HETEDIK FEJEZET: A CLUNY MOZGALOM

Mialatt a császárság az első Száliak alatt egészen római jelleget vett fel és azon fáradozott, hogy magát a Szent Széket is a birodalmi egyház szervezetébe vonja, a papalizmus hívei megindították a harcot a császárság és minden Krisztus-helytartó király egyházfősége ellen a hierokratizmus megvalósítása érdekében. Eddig a reform-mozgalom jól megfért a világi hatalommal, sőt annak támogatásával ért el mind nagyobb és nagyobb eredményeket, most megtalálja kapcsolatát Rómával és a pápa-monarchia elő-harcosainak sorába lép. Így nemcsak a pápaság, hanem a reform-mozgalom történetében is új fejezethez érkeztünk. A pápaság a reform-mozgalom szárnyán emelkedett a hierokratizmus magaslatára. A reform-mozgalom régebbi irányzatától meg kell tehát különböztetnünk az „újabbat”, az ú. n. gregoriánust. Mit akartak ezek a gregoriánusok és mit az előző nemzedék képviselői? – lássuk ezt közelebbről.

Az egész Karoling-koron keresztül találkozunk olyan törekvésekkel, amelyek a kolostori élet szigorítására irányultak. Különösen Franciaországban, hol az egyház fokozatos feudalizációja és a folytonos normann-becsapások következtében a kolostorok világiak kezére kerültek, vagy elnéptelenedtek, a szerzetesek pedig kisebbfajta lovagok módjára viselkedtek, vált a kolostorok reformja égető kérdéssé. Kopasz Károly zsinatokon és azokon kívül mindent megpróbált a rendelkezésre álló eszközökkel, hogy a kolostori viszonyok rendeződjenek. 853-ban a soissonsi zsinaton missusok kiküldését határozza el, kiknek feladata egy általános felvétel elkészítése lett volna. Mindezek a kísérletek azonban nagyobb eredményt nem értek el: alapjában véve minden maradt a régiben. A királyi hatalom lehanyatlása e törekvések igazi hazájában, Franciaországban azzal járt, hogy ettől az időtől kezdve a mozgalom mindjobban partikularizálódott. Nem a király, nem is a püspökök egyeteme, hanem egyes kimagasló főnemesek foglalkoznak országukban, birtokaikon a kolostori élet megreformálásával. Reform-célzattal új apátságokat alapítanak, a régieket pedig a Szent Benedek-féle regulák betartására szoktatják. Ezekből az elhintett magokból nőttek ki a cluny és hasonirányú mozgalmak…

Mikor ideje elérkezett, három gócpontból terjedt szét a reformmozgalom: Burgundiából, Lotharingiából és Itáliából. A három körülbelül egyidőben lépett fel, rövid idő alatt azonban a burgundi Cluny hírnévben és eredményben mind a többit túlszárnyalta. A kezdetek még a Karoling-korba nyúlnak vissza, mint ahogy az egész reformmozgalom tulajdonkép a Karoling-kor törekvéseihez kapcsolódott és Jámbor Lajos szerzetesének, Aniane-i Benedeknek regula-szabályozását követte. Cluny-t a burgund hercegségben, Mâcon melletti vadászbirtokán 910-ben alapította I. Vilmos Aquitania hercege. Első apátja jellemzően egy burgundi grófi ház fia, Berno volt. A cluny szervezkedéssel egyidőben a szomszédos Lotharingiában szintén reform-kolostorokkal találkozunk. Itt az első kolostort, ahol a szerzetesi életet Benedek regulái szerint újjáalkották, a naumi gróf nemes vitéze, Gerhard hívta életre Brogne-ban (919). Egészen sajátságos, orientális alakban jelentkezik az új szerzetesi szellem Itáliában. A calabriai Rossano közelében a görög Nilus remete működött, aki Basilius szabálya szerint élt. Grottaferrata alapítása 1004-ben az ő műve. Közép-Itáliában a ravennai Sergius herceg Romuald fia kicsapongó fiatalság után remete-magányba menekült és számos remetét gyüjtött maga köré.

Csak természetes, hogy az új szerzetesi szellemnek mindezen előhírnökei még a Karoling-renaissance és humanizmus gondolatvilágában nevelkedtek fel, ezt a Karoling-műveltséget szívták magukba. Cluny második apátja, Szent Odo (926–942) az aquitániai hercegi udvarban kezdte meg tanulmányait és azokat Párisban az epigónkodó, de nagytudású Remigius kezei alatt fejezte be. Innen erős humanista pallérozottsága. Mestere tanácsára tekintélyes könyvtárt hordott össze. Még görögül is tudott valamelyest. Különösen líráján érezhető erősen a Karoling-modor. Lassanként azonban a cluny kolostorban – de máshelyütt is – a humanista studiumok háttérbe szorulnak. Majolusról, a következő nagy cluny apátról (954–994), biztosan tudjuk, hogy megvetette a humanista műveltséget. Az irány, mely kezdetben még tovább ápolta a Karoling-renaissance hagyományait, a X. század közepe táján már nem akar tudni a világi tudományok műveléséről. Megint Nagy Gergely pápa scienter nescius jelmondatú életbölcsesége, a keresztény pragmatizmus célkitűzése éledt fel. Az új szellem harcosai a szigorú szerzetesi ideált állították a Karoling-renaissance „világias”, humanista életfelfogásával szembe. A studiumokat elhanyagolják és minden gondjukat a belső jámborságra s a szív tisztaságára helyezik. A cluny mozgalom az új „szerzetesi kor” irányzatát szívvel-lélekkel a magáévá teszi. Ez a legnagyobb különbség Aniane-i Benedeknek a renaissance idejére eső reform-működése és Cluny között.

