HETEDIK FEJEZET: A KAROLING BIRODALOM FELBOMLÁSA

Amikor Nagy Károly hetvenéves korában meghalt (814), három fia közül már csak a legifjabb, Jámbor Lajos volt életben. Jámbor Lajos uralmával (814–840) megszűnnek a nagy külpolitikai események és a háborúkban gazdag imperialista kor után a politikai élet súlypontja újra a belső fejlődésre helyeződött át. Bár külső ellenségek, így elsősorban a normannok észak felől folyvást nyugtalanítják a belga és francia partvidékeket, nagyarányú háborús hadjáratokról, vagy diplomáciai szövevényekről nincs többé szó. A birodalom a Nagy Károly által megvont keretek között mintegy elfordult a külvilágtól, s „magába süllyedve”, a belpolitika, a társadalom, a kultúra folyamatára összpontosította erejét. Akik a világtörténet menetét az imperialista kor nézőpontjai szerint szokták megítélni, azok számára a IX. század pusztán a dekadencia képét mutatja. Valóban, a nagy király halála után nincs olyan esemény, amely méltó volna arra, hogy megörökíttessék. Annál nagyobb eredményeket könyvelhet el az új század az emberiség belső történetében. Mindenütt a belső érés, differenciálódás, s társadalmi kibontakozás képe fogad minket.

Az új század másik főjellemvonása – az egész közélet rohamos elegyházasodása. Nem hiába lépked az új éra élén egy olyan császár, akit a nép még életében „a jámbor” névvel illetett. Ha visszatekintünk a Karoling-ház eddigi uralkodóira, akkor lehetetlen észre nem vennünk az egyházias szellemnek egyre erősebb érvényesülését. Martell Károly még semmi megértést sem mutat a Civitas Dei megvalósításának feladatai iránt. Igazi „Meroving” a maga világi nézőpontjaival. De Karlmann-nál és Pippin-nél már az egyházi szellem ver gyökeret, s Jámbor Lajos már politikailag is az egyház hatalmába kerül. Annyira erősen élt benne a szerzetesi eszmény, hogy komolyan foglalkozott a kolostorbavonulás gondolatával. Aquitaniából magával hozta a szerzetesi reform kérlelhetetlen harcosát, Aniane-i Benedek apátot, aki haláláig (821) a császárnak legmeghittebb emberei közé tartozott. Sem Benedek apát, sem tanítványa és „engedelmes császárja”, Lajos, nem voltak ellenségei a humanista műveltségnek, de Nagy Károly udvarának renaissance-életstílusát, szabad erkölcseit, az új szerzetesi irányzat nem tűrhette. Jámbor Lajos első dolga volt, hogy az aacheni udvart megtisztította az életvidám, könnyelmű elemektől és Nagy Károly lányait, akiket époly intím szálak fűztek a tudomány és költészet múzsáihoz, mint a fecsegő, szerelmes udvaroncokhoz, egyszerűen kolostorba küldte. Nagy Károly legbefolyásosabb és legjobb tanácsadóinak, a rokon Adalhard-nak és Wala-nak sok más költővel és politikussal együtt száműzetésbe kellett mennie. A nagy előd által megindított óriási törvénykezési és szervezési munka a „jámbor” fiúban folytatóra talált, ám eszmevilágának megfelelően a világi dolgok nem igen ihlették meg, reformtevékenységét szinte kizárólag a szerzetesi ideál szolgálatába állította (szerzetesi reform, 817). Jellemző, hogy a világi élet csak szociális kihatásaiban késztette beavatkozásra, s a tőle telhető módon az elnyomottak segítségére sietett.

Nagy Károly egyház és állam fölött egyaránt trónolt Krisztus nevében és Krisztus helytartójaként, a világi és egyházi nagyokra nem várt más szerep, mint hogy a királyi jelvények súlya alatt roskadozó karjait alátámasszák. Az ő személyében összefolyt az egyházi és világi dolgok vezetése, birodalma a maga teokratikus élével a földre varázsolt Istenállam volt. Jámbor Lajos alatt a birodalom már inkább papállamra hasonlít. Látszat szerint a rendszerben Jámbor Lajos alatt sem következett be változás; kifelé a király épúgy rex et sacerdos, akárcsak Nagy Károly, épúgy ad ki egyházi törvényeket kapitulárék formájában, mint nagy elődje és a püspöki synodusnak szoros kapcsolata a birodalmi gyűléssel sem bomlott fel. Mégis a két uralkodó között az egyházi főség gyakorlásában óriási különbséget vehetünk észre. A regnum és sacerdotium közös kormányzatából nem a világi hatalom került ki győztesen, hanem a püspöki kar, amely a papi rend magasabb méltóságára utalva, hivatottnak érezte magát, hogy a világi társadalmat az üdv ösvényén vezesse. Nem hadakoztak tehát az állam és az egyház elválasztása érdekében, nem írták fel harci zászlójukra az örök kánoni követelményt a „szabad egyházról”, mert akkor maguk torlaszolták volna el azokat az utakat, amelyek a világba vezettek, s uralmukat az állam és a nép felett lehetővé tették. A királyt csak azért nevezték püspök-társuknak, hogy aztán hatalmukban tartsák. Egyházi határozataikat a király emelte törvényre, de ezzel egyben rendelkezésükre bocsátotta az egész állami apparátust a hozott határozatok keresztülvitele érdekében. A püspöki kar felfogása szerint az egyház feladata, hogy a világiak számára irányítást és zsinórmértéket adjon. A király nem egyéb, mint az isteni végzések végrehajtója.

De még más tekintetben is sikerült a püspöki karnak a karolingi „államegyház” rendszerét javára fordítania. Az egyedül idvezítő tan kijelentése, a szentségek kiszolgáltatása, a bűnök oldása, az egyház tisztéhez tartozott; jogosan követelték tehát a püspökök maguknak a hatalmat, hogy a tévelygőt megintsék, s ha kell, megbüntessék. A király, akárcsak a keresztény ökumene többi tagja, az egyház fenyítő és büntető hatalma alatt állott. Ezt a királyok nem vonhatták kétségbe. A kérdés azonban ott dől el, hogy vajjon az egyházi fenyítésnek lehettek-e államjogi és politikai következményei? Kihatott-e az egyházi bűnösség megállapítása a világi „ministerium” viselésére? Mihelyt a Karoling-király magára vette az egész keresztény ökumene egyházi és világi dolgainak kormányzatát, hallgatólagosan el kellett ismernie, hogy csak addig igazán vicarius Christi, ameddig krisztusi szellemben uralkodik. Királyi tisztének lényege és éltető elve a Krisztus-helytartó hitben gyökeredzett. Abban a pillanatban tehát, amikor uralkodása ellentétbe került Krisztussal, már nem király többé, s nem kívánhat hűséget alattvalóitól. Tettével mintegy sajátmagát fosztotta meg trónjától: tirannus lett. Ha a királyság elég erős ahhoz, hogy az államjogi elveknek érvényt szerezzen az egyházi gondolat, s hordozói, a püspöki karral szemben, a tirannusból automatikusan újból király, rex justus lehetett. Ott azonban, ahol az egyházi hatalom a királyság fölé kerekedett – ez volt az eset Nagy Károly halála után – a püspöki kar valósággal vésztörvényszékké alakult át és formális processust indított a vétkező király ellen. Ilyenkor a synodus előtt megjelenő király tulajdonképpen csak bűnös embernek számított, mert hisz királyságát már vétke elkövetésével elvesztette. A synodus feladata nem is abban állott, hogy az uralkodót a tróntól megfossza – erre már nem volt szükség – kizárólag azért gyűlt össze, hogy a vétkezőt egyházi büntetéssel sujtsa, s ünnepélyesen trónvesztettnek nyilvánítsa. A püspöki kar ítéletét azonban már csak egy másik synodalis határozat semmisíthette meg. Következőleg a püspököktől függött, hogy az uralkodót mikor oldozzák fel a kánon szerint érvényes ítélet alól.

