NEGYEDIK FEJEZET: RÓMA NYUGATHOZ CSATLAKOZIK

A pápaság érdek- és hatáskörzete egészen a Karoling-korszakig nem terjedt túl Itália területén. Amint a barbár királyságok megalakulásával az imperium egyre szűkebb határok közé szorult s végül Nagy Theoderik Itáliájára zsugorodott össze, a pápa is elvesztette minden befolyását a „barbár” vidéken, s az maradt, aki kezdettől fogva volt: a római respublica püspöke. A római egyház győzelme nem járt együtt az egyház fejének hatalomgyarapodásával: az ariánus egyházak helyébe lépett római egyház országonként szervezkedett, külön életet élt, függetlenül minden pápai befolyástól. Klodvig áttérése, vagy a burgund Sigismund király megnyerése a katolikus hitre egy hajszállal sem változtatta meg a pápaság egyházi és politikai alapját: legfőbb védelmezőjét Szent Péter Rómája nem a katolikus, de elérhetetlen messzeségben uralkodó frank királyban, sem a rómaivá vedlett burgund ütköző államban látta, hanem az ariánus Nagy Theoderikban. Midőn pedig I. Justinianus az imperium megmaradt erejéből Itáliát még utoljára megmenti a császárság számára, a pápa mint „Nyugat pátriárkája” megint csak nem Nyugattal, hanem Kelettel tart. Ilyen körülmények között nincs azon mit csodálkoznunk, hogy a pápa súlyát pusztán a respublica határán belül kívánta érvényesíteni, ez pedig Itálián túl nem vezetett. Egyedül I. Gergely pápa iparkodott beleszólni Brunichilde idején a frank tartományi egyház ügyeibe, de se arlesi vikáriusa, se legátusa nem mutathatott fel komolyabb eredményeket. A pápának meg kellett azzal elégednie, hogy ezekben a nyugati királyságokban, mint Szent Péter utódját a hitelvek legfőbb tekintélyének vallották. De azért a spanyol püspöki kar nem engedte magát kitaníttatni I. Honorius és II. Benedek pápa által dogmatikai kérdésekben sem s ahol csak tehette, hangsúlyozta függetlenségét. Hogy mennyire belső szempontok irányították a két régi római provincia egyházát, arra világot vet a prímási székhely kialakulásának története. A frank királyságban a prímás szerepét nem a pápa által e célra kiszemelt püspök, a pallium birtokában lévő arles-i vikárius töltötte be, hanem a sokkal központibb fekvésű Lyon egyházfője. Éppen így a nyugati gótok Spanyolországában is Sevillát gyorsan túlszárnyalta a főváros, Toledo, bár a palliumot a sevillai Leander kapta először.

Más alkalommal rámutattunk már arra, hogy a kultúra teremtő ereje Rómában, a caput mundi-ban s vele Itália nagyrészében erősen lelohadt: bizonyos kultúröregség, hanyatlás következett be. Spanyolország és Dél-Gallia, visszatekintve arra a nagy (synodalis) munkára, amit egyházi téren végzett, a nagyobb kultúra büszke öntudatával nézett le a Bizánc hálójában vergődő s e miatt tekintélyében oly sok sebet szerzett pápai egyházra. Ez a fölény természetesen abból az ó-keresztény, cyprianusi hagyományból táplálkozott, amelyben a püspökök egyenlőségének emléke még nem enyészett el (az apostolok egyenlő rangjai!), annál kevésbbé az univerzális egyház gondolata. Spanyolország s Dél-Gallia ó-keresztény kultúrától terhes földje még tanuja volt annak, hogyan emelkedett Róma a koordinált egyházak szintjéről a minden fölött kivétel nélkül uralkodó felsőbbségig. Így aztán könnyen érthető, hogy az autonómiára berendezett gót és frank „Landeskirche” partikularizmusa bástyái mögé vonult vissza s nem volt hajlandó parancsokat elfogadni a pápa részéről.

Róma kulturális elszigeteltségének tehát egyházi téren a pápaság helyzete felelt meg. A pápa mint „Nyugat pátriárkája” az imperium püspöke kívánt maradni s annyira az imperium rabja volt, hogy Nyugat felé az imperium határán túl nem terjedt hatalma. Egyszerre két oldalról fallal körülvéve, a Landeskirche s a caesaropapizmus közé ékelődve, a pápát az a veszély fenyegette, hogy nem episcopus universalis, hanem csupán Itália pátriárkája lesz belőle. Ép ezért korán jelentkezett Szent Péter utódjának politikájában közvetlen, szentszéki missziós egyházak alapításának óhaja. Róma, a caput mundi, a hitelveken túlmenően csak a római egyház szervezetét s kultuszát ismerte el normaként. Ezzel szemben látnia kellett, hogy az ír egyház, ha nem is az igaz hitre vonatkozólag, szervezetében azonban (a kolostorok egyeduralma) lényegesen eltért az itáliai egyháztól s hogy a liturgia terén a partikuláris fejlődés úgy Galliában (görög alapokon), mint Spanyolországban (az ú. n. mozarab liturgia) egész külön utakon járt. Ha tehát Róma a kötelező norma, a felsőbb akarat s vezetés városa akart lenni, munkáját ott kellett megkezdenie, ahol még szűz volt a talaj: a megtérített barbár népeknél. Itt nem állt Róma törekvései útjába sem ó-keresztény tradíció, sem a „Landeskirche” szilárdan kiépített autonómiája.