Még egy más tekintetben is különbözik az új szerzetesi mozgalom a Karoling-koritól. Míg Aniane-i Benedek reform-működése tulajdonkép az udvarból indult ki és pusztán a kolostori élet megreformálását tűzte ki céljául, addig Cluny az egész világot meg akarta menteni a Civitas Dei számára. A reform-irányzat nem marad meg a cellák szűk világában, hanem magához emeli a világi papságot, sőt a laikus világiakat egyházi szellemben újjá kívánja alakítani. A szerzetesi eszme a kolostorok falain túl árad és hatalmába vonja az egész egyházi és világi társadalmat. Adalbero laoni püspök gúnnyal telve említi meg a királynak szóló iratában, hogy a nemesség szerzetesi szokásoknak hódol, komor ábrázattal jár-kel, Odilo cluny apát pedig mint valami király és seregvezér uralkodik a szerzetes hadon. E visszás viszonyok – jelenti ki a francia püspök – nem vezethetnek jóra, előbb-utóbb a birodalom bukását fogják eredményezni. Felszólítja tehát Róbert királyt, hogy szabadítsa meg magát a szerzetesek túlzott befolyása alól. A korviszonyok e szatirikus ábrázolásából jól kivehetjük azt a mély hatást, amelyet a szerzetesség fejtett ki az egész társadalomra. A cluny mozgalom nagy sikerének tulajdonkép abban van a nyitja, hogy magának a kornak törekvéseit szólaltatta meg. Akárcsak Nagy Gergely idejében, ismét a szerzetesek a kor nagy hősei és ideálalakjai. A nemesség, mely eddig a szerzetes-házakban csak gazdasági erőforrásokat látott, most térdre ereszkedik a mozgalom eszméi előtt és maga segíti a reformot diadalra. Bizonyos, hogy a reform sohasem terjedt volna el oly rohamosan, ha a kolostorok urai, a királyok és főrangúak, világiak és püspökök nem nyujtanak neki segítő jobbkezet. Sokszor, meg kell adni, a kolostorok megreformálása nem ment símán, fegyver és erőszak nélkül. A szerzetesek sok helyütt felfegyverkezve lovon várták Cluny papjait és a kolostort, melynek birtokait maguk és családjuk közt felosztották, mint tulajdon házukat védték a betolakodókkal szemben.

A laoni püspök fent idézett szavai azonban még másra is figyelmeztetnek bennünket. Azt mondja, hogy a cluny apát király módjára parancsol szerzeteseinek. Ebben nem szabad merő túlzást látnunk, értelmét valóban szórul-szóra kell vennünk. Cluny apátja ténylegesen egy szerzetes-monarchia élén áll, melynek szervezete a hűbéri formák utánzását árulja el. Még Aniane-i Benedek reform-korában is az egyes kolostorok különálló zárt egészet alkottak. Az alárendeltség és az engedelmesség elve csak a kolostorok falain belül érvényesült, de nem a kolostorok egymásközti érintkezésében. Cluny az első kolostor, mely igazi szerzetes-renddé bővül. Franciaország leghűbéribb országában, hol az egyház feudalizációja a legelőrehaladottabb volt, a világi élet politikai formái a kolostorok egymásközti viszonyában is érvényesülni kezdtek. Cluny apátja mint valami legfőbb hűbér-úr uralkodik a reform-kolostorok egész raja felett. A hierarchia, mely a pápa-monarchiában pár évtizeddel később megvalósult, kezdetben a szerzetes-mozgalmon belül érvényesült. Ez a szervezkedés, persze, teljesen ellentétben állott-minden régebbi kánoni szabállyal. Mialatt a reformerek saját szavaik szerint a kánoni rendelkezések érvényének helyreállításáért küzdöttek, ők voltak az elsők, akik ezeket a rendelkezéseket áttörték és valami egészen újat alkottak hierarchikus céljaiknak megfelelően. A cluny kongregációba tömörített kolostorok nem választhatták a maguk kebeléből apátjukat, élükre maga az anya-kolostor állított perjeleket. Ezen az úton a cluny apát főhatósága alatt egy nagyarányú szervezet épült ki, a cluny kongregáció, mely a XII. század elején már közel 2000 kolostort foglalt magába.

