fal” állta a rohamot. Amint másnap reggel a keresztények rajta akartak ütni az arabokon, ezeknek hűlt helyét találták. Vezérük, Abd el-Rhaman, elesett s a sereg az éj leple alatt sietve elvonult.

Azok számára, kik a történelem fordulópontjait dátumokhoz, így egyetlen csata kimeneteléhez szeretik kötni, Poitiers jelenti a kereszténység győzelmét az Iszlám felett. Szerintük a Poitiers-menti csata döntötte el, hogy Európa Mekka avagy Róma felé tekintsen. A poitiersi ütközetet ilyen nagy világtörténeti távlatba azonban bajosan lehet állítani. Először is döntésre az arabok elvonulása miatt nem is került sor, másrészt az ütközet korántsem vetett gátat a muzulmánok előnyomulásának. Aquitaniát tovább rabolják, az invázió éle azonban inkább Provence-ra irányul, ahol Arles, Avignon kezükbe jut (735). Dél-Franciaországot sohasem fűzték erősebb szálak az észak-franciaországi frank uralomhoz. Ennek a vidéknek szíve Észak-Itália klasszikus hagyományaiért dobogott. Különben is, ennek a területnek nagy önállósághoz szokott kereskedő városai, nagyhatalmú nemes familiái s a velük egy húron pendülő püspöki kar csak félve tekinthettek a Karoling maior domus uralma felé. Sokan bizony közülük inkább az araboknak hódoltak meg, azokkal szövetkeztek, mintsem kivárják Martell Károly s vele a központi hatalom győzelmét. Innen van, hogy a szaracénok oly könnyűszerrel foglalták el a Rhône völgyét. Károly pedig látva tehetetlenségét, szövetséges után nézett, kit meg is talált Liutprand langobard király személyében. Régi szokás szerint a politikai frigyet családi kapcsolattal erősítették meg: Károly fiát, Pippint, a langobard király „fiává” fogadta (jelképes adoptio). A langobard segítőhad közeledtére az arabok visszavonultak, de így is a frankok Narbonne-t csak 759-ben tudták visszaszerezni. Az arab előnyomulást nem Martell Károly, még kevésbbé a langobard csapat tartóztatta fel, hanem az Iszlám belső baja: a berber törzsek és az arabok közt ép 740 körül kitört egyenetlenség. A nagy hadjáratok kora az Iszlám történetében végetért, ezentúl már csak kisebbfajta rablóhadjáratokkal találkozunk.

Martell Károly halála (741) előtt fiai között a nagyok hozzájárulásával felosztotta a birodalmat. Ekkor már a maior domusi intézmény keretének végső határát érte el. Karlmann és Pippin (az Ifjabb) jóideig király nélkül uralkodtak, de azután is (743), hogy a Merovingok közül maguk fölé királyt emeltek, III. Childerich-et – ő volt az utolsó Meroving király – a helyzet nem változott meg: a két Karoling, mindegyik a maga részén, király módra bocsátott ki capitularékat, állított ki okleveleket a királyiak mintájára s bíróságuk a királyi széket pótolta. Karlmann azonban már 747-ben kolostorba vonult (Monte Soracte, ma S. Oreste, Rómától északra) s ezzel az austrasiai rész is Pippinnek jutott. Csak a királyi vér jogának tisztelete tartotta mindeddig vissza a Karolingokat a teljesen degenerált Meroving uralkodóház megbuktatásától. Ha a tényleges erőviszonyokat nézzük, a helyzet megérett ahhoz, hogy a Karolingok a maior domus-ságot felcseréljék a királyi méltósággal. De erre a lépésre hangolta a lelkeket az az új, egyházi reformszellem is, amely az angol-szász szerzetesek nyomán a birodalomban csakhamar elterjedt. Martell Károly még egészen Meroving környezetben jelenik meg a történelem porondján, Karlmann és Pippin azonban már egy új királytípus megszemélyesítői. Karlmann a 742-ben összehívott zsinaton maga veszi kezébe a kereszténység egyetemének irányítását s ezzel a vallásos, egyházias célkitűzéssel méltóvá válik a keresztény világ szemében a király nevére. Az egyházias szellem természetszerűleg elhomályosította a régi germán uralkodók vérségi jogát (Geblütsrecht) és a mágikus hatalomra hivatkozó Meroving királyelvvel szemben az alkalmas, az idoneus uralkodó eszményét tűzte ki követendő mintául. Az „alkalmasságot” a hiányzó legitimitás pótlékaként egy felsőbb szellemi hatalomnak kellett kinyilatkoztatnia, hogy a nagyok és a nép választását az isteni törvény ereje ruházza fel. Pippin tehát alighanem Bonifacius, az angol-szász eredetű pápai vikárius tanácsára, követséget menesztett Zacharias pápához azzal a kéréssel, mondja meg, helyénvaló-e az, hogy a frank birodalomban királyok uralkodnak királyi hatalom nélkül. A pápa örömest adta meg az óhajtott választ, hisz elődje, III. Gergely, Martell Károlyhoz segítségért esengett a langobardok ellen (739); így politikai érdek is azt kívánta, hogy a pápa a frank hatalomnak kedvében járjon. Jellemző szavak kíséretében: ut non conturbaretur ordo, hogy a világrendben zavar ne álljon be, a pápa felszólította Pippint a királyi trón elfoglalására. Bonifacius 751-ben, Soissons-ban, Pippint angol-szász szokás szerint olajjal királlyá kenette fel, amivel még inkább kifejezésre jutott, hogy az új királyságot Isten kegyelme vezeti. Az utolsó Merovingok belga kolostorokban pergették le életüket.