Sokféle királytragédiát ismer a történelem, de egyik sem indítja meg annyira az embert, mint amikor egyházi, sőt szerzetesi szellemű korban Canossát járatnak egy vallásos, hívő lélekkel és meghurcolják őt világi méltóságában. Amelyik kor kivonja magát az egyházi gondolat bűvköréből, amelyik uralkodó püspökében pusztán csak királyi vazallust tud látni, az az egyháznak nem ad módot arra, hogy fenyítő hatalmát a maga teljes szigorában alkalmazza. Csak az egyház jámbor szolgájára, az egyházi hatalom nagy tisztelőjére sujthat le a papi hatalom igazán! Így történt Jámbor Lajossal is! Említettük már, hogy Nagy Károly halála után a politikai élet más irányt vett fel, s teljesen „befelé” fordult – a belviszályok vizeire. Jámbor Lajos Canossa-járását is dinasztikus háború előzte meg. Egy ilyen belső házi csetepatéra elegendő okot adott az a patrimoniális szellem, amely az imperiumot még mindig a dinasztia birtokának, dominiumának tekintette. Maga Nagy Károly is ennek a gondolkozásnak rabja volt, amikor 806-ban a birodalomból egy-egy részt fiainak juttatott. És hogy az imperium ennek dacára egészként szállt Jámbor Lajos kezére, azt az új császár kizárólag a véletlennek köszönhette: testvérei sorra elhaláloztak. Egyedül Pippin bátyjának Bernhard nevű fia volt életben, akinek még Nagy Károly Itáliát osztotta ki királyságul.

Jámbor Lajos atyjánál nagyobb mértékben érezte át az imperium egységét. A birodalom-osztályoknak ő sem tudott véget vetni, de mindent megtett, hogy az imperium-gondolatnak érvényt szerezzen. Nagy Károly számára az imperium különböző királyságok konglomerátumából állott, ép ezért a császári név felvétele után sem szűnt meg a frankok, vagy langobardok királya lenni. Ezzel szemben Jámbor Lajos uralkodói címéből eltűnik a „frankok, langobardok királya”, s megelégedett a puszta imperator címmel, tudva azt, hogy az imperium minden királyságát magába foglalja. Régi császári szokás szerint 817-ben egy Aachenben megtartott birodalmi gyűlésen elsőszülött fiát, Lothart társnak és utódul császárrá koronázta, egyben a birodalom legnagyobb részével együtt átadta neki a főhatalmat ifjabb testvérei felett, akik a számukra kiszabott „apanage”-királyságban, így Pippin Aquitaniában s a szomszédos őrgrófságokban, s Lajos Bajorországban és Karinthiában, a szomszédos szláv területeket is beleszámítva, ugyan királyok módjára uralkodhattak, de minden nagyobb ügyben alá kellett vetni magukat császár-bátyjuk akaratának. Bernhardról az új rend teljesen megfeledkezett; Itália eddigi királya nem nyugodhatott ebbe bele s nyiltan fellázadt a mostoha elbánás miatt. A vállalkozás azonban meghiusult a császár gyors fellépésén, aki aztán a szerencsétlent egy birodalmi gyűlés által halálra ítéltette. Bernhardon már nem segíthetett sokat, hogy Jámbor Lajos az ítéletet megvakításra változtatta, mert sebeibe belehalt. Vele együtt megsemmisült Itália különállása. Újra frank püspökök és grófok veszik kezükbe az ügyek irányítását mint a császár közvetlen megbízottjai (missi). Az itáliai királyság akkor sem éledt fel újra, amikor Lothar ifjabb császár Rómában átvette a hatalmat, mert hiszen nem királyi minőségben kormányzott, hanem pusztán mint társ-császár, Jámbor Lajos helytartója.

Úgy látszott már, hogy Jámbor Lajos erőfeszítését az imperiumeszme megvalósítása szolgálatában siker koronázza. A békét egy asszonyi kéz bolygatta meg, Jámbor Lajos második felesége, a sváb Welf grófi házból való Judith. Jellemző erre a korszakra, hogy újra asszony lép a történelem porondjára. Udvari cselszövések és önző pártküzdelmek legfoglalják az imperium minden erejét. Az eddig uralmon levő főembereknek egy napon észre kellett venniök, hogy Judith körül új emberek tűnnek fel, akik a hatalmat magukhoz ragadják. A császár három fiának szintén egy kellemetlen hírről kellett tudomást szereznie: egy új testvér született Judith nászából, a későbbi Kopasz Károly. Érthető, hogy az uralomra termett anya nem nyugodott addig, amíg a lágyszívű apa a negyedik fiúnak is nem adott részt a birodalomból. Elzász, Chur-Raetia, Burgundia, s Svájc egy része 829-ben a birodalmi gyűlés és a fiuk tudta, s hozzájárulása nélkül Károlynak jutott. Az érdekek Lothart, Pippint, s Lajost, a három idősebb testvért az elégedetlenkedő államférfiak karjaiba hajtották. Jámbor Lajosnak meg kellett ígérnie, hogy a 817-es osztályt visszaállítja s a régi államférfiak tanácsát nem veti meg. A birodalom kormányát maga Lothar vette át (830).

Pippinnek s Lajosnak azonban nem volt nagyon kedvére, hogy Lothár ifjabb császári jogait gyakorolni kezdte. A kolostorba dugott apát újra visszahelyezik a trónra, Lothart pedig kényszerítik, hogy elégedjen meg Itáliával. A birodalmat a 806-os osztály mintájára Itália kivételével három részre osztották, közülük Kopasz Károly kapta a legnagyobbat. Ezzel az osztállyal maga Jámbor Lajos vezette be ismét a birodalom patrimoniális szellemű „felosztását”, ami ellen eddig az imperium egységének érdekében küzdött. Az imperiumgondolat megbukott, s tulajdonkép ekkor indult meg a Karoling-birodalom szétbomlásának folyamata. De ez az osztozkodás nem volt hosszú életű. Az Itáliába „száműzött” Lotharnak sikerül megint koalícióba terelni a másik két testvért az újra uralmon levő Judith-klikk és az öreg császár ellen, sőt mi több, rávette a pápát, IV. Gergelyt is, akinek természetesen Lothartól jobban kellett tartania, mint a távol tartózkodó Jámbor Lajostól, hogy ügyüket az egyház tekintélyével támogassa. Ez volt az első eset, amikor a pápa bíróként nyúlt bele a nyugati császárság ügyébe. IV. Gergely szövetkezése a „lázadókkal” a császárhű főpapokat a legnagyobb megbotránkozással töltötte el. Ezek, élükön a metzi püspökkel, Drogoval, emlékeztették a pápát alattvalói hűségesküjére, s megtagadtak vele minden közösséget. Az egyház fejének megjelenése a napi politika porondján a lelküsmeret súlyos kérdéseit kavarta fel. „Kit kövessek – kérdezte több, Nagy Károly teokratikus királyságának szellemében érző és gondolkozó főpap – az egyház vagy a világi fő tekintélyét?” A sereg Colmar-nál azonban, látva, hogy a pápa a lázadók oldalára állott, tömegesen csődült Lothar zászlója alá, úgyhogy a császárnak fiai kezébe kellett adnia magát (833).