A cluny szervezet a burgund hercegségből először a szomszédos burgund királyságba terjedt át (Romainmôtier: 929), innen még Odo apát idején eljutott Rómába, majd Adelheid, a burgundi király leánya támogatásával, a Po völgyébe (Pavia). Angliában a cluny szellemű Fleury kolostor révén vetette meg lábát (961). A X. század vége felé és a következő elején jelentkezik a királyi Franciaországban (Capet Hugó és I. Róbert alatt) és Lotharingiában (St. Vannes), hol azonban egy másik reform-mozgalommal találkozik, továbbá a lassanként ismét keresztény uralom alá jutó Spanyolországban (Navarra-i Nagy Sancho alatt). Bár az Ottók kezdettől fogva élénk összeköttetésben álltak a cluny apátokkal, a kongregáció csak az invesztitúra-harc idején vert gyökeret. Bernhard, a marseillei St. Victor kolostor apátja pápai küldetése idején a Fekete-erdő kis kolostorát, Hirsau-t, megnyeri a reform számára és ezzel Vilmos apát alatt egy különálló német cluny kongregáció alapjait veti meg (1079), miután már előbb, II. Henrik alatt Lotharingia felől Stablo-i Poppo működésével kapcsolatban megindult a reform-szellem beáramlása. A lotharingiai mozgalom azonban nem épített ki oly nagyarányú kongregációt mint Cluny, jelentősége is sokkal kisebb volt amannál. Nem így az itáliai remete-mozgalom, mely szintén szorosabb szervezetbe tömörült. Itt Cluny szerepét Romuald alapítása, az Arezzo grófságban fevő Camaldoli kolostor játszotta.

A Cluny-szervezet mintájára új szerzetesrendek keletkeznek. Megőrzik Szt. Benedek reguláját, de újabb, szigorúbb szabályokkal egészítik ki. A karthauziak rendje abból a remete-egyesülésből alakult ki, amelyet a kölni születésű Szent Bruno (megh. 1106) alapított La Chartreuse (Grenoble mellett) vad, nehezen megközelíthető völgyében (1084). Fehérbe öltözve, apró cellákban laktak, hol életüket a legteljesebb hallgatásban, imában és vezeklésben pergették le. Ugyancsak a Benedek-regula alapján szervezkedtek: a Grandmont-i (1076), a skót (az ír Marianus Scottus alapítása Regensburgban, 1075), továbbá a Fontevrault-i (1100) rend, a nélkül azonban, hogy nagyobb jelentőségre tettek volna szert. Annál nagyobb kultúrális és egyházi tényezőnek bizonyult Róbert benedekrendi apát (Molesme, Langres egyházmegyében) alapítása 1098-ban a Dijon melletti Citeaux-i vadonban. A „fehér vagy szürke szerzetesek” kezdetben szintén Benedek reguláját követték, később azonban függetlenítették magukat és – ellentétben Clunyvel – teljes szegénységre törekedtek. Miután a rend birtokain világi-barátok bevonásával maguk gazdálkodtak, gyakorlati működésükkel példát adhattak a földművelésben, de különöskép a gyümölcs- és szőlőtermesztésben a nép széles rétegeinek. A tudományra, koruk irányát követve, nem sok gondot fordítottak, annál nagyobb elmélyedéssel merültek a csoda és kegyelem élményébe, mely Isten Anyjának alakja köré szövődve, misztikával vegyült. A szerzetesi szellem megerősödése természetesen nem maradhatott hatás nélkül magára a világi papságra sem. Kanonokokkal már a Karoling-korban is találkozunk, ám idővel, a renaissance-szellem befolyására, a székesegyházak papsága a közös, „apostoli” életről teljesen leszokott. A XI–XII. század folyamán számos székes- és társas káptalan szerzetesi formát vett fel; mintául Szent Ágoston utasításai szolgáltak. Miután a canonici saeculares a szerzeteket abban is utánozták, hogy egymással kongregációba tömörültek, ezen az alapon új rendek alakulása vált lehetővé. Az Augustinus-kanonokorganizációk közül a legnagyobb elterjedésnek a premontrei örvendett, melyet a Laon-menti Prémontré erdős völgyében a Xantenből, német grófi házból való Szent Norbert (megh. 1134), a későbbi magdeburgi érsek, hívott életre (1120). Tagjai már kezdettől fogva a lelkipásztorkodásra és szentbeszédre fordították figyelmüket. Mária előttük is nagy tiszteletben állott.