 

Ha visszatekintünk a Karolingok fokozatosan felfelé ívelő politikai pályájára, önkéntelenül is ajkunkra tódul a kérdés: nagy politikai harcaikban mire támaszkodtak, melyek voltak azok az erőforrások, amelyek lehetővé tették győzelmüket önállósághoz szokott, velük egyivású nemes-társaik felett. A központi hatalom renaissance-a bármennyire is furcsán hangzik – a nemesi partikularizmus méhében fogant meg. Egy partikuláris hatalom, a Karoling, teremtette meg, miután a társadalmat újra engedelmességre szoktatta. A Karolingok sikerének titka – magukkal hozott családi javaik és hercegi hatalmuk. Új dinasztia-alapítások történetében többször megfigyelhetjük, hogy a régi dinasztiát a legfontosabb határvidék őrtálló hercege taszítja le trónjáról. Ez történt a Merovingokkal is. A Rajna-menti határvidéken, ott, ahol a római-frank kultúra véget ért, s a frank hatalomnak örökös katonai felkészültségben kellett várnia a csak félig-meddig alávetett, adófizető germán barbárok betöréseit, feküdtek a Karoling-háznak nagykiterjedésű ősi birtokai (Rajna-Mosel-Maas-vidék), hercegségük gyökerei is ebbe az austrasiai talajba nyúltak le.

Mi mindent jelentett tulajdonképpen egy ilyen őrhely? Politikailag, gazdaságilag korlátlan erőforrások hazáját. A Karolingoknak csak át kellett menniök a Rajnán, mindenhol találhattak olyan területeket, amelyekre telepeseket vezethettek, várakat, pfalzokat emelhettek. És ilyen nagy kolonizációs vállalkozásra épp elég emberanyag állott a maior domus rendelkezésére. Tudott dolog, hogy a kultúrterület a maga gazdasági formájában csak bizonyos számú népelemet tud eltartani. Ilyenkor csak gazdaságosabb művelés, továbbá kolonizációra alkalmas területek szerzése irtás útján tud segíteni a szociális bajokon. A Karoling-kor is ilyen belső népmozgalommal indult meg. Mialatt a tulajdonképpeni kultúrföldön racionálisabb gazdálkodásra térnek át elsősorban a királyi és kolostori gazdaságok példaadása nyomán, gyarmatok létesülnek a frank imperium kötelékébe tartozó, de gazdaságilag kiaknázatlan „barbár” határzónában. A telepítés – ellentétben a népvándorlás korával – nem annyira szabad községekben, inkább a földesuraság keretei között, főleg állami irányítással ment végbe. A legnagyobb „vállalkozók” közé maga a Karoling maior domus tartozott. Csapatostól telepített le nincstelen szabadokat fiskális területre, így Wetterauban, a Spessart magaslatain, a Tauber-Rednitz közén, be egészen Szászország szívéig, falvak falvak mellett létesültek, rendszerint egy-egy vár, pfalz körül (680–750 kör.). Valószínüleg még a VIII. század előtt telepítette be a frank államhatalom Svájcnak Reuss és Aare közti erdős vidékét. Ez a terület nem esett sem az alamannok szállásterületére – ennek határa a Luzern–Zürich–Arbon-vonalon húzódott – sem a raetorománok földjére, kik Chur körül névleges frank uralom után 639–715 között független államot alkottak. A telepesek a langobard arimanniához hasonlatosan nagyobb gazdasági egységekben (Markgenossenschaft) vették művelés alá a fiscus földjét, amelyen csak korlátolt tulajdonjogot (örökösödésnél, elidegenítésnél) élveztek. Szabadok maradtak továbbra is, de a föld fejében adót kellett fizetniök. Az állami telepítésnek ez a formája akárcsak a langobard arimannia – a későrómai-bizánci limitanei-rendszernek volt egyenes örököse. Svájcban, hol a római állapotok hosszú ideig megtartották eredeti sajátságaikat, a régi római erődítések szolgáltak a telepítések alapjául (pl. Zürich, Arbon). Másutt a frank birodalom maga gondoskodott arról, hogy a római erődítésrendszer gyökeret verjen. Ezek az állami telepítés-egységek később mint „Freigerichte”, „Freigrafschaften” szerepelnek, így Aargau, Zürichgau, Thurgau és a távolabbi Würzburg stb., mert közigazgatásilag a központi hatalom képviselője, a gróf vagy a dominiumok feje alá tartoztak. A telepes-szabadok – amolyan „kozákok” – „Bargilden”, „Pfleghaften” néven fordulnak elő az egykorú emlékekben. Idővel azonban szervezetük bomlásnak indult. Magánosoknak eladományozzák őket, s az egyre erősödő földesúri hatalommal szemben nem tudják megvédeni egykori „közjogi” állásukat. De hajdani szabadságuk emléke soká él közöttük. Ezek voltak azok, kiknek leszármazói Svájcban a XIII. század folyamán autonómiát biztosítanak maguknak (Uri 1231, Schwyz 1240, az Eidgenossenchaft alapítása 1291) és ezzel megalapítják Európa legrégibb „demokratikus államát”.