A pápaság missziós munkáját Nagy Gergely indította meg, még pedig az angol-szászok között, kiknek megtérítése könnyen a mozgékony ír szerzetesek dicsőségét gyarapíthatta volna. Gergely római kolostorának néhány szerzetesét küldte a szigetországba (596) Augustinus vezetése alatt (megh. 604), kiknek munkája Wilfrith-ben, s Benedek püspökben méltó folytatóra talált. Az iro-skót egyház felett a diadalt a római misszió tulajdonképpen Northumbria királyának, Oswiu-nak, köszönhette, mert ez a király véget akarván vetni a húsvétszámítás körül keletkezett örökös vitáknak, 664-ben Streaneshalh nevű kolostorban (Whitby) synodust hívott együvé, hol kérdésére: Mondjátok hát, ki nagyobb az égi hazában, Columbanus-e, avagy Péter apostol? – azt a választ kapta: Péter, amire a bölcs Oswiu azt felelte: Már pedig én a mennyek kulcsának őrzője ellen nem fogok harcot vívni, sem vívatni, amíg élek. Innen szorította ki a római misszió az ír szerzetes-püspököket, miután ezek a pogányokat jórészt megtérítették. A harc az ír s a római egyház között nem semmisítette meg az angol-szász kereszténységben az ír szerzetes-egyház és kultúra elvetett magjait, s a kelta alap, dacára minden római uniformizálásnak, továbbra is megmaradt. A Szentszék mindenesetre vigyázott arra, hogy az új angol-szász egyház szoros kötelékei Rómához meg ne lazuljanak. Amint a canterbury érsekség megüresedett, a pápa a helybeli egyházfők mellőzésével Róma görög szerzetes-kolóniájának egyik büszkeségét, a nagytudományú tarsusi (Cilicia) Theodort szemelte ki arra, hogy a római érdekeket ezen a távoli missziós területen képviselje. Az új érsek csakhamar bizonyítékát adta nagy szervezőképességének. Amit elődei kezdtek, azt Róma szellemében betetőzte. Az első teljes angol-szász synodus, amelyet Hertford-ban (673, talán 672?) mint „az apostoli szék által rendelt püspök”, a többi germán keresztény királyságok szokásától eltérően nem a király, hanem saját nevében hívott össze, egyet jelentett Szent Péter utódának győzelmével. Pár évvel később az utolsó szász pogány vidék, Sussex is áttért. A római szokásokat Észak-Írország 697-ben, a piktek földje 716/7, Észak- és Dél-Wales pedig 755, ill. 777-ben vette át. Ettől az időtől kezdve a római schola cantorum módjára énekeltek a brit szigeteken olyan templomokban, amelyeket ugyancsak római minta után fa helyett kőből építettek; az istentisztelet rendje is megegyezett a római szokással – ezek voltak Benedek püspök többízbeni római útjának eredményei – mégis a pápaságnak rövid idő alatt rá kellett eszmélnie arra, hogy a szigetország „romanizmusa” lassanként behódolt a királyság egyházpolitikai törekvéseinek. Theodor után a következő canterbury érsek már angol-szász vérből származott, s a felszentelést Lyonban nyerte el (692). A római kultusz és organizáció győzött ugyan, de ez nem jelentette egyúttal a pápai központosítás gondolatának diadalát.

