HARMADIK FEJEZET: AZ ITÁLIAI FORRADALOM

A langobardokkal vívott örökös élet-halálharc csodálatos hatást gyakorolt Itália latin néprétegeire. Az augustusi béke idején végleg elpolgárosodott Itália lakossága akkor sem vett fegyvert a kezébe, amikor a gótok fosztogatták városaikat. Az egész keleti gót uralom alatt szent szabályként uralkodott az az elv, hogy a hivatalokat rómaiak számára tartották fenn, míg a hadviselés kizárólag a barbár „szövetséges” népek dolga volt. Justinianus Itália visszahódítása után kezdetben még kitartott a polgári és katonai igazgatás szétválasztásának elve mellett. A VI. század végén azonban már a katonai parancsnokok rendelkeznek polgári ügyekben. A meghódított Itália élére helyezett exarchus (a név első említése 584-ből), akárcsak Afrikában, a császár helyett korlátlan hatalommal uralkodott s a hadvezéri teendőkön kívül az igazságszolgáltatás és a közigazgatás is kezében összpontosult. A régi praefectus praetorio mellette elvesztette jelentőségét s csakhamar el is tűnt. A katonai szervezet szolgált ezentúl a polgári igazgatás alapjául. A fontosabb védelmi állomásokon, várakban a magister militum címével felruházott dux székelt, ki alá több numerus tartozott. Numerus azonban katonaegységet jelentett, élén pedig már a császárkorban a tribunus vagy praepositus állott. A dux és a tribunus is átvette a polgári igazgatás feladatkörét, a város (castellum) s a hozzátartozó vidék kormányzatát.

Abban a mértékben, ahogy a polgári közigazgatás militarizálódott, vált katonává az eddig pusztán bürokrata római polgár. A bizánci érában újra fegyvert fogott Itália latin népessége. Eleinte a sereg zöme s tisztikara idegenből jött, Bizánc által a langobard hadszintérre vezényelt hadtestekből állott. Amikor azonban a perzsák, majd az arabok magát a fővárost kezdték fenyegetni támadásaikkal, a császárságnak nem állt többé módjában, hogy kellő számú katonát küldjön Itáliába. Az exarcha számára csak egy út maradt: Itália felfegyverzése. Természetszerűleg a fontos katonai vezetőállásokba (duces) továbbra is görög honbelieket helyeztek. De a milites s közvetlen elöljáróik, a tribuni helybeli latin őslakosságból kerültek ki. A sereg ezáltal mindinkább egy felfegyverzett milicia képét mutatta, melyben a kisbirtokos középosztály a milites soraiban szervezkedett, míg a tiszti (tribuni) állások a nagybirtokos arisztokrácia kezébe jutottak. Ilyen körülmények között előbb-utóbb a tribunatus az egyes nemes-családokban, ha jog szerint nem is, de ténylegesen apáról-fiúra öröklődött. Az exercitus, mint a latin milicia megfelelője, szemben állt a bizánci felső kormányzat képviselőivel: az exarchával s a duxokkal. A két császári terület, Róma és Ravenna köré egy-egy exercitus csoportosult (exercitus Romanus, exercitus Ravennas), Sziciliát kivéve, amely úgy látszik, a VII. század közepétől fogva külön hadparancsnoksággal rendelkezett.