A szerzetesi eszme azonban nem maradt pusztán az egyház világában, hanem magára a társadalomra is erős vonzást gyakorolt. Már a cluny szerzetesek a laikus-tagok és imaközösség szervezetével, vándor-prédikálással mozgalmukba a társadalmat is bevonták. A laikus maga is hasonlítani akar a szerzeteshez. Jámbor egyesülések keletkeznek, amelyek javarészt betegápolással foglalkoznak, mint pl. Szent Antal istápolyos kongregációja (1095) vagy a Szentháromság-rend (1198). Ilyen „rendet” alkottak a brabanti eredetű beginek (XII. sz. vége), a nélkül, hogy „udvaraikban” szervezkedő nőtagjaik határozott rendi fogadalmat tettek volna. A szellemi élet elegyháziasításával párhuzamosan haladt a társadalomnak is átitatása egyházi szellemmel. A nemes kardját az egyház rendelkezésére bocsátja, keresztet vesz magára, hogy a Szent Földet visszahódítsa a kereszténység számára. A szerzetesi fegyelem és szervezet gondolata lovagrendek alapítására buzdítja a nemességet. A Johannitákat Jeruzsálemben Gérard mester (megh. 1120 kör.) és Raymond du Puy (1120–60) fejlesztette renddé. Tagjai otthon fekete köpenyt fehér kereszttel, a hadban azonban vörös köpenyt fehér kereszttel hordtak. Az a nyolc francia, kik Payens-i Hugó vezetése alatt Jeruzsálemben a szegénység, a szűzesség, az engedelmesség szerzetesi erényei gyakorlására és a zarándokok védelmére szövetkeztek, volt a templomosok rendjének megalapítója (1119 kör.). Viseletük: fehér köpenyen piros kereszt. Franciaországban csakhamar nagy tekintélyre és gazdagságra tettek szert, sőt pénzügyletekkel is foglalkoztak. A francia király kincstárát Párisban ők őrízték. Még egy harmadik, német alapítású és jellegű lovagrendről is meg kell emlékeznünk. Az „Ordo S. Mariae Theutonicorum” a harmadik keresztes hadjárat alkalmával keletkezett (1198). Tagjai fekete kereszttel telehintett fehér köpenyt viseltek. Hermann von Salza (1210–39) nagymester alatt betelepszenek Erdélybe (1211), 1226-ban azonban működésük főterét a pogány poroszok országába helyezik át. Mindezek a lovagrendek főkép abból a célból alakultak, hogy a Szent Sír zarándokait útjukon kísérjék, a betegeket ápolják és a Szent Földet az Iszlámmal szemben megvédelmezzék. Szervezetüket a nagymester a központból irányítja szinte korlátlan hatalommal, egyedül az egyetemes káptalan tudja ellenőrízni működését. A német lovagrend egyenesen II. Frigyes császár abszolút monarchiájától vette át központi hivatalnok-szervezetét.

A reform a laikus társadalomra is hatni akart. A világi társadalom mindjobban klerikalizálódik és lassacskán egyházi vezetés alá kerül. Az egyház megreformálása érdekében megindított mozgalomban kezdettől fogva résztvett az állam és a világi társadalom. A cluny irányzat nagyméretű elterjedését javarészt királyok és más világi és egyházi nagyok támogatásának köszönhette. Már ez a szoros kapcsolat, ami reform és állam között szövődött, szükségessé tette, hogy Cluny apátjai, Odo, Majolus, Odilo vagy Hugó, – hogy csak a legnagyobbakat említsük – a világiak udvarában gyakran megforduljanak. A nagyhírű apátok a királyi udvarban nagy befolyásra tesznek szert, tanácsokkal látják el az uralkodókat és politikai szerepre vállalkoznak. A cluny mozgalom különben is hajlott az arisztokratizmusra, legjobb harcosai a főnemesek sorából rekrutálódtak, politikai szerepével még inkább udvari jelleget vett fel. A cél nyilvánvaló: a szerzetes-mozgalom nem elégszik meg a kolostori életben megnyilvánuló hierarchikus tagozódással, magát a világi társadalmat, a regnumot is, vezetése alá kívánja vetni. A sacerdotium e nagyigényű képviselői a világi hatalommal szemben felsőbbséget követelnek a maguk számára. Már régtől kezdve a sacerdotium elsőbbségre tartott igényt a regnum-mal szemben; a nap és a hold, az arany és ólom, a lélek és test, stb. hasonlata erre vonatkozott. Most azonban ez az elsőbbség és felsőbbség kilép a vallásos vonatkozások világából és politikailag is érvényesülni kezd. Erre jó példát nyujt az ú. n. treuga Dei mozgalom. Franciaországban a központi hatalom elsorvadásával mind szörnyűbb méreteket öltött a vérbosszú-rendszer. Dél-franciaországi zsinatokon 1016 óta divatba jött, hogy a püspöki kar bizonyos időre a háborúságokat felfüggesztette. A békebontót interdictum sújtotta. 1027 óta „Isten fegyverszünete” határozottabb szabályozást kapott: szerdától egészen hétfő reggelig a nagy ünnepeket és a bőjtnapokat is beleszámítva, senki sem foghatott felebarátjára fegyvert, különben egyházi büntetés sujtotta (zarándoklás a Szentföldre). Ez a treuga Dei-mozgalom tulajdonkép nem jelent egyebet, minthogy az egyház mint az isteni világrend őre illetékesnek tekinti magát arra, hogy a laikus világon a politikai kérdésekben is fenyítő hatalmat, felsőbbséget gyakoroljon. A treuga Dei-mozgalom Nyugat-Lombardiában és Észak-Franciaországban gyorsan elterjedt, Németországba III. Henrik vezette be.