A központi hatalom nagy telepítési mozgalma sok szabad embert mentett meg attól, hogy a kialakuló egységes jobbágyosztályban elmerüljön. De nemcsak szociális szempontból volt ez a mozgalom nagyjelentőségű. A telepek ugyanis tervszerűen, a fontos utak és átkelési helyeken, vagy egyes közigazgatási központok körül alakultak ki, úgyhogy pl. Svájcban és a keleti frank földön (Ostfranken) az állami szervezet nagyrészt rajtuk nyugodott. Ezek a telepek jelentékeny hadi erőt is képviseltek. Mindennek a Karolingok látták hasznát. A Karolingok azonban nemcsak koruk kolonizációs mozgalmát, földéhségét fordították javukra, hanem azt az erőt is, amely a Meroving-államot tulajdonkép szétbomlasztotta – a hűbériséget. Nagyszámú vazallust tartanak, kik mindenhol a Karoling-érdekeket védik. Frank embereik ráülnek a kevéssé szervezett, önálló állami életet élő germán törzsekre, vagy mint Churwalchen-ben, a római lakosságra. Adományok útján ezek a frank jövevények gyökeret vernek és a hatalmat teljesen kezükbe kaparintják. Jó példa erre a raetoromán Chur-állam, hol a IX. század folyamán a püspökök és világi nagyok sorából a régi római lakosság teljesen kiszorul. Az oklevelekben előforduló nevek alapján a következőkép fest a germánok számaránya a régi római lakossághoz mérve:

800–807 közt a germánok úgy aránylanak a rómaiakhoz, mint 1/6 az 5/6-hoz.
807 körül az arány már 1/4 a 3/4-hez.
820–850 között a germánok úgy viszonylanak a rómaiakhoz, mint 1/3 a 2/3-hoz.
850–890 között az arány: 1/2–1/2-hez.

A Meroving-kori germán királyságok szervezete még a késő-római államfejlődés hagyományain alapszik, e mellett azonban már lényegbevágó eltéréseket mutat fel a késő-római és az új, bizánci „hivatalnok-államtól”. A személyi jelleg hangsúlyozásával a Meroving-állam az első lépést tette meg a hűbériség irányában. Megvolt mintegy a váz, pusztán életet kellett lehelni belé. Így a Karolingokra várt a feladat, hogy a személyi állam eszményét végleg diadalra juttassák. A Karolingok érdemének tudható be a hűbéri rendszer kiépítése.

Két elemből tevődött össze a hűbériség, egyik is, másik is külön kezdte meg történelmi pályafutását és később is, az intézmény végső kialakulása idején, nem okvetlenül tételezte fel egymást. A rendszerben a személyi elem viszi a főszerepet, a másik, a dologi, már csak másodlagos jelentőségű. A hűbériség személyi oldala a vassus-, vazallusviszonyban jut kifejezésre. Maga a szó a ránkmaradt írott emlékekben a VIII. század előtt nem fordul elő, s úgy látszik, kelta eredetű. Kik voltak mármost ezek a vassi és milyen kötelék fűzte őket urukhoz? A vassi tulajdonképpen a Meroving-kori antrustiones, gasindi, stb. feladatkörét vették át, ebből azonban korántsem szabad azt következtetnünk, hogy a vassi az antrustiones, stb. leszármazói voltak. Ezek a Meroving-kori „Gefolgsleute” nem élték túl a Meroving-kort, a Karoling-korban már eltűnnek a történelem színpadáról. Az antrustionatus intézménye ugyanis idővel annyit vesztett erejéből, oly szubtilis, laza kötelékké változott át, hogy a Karoling-uralom megalapításakor politikai erőt már nem jelentett. Azokban a pártharcokban, amelyeket a Meroving részkirályok és az országnagyok vívtak egymás ellen, a régi „Gefolgsleute” esküje a többszöri ide-oda való pártállással teljesen értékét vesztette. A politikai életnek új harcos-szolgáló elemre volt szüksége, olyan mindenre elszánt emberekre, akiket még erős szolgai kötelékek fűztek urukhoz. Így lépnek be a közélet arénájába a szolgasorsú vassusok.