A VII. század utolsó tizedeiben a bizánci Itália ellatinizálódása már beteljesedett. Ezzel kapcsolatban kulturális tekintetben is rohamosan csökkent a bizánci elem szerepe. Elegendő Ravenna VII. századi műemlékeire gondolnunk, hogy ennek a megállapításnak egyetemes érvényét belássuk. De nemcsak a tulajdonképpeni császári szervezetbe vonult be a latin közép- és nagybirtokososztály, döntő szó jutott neki a pápai hivatalokban is. A közigazgatás „társadalmibb” irányú fejlődésével párhuzamosan növekedett meg az egyház szerepe is az állami organizmusban. Bizánc a legnagyobb mértékben elősegítette, hogy az Örök Városból a pápa városa legyen. A pápa mint valami exarcha vette gondjaiba a várost s vidékét. Szent Péter helytartója ebben a korban egyúttal a császárság legmagasabb „hivatalnokai” közé is tartozott, ki óriási patrimoniumára támaszkodva, mindinkább kiszorította helyéről Róma és környékének dux-át, hogy végül „az egyházi állam” keretei között Pippin adományából jog szerint is e terület világi uralkodójává váljon. A „bizánci rabság” tehát nem mult el minden haszon nélkül a pápai hatalom kibontakozásának történetében. Nagy Gergelytől kezdve egyenes ívben emelkedett fel a pápaság világi uralma a ducatus Romanus birtokbavételéig. A pápai hatalom kibontakozásának nagy előnyére szolgált, hogy Itália császári helytartója, az exarcha Ravennában székelt. A pápa világi feladatkörének kiszélesedése természetszerűleg hozta magával, hogy székhelye mindinkább egy világi uralkodó udvarának képére hasonult. A szerzetes-pápa, I. Gergely szinte ó-keresztényi egyszerűségét nem találjuk meg többé a pápai udvarban, mely 700 körül már pompa s ceremónia tekintetében a császári udvarral vetekedett. Egyben kialakul egy nagyarányú pápai bürokrácia, az egyházi ú. n. diakon-kollégium mellé a világi minisztérium (a „hét udvarbíró”, septem iudices sancti palatii, 710-ben már teljes számmal szerepel). A két testület kezdettől fogva féltékenykedett egymásra s hogy a pápai udvarban ki legyen a hangadó, a diakon-kollégium (tagjainak neve már a VI. sz. elejétől kezdve presbyter cardinalis, vagy diaconus cardinalis ecclesiae Romanae) feje, a kardinális-archidiakon avagy a „miniszterek” vezére, a primicerius notariorum, az teljesen a pillanatnyi erőviszonyoktól függött.

Ezek az ellentétek a VII. század végén, a kialakulás folyamatában, még természetesen nem jelentkeztek oly elemi erővel mint később. Sokkal jelentősebb volt a következő évtizedek eseményei szempontjából az a körülmény, hogy egyazon társadalmi réteg, a városi római birtokos arisztokrácia mindkét testületben képviseltette magát. Ugyanis a magas egyházi és miniszteriális hivatalok utánpótlásáról a cubiculum, a pápa udvari iskolája gondoskodott szinte kizárólagos joggal, melynek világi tagjai is voltak (cubicularii laici), amióta Nagy Gergely pápa kísérlete a laikus elem kiszorítására az utódoknál nem talált visszhangra. A nemes családok fiai mindjárt a patriarchium Lateranense „kadettiskolájában”, a cubiculumban kezdték tanulmányaikat, az egyszerű szülők gyermekei közül, a schola cantorum-ból csupán a jóhangúakat emelték ki a cubicularii sorába. A dolgok ilyen rendje mellett a diakon-kollégium éppúgy, akár a bürokrácia vezető rétege a római birtokos arisztokrácia gondolatvilágát lopta be a pápa környezetébe. Ezt a réteget pedig nemzeti érzések duzzasztották, politikai aspirációk nyugtalanították, s bujtatták föl a gyűlölt, mindennél jobban gyűlölt idegen bizánci uralom ellen. Partikuláris érdek elegyedett ebben a gyűlöletben a latin gondolat s kultúra sorsáért aggódó lélek gyötrelmeivel. A görög kultúrfölény megsemmisítő hatalma alatt talált újra magára Itália „latinsága”. A nemzeti forradalom sorsára végtelenül fontos volt, hogy a nacionalista párt a cubiculumon keresztül a pápai udvarban is megvetette a lábát.