Hasonló sors érte a pápaságnak központosító törekvéseit egy másik „barbár” területen. II. Gergely pápa, s az angol-szász eredetű Winfrith-Bonifatius missziós püspök közös vállalkozására gondolunk. Amikor Bonifatius, mint az apostoli szék „familiájának” tagja, hozzálátott 722-ben Martell Károly védelme alatt Hessen felől Közép-Németország megtérítéséhez, már térítők jártak-keltek a Rajnán-túli részeken, írek és angol-szász szerzetesek, frankok, az ír és gall kereszténység hirdetői, mint Pirmin, eredetére nézve nyugati gót (nem angol-szász!), Alamannia kereszténységének megszervezője Lantfrid herceg idejében, még az önálló alamann hercegség összeomlása előtt (730, a benedekrendi Reichenau kolostor alapítása: 724), vagy az angol-szász vérből való Willibrord, a frank uralom alatt lévő frízföld misszionáriusa (megh. 739), s a holland egyház alapítója, akik részben korlátozták Róma vikáriusának működését, részben annak útját egyengették (pl. térítő-munkájának kezdetei Willibrord körzetébe, Frieslandba nyúlnak vissza: 716–722). Hessen, s Thüringia gyorsiramú megtérítése után (725) Bonifatius a pápa által kidolgozott utasítás alapján, 731-től kezdve érseki minőségben, Bajorország majd Hessen (központ Büraburg Fritzlar mellett), s Thüringia (központ Würzburg a Maina mellett és Erfurt) püspöki szervezetének kiépítését már pár év leforgása alatt befejezte (741). A tervezet szerint ebben az új, Rómának közvetlenül alávetett egyházi provinciában a püspökök kinevezése pápai parancsra történt volna, az ordinációt pápai vikárius végezte volna, akinek időnként synodust kellett volna egybehívnia Augsburg-ban, vagy bárhol a Duna mellett. Mindezek a tervezgetések Róma részéről azonban csakhamar füstbe mentek. Odilo bajor herceg, aki a pápa törekvéseit saját szeparatista céljai szolgálatába állította, 743-ban életét vesztette, s hercegsége, az önálló „bajor egyházzal” egyetemben, örökre eltűnt a frank birodalom szervezetében.

Martell Károly, régi Meroving-hagyományt követve, még nem ártotta bele magát az egyház ügyeibe. Az angol-szász misszió hatása alatt időközben azonban felcseperedett egy új nemzedék és ezzel egy egészen másformájú, „quasi sacerdos” királytípus került uralomra. Karlmann 742 április 21-én mint az austrasiai részek királya, az általa minden pápai engedély nélkül összehívott nagy „concilium Germanicum”-on maga veszi kezébe a frank egyház reformját, ami Neustriában Pippinnél is visszhangra talál (Soissons-i synodus, 744). Kezdetét veszi az a fejlődés, amely a király teokratikus tisztségének hangsúlyozása által végül Nagy Károly államegyházába torkolt. A pápa, s kezes legatusa, Bonifatius helyett az egyház vezetését, úgy a hitélet, mint a szervezés terén, a király ragadja magához.

Bár így a pápaság első nyugati kapcsolatait még nem tudta a pápai monarchia céljának szolgálatába állítani, mégsem szabad az elért eredményeket lekicsinyelnünk: a VIII. század elején a pápa már maga mögött érezhette Nyugat ifjú keresztény népeinek hódolatát és ezzel új lehetőségek nyíltak meg a jövendő pápai egyházpolitika számára. A horizont kitágult, a korlátok, amelyek a pápát mint a római imperium egyházi fejét a határokon kívül lakó „barbároktól” elválasztották, egyszerre csak leomolni látszottak. Ezek a nemrégiben megtért germán népek, elsősorban angol-szászok, Rómában a leghatalmasabb apostolnak, Péter apostolfejedelemnek városát látták, a várost, ahol csodatevő csontjait kegyelettel őrizték. A barbár népek babonás alázatával tekintettek az Ég kulcsának őrzője felé és védelmébe ajánlották magukat. Számukra Szt. Péter az isteni közvetítők és segítők karában a legerősebb szent volt. A Szt. Péter-kultusz különösképpen az angol-szászok között hódított, s innen terjedt el Bonifatius és missziós-testvérei működése révén a frankokhoz és Germánia legkeletibb népeihez.

A tisztelet, s alázat, amely mint valami tömjénfüst szállt a római egyház északi provinciáiból a leghatalmasabb szent, Péter apostol felé, átháramlott Rómára, porai őrzőjére s a pápára, mint utódjára is. A pápaság tekintélye a Szt. Péter-kultusz szárnyain emelkedett a magasba és a pápaság Szt. Péter nevének varázslatával hódította meg a maga számára „Nyugat” népeit. A nagy harc keserves napjaiban, Bizánccal önállóságért, autonóm hatalmáért küszködve, mily megelégedéssel nézhetett a pápa Szt. Péter új nyájára! Erőt, magabízást adott a harcos II. Gergelynek az a tudat: nem, nem vagyok egyedül, hátam mögött az egész Nyugat sorakozik az istentelen, képromboló császár ellen. Symmachus óta, aki a keleti gótok védelme alatt érezte magát, pápa nem írt oly gúnyos, merészhangú leveleket a császárnak, mint II. Gergely: „Ha fenyegetődzöl, úgy akkor, tudd meg, nem vagyunk arra ráutalva, hogy tovább viaskodjunk veled. Elég, ha három miliára költözik a pápa Rómától, s akkor rajta! Gyere utánunk!” „Lehangoló, hogy a vad és barbár kulturálódott, Te pedig, a művelt, vad és kulturálatlan módjára viselkedsz. Az egész Nyugat az Apostolfejedelem elé a hit gyümölcseit hordja, s ha Te embereket küldsz, hogy Szt. Péter képeit megsemmisítsék, akkor magadra vess: a kiomló vér nem rajtunk, ártatlanokon, hanem a Te kezeden fog száradni.” „Az egész Nyugat reánk fordítja tekintetét, s ha mi erre méltatlanok is vagyunk, nagy az ő bizalmuk irántunk, s az iránt, kinek képét Te szétromboltatni, s eltávolíttatni akarod: Szt. Pétert Nyugat minden királysága Földreszállt Istenként tiszteli.”