A VII. század közepén Markulf formuláskönyvében (I, 18) az antrustio úgy jelenik meg, mint saját birtokkal bíró, előkelő lovag, aki eskü alatt felajánlott hűségéért a királytól nem kívánt többet cserébe, mint a királyi trustis-t megillető rangemelést (háromszoros vérdíj stb.). Ezek mellett az előkelő udvari kísérők mellett kezdettől fogva találkozunk felfegyverzett servivel, a gallo-római kliens-szolgák utódaival. Ilyen vitézek nem váltak ki az úr többi servusai közül, bár az úr kíséretében kedvezőbb helyzetbe jutottak, hanem éppúgy, akár a kovács, vincellér, pásztor, lovász, stb. vassi az úr teljes házi fenyítőhatalma alatt állottak. A vassus-viszony tehát alapját tekintve a késő-római mancipia-viszonyra megy vissza. Amikor aztán a VII. században a lovag-vitézek, a leudes, az úr hatalma alól önállósították magukat, s értékük mint udvari haderő a semmivel lett egyértelmű, a nagyok – mert hisz a késői Meroving-királyok számításba se jöttek már – hovatovább servusaik (vassi) köréből állították össze szolgálatrakész csapataikat, ami a vassi értékét természetszerűleg lényegesen emelte. A vassus társadalmi helyzetének kedvezőbb alakulása másrészt lehetővé tette azoknak a szabadoknak, akik elszegényedve szolgálatba állni kényszerültek, hogy ők is a vassi közé lépjenek. A vassus-viszony lényegéből következik a kommendációnak egyezése a rabszolgaságba vető ritussal: a szabad ember két kezét egymásra borította és a senior kezébe tette, amely azt átkulcsolta. A susceptus nem veszti el szabad jogát, de magát az úr élethossziglani, feloldhatatlan szolgálatába rendelte in natura történő teljes ellátás, gondoskodás ellenében. A senior (germán megfelelője: ófn. herrô) a liber-vassustól is abszolút alávetést követelt. A forma, amellyel a szabad ember kommendálja magát, márcsak utánzata a régi gallo-római patronatus-kommendációnak, mert hisz a vassus-liber mindennek dacára nem veszti el szabad jogát. Ezzel megindul a fejlődés a kliensviszonyból a szabad, középkori vazallus-ságba, de még a VIII. és IX. században is akadt a vassi között szolgarendű elem. Az általános hűség-fogadalomból következik továbbá, hogy a szabad vassus is a legkülönfélébb szolgálatokat végzi, főleg az úr körül, kivéve az egészen alsórendű testi munkát; ő vigyáz fel a terményadók beszolgáltatására, ő őrködik az uraság testi épsége felett, hírszolgálatot bonyolít le, szóval officialis és miles egyszemélyben. Önként érthető, hogy ez az egyetemes jellegű készenlét bárminemű szolgálatra tartalmilag egyre szűkült, mindinkább a magasabb szabad emberhez méltó ügykörre korlátozódott. Bekövetkezik tehát a hűbériségben is az intézmény fokozatos „átszellemítése”. A vassi most már mint terminus technicus a hűbéres jelzésére – elszakadnak parasztsorban maradt társaiktól, s szerepet kezdenek játszani a közéletben uruk mellett (pl. ülnökök).

Ennek a fejlődésnek azonban egy föltétele volt: az egyoldalú kötelezettségnek át kellett változnia kétoldalúvá. Ezen a fokon vonul be a vazallus-viszonyba az ó-germán, s ennek utóda: a merovingi „Gefolgschaft” legértékesebb eleme, a hűségeskü. (Az emlékekben a commendatio mellett a VIII. század közepén bukkan fel.) A hűségeskü az egyedüli találkozási pont a karolingi vazallusság, s a merovingi antrustionatus között. A hűség jogán a vazallus többé már nem kényszeríthető vak engedelmességre. A vazallus-viszony feloldódhat az úr hibájából. A hűség fogalmának hatása alatt az eddigi szolgaság megnemesedik, az etikai követelmények magasságába jut el, amelyek mindkét felet egyenlő mértékben kötelezik. Az úr csak akkor kívánhat hűséget hűbéresétől, ha maga is az etikai normák ellenőrzése alá veti magát. A hűség kötelezi a vassust arra, hogy az úr javában fáradozzon még olyan esetben is, hogy ha erre kifejezetten nem is kéri. Ne rideg parancs, hanem önkéntes belátás, ítélet döntsön minden ténykedése felett. A hűség az etikai személyiséghez intézi szavát, aki a perc követelményét meg tudja ítélni a magasabb normák rendszerének szellemében. A hűség kritikát tételez fel. Megtörténhet ezért, hogy a vassus megtagadja az úrnak a parancs követését éppen a hűség nevében. Így például akkor, ha a senior parancsa régebbi, s magasabb követelményeket sért meg, mondjuk, ha a senior a király ellen fordul. Idetartozik az az eset is, amikor az Isten vagy az ország iránti hűség forog kockán a senior hibájából. Hányszor hivatkozott az egyház az invesztitura-harcban az egyházi parancsok elsőbbségére a földi halandó mégoly követelődző parancsával szemben! Válaszút elé állította gyakran a vassust az ú. n. kettős-vazallusság szokása is, hogy t. i. a vassus a senioron kívül még egy, rendszerint magasabb fokú seniornak is kommendálta magát. De a hűség-kötelék még azért is felbomlott, mert maga az úr szétszakította a senior-hűség szálait. A vassus jogosan elhagyhatta urát, hogyha az úr életére tört, vagy feleségét, leányát megbecstelenítette, családi birtokát elszedte vagy hogyha bottal megverte, s szolgaságba akarta vetni, éppígy ha megtagadta tőle a védelmet. Ezen az alapon alakult ki a feudális ellenállás joga, amely természetesen a politikai harcok mérges levegőjében nem egyszer vált kevésbbé magas, s magasztos érdekek fegyverévé a rend, s az államhatalom kifejezett kárára. Régi szolga-alávetettség emléke gyanánt a senior másnak átadhatta vazallusát ennek kérdezése nélkül a középkornak még a későbbi századaiban is.