Alig vonható kétségbe, hogy a római városi arisztokrácia a pápát saját politikai érdekkörébe kívánta vonni. Nem egy pápaválasztás a városi nemesség állásfoglalása folytán erős pártharcokat idézett fel, melyekben a ravennai exarcha, kitől a császár helyett a jóváhagyást ki kellett kérni bizonyos pénzösszeg lefizetése mellett, szintén szerepet játszott. Amíg bizánci, görög vagy keleti pápák uralkodtak Rómában, a görög érzelmű pápa és a latin nacionalista „udvar” között nagyjából hasonló helyzet alakult ki, mint az exarcha és az exercitus között. A görög pápák még mindent megtettek, hogy a világi arisztokrácia befolyása alól mentesüljenek. Közülük pl. VII. János (705–707) külön „episcopiumot” rendezett be a S. Maria Antiqua egyik szárnyán a Palatinus közelében állandó tartózkodási helyül, melynek görög szellemét, lakóinak faji hovatartozását a romok között talált görög feliratok és graffiti árulják el. Mihelyt azonban a császár Róma primátusát semmibe vette, sőt azt saját egyházi fősége (caesaropapizmus) érdekében összezúzni törekedett, Szent Péter utóda természetes segítőtársat, s védelmet talált Róma város nemzeti, s forradalmi érzelmű nemességében. Mondanunk sem kell, hogy ilyen körülmények között minden háborúskodás, amely a pápa és a császár között egyházi dolgokban keletkezett, fegyverbe szólította a város miliciáját és nagy nemzeti ellenállássá duzzadt fel.

Az Örök Város, melynek élelemmel való ellátásáról s katonai védelméről a pápa gondoskodott, az autonomista mozgalom sikerének egyedüli reményét a Szentszékbe vetette. A nemzeti újjáéledés tűzfészke tehát Róma volt. Az exercitus Romanus szeparatista törekvései már a VII. század elején jelentkeznek. Hogy azonban Bizánc még ura tudott maradni a helyzetnek, azt nem kis mértékben a Rómára féltékenykedő, s fősége ellen örökösen ágaskodó Ravenna-nak köszönhette. Eleutherius exarchát, ki magát Nyugat császárának kiáltotta ki, serege, a ravennai milicia, akkor verte agyon, amikor a város püspökének tanácsát követve, koronázásra ment a pápához. Így a középkor első császárkoronázó „Róma-útja” szerencsétlenül végződött (619). A Mauricius-féle lázadást is, mely viszont a római exercitusra támaszkodott, a ravennai csapatok megjelenése buktatta meg (641). Pár évvel később egy másik exarcha, Olympius, tett kísérletet arra, hogy a pápa és Róma város miliciája segítségével a nyugat-római császárságot felelevenítse. Pünkösdi uralma azonban nem tartott tovább két-három évnél, miután 652-ben az arabok első sziciliai támadásakor elesett a csatatéren. A Sziciliában nagy vérveszteséget szenvedett exercitus Romanusnak tehetetlenül kellett néznie, hogy a rendcsinálással megbízott új exarcha a ravennai exercitus élén I. Márton pápát elfogja, s császári ítélőszék elé cipelje.

Itália tehát forrongott, s csak a megfelelő emberre várt, hogy Bizánctól elszakadjon. A folyton-folyvást parázsló elégedetlenség bizánci usurpatoroknak, politikai kalandoroknak szolgáltatta ki a császári Itáliát. Nem a nemzeti érzés adott vezért a nacionalista mozgalomnak, hanem pusztán a rideg politikai érdek. Eleutherius éppúgy mint Olympius, kívülről jött a forradalom élére, idegen volt, kinek előbb még kapcsolatokat kellett keresnie a patrióta körökhöz. Ezt a közvetítő szerepet a pápa töltötte be, mert aki mellé a város ura, a pápa állt, az számíthatott az exercitus pártfogására. De a Szentszék vigyázott arra, hogy legalább formailag, politikai dolgokban lojálisnak mutassa magát a császárral szemben. Az exarcha fellázadhatott, de ő, az egyház feje – nem. Nyilvánvaló most már, hogy a szeparatista mozgalom jövője attól függött, 1. mennyiben sikerül egységes frontot teremteni Róma és Ravenna között; 2. tud-e vezért kapni saját fiai közül, vagy lehetőleg magának a pápának személyében.