VIII. NAGY KÁROLY BIRODALMA ÉS A VERDUNI OSZTOZKODÁS

Erre az ország nagyjai, világi és egyházi főemberei, a császári trónt megüresedettnek nyilvánították ki, s az ifjabb-császárt, Lothart, felszólították atyja örökének átvételére. Lothar Itáliát, s a központot, Aachent a hozzátartozó ősi Karoling-területekkel választotta ki magának, míg Lajosnak majdnem az egész Németországot átengedte, s Pippin területét is jócskán megnagyobbította. Mindennél sokkal fontosabb volt azonban, hogy ezzel a trónfosztás formai aktusa még nem ért véget. A püspökök ugyanis Lothar ösztönzésére Compiègne-ben synodusra gyűltek össze, hol mint az isteni akarat tolmácsolói ünnepélyesen kijelentették, hogy császáruk vétkei folytán alkalmatlan az uralkodásra, s ha meg akarja menteni bűnös lelkét, nyilvános bűnbánatnak kell magát alávetnie. Egyízben Jámbor Lajos már töredelmes vallomást tett népe előtt (822). Bernhard miatt érzett lelkifurdalásai vitték erre az útra (Attigny). Most is, bizonyosra vehetjük, hogy vezeklésében nemcsak az erőszaknak, hanem belső, vallásos meggyőződésének is nagy szerep jutott. A Soissons-i Medardus-templomban nyilvánosan be kellett vallania vétkeit, amelyeket a püspöki kar jegyzékbe foglalt, aztán leoldotta magáról a cingulum militare-t, világi hatalma jelvényét, a kardot, a vezeklők öltözékébe bujt, végül kolostorban szigorú penitencia várt reá. Az egyház synodus-döntése államjogi következményekkel járt. A vezeklő ugyanis nem viselhette kardját, s addig nem térhetett vissza a világi társadalomba, tehát a trónra, amíg a püspöki kar a kánoni végzést egy másik zsinaton meg nem semmisítette. Lothar ezen a módon kívánta Jámbor Lajos visszahelyezésének útját állni. Mesterkedésével azonban csak az ellenkezőt érte el. A szerencsétlen, kolostorból kolostorba hurcolt császár szánalmat ébresztett minden jobbérzésű emberben, s azok, akik előtt Nagy Károly fényes alakja még nem homályosult el, megbotránkoztak a császárság ekkora megaláztatásán. Maga Pippin és Lajos fordult Lothar császársága ellen, akinek Itáliába kellett visszahúzódnia, mialatt Jámbor Lajost St. Denis-ben a püspöki kar visszavette az egyház közösségébe, s újra császári jogaiba helyezte (invesztitura, 834). Egy évre rá (835) Metzben a hét érsek újból megkoronázta.

Pippin 838-ban meghalt. Fiainak félretolásával a birodalom nyugati fele Aquitaniával Kopasz Károlyra szállt. A békét ezúttal Német Lajos hiusította meg, aki bajor részét keveselte. A császárnak végül is az ellen a fiú ellen kellett hadjáratot vezetnie, aki két ízben megsegítette őt. Lajos győzött, de útközben (Ingelheim) elérte a halál (540-ben). Az uralkodóház tagjainak a kisebb vagy nagyobb koncért vívott harcai felébresztették a partikularizmus szellemét a birodalom különféle kultúrvidékein. Ha a birodalom egysége mindennél szentebb lett volna a Karoling-fiak és a vezető politikusok előtt, akkor a széthúzó erők nem tudták volna oly nagyarányú küzdelemmé kiélezni a testvérek egymásközti családi perpatvarjait. Lothar, Lajos vagy Kopasz Károly mögött csakhamar felsorakoztak a partikuláris érdekek, egy-egy ország-, vagy birodalomrész törekvései arra, hogy ügyeiket saját maguk intézzék. Így morzsolódik fel az imperium egységének pártja, amely legfőkép az egyháziak köréből rekrutálódott. Amikor tehát Jámbor Lajos halála után Lothar zászlója alatt a császársági párt felvonult Német Lajos, s Kopasz Károly ellen az egységes császárságért, akkor tulajdonképpen a dinasztikus háború már kinőtt kereteiből, a császárság és a részek élet-halálra szóló csatájává szélesült. Lothar meg akarta valósítani az atyja által 817-ben adott programmot, mely egyértelmű lett volna a királyságok megsemmisülésével. De Német Lajos és Kopasz Károly sarkukra álltak, szövetségre léptek egymással, s Fontanetum-nál (Fontenoy-en-Puisaye), Auxerre közelében egy véres csatában legyőzték a császárt. Lothar vereségébe nem nyugodott bele, mire Lajos és Károly seregükkel együtt 842 február 14-én Strassburgban esküt tettek egymás megsegítésére. Ezeknek az ú. n. „Strassburgi Esküformák”-nak párhuzamos ófelnémet és ófrancia szövegei a birodalom germán és romanizált felének elkülönülését kifejezően szólaltatják meg.

Lotharnak Aachent is fel kellett adnia; így végül is nem tehetett mást, minthogy a főemberek tanácsára, akik már béke után áhítoztak, alkudozásba kezdjen ellenfeleivel. A verduni béke (843, a Maas melletti Verdun-ről van szó, nem a Doubs-nál levőről) egyet jelentett a császári párt, s a császári eszme bukásával. Lothar ugyan továbbra is viselte a császári címet, de ennek többé nem volt kihatása a birodalom szervezetére, s szerkezeti beosztására. A birodalom tulajdonképpen három különálló „kormány-területre” bomlott fel, egy keleti (Lajos része), egy középső (Lothar királysága), s egy nyugati (Kopasz Károly) birodalomra, a nélkül hogy az egybetartozás tudata közöttük teljesen elsorvadt volna. Nagy Károly öröksége a Karoling-ház közös patrimoniuma maradt a felosztás után is, úgyhogy Lajos legifjabb fia, III. Károly kezében a birodalom még egyszer utoljára egyesülhetett (885–887). Másrészről német és francia elsősorban a nyugati keresztény kultúrközösség fiának érezte magát, egy felsőbb közösség tagjának, ami a nemzeti elzárkózásnak és elhidegülésnek útját állta. Verdun óta a Karoling-birodalom kizárólag dinasztikus és kulturális fogalom. Igazi jelentése csak bizonyos szembeállításban mint pl. Bizánc, Iszlám, vagy a barbár Kelet jut érvényre, s ekkor „Európa”, „Nyugat” népi közösségének kifejezője. Nem állíthatjuk, hogy a felosztásnál elsősorban népi szempontok érvényesültek, mert a feltevésnek már a nemzeti szempontból annyira tarka Középső birodalom összetétele is ellent mond. De magának a keleti birodalomnak nyugati határa sem volt tekintettel a népi hovatartozásra. A határ ugyanis egyszerűen keresztülszelte a római-germán vegyeslakosságú övet, a nélkül, hogy a nyelvi és törzsi határral sokat törődött volna. Nem is külső elválasztó vonalnak, a dinasztikus politika határkövének szánták. A német nyugati határ jellegét a legjobban az mutatja, hogy mindkét oldalán ugyanolyan közigazgatási körzetek, grófságok feküdtek, s hogy őrgrófságok (marca) rendszere ezen a határövön nem létesült. A határt éppen ezért az egyházi és állami beosztás alapján húzták meg, vigyázva arra, nehogy régi római civitasokat vagdaljon ketté (pl. Mainz, Worms és Speier egyházmegyék Kelethez csatoltattak, Köln azonban már nem). Ám bizonyos, hogy 843-ban elválik egymástól Németország és Franciaország története és a szakadás III. Károly elűzésével (887) végleg megpecsételődött.

A verduni békét a fejlődés fordulópontjának tarthatjuk. A Karoling-birodalom felbomlása ekkor jelentkezik legelőször, de erre az időre esik a belső rend meglazulása is. A sok dinasztikus belháború megnövesztette a főemberek és a birodalmi vazallusok önállóságát, akik most már egyenrangú szerződő fél módjára alkudoznak a királlyal. A hűbériség leveti magáról alsóbb származásának utolsó maradványait is. Az egy seniorhoz tartozó vazallusok együttesen lépnek fel urukkal szemben, ők azok, akik szövetségkötésnél kezeskednek a királyi szó betartásáért. Az első példát erre a fent megemlített „Strassburgi Eskű” adja. Lajos és Kopasz Károly emberei közösen megfogadják, hogyha uruk a szerződő másikkal szemben szerződés-szegést követne el, akkor megtagadják az engedelmességet és a segítséget. Ettől az időponttól kezdve mind sűrűbben találkozunk olyan formális szerződésekkel, melyeket a király saját alattvalóival és vazallusaival köt meg. A fidelis homo, a hű vazallus-nak megfelel a fidelis rex alakja; egyik is, másik is kötelezettségeket vesz magára a teljes kölcsönösség alapján, eskü alatt. Ezzel a király magát és politikáját mintegy alattvalóinak felügyelete alá helyezte, mert kész arra, hogy jogsértő tettét helyesbítse. Ígéret áll ígérettel szemben. A vazallus-jog védelméből bontakozik ki később a jogállam gondolata különféle államjogi garanciáival. Ebben a fejlődésben nem minden rész-birodalom osztozott egyenlő mértékben. Nyugat már előrehaladottabb állapotokat mutat fel a német részeknél. A szerződések Kopasz Károly részében gyakran fordulnák elő.