A másik elem, amelyből a hűbéri rendszer létrejött, a birtokjogba vág, s neve: beneficiális jog. A Meroving-korban az úr általában természetben gondoskodott a „Gefolgsleute” ellátásáról, s ha nekik jutalmul birtokot is adott, az adományozás teljes tulajdonjogra történt. Megváltozott azonban a helyzet a Karolingok alatt. Egyszerre csak úton-útfélen találkozunk olyan birtokokkal, amelyeket pusztán haszonélvezetre kaptak királyi funkcionáriusok (comites), királyi vagy magán-vassi, akik ennek következtében szabadon nem rendelkezhettek felettük. Az adományozó megtartotta az „in beneficium” átadott birtok tulajdonjogát, ami elsősorban abban jutott kifejezésre, hogy a birtokot elidegeníthette. Másrészt viszont a beneficiarius csak azokkal a birtokokkal tehetett-vehetett belátása szerint, természetszerűleg a rokoni jog határain belül, amelyeket őseitől örökölt, vagy saját pénzén szerzett, a haszonélvezetbe átvett beneficiumot egyes-egyedül az adományozó tulajdonos különleges engedélyével adhatta, vagy adományozhatta el. Nem minden adományt osztottak ki beneficiális jogon: a Karolingok alatt, s később is az egész középkor folyamán akadunk olyan adományokra, amelyek in proprium, azaz teljes tulajdonjogra szóltak. Nyilvánvaló, megtörténhetett, hogy a beneficiarius haszonélvezetben bírt jószágát senior-kegyből in proprium birtokra változtatta át, mint ahogy megfordítva nem egy esetről tudunk, amikor védelemre szoruló közszabad, özvegy, vagy tehetetlen agg felajánlotta allodiális birtokát valamelyik hatalmas úrnak, hogy azt aztán mint beneficiumot kapja vissza.

A beneficium – később általában feudum néven (első nyoma a kifejezésnek Dél-Franciaországban 916. évtől) – elejétől kezdve nem jelentett csak hűbért, vagyis vazallus-szolgálatra kötelező birtokot. A hűbér a beneficiális jognak már csak alkalmazott esete. Azokat a birtokokat is, amelyeket parasztconditionarius évi haszonbér fejében művelt, vagy amelyeket az egyház földjéből egy-egy pap kapott ki javadalmazásképpen, beneficiumnak hívták, s beneficiális jogon kezelték. Nem a vazallusok számára találták ki a beneficiális jogot, az már akkor is fennállott, amikor még vazallusoknak hírük-hamvuk sem volt. Innen érthető, hogy a vassi egyrésze mint vassi dominici továbbra is az udvarban maradtak, ott szolgáltak, az úr asztalánál éltek, következőleg beneficiumban nem részesedtek. Viszont tudomásunk van olyan beneficiariusokról is, akik sohasem kommendálták magukat vazallus-szolgálatra. Kérdés: mi segítette azt elő, hogy a beneficialis jogot egyszercsak a vazallus-intézmény szolgálatába állították? Az előző fejezetben tanúi lehettünk annak a nagy küzdelemnek, amelyet a Karolingok vívtak meg a partikuláris erőkkel a birodalom maior domus-ságáért (ütközet Tertry-nél, 687), s mely végül a központi hatalom megszilárdításához vezetett. A belharcokat rövidesen leváltotta a szaracén-háború – ez megint hallatlanul igénybe vette a Karolingok erejét. A sok háborút a Karolingok magán vassus-csapataikkal küzdötték végig, amelyeknek eltartásáról valamikép gondoskodni kellett. Martell Károly e célból az egyházi vagyonhoz nyúlt: míg egyrészről sok püspökséget betöltetlenül hagyott, másrészről híveit, vazallusait egyszerűen egyházi birtokokkal javadalmazta, akár úgy, hogy az illető egyháznak parancsban meghagyta a birtok kiadását precarium formájában, szóval beneficiális jogon (precaria verbo regis), akár e nélkül – tulajdonjoggal. A szekularizáció, amelyre már a Merovingok is rászorultak, nem azért vált szükségessé, mert az arabok lovas harcmodora a frankokat páncélos lovasság megszervezésére kényszerítette (Brunner) – a frank királyság már előzőleg is ismerte a páncélos lovasságot – hanem mert általában a Karolingok uralmának megszilárdítása befelé és kifelé egyaránt nagy anyagi erőket emésztett fel. Karlmann és Pippin azonban ezen az úton nem mehettek tovább. A Bonifacius, s angol-szász missziós-köre által vezetett egyházi reform-mozgalom nagyobb tiszteletre tanította az uralkodót, s a világi urakat a kánonnal szemben, a kánon pedig az egyházi vagyon elidegenítését szigorúan tiltotta. Karlmannt vallásos érzése arra vitte, hogy a Lestinnes-ben (743) egybehívott sinoduson elismerje az egyház tulajdonjogát a világi kézre került birtokok fölött, amelyek ezáltal a precarium formáját vették fel. Később aztán ezt az elvet a királyi dominiumokból történt adományokra is alkalmazták. Ezzel a beneficiális jog bevonult az állami életbe.