Az összecsapás a függetlenség után áhítozó Itália s a császárság között elkerülhetetlenné vált, amidőn III. Leóval, egy új, erőskezű dinasztia, az Isaurus, jutott az uralomra. Bizánc III. Leónak köszönhette, hogy az arabok egyéves ostroma alól a főváros, a birodalom szíve felszabadult (717–18). Ugyanekkor Itáliában a görög pápák hosszú sora után egy rómaira (natione Romanus) esett a választás, II. Gergelyre (715–731). Mint a lateráni nemesi iskola neveltje, s mint a pápai bürokrácia oszlopos tagja egy csapásra szakított elődeinek egyeztető, lojális politikájával, s a forradalmi, nacionalista elemek felfogását tette a magáévá. A harc már akkor kiújult a császárság és a pápaság között, amikor III. Leó az állami gépezet reorganizálásába fogott, s elsősorban nagyobb adók kivetésével, az adóbeszedés visszaállamosításával kívánta rendezni a birodalom zilált pénzügyeit. Intézkedései legérzékenyebben a püspököket, s ezek között is a Szentszéket érintették; a pápai patrimonium a császári Itália legnagyobb adóforrásának számított, idővel, a szokás alapján, az adóbeszedés majd kizárólag egyházi kézbe ment át. Az állam „elegyházasítása” I. Justinianus császárnak műve volt (a püspökök mint az állami közegek, s ügyek revizorai!), úgyhogy III. Leó császár reformtörekvései alapjában véve nem a pápa, hanem a nagy előd ellen irányultak. Itáliában azonban máskép fogták fel az adóreformot. A bizánci Itália az adókat mindig igazságtalannak érezte, mert annak fejében vajmi kevés ellenszolgáltatásban részesült Bizánc részéről harcai, inségei közepette. II. Gergely nyiltan ellenszegült a császári parancsnak, ami főbenjáró bűn számba ment, s amire a bizánci éra alatt a pápaság történetében nem is akadt példa.

Amint a felségsértés vétkébe esett pápát a császári bírói szék elé akarta állítani, a felfegyverzett nép a császári küldötteket eltette láb alól. Ezekben a válságos időkben a harci riadót fuvató Apostoli Szék váratlan szövetségest nyert Spoleto s Benevent szomszédos langobard, eddig ellenséges hercegeiben. A langobard harcosok felsorakoztak a határ mentén, s a szó szoros értelmében elzárták az utat a jórészt sziciliai-keleti katonákkal közelgő exarcha elől. Ebben a dél-langobard szövetségben kell első jelét látnunk annak, hogy a pápaság, s vele a római Itália le akarja vetni magáról a „birodalmi gondolkozásmód” utolsó maradványait is, s üdvét a res publicán kívül, a császársággal szembefordulva, Nyugaton, s Északon a „barbároknál” keresi. Mily szörnyű lehetett volna még I. Gergely, s közvetlen utódai számára a szövetkezés a res publica ellenségével, a barbárokkal! A langobard támogatás lehetővé tette, hogy Róma Bizánc karjaiból, melyekbe épp a langobard veszély miatt vetette magát, kiszabaduljon. A szövetség akkor sem bomlott fel, sőt új tápot kapott, amidőn kitört az ú. n. képviszály; ezzel az eddigi, pusztán politikai természetű „adólázadás” szinte észrevétlenül áthasonult nagy egyetemes vallási ellenállássá. Nem puszta dogmatikai vitát jelentett, ez csak az a szikra volt, amely lángra lobbantotta a Konstantinápolyra gyűlölködő Rómát és a papizmust a caesaropapizmussal szemben végső ellenállásba kergette.