Ugyanezt a különbséget fedezhetjük fel a nyugati s a keleti frank birodalom között, hogyha figyelmünket a király egyházi hatósága felé fordítjuk. A nyugati birodalom tulajdonképpeni urai továbbra is a püspökök maradtak. Kopasz Károly uralkodása (840–877) elején a nemesség megpróbálkozik azzal, hogy az uralkodót saját oldalára vonja (845–846). Kopasz Károly gondolt is az állam- és egyház frigyének a feloldására, kísérlete azonban kudarccal végződött, s a Civitas Dei eszméje abban az alakjában, amelyet Nagy Károly teokráciája jelölt ki, háborítatlanul érvényesült az egyház és az állam ügyeinek vezetésében. Kopasz Károlynak csakhamar be kellett látnia, hogy a világi nagyok széthúzó törekvéseivel szemben a trón egyedüli számottevő támaszai a püspökök. A királyságnak támaszt kellett keresnie, hogy a felszabadult társadalmi erők mind erősebben csapkodó árját feltartóztassa. Másrészt a püspököknek olyan királyra volt szükségük, aki világi hatalmát kellő tekintéllyel tudja egyházi rendelkezéseik szolgálatába állítani. Egyház és királyság tehát érdekeik védelmében egymásra talált. Ezzel a rendszerrel szemben a keleti frank birodalom Német Lajos és leszármazóinak kormányzata alatt visszatért a Meroving-kori állapotokhoz. Lajos jól láthatta, hogy Nagy Károly Civitas Dei koncepciója mint válik atyja gyönge kezén a püspökök államává. Feladja tehát az egyházi törvényhozás jogát, s azt teljesen a püspökökre bízza. Ezentúl a püspöki synodus maga hirdeti ki a hozott határozatokat. Lajos szabad kezet nyert annak eldöntésére, hogy milyen határozatokat lásson el világi érvénnyel. A keleti frank birodalom így aztán kevésbbé került a püspöki kartól függő helyzetbe, mint Nyugat.

 

A verduni béke után válik erősebben érezhetővé a pápaságnak hatalomgyarapodása a frank birodalomban. A frank uralom Rómában azokra a városi nemes körökre támaszkodott, amelyek még nagyon jól emlékeztek egykori önállóságukra, s ennek következtében sehogysem tudták elviselni maguk felett a pápa s a pápai hivatalnoki kar gyámkodását. Ehhez járult még, hogy a pápai birtokigazgatás mind kevesebb földet engedett át világiak kezére akár tényleges, akár névleges bérlet formájában, mert céltudatosan házi gazdálkodásra törekedett. A világi urakat mindez erősen elkeserítette és a pápa ellenségeivé tette. Épp ezért a római kúriának szinte létérdeke fűződött ahhoz, hogy időnként a római arisztokrácia sorait egy-egy jól megrendezett Bertalan-éjszakával „megritkítsa”. Alig húnyta le szemeit Nagy Károly, amikor III. Leó „összeesküvést” szimatolva, nagy mészárlást hajtatott végre a frank-párti nemesség tagjai között. Jámbor Lajos a felháborító ügy vizsgálatával Bernhard királyt bízta meg, aki a császárnak a pápát terhelő jelentést tett. Lajos császár azonban nem volt az az ember, aki ellent tudott volna állni a pápai diplomácia mesterkedéseinek, s megelégedett a pápai követség mentegető szavaival (815). Az eset I. Paszkál pápa alatt megismétlődött (823). A római kúria ütése ez esetben is a frank Lothar-párt kimagasló alakjait érte, s a pápa ismét kivonta magát a császári vizsgálat és bíráskodás kellemetlen következményei alól. A császári biztosok kezét megkötötte az, hogy a pápa 34 püspökkel és más egyháziakkal eskü alatt megtisztította magát a bűnrészesség vádjától. Ez természetesen minden további beavatkozásnak útját állta. A pápa nem elégedett meg ennyivel: magukat a gyilkosokat, arra való hivatkozással, hogy Szt. Péter familiájának tagjai, legmagasabb védelmébe vette.

Ezek az események csúnyán megtépázták a császárság tekintélyét. Jámbor Lajos kormányzata a pápasággal szemben teljesen tehetetlennek bizonyult. Gyöngeségének számlájára kell írnunk, hogy elmulasztotta érvényesíteni a császárság jogait IV. István (816–817), majd I. Paszkál (817–824) megválasztásakor. I. Pelagius óta a pápa csak akkor szentelhette fel magát, ha a bizánci császár vagy annak képében az exarcha választását megerősítette. Két emberöltőn keresztül azonban ez a jog szünetelt és pedig azon egyszerű oknál fogva, mert Nyugaton nem volt császár. Az új pápa „vizitkártyáját” már csak a felszentelés után küldte el a Karoling királynak. A császárság felújítása Nyugaton (800) természetszerűleg hozta magával, hogy a konszekráció előtti megerősítés joga újra felelevenedett. Nagy Károlynak nem volt módjában a megerősítés jogát gyakorolni, mert hiszen császárkoronázó pápája, III. Leó csak 816-ban, utána húnyt el. Épp ezért Jámbor Lajosra várt volna a feladat, hogy a császári jognak a pápaválasztásnál érvényt szerezzen. Ámde a római kúria fürgébbnek mutatkozott Aachennél, s még mielőtt a világi hatalom közbeléphetett volna, megválasztotta és felszenteltette Istvánt, majd ennek egy évre rá bekövetkezett halálakor I. Paszkált. Mindkét pápa csak a felszentelés után jelentette be megválasztását a császári udvarnak, levelük mentegetődző hangjából azonban kiérződik, hogy nem voltak teljesen meggyőződve eljárásuk helyességéről. Már-már úgy látszott, mintha a császári egyházpolitika teljesen takarodót fujt volna, amikor Aniane-i Benedek apát, a császári kormány eddigi feje meghalt (821), s az udvarban újra Nagy Károly vezető politikusai, Adalhard és Wala testvérek jutottak a kormánykerékhez. Javarészt Wala kezét kell látnunk abban, hogy a császári hatalom ismét érezteti befolyását Itáliában Lothar ifjabb császár római tartózkodása alatt, akinek legfőbb támasza éppen Wala volt. Lothar nem hajlandó lemondani a császári hatóságról, s éppúgy ül törvényt Rómában a pápa városában, mint a nagy előd – Nagy Károly. Ennek az új érának volt köszönhető, hogy Paszkál utóda a császári párt jelöltje, II. Eugenius (824–27) lett, aki az ú. n. constitutio Romanaban elismerte maga és az egyházállam ügyeiben a császár felségjogait. A constitutio alapján a pápa addig nem szentelhette fel magát, amíg a császári missus jelenlétében hűségesküt nem tett. Ez egyet jelentett, ha burkoltan is, a konszekrációt megelőző megerősítéssel (lásd az eljárást a köv. pápa, IV. Gergely megválasztásánál, 827). Szt. Péter egyházállamában a hivatalok felügyeletét állandó császári és pápai missi-re bízták, kiknek aztán a súlyosabb eseteket a császár mint legfelsőbb úr elé kellett terjeszteniök. Ezzel a pápa akarva, nem akarva behódolt az új császárságnak.

De ahogyan a püspöki kar a király fölé emelkedett, akként győzedelmeskedett a pápa mihamar a császár felett. A császár és Szt. Péter között fennálló, újból és újból megerősített pactum, foedus mindinkább a pápát állította az adó, s a császárt a kapó fél szerepébe. Ennek a szövetségnek kezdeteit és első kibontakozását Pippintől kezdve végigkísértük. Meggyőződhettünk arról, hogy a pactum paternitatis tulajdonképpen még teljesen vallásos körben mozgott, s legalábbis formáját tekintve, nem akart politikai szövetséget, jogi ügyletet jelenteni. Szt. Péter egyházának, az élő hit örök forrásának világi védelmezőre van szüksége, ez a védelmező természetesen nem lehet egyszerű király, „a védelmező fiú” (defensor, filius) császár kell hogy legyen. A Karolingok átvették Szt. Péter sírjának, s jogainak védelmét, ezért lett belőlük császár. Szt. Péter az alkalmasnak, s érdemesnek mutatkozó „védelmezőt” szellemi fiának, egyetlen fiának (quasi spiritalis filius, filius unicus) fogadja, adoptálja. Mint Szt. Péter szellemi fia élvezi a legerősebb szent támogatását s egyházi védelmét világi dolgaiban. A vallási keresztapaság egy fajtája fűzte tehát a pápát a császárhoz. Amikor Hinkmar Reims-i érsek, a nyugati birodalom leghatalmasabb főpapja I. Lothart, a közép-birodalom királyát és császárát kiátkozza (852–53), IV. Leó pápa ünnepélyesen kijelenti, hogy a császárt mint „tulajdon fiát” csak ő exkommunikálhatja. A pápa kezéből vett korona, s felkenés a szerződés-kötésnek mintegy záró-akkordja.