A fejlődés következő állomásán a két intézmény, a vazallusság s a beneficium kezd egymásra hatni, az egyik feltételes viszonyba kerül a másikkal. Az a felfogás tör magának utat, hogy a commendatio-t hűbéradásnak kell követnie, amelynek elmaradása a személyi kötelék felbontását vonja maga után. A hűbériség alapjául továbbra is a commendatio s hűségeskü szolgál, a dologi kötelék már csak erre fonódik, de közeledik már az az idő, amikor minden szolgálat-kötelezettséget a hűbérre vezetnek vissza. Ez az eltolódás a dologi jog irányában különösen Németországban vett fel ijesztő arányokat. Mindez természetesen nem maradhatott hatás nélkül a vazallusok jogának kialakulására. Ha eddig kétség forgott fenn a körül, hogy vajjon a senior örököse megújítja-e a vazallus-köteléket avagy sem, most a vazallusnak ettől nem kellett félnie: a hódolatra jelentkező vazallust a senior nem utasíthatta el. Csak hűtlenség esetén, amelyet viszont bírói ítélet állapított meg, háramlott vissza a hűbér a senior kezére. A IX. század végén (II. Károly Kiersy-Quierzy-ban kiadott kapituláréja, 877) a királynak már ígéretet kellett tennie, hogy elhunyt vazallusának fia még kiskorúság esetén is a hűbér birtokába lép. Az igény örökjoggá merevül. Ezen a fokon megy át a hűbér-rendszer a későbbi középkorba.

Kopasz Károly (II.) halála után (877) a hűbérrendszer rohamos mértékben függetlenítette magát az államhatalomtól, de nagy hiba lenne tőlünk, ha a Karoling kor végén mutatkozó bomlási jelenségek hatása alatt a hűbériségben csak a központi hatalom ellenségét látnók. A hűbériség épúgy tudta szolgálni az államgondolatot, mint a társadalmat, s pusztán az erőviszonyoktól függött, hogy esetenként melyik kerekedett a kettő közül a másik fölébe. Mert a hűbériség nem jelent egyebet mint az állam s a társadalom erőinek szoros összeolvadását a politikai élet formálása s vezetése céljából. A Meroving királyság még az állami közegek számára kívánta biztosítani a közfeladatok ellátását s a politikum megszervezésének munkájában sem az egyháznak, sem a társadalomnak nem adott nagyobb mértékben részt. Ez a politikai rendszer azonban a társadalom vezető rétegei, a nagybirtokos arisztokrácia s az egyház hatalomgyarapodásának arányában már a VII. század folyamán felbomlott, s bukásával magával rántotta az állam kizárólagos politikai hegemóniájának gondolatát. A társadalom győzedelmeskedett az állam felett. Egyes kimagasló nemesi famíliák egész hadsereget toboroztak össze érdekeik védelmére, s vazallustömegeikre támaszkodva, a központi hatalom exponenseitől átveszik a provinciákban a közfeladatokat. Ebbe a fejlődés-irányba kell beállítanunk a Karolingokat. Ők is ugyanazokkal az eszközökkel küzdöttek a hatalomért mint nemes társaik. A partikularizmus hulláma vetette felszínre a hűbériséget, a vazallusság azokban a harcokban született meg, amelyeket egyes optimates folytattak egymással. A Karolingok nem fordíthatták vissza az Idő kerekét, de nem is akarták. Számoltak azzal a hatalommal, amelynek segítségével a birodalmi maior domus-ság kezükbe hullott. Megengedték a senioroknak, hogy vassi-csapatot tartsanak, sőt ahol csak tudták, védték a vazallus-intézményt a törvény erejével is. Így pl. nem volt szabad más vazallusát elcsalni, vagy mint szökevényt befogadni; csak akkor nem került királyi bíróság elé a vazallus, ha jogosan, törvényes formában hagyta el az urát. A seniorokat Martell Károly, a tulajdonképpeni szervező, viszont arra szorította, hogy az ő vazallusai közé álljanak. Azáltal, hogy a Karolingok a hűbéri kötöttségek piramisának élére helyezték magukat, a hűbériséget s vele a társadalmat újra a központi hatalom igájába hajtották.