A sacerdotium magasabbrendűségének fokozottabb hangsúlyozása még nem zúzta szét a koraközépkori élet politikai kereteit; a regnum és sacerdotium parallelizmusa és szimbolikus egysége Krisztusban, az egyedüli rex et sacerdos-ban, továbbra is minden politikai teória alfája és omegája maradt. A reformerek szemében a király még püspökhöz hasonlatos tisztet tölt be, miután Krisztus nevében és Krisztus helyett uralkodik a Földön. Az itáliai reform-mozgalom oly vezető alakja, mint Petrus Damiani, a XI. század közepén még természetesnek találta, hogy a király a keresztény ökumene vezetője és ebben a minőségében az egyház fölött is rendelkezik: gondoskodik a püspöki székek betöltéséről, zsinatokat hív össze és az érdemteleneket elmozdítja helyükről. A király és a pap „kardjának” egymás segítségére kell sietnie. A rex derekát karddal övezik, hogy az egyház ellenségeivel szemben fegyveresen léphessen fel, a sacerdos feladata viszont, hogy imájával Istent a király és népe iránt engesztelésre bírja. Mindez teljesen megfelel a koraközépkori királyeszmének.

A gregoriánusok egy új politikai felfogásnak voltak megalapítói. A gregoriánusok a XI. század közepén a középkor politikai világképét újjáalkották. Ők is tulajdonkép a reform-mozgalom előharcosai közül kerültek ki és e tekintetben a gregoriánus-irány a cluny mozgalom egy újabb oldalhajtásának tűnik fel. De nem elégedtek meg az eddigi politikai felfogással és ezért azt az egyház felsőbbrendűségének kidomborítása céljából „átépítették”. Már a cluny gondolatkörben nagy szerepet töltött be az egyház felsőbbrendűségéről hangoztatott nézet. Ám ez az elv, minden hangsúlyozás ellenére, sohasem hagyta el a vallásos-erkölcsi világ határát, ép ezért politikailag nem érvényesült. A cluny mozgalom valamennyi vezetőalakja számára a Gelasius pápa által megfogalmazott két-hatalom elmélet határozta meg politikai felfogásukat. E szerint a Krisztus-kormányzatban még egészként meglévő hatalom isteni határozat alapján egyenlőképpen oszlott meg a regnum és a sacerdotium között. A király hatalmát tehát éppúgy Istennek köszönheti, miként a püspök. Ez az elmélet szolgált a gregoriánusok számára is kiinduláspontul, de csak kiinduláspontul. Mert azáltal, hogy az egyházi hatalom felsőbbségének a világival szemben az élet minden területén érvényt akartak szerezni, felborították a regnum és a sacerdotium között eddig fennálló egyensúlyt és az egyházat politikai tekintetben is az állami hatalom fölé helyezték. A gregoriánusok sem tekintik a krisztusi szellemben uralkodó királyt az ördög vazallusának. Még az ő rendszerükben is az állami hatalom isteni eredetű és a civitas Dei tagja. A király pedig – vicarius Christi. De tűrhetetlennek találják, hogy a magasabbrendű egyház felett a király Krisztus-helytartó jogán uralkodjon és hogy a világiak a kegyuraság örve alatt az egyházat hatalmukban tartsák. A király ne akarjon a civitas Dei földi helytartója lenni. Elégedjen meg az egyház jogainak és az igaz hitnek védelmével. A király a gregoriánusok szemében csak amolyan „karhatalmi közeg”, ki az egyháztól kapott utasításoknak eleget tesz. Vagyis az egyház hű, engedelmes katonája.

Mindez magától vezetett az invesztitúra-harchoz. Az egyház szabadságát csak úgy lehet megőrizni, ha a világiak lemondanak az egyházi állások betöltésénél eddig követett gyakorlatról. Ezt az egész küzdelmet, persze, a gregoriánusok a középkor általános bevett szokása szerint úgy állították be, mintha nem új követelmények megvalósításáról, hanem a régi, kánoni szabályok felújításáról lenne szó. Szentül meg voltak arról győződve, hogy nem új jogot alkotnak (sua nova auctoritate, de sua sensu), hanem csak a régi, szent kánont tisztítják meg a századok óta rárakódott salaktól (renovare, defendere). Ma már tudjuk, hogy a XI. század reformerjei tényleg „forradalmárok”, egy új világ alkotómesterei voltak. A kánoni hagyománytól korántsem függtek annyira, mint ahogy azt feltüntetni kívánták. Ezt nem vehetjük zokon tőlük, hisz ekkor még a kánoni jognak rendszerbefoglalása teljességgel hiányzott. A rendszer és rendszerezés hiányát a gregoriánusok érezték leginkább. Nem véletlen, hogy ép ők indítják meg azt a kánonjogi studiumot és rendszerező-munkát, mely aztán megadta az alapot a jövő számára. A gregoriánusoknak be kellett illeszteniök új eszméiket a kánoni hagyományba, harcaikban viszont egy oly segédeszközre volt szükségük, amelyben a kánoni idézeteket törekvéseik igazolására gyorsan és könnyen megtalálhatták. Erre a célra alkalmatlanoknak bizonyultak az eddigi közkézen forgó kánongyüjtemények időrendi beosztásuknál és nem kis mértékben – tartalmi összeállításuknál fogva. A kánonjogi studiumok ekkortájt leginkább az Alsó-Rajnánál, Lüttich és Worms iskoláiban (Lüttich-i Wazo, Worms-i Burchard) virágzottak, itt ismerkedett meg velük Hildebrand, a későbbi VII. Gergely pápa, kényszerű németországi időzése alatt. Javarészt az ő ösztönzésére ad a római kúria megbízást Petrus Damianinak, majd amikor ez visszalépett, Bonizónak és Anzelmnek rövid kánon-gyüjtemények összeállítására. A gregoriánusok kánonjogi érdeklődésének első ismert gyümölcse még IX. Leó idejéből való: a „Diversorum Sententiae Patrum”.