Addig, ameddig a világi hatalom még nem került egészen az egyházi szellem igájába, ezt a gondolatkört hathatósan ellensúlyozta a régi római császár-eszme világiassága. Itt is adoptióról hallunk. Nagy Károly úgy biztosítja császársága további fennmaradását, hogy fiát, Jámbor Lajost társ-császárrá adoptálja. A császárság – e felfogás szerint – önmagából újul meg, tehát független a pápa koronázásától. Mégis azt látjuk, hogy IV. István pápa reimsi útja alkalmával Lajost felkente, s még egyszer megkoronázta (816). Nem ezzel az utólagos koronázással lett Lajos császár, világi felfogás szerint a pápa koronázása puszta kiegészítő, egyházi megerősítő aktus. Hogy Jámbor Lajos még így gondolkozott a császár-koronázásról, az kitűnik idősebbik fiának, Lotharnak már a következő évi (817) koronázásából, kit atyja Nagy Károly példájára társ-császárnak fogadott. Ám a római kúria egészen máskép értelmezte a pápa koronázásait. A két felfogás összecsap egymással, s a küzdelemből a pápa kerül ki győztesen, nem kis mértékben éppen a frank klérus segítségével. Róma újból normát ad, s ez a pápa-elmélet Szt. Pétert a keresztény ökumene igazi fejedelmeként állítja be. Az imperium christianumnak legfelsőbb feje, „császára” Szt. Péter, aki Krisztus módjára mindkét hatalmat, az egyházit és a királyit kezében tartja. Egyedül Szt. Péter vikáriusa, a pápa hivatott tehát arra, hogy a császárságot az általa érdemesnek ítélt királyra ruházza. E felfogás egyik „római jogi” változata szerint Szt. Péter a régi császárvárost, a nyugat-római birodalommal az első keresztény császár, Nagy Constantinus adományából kapta (az u. Constantinus-féle adomány). Ezért nevezi a pápa a Reimsbe, Jámbor Lajos koronázására magával vitt arany diadémot Constantinus koronájának. A koronát ugyan Szt. Péter küldi, de Nagy Constantinustól való, Lothar 823-i itáliai tartózkodását Paszkál pápa arra használja fel, hogy az ifjabb császárt Rómában újból megkoronázza. A pápa most már – a krónikás szavai szerint – azt a hatalmat engedte át Lotharnak, amellyel az egykori imperatorok uralkodtak a római nép felett. A pápa úgy jelenik meg, mint a császárság örököse. Pár évtizeddel később már a Karoling császári udvar is ebben a gondolatkörben él, s elismeri, hogy a pápa koronáz császárrá. Lothar fiát, II. Lajost világi módra már nem koronázza társ-császárrá, hanem 850-ben Rómába küldi a pápához a császárság átruházása végett.

Innen csak egy lépés, hogy a pápa a koronát Rómában annak adja, akit kiválaszt, akit alkalmasnak talál e méltóságra. A pápának csakhamar elég alkalma nyílt arra, hogy császár-csináló jogát gyakorolja. A középső birodalom Lothar 855. évi lemondása – a prümi kolostorba vonult –, majd pár hét után bekövetkezett halála után fiai kezén három részre szakadt. II. Lothar a Maas, Mosel és az Alsó-Rajna vidéket kapta, mely ettől kezdve uralkodója után Lotharingia néven szerepel. A legkisebb, Károly, Provence felett uralkodott, de nyolc év után gyermektelenül meghalt. II. Lajosnak maradt Itália és a császári cím. Épp ez a felosztás mutatja a legjobban, hogy a császárság ekkor már egészen elvesztette egyetemes jellegét és puszta címmé vált. Amikor II. Lothar király 869-ben meghalt, a nélkül hogy gyermeket hagyott volna hátra, a nyugati birodalom királya, Kopasz Károly azonnal rátette kezét az egész Lotharingiára. Ezt azonban testvére, Német Lajos nem tűrhette és addig nem is nyugodott, míg Lotharingia felét – gazdasági és faji szempontok teljes mellőzésével – meg nem szerezte (870 a merseni béke). A tulajdonképpeni örökössel, II. Lajos itáliai királlyal és császárral a két hadakozó testvér nem sokat törődött. Amint ez 875-ben ugyancsak magtalanul meghalt, VIII. János pápának (872–82) császár után kellett néznie. A császárság feladata az apostoli Szent Szék védelme volt, ennek következtében az itáliai (paviai) királysággal szorosan egybeforrott. Itália pedig ismét nagy harcok és zavarok színtere volt. Az arabok, miután Sziciliát már 827-ben elfoglalták, 841-ben Alsó-Itália legfontosabb bizánci őrhelyét is bevették, Barit. Egyes szaracén portyázók Rómáig is elkalandoztak és a várost fosztogatták (846). Közben újra megmozdultak a helybeli arisztokraták és lehetetlenné tették a pápai bürokrácia munkáját. Ilyen körülmények között esett a pápa választása Kopasz Károlyra, ki a pápa javára lemondott a constitutio Romana érvényesítéséről (875). A következő év elején aztán az itáliai nagyok Károlyt Paviában Itália királyává emelték.

Kopasz Károly a helyett, hogy Rómát védelmezte volna, Német Lajos halálát (876) arra használta fel, hogy Lotharingia másik felét is elfoglalja. Német Lajos második fia, III. Lajos azonban Andernachnál Károlyt megverte (876). Ez volt az első nagyobb szabású csata a kettévált imperium, a németek és a franciák között. Ugyanígy Kopasz Károly volt az egyedüli francia király, akit császárrá választottak. De a német ág már jelentkezett a császárságért. Még mielőtt Kopasz Károly meghalt volna, Német Lajos legidősebb fia, Bajor Karlmann benyomult Itáliába, hogy Kopasz Károlyt kiüsse Itália, s a császárság birtokából. Döntésre azonban nem került sor közöttük, mert a nagyok által cserben hagyott Kopasz Károly visszavonulás közben meghalt (877). Ilyen körülmények között kellett VIII. Jánosnak ismét körülnéznie, hogy kit segítsen a császári koronához. Szükség is volt egy erős védőkarra. Spoleto hercege, Lambert és a Toscanából való Adalbert hatalmukba veszik Rómát, a pápát kiűzik a városból Franciaországba. Kopasz Károly fia, Lajos már 879-ben meghalt, különben sem volt alkalmas a császárságra. VIII. János figyelme Provence helytartója, Boso, az első nem-Karoling, felé fordult, kit a pápa mint valami császár, adoptio által fiává fogadott, szinte uralkodó-társsá szemelt ki. Az egykori vallásos jellegű adoptio így színeződik át a császár-csinálás politikai formájává.