A képviszály abban különbözött minden előző hitvitától, hogy azt a keresztény egyházon kívül állók dobták felszínre. A VIII. század elején a kereszténység hegemóniája a Földközi-tenger mentén már megdőlt az Iszlám győzelmes terjeszkedése következtében. Az Iszlám, s a védelme mögött újra működésbe lépő zsidó teológia a képek imádását vetette a kereszténység szemére. A támadás keleti forrására utal, hogy ugyanebben az időben, 722–23-ban, II. Jazid kalifa megtiltotta a képek tiszteletét keresztény alattvalóinak. Mint minden új szellemi áramlat, s gondolat az orientális részeken pattant ki, úgy ez az új eretnekség is Keletről, Kis-Ázsiából került a fővárosba, hol az ugyancsak keleti származású (Euphrates-vidéki) császárt hatalmába kerítette. A császár parancsára el kellett távolítani a képeket a templomokból (726), képrombolásig azonban nem fajult a dolog. Hiába hivatkozott maga a konstantinápolyi pátriárka arra, hogy a kép csak emlékeztetőnek szolgál a hívők számára, következőleg nem a kép az imádás tárgya, hanem csak az, akit ábrázol, a császárt nem lehetett eltéríteni szándékától. A pátriárka és a főváros ellenállása egy-kettőre letört, sokkal komolyabb formát vett fel a lázongás Görögországban, s a szigeteken, szóval a római pátriárkához tartozó területen. Itt az elégedetlenek ellencsászárt választottak, aki azonban akasztófán fejezte be életét (727). Itáliában a császár teljesen elvesztette maga alatt a talajt. Az itáliaiak és langobardok együttesen vérbefojtották a császárság minden megmozdulását. Nemcsak a római ducatus, hanem Pentapolis és Venetia miliciái is anathemát olvastak bizánci parancsnokaik fejére, s saját maguk sorából duces-t választottak. Meggyilkolták Paulus exarchát, úgyszintén Campania duxát, Exhilaratus-t fiával együtt s az új exarcha, ki Nápolyból, Itália leginkább görög érzelmű városából próbált a császári ediktumnak érvényt szerezni, csak a pápa intervenciójára menekült meg a biztos haláltól. Az önállóság már oly közel volt a megvalósuláshoz, hogy a római Itália külön császárválasztásra gondolt.

A csúcspontról a forradalom hirtelen zuhant le a mélységbe. Az új langobard királyi dinasztia (alapító: Ansprand, 712) még a bajor háborúból kifolyólag, amikor Liutprand a frank Martell Károlynak oly becses szolgálatokat tett (725 kör.), erős frank barátságra támaszkodott, s így elérkezettnek látta az időt, hogy Spoleto, s Benevent még mindig független hercegeit királyi közegekkel cserélje ki (Friaul már előbb, Kuninkpert alatt beolvadt a királyság. szervezetébe), végül Itáliát politikailag langobard vezetés alatt egységbe kovácsolja. Sutri várának elfoglalása (728) Ravenna-Róma összekötőútján már világosan jelezte Liutprand király nagyarányú terveit. A pápával nem szövetkezhetett Spoleto hercege ellen, mert Spoleto, éppúgy mint jómaga, a nagy Róma-koalícióhoz tartozott. Szövetkezett hát az exarchával, s Spoleto kétfelől szorongatva nem tehetett mást, minthogy felesküdött a királynak. Liutprand pálfordulása (730) a pápa politikájának, s a nemzeti forradalomnak teljes csődjével volt egyértelmű. A pápa személyesen ment a Róma előtti Nero-síkon táborozó langobard-bizánci sereg elébe, de csak annyit ért el, bizonyára Liutprand intervenciójára, hogy az exarcha lemondott büntető-szankciók alkalmazásáról – ami különben is csak a szenvedélyeket rázta volna ujra fel – s elállt a képtilalomra vonatkozó császári ediktum érvényesítésétől, bár azt 730-ban a császár ismét kiadta. Az exarchának elégtételül szolgálhatott, hogy az Örök Város újra hatalmába került. II. Gergely kiszolgáltatottságában kénytelen volt görög származású elődeinek politikájához visszatérni, melynek sarkpontja a birodalmi egyház fogalmán, s a császárral szemben a legnagyobb lojalitáson, a bizánci érdekek hathatós támogatásán nyugodott. Mily szörnyű paródiája az itáliai forradalomnak! A nacionalisták utolsó kétségbeesett kísérletét a független Itália megteremtése érdekében a római milicia közreműködésével a pápa verte le. A császárnak kikiáltott Tiberius Petasius fejét Róma abban a reményben küldte Konstantinápolyba, hogy azzal a császárnak „kedveskedik”. De a császár erre sem fogadta vissza Rómát kegyeibe – panaszolja II. Gergely hivatalos életrajzírója.