A nagy harc előestéjén II. Gergely pápa előtt Nyugat már úgy jelenik meg, mint Szt. Péter birodalma. Szt. Péter utóda a nyugati világ germán népeinél talál új hazát, s a császárral szemben menedéket. Mint valami pajzsot emeli II. Gergely Kelet lecsapni készülő keze elé az ortodox, s Szt. Péter tanításához ragaszkodó Nyugatot. Ezen a pajzson pedig Szt. Péter neve ragyog. Mondanunk sem kell, hogy a pápaság Szt. Péter nevének varázsába politikai igényeket is szívesen burkolt. Olyan korban, amikor egyházi és világi dolgok a legteljesebb mértékben összefolytak, könnyen siklott át a vallási, s egyházi követelmény a politikai érdekek birodalmába; a pápa személyében nem lehetett elválasztani a római egyház fejét a római, majd a bizánci ducatusnak is tényleges urától. A viszonyok lassú, évszázados alakulása révén a pápa Itáliában a VII. század végén már a régens szerepét tölti be. Ha a langobardok egy-egy várat a császár területéből elfoglaltak, a hivatalos Bizáncnak tűrnie kellett, hogy a pápa Szt. Péter nevében kérje vissza az elfoglalt várakat a respublica számára. A várakat a langobard uralkodó a császárnak nem adta volna ki, de Szt. Péternek, az apostolok fejedelmének – igen.

Ilyen formájú restituciókról, s ajándékozásokról az egész langobard háború alatt hallunk. Szt. Péter ilyenkor hol bizonyos patrimoniumok tulajdonosaként szerepel, így pl. Aripert langobard király VII. János pápának (705–707) a Cott-alpok régi pápai fekvőségeit iuri proprio mint Szt. Péternek szóló adományt engedi át. Vagy az Apostolfejedelem úgy jelenik meg, mintha a római ducatus az ő gondjaira lenne bízva.

A pár évvel később létrejött „egyházi állam” ezeknek a langobard restitucióknak sorába állítható. Zacharias pápával bezáródott a pápaság bizánci korszaka. Ez a görög eredetű pápa még Bizánc felé fordította tekintetét, nem hiába bírta a császári udvar bizalmát, – V. Constantinus két dominium ajándékozásával kedveskedett neki – mint ahogy ő volt az utolsó pápa, ki megválasztását Konstantinápolynak jelentette megerősítés végett. A szavak, melyeket a kortársak a pápa és a ducatus, valamint a respublica egymásközti viszonyának jellemzésére találtak, a politikai dolgokat teljesen az egyházi stílus és gondolkozás formáiba burkolták. Sehol egy szó a pápa szerzett tartományi hatalmáról! A pápai államhatalom nem jogi formulák, hanem biblikus hasonlatok hátterében jelenik meg. A pápa mint egyházfő és az Apostol-fejedelem utóda, védelemre szoruló nyájának jó pásztoraként gyakorolja a legfelsőbb államhatalmat. A respublica a császáré, s Itália, Rómával, a pápa székhelyével együtt, ebben a respublicában fekszik. De a császár csak névlegesen a respublica két itáliai ducatusának ura, igazában a bizánci Itália Szt. Péter különleges protektorsága alá tartozik. Ezen az egyetemes itáliai véduraságon belül azonban fokozatokkal találkozunk. A ravennai ducatusra, az „exarchatusra”, a pápa még nem tart igényt, ezt a területet még nem számítja a pápaság kezelése alatt álló autonóm tartományhoz. A ravennaiakat Szt. Péter védelmébe veszi, de nem saját igazgatásába. Ezzel szemben a római ducatusra Szt. Péter utóda úgy tekint, mint saját népére, mint az Apostolfejedelem kiválasztott népére (populus peculiaris).

Az Úr a „rómaiakat” közvetlenül Szt. Péternek adta át igazgatás végett. A „rómaiaknak” Szt. Péter a tartományuruk, ezért – mint egykor Izrael népe – kiválasztott nép: noster populus rei publicae Romanorum. Miképpen az egyházközség lelkeit Isten a püspökre bízta, akként adatott át a „római nép”, azaz a római ducatus lakossága Szt. Péternek, vagyis a pápának mint Szt. Péter vikáriusának. Innen van, hogy a restituciókat a ravennai területen a liber pontificalis a respublica javára írja, a ducatusbelieket azonban már Szt. Péter apostol számára könyveli el.