A nyugati birodalom nagyjai, kik a politikát tulajdonképpen irányították, sokkal inkább magukkal voltak elfoglalva, semhogy lelkesedtek volna Itáliáért és a császárságért. Ekkor indult meg a nyugati birodalom felaprózása kisebb hercegségekre és grófságokra. Aquitania elkülönül a 879-ben meghalt Lajos kisebb fia, Karlmann alatt, miközben az idősebb fiú III. Lajos néven a nyugati frank birodalom trónjára ül. Ezekben a zavarokban Boso, a császárjelölt, jobbnak találta, ha Provence-ban, az ú. n. Alsó-Burgundiában alapít magának királyságot (879). Északon flandriai Balduin gróf, s Vermandois-i Pippin, egy Bernhard (itáliai)-utód, a nyugati részeken a Capeting-uralkodóház őse, Róbert gróf, Maine, Anjou és Touraine grófságok ura, a nagy normann-verő, uralkodott kis-királyként. Ilyen körülmények között VIII. János pápa számára nem maradt más út, mint hogy a császárkoronával tarsolyában mindhárom keleti-frank királynál szerencsét próbáljon: Német Lajos (865 megh.) legidősebb fiánál, Karlmann-nál, aki a birodalom magját, Bajorországot a hozzátartozó délkeleti vidékkel kapta, Lajosnál (az ifjabb), Ostfranken, Szászország s Thüringia uránál s végül a sváb Károlynál, akit aztán ténylegesen „filius unicus” adoptált s ezzel alkalmasnak talált a római egyház és a pápaság védelmére, vagyis a császárságra. VIII. János 881-ben koronázta meg az utolsó Karoling császárt, III. vagy Kövér Károlyt (már 880 óta itáliai király). A véletlen azt kívánta, hogy Nagy Károly öröksége – mielőtt a partikularizmus árja teljesen széthordta volna még egyszer egyesüljön egy érdemetlen utód kezén. Károly testvérei sorra elhaltak mellőle, Karlmann már 880-ban, Lajos, az ifjabb, 882-ben. A nyugati Karoling-ág, Kopasz Károly maradékai közül pusztán egy ötéves gyermek volt még életben, akire ebben a normann dúlás-látogatta világban Franciaország trónját nem lehetett bízni. Így esett a franciák választása 885-ben III. vagy Kövér Károlyra. A birodalom egysége helyreállt, tényleges egységről azonban nem beszélhetünk. Hatalmát tekintve, III. Károlynak tűrnie kellett éppúgy Vienne-i Boso délburgund uralmát, mint ahogy semmit sem tehetett a másik két fő partikuláris erő ellen: Spoleto-i Wido s Friaul-i Berengar már ekkor független fejedelmek voltak és partikuláris politikát űztek. De jogilag sem beszélhetünk igazi renovatio imperii-ről. A rész-királyságok megtartották külön igazgatásukat, ami abban is kifejezésre jutott, hogy Károly oklevelei az uralkodási éveket minden rész-királyság számára külön-külön számították. Amikor azonban úgy Franciaországnak, mint Németországnak saját kárán kellett tapasztalnia Károly tehetetlenségét a normannok folyvást megismétlődő rablóhadjárataival szemben, az elégedetlenség nőttön-nőtt s általános felkelésben robbant ki. Karlmann törvénytelen fia, Arnulf, Karinthia ura, állt a mozgalom élére. Károly 887 novemberében lemondott a trónról, röviddel rá meghalt (888 jan. 13.).

III. Károly elűzése az örökségként kezére szállt összbirodalom trónjáról (887) szakítást jelentett a Karoling multtal. A történelem még egyszer módot adott az összbirodalmi eszme harcosainak s Nagy Károly öröksége tisztelőinek arra, hogy az eszmében rejlő politikai lehetőségeket megmutassák. A kísérlet csúfos kudarccal végződött. Az összbirodalom III. Károly gyönge kormányzata alatt nem tudta mozgósítani az egész keresztény Nyugat erőforrásait; a szaracénok és a normannok szabadon garázdálkodhattak mindenfelé… Az összbirodalmi kormányzat csődje végkép szabadjára eresztette a partikularizmus szellemét s 888 táján bárhova tekintünk, mindenütt kis politikai gócok alakulásának vagyunk szemtanúi. Európa képe egyszerre csak nagy politikai egységek hegemóniája helyett kis államocskák individuális sokféleségét mutatja. A politikai hatalom egyre jobban felaprózódik, egyre tovább differenciálódik a törzsi, táji, dinasztikus érdekeknek megfelelően. Mindazok az ősrégi kultúrtájak, amelyeket a frank összbirodalom hatalmas építménye egy időre eltakart, de meg nem semmisített, most újra ráeszméltek egyéni életükre és helyi, sajátos érdekeik védelmére külön szervezkednek. A politikai élet irányítását egyes nemesi dinasztiák ragadják magukhoz, amelyek a partikularizmus áramát saját javukra fordítják.

A dinasztikus elv uralma következtében az egyes családok, nemzetségek eredete és rokonsága döntő tényezőként hullott a politikai élet serpenyőjébe. Mindazok a trónkövetelők, akik Nagy Károly dobra került örökségéből részt kértek, nem győzték eléggé hangoztatni családi kapcsolataikat, nőági rokonságukat a régi uralkodóházzal. Az eseményekből azt a képet nyerjük, mintha a Karoling birodalom egy nagy családi osztozkodás útján aprózódott volna fel kisebb önálló királyságokra. Az első királyságot, amely a kezdettől fogva halálra ítélt Közép-Birodalom testén képződött (879), Kopasz Károly sógora, Boso alapította Dél-Burgundiában (Provence). Felesége II. Lajos itáliai király leánya volt. Felső-Burgundiában viszont Jámbor Lajos második feleségének, Juditnak nemzetsége (Welf) vetette meg a lábát. Welf nembeli Rudolf így legitimitását e Karoling sógorságra alapíthatta (888). Aquitania, amely ősidőktől fogva partikuláris törekvések színhelye volt, annak a Ramnulfnak (Rannoux), Poitou grófjának a kezén nőtt fejedelemséggé, akinek őse, Auvergne grófja, Gérard Nagy Károly egyik unokáját vette el feleségül (818 kör.). E leszármazás folytán a Róbertek (a normann-verő Róbert leszármazói), a későbbi Capetingek, szintén atyafiságos viszonyba kerültek Nagy Károly házával. Ugyanis Capet Hugó 970-ben III. Vilmos (Guillaume) leányával lépett házasságra. Itália két hatalmas trónkövetelőjét Spoleto-i Vidót (Bosonidák) s Friaul-i Berengart hasonlóképpen rokoni szálak fűzték a Karolingokhoz.

A dolgok ilyen állása mellett a keleti frank birodalom számára nagy előnyt jelentett az, hogy az egyes törzsek Karlmann egy természetes fiát, Német Lajos unokáját: Arnulfot, Karinthia hercegét választották királyukká (887, Frankfurt). Arnulf méltán tekinthette magát III. Károly jogos örökösének. A Karoling-ház másik, életben lévő férfitagja, Kopasz Károly unokája: Együgyű Károly a felfordulás idején még gyámoltalan gyermek volt, politikailag tehát Arnulfnak nem lehetett komoly ellenfele. A dinasztiák harcában Arnulfot mindenki előtt elsőbbség illette. Ügyességét dicséri, hogy a dinasztia által nyujtott előnyt politikailag oly sikerrel gyümölcsöztette. III. Károllyal sírba szállt Nagy Károly imperium christianuma, ám Nyugaton azért a nagyobb politikai egység tudata még nem hunyt ki teljesen a lelkekből. Ennek a birodalmi gondolatnak hatékonyságára vall, hogy Arnulf királysága a sokfelé töredezett Európában vezető állást biztosított magának. Akármennyire is különösen hangzik, joggal nevezhetjük Arnulfot III. Károly trónutódjának, az össz-birodalom utolsó képviselőjének. Arnulf királyságának hegemón-állásában még él valami Nagy Károly birodalmából. Jellemző, hogy ezt az állami felsőbbséget nem a kultúrközpont Gallia, hanem a sokkal hátramaradottabb koloniális vidék, Németország gyakorolta. A politikai élet súlypontja Kelet felé tolódott el. Az új birodalomnak még egy másik tulajdonságát is ki kell emelnünk: benne a felsőbbség a hűbériség formái között érvényesült. Ténylegesen, államjogilag, a Karoling birodalom számos apró politikai gócra töredezett. Arnulf hegemón-állása nem is ilyen természetű, közjogi elemekből tevődött össze. A hűbériség megadta a lehetőséget arra, hogy az újdonsült szuverén királyok és hercegek maguk felett egy magasabb politikai hatalmat ismerhessenek el önállóságuk feladása nélkül. A bomlás és elkülönülés folyamatában a hűbériség volt az egyedüli összetartó erő, mely még kellő hatalommal rendelkezett. Az önállósult részek, mielőtt még végkép elváltak volna egymástól, a hűbériség keretében együttmaradtak. Arnulf senior-hegemóniája Nagy Károly birodalmának utolsó megjelenési formája. A tényleges egységet ezen a fokon a névleges, „hűbéri” egység váltotta le.