A pápaság III. Gergely (731–741), majd Zacharias (731–752) pásztorkodása alatt is megtartotta oppozícióját a képromboló caesaropapizmussal szemben. Ez azonban nem jelentette még, hogy Bizánc-ellenes politikát folytatott. A szír származású III. Gergely és a görög Zacharias újra a császár pátriárkájának érezte magát, s a langobard háborúban is, ahol csak tehette, támogatására sietett az exarchának. Így alapjában véve épp Liutprand hibájából, a Nero-síkon lejátszódott jelenet következményeként helyreállt a szövetség a pápa és Bizánc között. Róma nem tudta sohasem elfelejteni a langobardoknak, hogy szabadságharca miattuk bukott meg. Liutprand talán könnyebben érte volna el célját, a hercegek letörését és az egységes Itália megteremtését, ha előbb a pápa és az itáliai forradalom táborában a már-már összeroskadó bizánci uralommal számolt volna le, s csak aztán vette volna célba a langobard hercegeket. E helyett Liutprand Bizáncot újra nyeregbe segítette, hogy az exarcha szövetségében Benevent, s Spoleto hercegeit királyságától függő viszonyba hozza. Ezt a célt azonban nem érte el, mint ahogy nem érte el Itália politikai egységesítését sem langobard jogar alatt. Liutprand nagyvonalú, de kihatásait tekintve, szerencsétlen s úgyis csak átmenetinek gondolt szövetsége az exarchával elidegenítette a pápát a langobard királyságtól, s újra Bizánc védőszárnya alá kergette. Sorozatos hódító hadjárata Róma és Ravenna ellen (Ravenna első bevétele 731) összefogásra kényszerítette a pápát, a dél-langobard hercegeket s az exarchát, s ezzel csak újabb nehézségeket gördített céljai keresztülvitele elé (megh. 744).

A Nero-síkon lejátszódott jelenet után a pápa ismét beállt a „császár hivatalnokának”; mégis Róma és Konstantinápoly viszonyában óriási fordulat következett be. A pápa szerepe a respublica ügyeiben többé nem nőtt túl az itáliai kereteken. Az együttműködés a császár és a pápa között, Justinianus rendezése, teljességgel összeomlott. Mindenekelőtt III. Leó nem ismerte el többé a pápa egyetemes primátusát szűkebb értelemben vett görög birodalmára nézve, amelyet eddig egy császár sem vett tagadásba. Ebből a célból megakadályozta, hogy a pápa Keleten valamelyes befolyást fejtsen ki. Követeit, leveleit a sziciliai kapunál egyszerűen feltartóztatta. Mindez viszont lehetővé tette a görög egyház s állam teljes egybeolvadását, a caesaropapizmus programmjának végső betetőzését. Bizánc pápája maga a császár lett: rex et sacerdos. A leszámolás Rómával egyben szükségessé tette mindazoknak az egyházmegyéknek megmentését Bizánc számára, amelyek görög kultúrterülethez számítottak, bár Róma alá tartoztak, így az illír provinciák, továbbá az erősen elgörögösített Szicilia, Bruttium, s Calabria. Az ilymódon megduzzasztott konstantinápolyi patriarchatus majdnem egészen magába foglalta a keleti egyházat, hisz az arab terjeszkedés folytán halálra ítélt Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem, az antik kereszténység oly nagyszerű fellegvárai s központjai, III. Leó korában már teljesen elvesztették jelentőségüket. A birodalmi egyház Róma izolálásával visszanyerte egységét s megszabadult mindazoktól a zavaró momentumoktól, melyek a pápaság és a bizánci caesaropapizmus kibékíthetetlen ellentéte miatt újból s újból támadtak. A bizánci császárnak előbb-utóbb rá kellett arra jönnie, hogy birodalmi egyházában, melynek hitelveit is császári ediktumokkal intézte el, a pápának nincs mit keresnie.