Átalakult ezzel a Karoling-királyság „magánjogi”, azaz társadalmi formák puszta összegévé? Korántsem. Az állam akkor is állam marad, ha igénybe veszi a társadalom közreműködését a politikum megszervezésében. A hűbériség révén az állam a közfeladatok egy jó részét a társadalom vállára hárította. A kérdés mostmár így hangzik: milyen mértékben sikerült a hűbériséget belevonni a közfunkciók szolgálatába? Ezzel kapcsolatban még egy másik kérdésre is feleletet kell kapnunk: beszélhetünk-e már a Karolingok alatt feudalizmusról, vagyis a hűbériség olyarányú elburjánzásáról, amely már megfojtással fenyegette a központi hatalmat? A vazallusok és seniorjaik közéleti működésükben – azt látjuk – teljesen a comeseknek, s a missinek, tehát a királyi udvar bizalmas küldötteinek ellenőrzése alatt állottak. Ép ezért ezek a hűbéri elemek társadalmi eredetük dacára úgy mutatkoznak előttünk, mintha tényleges közegei lennének az államnak. Egészen általános, hogy a vassi a király vagy a gróf bírói székén igazságot szolgáltattak, vagy mint ülnökök szerepeltek. Külön vazallus-bírósággal azonban nem találkozunk; ez már későbbi fejlődés eredménye volt. A vassi nem a senior, hanem a rendes királyi bíróságok elé tartoztak, s perjog szempontjából sem élveztek különleges elbánást. Jóval fontosabb feladatot töltött be a hadszervezetben a hűbériség. Itt is a Karolingok még biztosítani tudták, hogy a hűbériség ténylegesen a köz érdekét szolgálja, s az államnak legyen a segítsége. Ahogyan a vazallusok nem mentesültek a királyi bírósági szervek illetékessége alól, akként nem tettek kivételt velük a hadfelkelés egyetemes kötelezettségében sem. A karolingi hadrendszer még a szabad néptagok fegyverjogán épült fel, bár természetszerűleg az ezzel járó terhek miatt hovatovább a szegényebbek leszorultak a nem-hadviselő „parasztok” rétegébe (Nagy Károly alatt már többen állnak össze egy páncélos lovas kiállítására). Ezekből lettek a liberi secundi ordinis. A vassusok a senior zászlaja alatt sorakoztak hadba, s ő kezeskedett ott a fegyelem megtartásáról, de a senior akadályoztatása esetén a vazallusok nem maradhattak otthon, ilyenkor nekik is a comes comitatus-szal kellett kivonulniok mint a többi szabadnak. Így történt, hogy pl. a nagybeteg Hinkmar püspöknek a normannok elől Reims-be kellett menekülnie, mert vazallusai Karlmann király táborában voltak. Nagy terhet jelentett a birodalmi vazallusoknak a királyi seregek eltartása, fegyverezése, stb., hiszen a Karoling királyság mindezekről nem gondoskodott. Ebben az időben még nem fordult elő, hogy a királynak egy-egy hadjáratot le kellett fújni vagy az országot ellenség prédájának kellett hagyni a birodalmi vazallusok otthonmaradása miatt.

A hűbéri felfogás azonban nem állt meg ezen a határon, még sokkal mélyebb hatást gyakorolt az állami életre. A hűbér ugyanis kezdettől fogva nemcsak fekvőségekre vonatkozhatott, hanem jogokra is, így első sorban „hivatalokra”. A honores, megkülönböztetésül a birtok-hűbérektől, a beneficia-tól, a hűbéresek kezén is megtartották állami jellegüket, királyi közegek (missi) felügyelete alatt maradtak, s rossz sáfárkodás esetén visszaháramlottak a központi hatalomra. Önmagába véve tehát hivatalok hűbérként való eladományozása még nem gyöngítette a királyság erejét; sőt ellenkezőleg a közfunkcionáriust nagyobb hűségre s áldozatra sarkalta a hűbéri kötöttségeken keresztül. Ameddig a királyság elég erővel rendelkezett ahhoz, hogy legfelsőbb állami felügyeleti jogát ténylegesen gyakorolja, feudalizmus nem következett be. Túlzás volna azt állítanunk, hogy a karolingi hűbérállamban minden közjogi viszony elsorvadt, s hogy minden hivatalt, s minden királyi közeget pusztán hűbéri szálak fűztek a központi hatalomhoz, mint valami legfelsőbb hűbérúrhoz. A vassus működése csak szubszidiárius, mögötte mindig ott állnak a központi hatalom emberei. Azt sem állíthatjuk, hogy a központi hatalom elvesztette kapcsolatát a közbeékelődő seniorok miatt az alsóbb-vazallus rétegekkel. A vassus-eskü nemcsak a senior, de a király érdekét is szemmel tartotta (Cap. missorum, 805). Ha a senior a királlyal szemben hűtlenség vétkébe esett, akkor a vazallusoknak az engedelmességet saját urukkal szemben meg kellett tagadniok, s őt jobb belátásra kellett téríteniök.

Jellemző a hűbéri gondolat erejére, hogy Nagy Károly alattvalóit már quasivazallusoknak tekinti. Nem elégszik meg az egyszerű alattvalói hűség kikérésével, hanem híveit oly személyes, s erős lánccal óhajtja magához kötni, mint ahogy arra a vazallus-viszony adott példát. Már a Merovingok alatt találkoztunk azzal az érdekes jelenséggel, hogy a hűségesküt a leudes esküjének mintájára alakították ki (leudesamio). A VII. század vége óta azonban az alattvalók megesketése nem fordul többé elő. Nagy Károly újra eskütételre szólítja fel alattvalóit, s ezt „sicut per drictum debet esse homo domino suo”, a vassus módjára követeli. A közélet „eltársadalmasítását” kiegészíti a közélet „el-etizálása”. Az állam személytelensége mintha eltünedeznék: melegség, emberi élet áramlik gépezetébe. Az alattvalóról mintázott fogalom is mennyire elüt minden modern ideológiától! Vak, személytelen engedelmesség helyett hűséget kíván az állam tőle, hűséget, amely mozgó élő valami, fokozható, s újabb és újabb áldozatokra sarkalható. A központi hatalom hozzá nem mint puszta népességi számhoz, s adóalanyhoz fordul, hanem mint személyiséghez, etikai értékek hordozójához.