Másrészt viszont Róma igényt tart arra, hogy a keresztény királyok, mint a „mater omnium ecclesiarum” fiai segítsék őt világi bajaiban. A pápa intervenciót, politikai segedelmet Szt. Péter nevében kér a királyoktól, akik Szt. Péterhez fiúi szeretettel kell, hogy ragaszkodjanak. A Szt. Péter-kultusz, amelyet a VII. század folyamán kialakulni láttunk, politikai tőkévé kovácsolódik a pápa kezében. Szt. Péter mint valami legfelsőbb hatalom fegyveres szolgálatra szólítja fel Nyugat fejedelmeit. Szt. Péter, az Apostolfejedelem, az államilag széttagolt keresztény ökumene egységének szimbóluma. Róma azonban az imperium Romanum-ban fekszik, ő a res publica egyháza (sancta dei ecclesia rei publicae Romanorum), védője, defensorja pedig a császár. Az imperium Romanumot az Apostolfejedelem mintegy szellemileg kibővíti a birodalom határán túl, a keresztény barbár népekre is és biztosítja megváltozott formában ennek az impériumnak egyetemes érvényét. A kérdésnek, amelyet a pápa a „barbár” Nyugat valamely fejedelméhez küldött, védelemért esdekelve, nem kellett tehát föltétlen az imperium ellen irányulnia. Intervenció, s birodalmi érdek jól megférhetett egymással.

Erre kell gondolnunk, ha a pápa lépését: utazását a frank birodalomba, lényegében megérteni akarjuk. A pápaság már többször fordult a frank királyhoz katonai segítségért a langobardok ellen. Egyszer maga a császári udvar utasította II. Pelagius pápát (579–590) arra, hogy mozgassa meg a frankokat Róma védelmére (580). De a kérés eredménytelen maradt. Miután Liutprand langobard király az egységes Itália megvalósítására törekedett, a Szentszék ismét arra kényszerült, hogy a frankoktól segítséget kérjen (739) az „Isten egyházának, s a kiválasztott római népnek védelmére” (ad defendendam ecclesiam Dei et peculiarem populum) abban a tudatban, hogy Martell Károly „az apostolok fejedelmének, s nekünk szerető fiúnk” (amator filius). A Szentszék tehát a politikai intervenciót vallásos követelményként állítja be. Az egyház – Róma felfogása szerint – joggal követelheti a királyoktól, kik általa részesültek az igaz hit örömében, hogy világi hatalmukkal mint „az Apostolfejedelem fiai” világi szükségében segítségére siessenek. E kéréssel a Szentszék emlékeztetni kívánta Martell Károlyt a „rex christianus” kötelességére egyházával szemben. Csakhogy a frank maior domus – mint azt Bonifatiusnak hozzávaló viszonya is bizonyítja – kevés érzéket mutatott egyházi kérdések iránt, azonkívül pedig Liutprand Provenceban az arabok ellen csak nemrégiben nyujtott neki segítséget. A követség így üres kézzel tért vissza Rómába. III. Gergely nem érte el célját, a frank-langobard szövetség erősebb volt, mint valaha. Kísérlete azonban mintaként szolgálhatott a II. István pápa alatt mégis csak bekövetkezett frank intervenció számára.

Liutprand halálával (744) a nagy langobard tervet, az egységes itáliai királyság megalapítását Aistulf (749–756) örökölte, aki trónküzdelmei közepette a hűbéri törekvéseket Karoling módra a királyság céljainak szolgálatába állította, s ezzel a központi hatalom erejét megkétszerezte. Ravenna 751-ben elesik (az utolsó exarcha Eutychius volt) és nem volt kétséges, hogy Ravenna után Róma következik.

A pápa és a császár külön-külön és együttesen próbálták Aistulfot békére bírni, de se könny, se fenyegetés nem segített. Már felhangzottak a litániák az Örök Városban, a pápa vállán egy csodatevő Krisztuskép terhével vezetett körmenetet és a római polgárok hamut hintettek fejükre. Ebben a szörnyű kiszolgáltatottságban újra felbukkant a pápai udvar előtt a frank intervenció terve. Megindult, először a legnagyobb titokban, a követjárás Pippin és II. István pápa között, mely végül is megmozgatta Pippint a langobardok ellen.