Arnulf hegemóniáját minden nagyobb nehézség nélkül valósíthatta meg, mert Itália és Franciaország zilált belső állapota ezer és ezer okot adott a beavatkozásra. Az ellentétek a marakodó felek között oly nagyok voltak, hogy egy harmadik nagyhatalom könnyűszerrel érvényesíthette hegemón törekvéseit s Arnulf a viszálykodó felek között mint legfelsőbb bíró jelenhetett meg. Lássuk mindenekelőtt az egykori Közép-Birodalom utódállamait. A dél-burgund királyság alapítójának, Bosonak halála után sem omlott össze, mert özvegyének még III. Károly életében sikerült a trónt fia, Lajos számára biztosítani. III. Károly viszont elérte azt, hogy az új dél-burgund királyság gyermek-uralkodója vazallusai közé lépett (887). A hűbér-viszony a birodalom és Burgundia között Károly halála után szinte automatikusan átszállt Arnulfra, aki e tekintetben is III. Károly jogos trónutódjának mutatkozik. Ebben az időben (888) alakult át Felső-Burgundia önálló királysággá. Itt a Karoling-dinasztiával sógorságban levő Welf Rudolfot koronázták királlyá. Rudolfnak is első dolga volt, hogy vazallushódolattal járuljon Arnulf elé, aki viszont ennek fejében az új királyságot jogilag elismerte. Így aztán mindkét burgund király az államhatalmat tulajdonképpen a hivatal-hűbér jogán gyakorolta, legalább is formailag s ha országaik nem is váltak hűbéres beneficiummá, személyileg, uralkodójuk révén, mégis csak az Arnulf-féle Karoling-birodalom kötelékébe tartoztak. A két Burgundiát a népvándorláskori burgund birodalom felújításának tekinthetjük. A partikuláris erők feléledtek, a régi népi hagyományok újra felszínre jutottak, hogy a Karoling-dinasztia által mesterségesen összetákolt Közép-Birodalmat alkotó elemeire bontsák szét. A Közép-Birodalom ily bomlási termékének tekinthető Lotharingia is. De míg a burgund királyságok pusztán laza, hűbéri kapcsolatban álltak a birodalommal, addig Arnulf Lotharingiát közvetlen államjogi függésbe hozta s a Karoling alkirályságok mintájára csupán „apanázsként” adta át Zwentibold nevű természetes fiának. Innen van, hogy a központi hatalom közvetlenül belenyulhatott Lotharingia ügyeibe, akár tetszett ez királyának, Zwentiboldnak, akár nem.

Nem ment ily simán az átalakulás a tulajdonképpeni nyugati frank birodalomban. Itt is elszakadtak az anyaországtól azok a részek, amelyek – mondhatni – már a késő római időkben önálló szerepet vittek. Két ilyen territóriumról kell ezzel kapcsolatban beszélnünk: Aquitaniáról és Bretagne-ról. Aquitania Poitou grófjának, Ramnulfnak kezén fejedelemséggé nőtte ki magát (a gyermek Együgyű Károly is itt éldegélt), de később Auvergne grófjának birtokába jutott a nyugati gót határgrófsággal egyetemben, úgyhogy az egész Loire-Rhône-Pyreneusok közti földdarab őt uralta. Auvergne hercegével (dux) már a késő-római korban is mint hatalmas partikuláris tényezővel találkoztunk. Bretagne partikularizmusával az utolsó római császároktól kezdve majd minden uralkodónak meg kellett küzdenie. Mihelyt meglazult a központi hatalom gyeplője, Bretagne lerázta magáról a frank király uralmát és önálló politikai életet élt. E területet az angol szigetország népe telepítette be, mintahogy általában Észak-Franciaország tengerparti vidéke, továbbá Flandria és Friesland az ősidőktől fogva az északi-angol kultúrközhöz tartozott. Nem szabad tehát azon csodálkoznunk, ha azt látjuk, hogy a csatorna felől hajókon jövő normannok Rollo nevű sereg-vezérük parancsnoksága alatt 911-ben Franciaország északi partszegélyén (Normandia) államot alapítottak. Ez nem volt az első kísérlet normann telepedésre, már 882-ben III. Károly kénytelen eltűrni, hogy a normann kalózok egyik vezére, Gottfried, Frieslandba fészkelje be magát, meggyilkolása azonban ennek a kolóniának véget vetett. Rollo (Rolf), akinek származása (norvég vagy dán) mindmáig nincs tisztázva, Caux vidékére norvégeket hozott, Normandia keleti részeibe pedig dánokat telepített, országa tehát jóval kisebb területre terjedt ki, mint a későbbi Normandia, Bayeux, Le Mans és Séez csak 924-ben, Coutances és Avranches pedig csak 933-ban került Normandiához. A szomszédos Bretagne bretonjait a normannok rövidesen a megszállás után már kikezdik. Miként Gottfried, úgy Rollo is a frank királlyal hűbérszövetségre lépett (a St. Clair sur l’Epte-féle békekötés 912). Normandia mellett a központi frank hatalomnak még Flandria és Vermandois grófjai is sok gondot okoztak. Így aztán a tulajdonképpeni Franciaország, tehát az a terület, amely még a központi királyság közvetlen „közjogi” igazgatásában maradt, nem volt nagyobb, mint a Schelde-Argonnen-Loire közti térség. A „Francia” név ettől az időtől kezdve már csak ezt a kis országrészt jelölte.

A hatalmat Francia-ban a püspöki kar képviselte. Ennek tulajdonítható, hogy a feltörekvő Capetingek és a Bosonidák, továbbá a nyugati Karoling-ág utolsó sarjának, Együgyű Károlynak trónviszályát igazában a két legnagyobb északfranciaországi érsekség: Sens és Reims vívták meg szerteágazó főnemesi, kapcsolataikkal. III. Károly trónfosztása után az ország nagyjai, élükön a püspöki karral, Páris védőjét, Róbert fiát, Odot választották királlyá (888). Együgyű Károly még gyermek volt s a normann-dúlás idején a nép nem gyermek, hanem vitéz harcos után áhítozott. Odo nemzetsége, a Robertinek – a későbbi Capetingek – Szászországból szakadtak Nyugatra, mint annyi más francia és olasz család, germán eredetűek voltak. A Robertinek katonai érdemeikre hivatkozhattak, ám Odo királlyá való koronázása sértette egy másik hatalmas dinasztia – a Bosonidák érdekeit, akik Kopasz Károly második felesége révén atyafiságos viszonyba kerültek a Karoling-házzal. A Bosonidák eredete Austrasiába nyúlik vissza s e nemzetség leghatalmasabb képviselője, Wido, Spoleto hercegségét tartotta kezében. Wido austrasiai nemzetsége segítségével Fulko reimsi érsek meghívására, nem törődve szaracén és görög veszedelemmel, otthagyta Itáliát s megjelent Galliában, hogy a nyugati frank királyság trónját elfoglalja. De csakhamar be kellett látnia, hogy a Capeting-párt erősebb nálánál s hogy Franciaországban nincs mit keresnie, sietve visszatért Itáliába.