Mindebből már jól kivehető, hogy a XI. század közepén az eddig főkép vallásos irányú reform-mozgalom erősen jogi és politikai irányt vett fel. Az érzület és belső elmélyülés helyett az egyházi élet külső formái, jogi és politikai vonatkozásai léptek előtérbe. Ez az irány természetszerűen folytatódott a középkor első nagyarányú publicisztikai vitájában, mely miután az invesztitúra-jog körül forgott, „invesztitúraharc” néven ismeretes az irodalomban. A fejlődés végén VII. Gergely pápa alakja áll. A reform-mozgalom irányváltozása a XI. század közepén sok hasonlóságot mutat a megelőző, Karoling-kori reformtörekvések sorsával. A reform akkor is az állami hatalommal karöltve indult meg (742. birodalmi zsinat) és csak később, Jámbor Lajos alatt, fordult a király és a világi nagyok ellen. Az episzkopalizmus felveszi a harcot az „egyház ellenségeivel szemben” és ez a harc, akárcsak kétszáz év multán, együtt járt a kánonjogi studiumok renaissance-ával és egy vita-irodalom életrehívásával (Agobard lyoni érsek, Florus). Mindezeket a törekvéseket az alighanem a reimsi egyházmegyében készített ú. n. Pseudo-Isidorius-féle dekretália-gyüjtemény (850 kör.) koronázta meg, mely pápai dekrétumok hamisításával megoltalmazni akarta a püspököket a metropolita és a király jurisdictiójával szemben. A legérdekesebb ebben a hamisítványban az, hogy a király egyházfőségét csak az egyházi törvényhozás és a püspökök felett gyakorolt bírói hatalom tekintetében kívánja kizárni, ezzel szemben a király közreműködését az egyházi igazgatásban, így elsősorban a püspökségek és a birodalmi apátságok betöltésénél, továbbra is megengedhetőnek tartja. A Pseudo-Isidorius-féle dekretáliák azoknak az egyházi köröknek gondolatvilágát tükrözik vissza, amelyek a legmesszebb mentek a világi hatalom befolyása ellen vívott harcban. Mindennél jellemzőbb, hogy még ez a „radikális irány” sem tudta kivonni magát a koraközépkori királyeszme varázsa alól. Szerinte is a király nem tartozik a laikusok közé és éppen Krisztus-helytartó tiszténél fogva részt vehet az egyház igazgatásában. De ebből érthetjük meg azt is, hogy miért nem beszélhetünk már a IX. században invesztitúra-harcról. Ameddig az egyház maga is a koraközépkori királyeszme („vicarius Christi”) alapján állott, meg kellett engednie, hogy a király az invesztitúra-jogot gyakorolja. A harc ekkor még csak a király bírói hatalma ellen folyt. Az invesztitúra-harc akkor tört ki, amikor egy új politikai világkép hatása alatt már jogtalannak találták, hogy a püspökségek betöltésénél nem a klérus és nép, hanem a király akarata döntött.