A pápa a frankokat nem a császár háta mögött hívta be az imperium Itáliájának védelmére. A császárnak tudnia kellett II. István diplomáciai sakkhúzásairól, mert követe, Johannes silentiarius, Rómában érintkezésbe lépett Chrodegang metzi püspökkel, s Autchar herceggel, Pippin követeivel, sőt a pápa kíséretében velük együtt jelent meg Paviában, hogy még utoljára megegyezést kíséreljenek meg Aistulf-fal (753). A silentiarius minden bizonnyal határozott utasításokat kapott a császártól, mi történjék akkor, ha a paviai találkozó eredménytelen marad. És amikor a pápa a frank követekkel végül a Szt. Bernát hágón át Pippinhez utazott, hogy személyes jelenlétével oszlassa el a frank nagyok ellenkezését, ez a lépés kétségkívül a silentiariusnak nemcsak tudtával, de jóváhagyásával történt. A silentiarius pár évvel később újra mint császári követ jelenik meg Itáliában, ami a mellett szól, hogy a császár tevékenységével teljesen meg volt elégedve. Miként II. István elődje, Zacharias pápa az imperium érdekében ismételten belenyult a langobard-ügyekbe, akként 753-ban is a pápa által létrehozott frank szövetség a legkevésbbé sem irányult az imperium ellen. Bizánc nem küldhetett új csapatokat Itáliába, bürokráciája ezen a „határvidéken” teljesen csődött mondott. Ha az imperium valamit elért a langobardokkal szemben, azt egyes-egyedül a pápának, Szt. Péter utódának köszönhette, ki az Apostolfejedelem nevének varázsával még hatni tudott a fegyverbe öltözött langobard királyokra. Ezekben az utolsó években, a bizánci uralom végső napjaiban, a pápa régensként egyedül irányítja Itáliában az imperium süllyedő hajóját.

A franciaországi utazás nem jelentett még szakítást – Konstantinápollyal. A pápaság mint előbb az imperium határán belül kívánt maradni, politikájának sarkpontja továbbra is az imperialis gondolat volt. Ezt olvashatjuk ki abból a történeti nevezetességű találkozóból, amely Ponthion alatt 754-ben jött létre II. István és Pippin között. Pippin a pápát bizánci ceremóniával fogadta, földrevetette magát a Szentatya előtt s aztán vice stratoris, akárcsak kevéssel előbb Liutprand, lovász módra gyalog vezette a pápa lovát. A kápolnában a pápa térdreomolva esdekelt Pippinnek segítségért s addig nem állott fel, míg a frank király esküvéssel ígéretet nem tett, hogy megvédelmezi Szt. Péter igazát (iusticiam beati Petri) a langobardokkal szemben. A defensio természetesen magábafoglalta egyúttal a langobardok által elfoglalt területeknek, így a ravennai „exarchatusnak” restitucióját is, vagyis a 680-as status quo helyreállítását. Pippin tehát kötelezte magát arra, hogy Aistulfot békekötésre s a Liutprand óta birtokbavett területek kiadására bírja. A későbbi események nyilvánvalóvá teszik., mily kevéssé gondolt Pippin akár a császári, akár a langobard Itália meghódítására.

Miért vállalta hát akkor magára Pippin Szt. Péter ügyének védelmét? Mint tudjuk, Pippin egy ideig Karlmann-nal együtt uralkodott s Karlmann visszavonulása után is a szerzetesnek ment testvér fiaival kellett volna megosztoznia a maior domus-ságon. E helyett Pippin egyszerűen félretolta Karlmann ágát. Ebbe Karlmann nem nyugodhatott bele, pápai engedély nélkül elhagyta kolostorát s Aistulf támogatásával megjelent a frank birodalomban. A nagyok ellenállása Pippin langobard terveivel szemben, ami szinte nyilt lázadással volt egyértelmű, azt sejteti, hogy Karlmann-nak a frank optimates között még elegendő párthíve volt. A Karlmann-párt leverésére, belső állásának megerősítésére Pippin alkalmas szövetségest talált a pápaságban. Pippint 751-ben Bonifatius, a pápa vikáriusa, angolszász szokás szerint az ótestamentumi királyok példájára már olajjal királlyá kenette, de ez nem akadályozhatta meg II. István pápát, hogy a szertartást St. Denisben meg ne ismételje. Pippinen kívül fiai, Károly és Karlmann, továbbá a királynő is részesedett ebben az egyházias szertartásban. Egyben a pápa lelkére kötötte a principes Francorum-nak, hogy más királyt, mint aki Pippin véréből való, ne válasszanak királlyá. A Karoling dinasztiából tehát Karlmann ágát egyszerűen kizárták. Karlmannt egy frank kolostorba száműzték, fiait pedig szerzetesekké nyiratták.