A hűbériségnek szociális hatása sem kicsinyelhető le. A beneficiális rendszer kiépítésével módot nyujtott szegényebb, s szegényedő szabad (liber) néprétegeknek, hogy gazdaságilag újra megerősödjenek, mint birtokok haszonélvezői. A hűbér korántsem szolgált kizárólag katonai vagy általában állami célokat. Szociális missziót is teljesített. Épígy a vazallusság is. Hány, de hány szolga (servus), vagy nincstelen szabad lépett be ezen az ajtón keresztül, fegyvert s lovat kapva, magasabb társadalmi osztályokba! Rabszolga nem hordhatott fegyvert, nem volt tagja a szűkebb alattvalói köteléknek. De mint vazallus – igen. Másrészt azonban a hűbériség ösztönzőleg hatott a földesuraság további terület- s hatalomgyarapodására. Az állam végeredményben a hűbéres-nagybirtokos réteg teljesítményére támaszkodott, nem volt mindegy tehát az államnak, mennyi erőforrás áll ennek a rétegnek a rendelkezésére. Még a szegény szabadokat is köti a hadfelkelés kötelezettsége, a törvénynapon is meg kellett jelenniök, ha a comes, vagy a missus elnökölt, – a centenarius, s a bírótársak (scabini) kollegiumának kis törvénynapján (minus placitum) már nem – ám a hadrendszer, s az egész közigazgatás igazi terhe tulajdonképpen nem „a szabadok egyetemén”, hanem a maiores natu magán-hadán, gazdasági erején nyugodott. Így fűződött a királyság érdeke ahhoz, hogy megbízható vazallusainak, s az egyháznak birtoka gyarapodjon.

Az ekként kialakuló óriás-birtokok (Fulda, Luxeuil: 15.000 telek-egység, ú. n. Hufe) nem tömör egységben feküdtek (szortság), igazában gazdaságilag szinte független szabad paraszt-gazdaságok konglomerátumából álltak, mégpedig rendszerint a bérlet, a beneficiális jog különböző formáiban (örökbérlet stb.), úgyhogy a földesúr közvetlen művelésében tartott terra dominica (salica) kiterjedését túl nagyra nem szabad becsülnünk. A földesúr szolgálatába lépett szabadok frissebb levegőt, nagyobb mozgási lehetőséget hoztak be a nagybirtok életébe, s megindítják a servusoknak azt a felfelé törekvő mozgalmát, amely végül – jórészt a közös szolgáltatások kiegyenlítő hatása alatt – szabadot, rabszolgát egyetlen paraszt-osztályba gyúrta. A IX. században, különösen Észak-Itáliában, mosódtak el erősen a határok a földesúri kötelék kétféle tagja: a servi, s liberi között. De azért a szabad parasztok, s apróbb birtokosok nem tűnnek el egészen, sőt találkozunk később is szabad földközösségi formákban élő falvakkal (Markgenossenschaft). Az egyre nagyobb szerepet játszó nagybirtoknak jelentőségét nem annyira a racionális gazdálkodás irányában kell keresnünk (központi vezetés; a 765, 771-ben először említett háromnyomásos gazdálkodás felkarolása; új művelési eszközök, termények meghonosítása stb.), hanem inkább szociális kihatásán: a földéhes közszabadok népfeleslegét kedvező gazdasági feltételek alatt felvette kötelékébe, s ezzel ő is bekapcsolódott az állam által szintúgy felkarolt kolonizációs mozgalomba (irtások, új falvak alapítása, stb.).

Az állami élet a Karolingok alatt erős társadalmi irányt vett fel, ellentétben a régi Merovingok „államosító” törekvéseivel. Az állam szoros kapcsolatba jut a társadalommal, amelynek erőit, alakulatait a közfunkciók szolgálatába állítja. A közéletnek ezt az eltársadalmasítását jelenti a hűbériség. Ugyanerre az irányzatra megy vissza, hogy a nemzetségi szervezet újra erőre kap, a vérbosszú (Fehde) újra polgárjogot nyer, s a rokoni érdekek is kellő sikerrel szállnak szembe a birtokjogban az egyéni rendelkezési joggal, amelyet az egyház javára oly nagyon pártoltak. Az állam és a társadalom egysége azonban csak egyik oldala a karolingi királyságnak. A középkori állam a tiszta államgondolatot még egy másik hatalom, az egyház érdekében is feláldozta. Bekövetkezik az egyházi és a világi dolgok teljes egybefonódása, ami annyira jellemzi a középkori életet. A regnum nem kíván pusztán állami célokat hajhászni, kilép mintegy illetékességének köréből, s magasabb hatalmak, vallásos parancsok jármába hajtja fejét. A sacerdotium viszont kiterjeszti feladatkörét az állami élet egész területére, s összenő egészen az államtesttel. Az állam eltársadalmasítása párhuzamosan halad az állam elegyháziasításával. E kettő határozza meg a középkori állami fejlődés további útját.