A Karoling-kor harcos reformereinek állásfoglalása az invesztitúra kérdésében már sejtetni engedi, hogy a gregoriánusok fellépése előtt maga az egyház még igenis összeegyeztethetőnek tartotta a kánoni választást a király vagy a magán kegyúr invesztitúra-jogával. Kánoni választás és kánoni választás között ugyanis különbséget kell tennünk az invesztitúra-viszály előtti és utáni korra nézve. A gregoriánus-kor előtt már akkor is kánoni választásról beszéltek, amikor a klérus és a nép a jelöltet egyhangú felkiáltással és a jobbkéz felnyujtásával elismerte apátjának, püspökének, illetve pápájának. Ez a szó „eligere” tehát nem jelentett még választást mai értelemben, – a szavazatszámlálás fogalma ismeretlen – hanem a jelölés puszta jóváhagyását (probare). A klérus és nép a választással pásztorrá fogadta a jelöltet. A kánoni szabály így hangzott: „nullus invitis detur episcopus”, senki se lehessen püspök a klérus és a nép akarata ellenére. Az uralkodó akkor vét a kánon ellen, hogyha jelöltjét a klérus és a nép tiltakozása ellenére megteszi püspöknek. Az ilyen püspököt vagy apátot az egyház idegennek, „pseudoepiscopus”-nak, „pseudoabbas”-nak tekintette; ezek nem is követelhettek nyájuktól engedelmességet. Az sem volt kánon szerint való püspök, akit a klérus és a nép ugyan megválasztott, de nem önszántából, hanem kényszer nyomása alatt, vagy amikor egyszerű kinevezéssel, a klérus és a nép választásának kizárásával történt a püspökség betöltése. Mindez eléggé mutatja, hogy a püspökségek és apátságok betöltése a király, illetve a magán kegyurak által az invesztitúra formájában jól megfért a kánoni választás fogalmával. Az electio ilyen körülmények között gyakran több hétig késett, mert a klérusnak és a népnek meg kellett várni a király vagy a kegyúr jelölését. Formai szempontból a király csak megnevezte az általa alkalmasnak ítélt jelöltet, mégpedig rendszerint a klérus óhajának meghallgatása után, a klérus és a nép dolga volt aztán a nominatus megválasztása. Még III. Henrikről sem állíthatjuk azt, hogy a püspököket egyszerűen kinevezte. A királyi akarat ugyanis csak a klérus és nép választásában vált igazán teljessé.

Már az Ottók alatt hallunk ú. n. szabad egyházakról. A király díszes privilégiumokat állít ki, melyben az egyházat a szabad választás (libera electio) jogával ruházza fel. II. Henrik aztán ezt a jogot minden egyháznak kivétel nélkül biztosította. Csakhogy a libera electio még korántsem jelentett választást a királyi jog megkerülésével, pusztán annyit, hogy a király a jelöltet nem saját káplánsága vagy valamely idegen egyház tagjai közül, hanem ex ipsa ecclesia, az illető egyház saját kebeléből fogja kiválasztani. Végeredményben tehát a király csak biztosítékot nyujtott a privilegizált egyháznak az idegen jelölttel, a pastor extraneusszal szemben. Ez volt a legtöbb, amit a kánoni választás fogalma magában foglalta a gregoriánus-kor előtti időben.

A libera electio jogának birtokába elsősorban a kolostorok jutottak, az új kánoni választás fogalma is a kolostorokban alakult ki. Kezdettől fogva érvényesült a kolostorok életében az a törekvés, hogy a szerzeteseket a külvilágtól a lehető legteljesebben elzárják. A kolostornak a magány és meditatio várának kellett maradnia. A szerzetesi eszme erősebb érvényesítése a cluny mozgalom által ezeknek a követelményeknek érvényt is tudott szerezni. A reform-kolostorokban az apátválasztás tényleg az egyház belső ügye lett. Cluny-ben rendszerint maga az apát még életében kijelölte utódját, amihez aztán a szerzetestársak, a kolostor „fiai” és népei (omnes fratres, filii et conservi) jóváhagyásukat adták. Majolus-t 954-ben, Odilo-t 988-ban így választották meg apáttá. Bár a kánoni szabály kifejezetten a népet is a választásra jogosultak közé számlálja, a reform-mozgalomban mégis sikerült elérnie azt, hogy a választás joga egyedül a szerzeteseket illesse. Hugót cluny apáttá 1049-ben kizárólag a szerzetes-társak választják. Íme, a középkor történetében az első eset, hogy a választást egy zárt testület kezében találjuk. Ezt az újítást aztán átveszi a hirsaui rendtartás (consuetudines Hirsaugienses) is, Monte-Cassino szintén bevezeti, Nonantula-i Placidus „Liber de honore ecclesiae” c. könyve pedig már minden kolostorra kiterjeszti kivétel nélkül.

A kánoni választás formájának átalakulása már a cluny reformmozgalom körében megkezdődött, az új választásfogalom kialakítása azonban a gregoriánusok érdeme volt. A kor a szerzetesi ideál és életforma hatása alatt áll, mindennek mintájául a kolostor szolgál. A papi nőtlenség (cölibatus) fokozottabb érvényesítése a szerzetesi ideál befolyásának tudható be, a kánoni választás új értelmezése is azáltal állt elő, hogy a reform-kolostorokban követett választási eljárást általánosították. A reformerek az egyházat a kolostor szellemében kívánták újjáépíteni. Ez a munka azonban csak felülről, az „Örök Város”-ból indulhatott meg igazán. Rómának kellett elsőnek példát adni, a harcot neki kellett megvívnia a királyok egyházfősége ellen. Így az invesztitúra-harc a canonica electio új értelmezése segítségével akkor indult meg, amikor a szerzetesi reform-mozgalom magába a pápai kúriába betört és ott a hatalmat magához ragadta.