Ezeket az eseményeket azonban Pippin egyéniségéből nem magyarázhatjuk meg maradéktalanul. A reálpolitikus megtalálhatta számításait, ám alapjában véve az egész intervenció mély vallásos elgondolásból eredt. Pippin csak azt látta – és a pápa szájából elégszer hallhatta –, hogy az Apostolfejedelem és városa veszélyben forog, hogy segítséget éppen tőle vár. Nem az imperiumnak kívánt föderált szolgálatot tenni, hanem egyesegyedül Szt. Péternek. Már III. Gergely kilátásba helyezte Martell Károlynak, hogyha fiúi ragaszkodásból Szt. Péter segítségére siet, elnyerheti a római konzul címet. Károly tehát mint konzul a föderált király minőségében belépett volna az imperium Romanum kötelékébe. Hasonlókép járt el II. István Pippinnel szemben. Pippint nemcsak királlyá, hanem római patriciussá is kenette. Ezt a címet azonban Pippin sohasem viselte. Már ezzel is kifejezésre kívánta juttatni, hogy a langobardok ellen nem mint az imperium szövetségese, föderált „barbár” király, hanem mint filius beati Petri kelt fel. Szt. Péter minden királyt fiának tekintett, Pippint és a frank nagyokat (principes) azonban még különösképpen fiaivá fogadta (filii adoptivi). Bizonyos fajta belső szellemi rokonságba lépett Pippin a pápával, illetőleg Szt. Péterrel, azzal a rejtett céllal, hogy minden lépését apostoli áldás fogja kísérni. Ime, az első példa ilyen „pactum paternitatis”-ra a frank királyok sorában. A szent köteléket gyakran kiegészíti még a pápa keresztapasága, – I. Pál pápa 759-ben már Pippin hasonnevű fiának keresztapja kívánt lenni – vagy imaközösség. Így köt Nagy Károly Leó pápával eiusdem fidei et caritatis inviolabile foedus-t, amit természetesen nem jogi értelemben kell értenünk. Vallásos apa-fiú egyesülést jelentett a kölcsönös szeretet s támogatás jegyében. Ezt később, mint látni fogjuk, nagyon is máskép fogta fel a.,nyugati császárságra” törekvő pápaság.

Pippin akarata végre győzött s a frank nagyok egymástkövető birodalmi gyűlésen (Berny-Rivière vagy Braisne: Bernacum, Dép. Aisne; Quierzy: Carisiacum, Laon mellett) a háború mellett döntöttek – hét hónappal a pápa megérkezése után. Az utóbbi gyűlésen 754-ben kiállított „Pippin-féle adománylevél”, melynek tartalmát csak Nagy Károly megújitásából (774) ismerjük, tulajdonképpen nem rendelkezett a császári provincia, Itália államjogi hovatartozása felől, hanem csak annyit mondott, hogy a restitució Szt. Péter mint az itáliai provincia autonóm kormányzójának, a „dicio” gyakorlójának kezére történjék. A császári hatalmat Itáliában, amióta az utolsó exarcha eltünt Ravennából (751), a ravennai ducatus (exarchatus)-ra nézve is egyesegyedül Szt. Péter utóda képviselte – ezért hallunk „patriciatus b. Petri”, Szt. Péter exarchaságáról –, természetesen nem jog szerint, pusztán de facto. A restitució végrehajtása körül azonban csakhamar ellentétek támadtak az imperium és a pápa között. A frank sereg a pápával együtt már útban volt Itália felé, amikor Pippin és a pápa még békeajánlatokkal kopogtatott Aistulfnál. S csak az elutasító válaszra vették be a frankok az átjáró határerődítményeit Susánál és fogták ostrom alá Paviát, a király székhelyét. Rövidesen béke jött létre (az első paviai béke 754). Aistulf ígéretet tett a bizánci területek kiadására, amivel Pippin teljesen megelégedett s haza ment. Aistulf most azon mesterkedett, hogy a császár és a pápa közé éket verjen: kétségbe vonta a pápa igényét a ravennai ducatus „diciójára”. És ebben teljesen igaza volt a langobard királynak! Az intervenció előestéjén II. István pápa Aistulfnál még „a rábízott (t. i. Szt. Péterre) és elveszett juhocskák”, vagyis a római ducatus, valamint a ravennai exarchatus (pro gregibus sibi a Deo commissis et perditis ovibus) visszaszerzéséért fáradozott, mint ahogy már Zacharias pápa kedvvel burkolta be politikai akcióit ebbe a biblikus ízű „tulajdon (római) és elveszett (ravennai) juhocska-analógiába”. Mindez még hagyján, de Aistulf kezét újra Róma felé nyújtotta. Pippinnek ismét meg kellett jelennie Itáliában; addig nem nyugodott, míg a második paviai béke (756) alapján Aistulf kincstárának egynegyed részét a hadjárat költségeinek megtérítése címén neki magának, a ravennai ducatust pedig frank és langobard missi közreműködésével, Fulrad St. Denis-i apát vezetése alatt, Szt. Péternek át nem adatta.