III. Leó tehát Itáliát mint valami pestises vidéket elzárta birodalmától. Ép ezért bízvást mondhatjuk, hogy Róma bár hivatalosan továbbra is megmaradt a respublicában, ténylegesen már az országhatáron kívül feküdt. A nagy szkizma Róma és Konstantinápoly között III. Leó reformjai nyomán, több százados vajúdás után véglegesen bekövetkezett. És jól jegyezzük meg: Konstantinápoly fordult el a pápa városától s nem megfordítva. Amikor III. Leó pápa 800 december 25-én császárt választott magának, a nagy frank király személyében, a koronázás már csak Bizáncnak, III. Leó császárnak szóló felelet volt. És az is bizonyos, hogy a bizánci uralom a forradalom leverése után Itáliát pusztán nyugati határvárának tekintette. Így Róma mint határprovincia külön egységként simult a birodalom igazi testéhez, a nélkül, hogy vele összeolvadt volna. Ha I. Justinianus a VI. század közepén (554) a pragmatika szankció kihirdetésével a meghódított Itáliát a császárság szerves részévé tette, úgy III. Leó a VIII. század közepén ép ellenkezőleg járt el: Justinianus művét szétrombolta és falat emelt Róma és Konstantinápoly közé. Itália új helyzete világosan domborodik ki a „görög birodalomhoz nem csatolt” két ducatus, a római és a ravennai újjászervezésében. Róma duxja patricius címet kapott s közvetlen alárendeltségi viszonyba került a központtal. Az exarchatus ezzel az intézkedéssel tulajdonképpen megszűnt. Ettől kezdve Dél-Itália története elvált a „római” két ducatus sorsától. Hogy Dél-Itáliának s Sziciliának elszakadása a „római” részektől még teljesebb legyen, III. Leó a Szentszék ezen a területen fekvő nagykiterjedésű birtokait egyszerűen lefoglalta a kincstár számára.

Ennél nagyobb anyagi csapás nem érhette a pápaságot. Megfosztva legjövedelmezőbb patrimoniumaitól s görög egyházmegyéitől, arra kényszerült, hogy új életlehetőségeket teremtsen magának. A gyökereket, amelyek eddig a Szent Széket a birodalmi egyházhoz kötötték, maga a császár tépte ki, úgy hát egy egészen új világot kellett találnia, ha nem akart az afrikai patriarchatusok sorsára jutni. A pápa számára nem lehetett kétséges, hogy hova forduljon: megkezdődik tehát a pápaság történetében a nyugati orientáció. Az utolsó évek eseményei előre jelezték leendő szövetségesét: a választás csakis a Karolingok óta egyre hatalmasabb frank birodalomra eshetett. Nagy Gergely pápa pontifikátusától kezdve egészen II. Gergelyig nyomon követhettük, mint lett Szent Péter utóda az autonómiára vágyakozó római ducatusok természetes ura, tartományi fejedelme. A következő évek pápai politikájának ép ezért minden erejével arra kellett irányulnia, hogy a de facto már fennálló történelmi képződményt, az egyházi államot új urával jogilag is elismertesse. Ez volt a legkevesebb, amit Szent Péter utóda a jövendőtől maga számára kérhetett, azokért az évszázados harcokért, melyet a császárság és a langobardok ellen folytatott az autonóm Itália érdekében.