Odo, hogy hatalmát a nagy hűbéres-családokkal szemben megszilárdítsa, még koronázásának évében hűbér-szövetséget kötött Wormsban Arnulffal. Arnulf, mintegy az uralkodó Karoling-ház nevében, elismerte Odo királyságát; Odonak viszont magát a német király kegyeibe kelett ajánlania. Ha Odo azt hitte, hogy ezzel a régi Karoling-párt szemében is „legitimálja” uralmát, akkor nagyon csalódott. Mert alig távozott Franciaország földjéről Spoleto hercege, Wido, amikor ennek nagy pártfogója, Fulko reimsi érsek a nyugati Karoling-ág egyetlen férfitagja, Együgyű Károly ügye mellé állott. Mialatt Odo Aquitaniában hadakozott, Fulko 893-ban Károlyt megkoronázta. Annakidején a sensi érsek Páris és Orléans környékének egyházi főembereivel emelte Odot „Francia” királyi székébe; most viszont Károly mögött Reims és hatalmi köre sorakozott fel. Arnulf már a következő évben (894) Fulko közbenjárására Károlyt a Karoling nyugati birodalom jogos örökösének ismerte el s ezzel mintegy kifejezésre juttatta Károly előjogát az ősi jussra (ei regnum paternum concessit), egyúttal hűbéresének fogadta. Amidőn Odo nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy Károlynak alávesse magát s a belháború a két király között tovább dúlt, Arnulf mindkét veszekedő vazallusát seniorsága jogán törvényszék elé idézte. A kor gondolkozását már teljesen áthatotta a hűbéri szellem, a hűbériség az egész közéletre rányomta a maga sajátos „magánjogi” bélyegét. Így a francia trónviszály is formailag oly perré változott át, amely a két vazallus között a senior törvényszéke előtt folyt le. Arnulf idézésére azonban csak Odo jelent meg Wormsban, miután ennek következtében Károly makacsságáért pervesztes lett, Arnulf Odonak ítélte oda a királyi koronát (895). Még két éven keresztül folyt a harc Odo és Károly között, végül is (897) Odo meghódolt Károlynak, a királyság egy részét Laon székhellyel átadta neki, magát pedig, mint a katonai hatalom birtokosát „maior domus”-nak tekintette. Csakis így érthetjük meg, hogy Odo halála előtt saját főembereit hűségre intette Károly iránt, a helyett, hogy a trónt tulajdonképpeni örökösének, bátyjának, Róbertnek biztosította volna. Együgyű Károly „Francia” egyeduralkodója lett (898–923); mellette Róbert hercegi címmel mintegy a maior domus tisztét látta el.

Mialatt Arnulf német király felsőbbségét oly szerencsésen elfogadtatta a többfelé szakadt Nyugat-Karoling birodalommal, Itáliában két frank eredetű nemesi ház mérte össze erejét: Friaulnak, e fontos észak-itáliai őrgrófságnak, Itália keleti kapujának ura, a Karolingokkal rokon Berengár és a már említett spoletói Wido, aki dél felé, a szaracén veszedelemmel szemben Itália védője volt. A 888. év Itáliában is a „nemzeti” királyság megszületését jelentette. Ekkor koronázták meg Berengart Itália királyává, akitől Arnulf hűbéri hódolatot követelt. Berengar nem tehette ki magát egy német invázió veszedelmének akkor, amidőn dél felől Spoleto hercege, Wido szorongatta. Így jobbnak látta, ha Arnulfot elfogadja legfőbb seniorjának. Widónak nagy segítséget jelentett, hogy Spoleto és Toscana Észak-Itáliának ez az átjáró provinciája, nővére fiának, Adalbertnek szinte korlátlan hatalmában volt őrgrófi címen. Ennek következtében könnyűszerrel vonulhatott fel Berengar ellen seregével, melynek zömét nyugati-frank barátainak és rokonságának csapatai alkották. Döntésre csak 889-ben jutott sor. Berengar Trebiánál csúfos vereséget szenvedett s régi hatalmi körzetébe: Friaul, Verona, Brescia, Cremona vidékére volt kénytelen visszavonulni. A győztes Wido, miután már előbb is a pápa császárjelöltjeként, „fogadott fiaként” szerepelt, 891-ben elnyerte a császári koronát; fiát egy évre rá a pápa Ravennában szintén császárrá koronázta. Wido volt az első uralkodó, aki Nagy Károly óta a császárkoronát viselte, anélkül, hogy a Karoling-ház fiági tagja lett volna.

Ezalatt a pápaság helyzete Itáliában mind súlyosabbá vált. Az örökös szaracén háború ráutalta, hogy újból a világi hatalomnál keressen menedéket. A kiszolgáltatottság természetszerűleg visszahatott politikai állására: mind lejjebb süllyedt, mindinkább a politikai pártok játékszerévé vált. Ha ki akart szabadulni a római nemesség érdekhálójából, beleesett egy másik világi hatalom csapdájába: tűrnie kellett Itália királyának mindenhatóságát. Wido uralma is csakhamar elviselhetetlenné vált számára. Hogy a közvetlen politikai hatalom, az itáliai királyság nyomását ellensúlyozhassa, a pápai diplomácia régi receptje szerint egy távolabbi segítségéhez folyamodott. Már 893-ban pápai követek keresték fel a német királyt s Arnulf meghallgatta Róma kívánságát: elhatározta, hogy beavatkozik Itália ügyeibe. 894-ben átkelt az Alpokon, Bergamot bevette, mire a többi városok is meghódoltak. Wido Spoletóba menekült: Arnulf magát Itália urának tekinthette. Miután azonban közvetlen császári igazgatásra s a partikuláris erők letörésére törekedett, Itália hatalmasságai, köztük vazallusa, Berengar is, sorra elhidegültek tőle s csak az időpontra vártak, hogy lerázzák magukról „az idegen uralmat”. Arnulf hatalmát második itáliai hadjáratával sem tudta megszilárdítani, bármilyen nagyok voltak azok az erőfeszítések, amelyeket túlcsigázott seregével tett (896). Róma bevétele Wido özvegye, Agiltrud kezéből megnyitotta számára az utat a császársághoz. Most már az a különös helyzet állott elő, hogy Arnulf ugyanattól a pápától nyerte el a császári koronát, aki élő riválisát, Lambertet, Wido fiát, is császárrá koronázta. Arnulf nem sokáig gyakorolhatta császári jogait. Megbetegedése miatt sietve elhagyta Itáliát (megh. 899), amelyből Berengar kapta az Adda és Po vonalától keletre eső területet, míg Lambert Itália tulajdonképpeni királya és császára maradt.

Arnulf kelet-karolingi királysága elegendő erőt képviselt, hogy felsőbbségét Franciaországban és Itáliában egyaránt elismertesse. Bizonyos: Arnulf, mint a Karoling-uralkodóház tagja szerezte meg a keleti frank birodalom számára a politikai élet vezetését. Nagy Károly össz-birodalom tehát még Arnulf alatt sem ment teljesen veszendőbe; ezt a birodalmat azonban már csak hűbéri szálak fűzték össze. Abban a folyamatban, amelyben Nagy Károly öröksége mindinkább vesztett tényleges tartalmából, Arnulf császársága jelenti az utolsó állomást. Halála után ez a hűbéri váz is összeomlott. A mindössze hat éves fia, Lajos, helyett az államügyeket tulajdonkép a mainzi érsek, Hatto vezette; Lajos tizenkétéves uralma a német királyság mélypontját jelenti. Természetes hát, hogy Németország hegemón állása szertefoszlott s bekövetkezett végkép az, ami oly hosszú idő óta érlelődött a politikai fejlődés mélyében: az össz-birodalom felbomlása. A folyamat eredményeként öt különálló állam lép az előtérbe, még pedig Franciaország, Németország, Észak-Itália és a két Burgundia, melyek mindegyikében tovább folyik a partikuláris tagozódás. Az öt királyság nem egyformán tudta függetlenségét a többivel szemben megőrizni: Itália és Burgundia csakhamar a súlyban, erőben egyre gyarapodó német birodalom érdekkörzetébe jutott. Végső fokon a felbomlási folyamat eredménye tehát erre az egy jelenségre szűkíthető: Gallia és Germánia búcsút mond egymásnak, hogy külön-külön járják a történelem útját. Germánia csatlakozása a római-frank kultúrkörhöz a Karolingoknak soha el nem múló műve volt. Most a „kolónia” elég erősnek érzi már magát, hogy elszakadjon tápláló anyjától, Galliától. Külön francia s külön német történetről a nyugati keresztény kultúrközösség keretében csak Gyermek Lajosnak 911-ben bekövetkezett halála óta beszélhetünk, amikor is a keleti Karoling-ág kihalt és a trónbetöltésnél mégsem vették tekintetbe a nyugati Karoling-ág (Együgyű Károly) örökjogát. Ha egészen a formai jog szempontjából nézzük a „válás” körülményeit, akkor a 921-es időpontot kell határvonalként elfogadnunk. Ugyanis ebben az évben ismerte el Együgyű Károly, a Karoling-dinasztia hagyományának utolsó hordozója, Bonnban szerződésszerűen Németország államjogi önállóságát. Ettől az időponttól kezdve a két ország belső fejlődése és politikai története egészen más irányt vett. Így helyénvaló, hogy a következőkben mindkettő történetével külön-külön foglalkozzunk.