Mialatt Pippin még az alpesi hágókat járta, a császár követei, Georgios proto-a-secretis és a már előttünk ismerős Johannes silentiarius, megérkeztek Rómába. Arra a hírre, hogy a frank király a ravennai ducatust is a pápa igazgatására óhajtja bízni, a legnagyobb sietséggel keresték fel Pippint. A császáriak kijátszva érezték magukat, mindent elkövettek, hogy Pippin a volt ravennai ducatust ne a pápának, hanem nekik, közvetlen bizánci igazgatásba restituálja. Pippin azonban – így jegyzi fel a krónika – kijelentette, nem halandó kedvéért fogott már másodszor fegyvert, ami őt Itáliába vezette, az Szt. Péter iránti ragaszkodása volt s a vágy bűnei bocsánatáért. Ez azonban a legkevésbbé sem zavarta meg a jó viszonyt Pippin és a császári udvar között. Pippin egy újjal sem nyult az imperium területéhez. Hogy miként tudja majd a császár érvényesíteni felségjogait a pápa „államával” szemben, az nem tartozott Pippinre, az az imperium belügye volt.

Pippin szabad kezet biztosított a pápaságnak Itáliában és a pápaság ezzel a szabadsággal tudott is élni. A római nacionalista arisztokrácia, a pápaság régi szövetségese a Bizánc ellen vívott függetlenségi harcban azt hitte, hogy a bizánci uralom összeomlásával most már övé a hatalom a régi császári Itáliában. De amikor a világi nagyok a „zsákmányból” jussukat követelték, akkor fájdalmasan arra kellett ráeszmélniök, hogy a pápaság bennük nem a politikai hatalom „jogos örököseit”, hanem Szt. Péternek puszta alattvalóit látja. A ducatus lehetett a pápa „állama”, de a sok consul et dux – kivéve a ducatus egykori fejét, a patricius et dux-ot, aki eltűnik – nem volt hajlandó meghajolni a pápa államfősége előtt és már II. István halálakor (757) az új pápa, I. Pál (757–767) megválasztásánál oppozícióba ment át. I. Pál halála után aztán nyiltan kitört a viszály. A diakonus-kollégium és a pápai központi bürokrácia fejének, Christophorusnak sikerült azonban a legkegyetlenebb eszközök alkalmazásával a világi nagyok mozgalmát vérbefojtania s a Nepi-ből való Toto dux által pápává tett II. Constantinust, ki különöben pap sem volt, langobard segítséggel eltávolíttatnia. III. István (768–772), Christophorus jelöltje, a pápai udvar győzelmét már 769-ben megünnepelhette egy Rómában összehívott synoduson, ahol a frank birodalomból tizenhárom püspök jelent meg, mintegy szimbolizálva ezzel Nyugat és a pápaság összetartozását. Itt ünnepélyesen kimondták, hogy a jövőben a laikus társadalom a pápaválasztáson nem vehet részt, a pápa pedig csak a diakonus-kollégium kebeléből választható. Eddig is ez volt a szabály, most azonban a pápaság formailag is autonóm kollégiuma számára biztosította az uralmat. A ravennai exarchatusban a városi arisztokrácián kívül az érsek is gondot okozott a pápaságnak. Az érsek saját magát tekintette az exarcha utódjának s mintahogy a pápa a római ducatus patricius et dux-jának helyére lépett, úgy kívánt Leó érsek is exarcha módra uralkodni a ravennai ducatusban. A pápaság azonban itt is győzedelmeskedett.

A pápai diplomácia a frankok segítségével a második páviai békében elérte álmainak beteljesülését. Az „egyházi állam” nem máról-holnapra alakult meg, az már csak egy hosszú évszázados fejlődésnek volt a záróköve. A kezdetek még I. Gergely idejébe a justinianusi reformokra nyulnak vissza. A pápa és a pápai bürokrácia előbb a római ducatust kerítette hatalmába, de aztán ügyes manőverezéssel épp akkor, amikor a langobard előnyomulás következtében minden vívmánya veszendőbe látszott menni, Pippin jóvoltából sikerült a ravennai ducatust, az „exarchatust” is az autonóm pápai állam területéhez csatolnia. A pápa államát jogi értelemben véve nem nevezhetjük szuverén, igazi államnak, mert hisz még mindig az imperium kötelékébe tartozott. Helyzete azokhoz a hercegségekhez hasonlítható, amelyek az idők folyamán a központi hatalom kárára önállósultak, anélkül, hogy kapcsolataikat az anyaállammal végleg széttépték volna. Kétrégkívül Itália, élén a pápasággal, már a Nyugat felé menő útra kanyarodott le, de még vissza-vissza tekintett többszázéves otthonára, a kelet-római imperiumra. Még nem számított frank földnek, bár már Pippin védelme alatt állott. Ez a védelem, lényegét tekintve, a vallás humuszából nőtt ki, a defensio beati Petri-ből, természetszerűleg azonban idővel egyre több államjogi jelleget vett fel. Sokan a védelmet úgy magyarázták, hogy a pápa Ponthionban Pippin kezébe kommendálta magát. Ilyen hűbérfogadásról azonban nem lehet szó. A defensiót Szent Péter kedvéért követeli a pápa a frank királytól s a frank király Szt. Péter iránti ragaszkodásból védelmébe veszi a pápát.