A pápaság elegendő hatalmi alappal rendelkezett ahhoz, hogy a harcot a reform-mozgalom szövetségében sikerrel megvívja. A Karoling-kori fejlődés ugyanis a pápaságot az egyházi monarchia kialakítása útján jóval előbbre vitte. Az akkor, főleg I. Miklós pápa (858–867) által, elért eredmények tették lehetővé, hogy a XI. sz. közepén az egyház felsőbbségét a laikus társadalomra politikailag is kiterjessze. Érdekes, hogy a pápaság újabb előtörését ugyanazok a körülmények kísérték, mint I. Miklós pápa diadalmas pontificatusát. Mindkét alkalommal az egyházi reform-mozgalom a pápa nélkül, pusztán vallásos szempontok figyelembevételével indult meg, a végén mégis a jogi-politikai követelmények kidomborodásával a pápaság erőgyarapodását idézte elő. I. Miklós pápának elődje Aniane-i Benedek iránya volt, VII. Gergelynek Cluny. Mindkét esetben a római kúrián kívül álló erők segítették a pápaságot diadalra.

A pápaság I. Miklós pontificatusa előtt még nagyon messze állt monarchikus céljai megvalósításától. Amíg az egyes tartományi egyházak a király mint egyházfő hatalma alatt külön-testeket alkottak, a pápaság nem gondolhatott arra, hogy felettük ugyanazt a hatalmat gyakorolja, mint a patriarchátusa alá régtől fogva tartozó itáliai püspökségek felett. Előbb ezeknek a rész-egyházaknak meg kellett szűnniök, határaiknak le kellett omolniok. Így a pápai kúria harca mindenekelőtt a tartományi egyházak rendszere ellen folyt. Ez azonban kettőt jelentett: a pápaságnak nemcsak a király egyházfősége ellen kellett hadakoznia, hanem a püspöki kar ellen is, amely az ó-keresztény cyprianus-augustinusi hagyományok szellemében jogot érzett magában ahhoz, hogy az egyházat tartományi zsinatok útján saját maga igazgassa (püspöki autonómia). A pápaság központosító céljaival szemben a püspökség a király mellé állt és önállósága védelmében tiltakozott, amíg tudott. Csak azok a püspökök húztak a pápasághoz, akik az egyház „szabadságát” úgy a metropolitáktól, mint a királytól féltették. Leghamarább a nyugati frank-birodalom hódolt meg a kúriának, itt egyedül a nagy reimsi érsek, Hinkmar (845–882) kelt a „régi egyház” védelmére; legkésőbb Lotharingiában és a keleti-frank birodalomrészben bomlott fel a tartományi egyház zártsága, itt volt a király egyházfősége a legerősebb és az episzkopalizmus szelleme a legöntudatosabb: az utolsó kísérlet, mely a provinciának nagyobb jelentőséget akart biztosítani, Aribo mainzi érsek (1021–1031) nevéhez fűződik. Természetesen a pápaság nem minden igénye valósulhatott meg, de amit különösen e korszak nagy pápája, I. Miklós (858–867) elért, elegendő volt ahhoz, hogy a tartományi egyházak rendszerének alapját végleg aláássa.

A tartományi egyház kormányzásának legfőbb szerve, a birodalmi zsinat kicsúszik az uralkodó kezéből és a kúria hatalmába kerül. A nagyobb ügyeket, nemcsak a hitbeli vitákat, hanem a püspökök ügyeit (causae episcoporum) is, már csak a Szentszék döntheti el végleges érvénnyel. A püspököknek meg kellett szokniok, hogy a pápa a jurisdictionális hatalom birtokában fellebbezés nélkül ítélkezzen ügyükben. Éppen I. Miklós volt az, aki a soissonsi püspököt egy provinciális zsinat ítélete ellenére Rómában méltóságába visszahelyezte és aki a kölni és a trieri érseket egy római zsinaton letette és kiközösítette, példát adva ezzel a gregoriánus egyháznak arra, hogy mikép járjon el engedetlen püspökökkel szemben. Igaz, a frank egyház (864–865-ben) még nem volt hajlandó Rómában zsinatra menni a pápához, az Ottók alatt azonban ez a helyzet is megváltozott és majd minden zsinaton maga a pápa elnökölt. A birodalmi zsinatok mindinkább a pápa zsinataivá alakultak át. Így, amikor a pápaság és a császárság összemérte erejét, IV. Henrik számára nem maradt más út, minthogy pápa-ellenfelével szembe ellenpápát állítson. Ez volt a helyzet, amikor a XI. század közepén egy új felemelkedés várt a pápaságra.

Az első kezdetek IX. Leó (1049–1054) pontificatusába nyúlnak vissza. Ahogy Leó Szent Péter utódjának székét elfoglalta, még semmiben sem különbözött közvetlen elődei, II. Clemens és II. Damasus megválasztásától. III. Henrik II. Clemens (1046–1047) óta újból a német császár számára tartotta fenn a pápai szék betöltésénél az elhatározó befolyást. Mint Róma tényleges ura a patricius helyére lépett, ezzel kivette Róma város nemességének kezéből a pápa-jelölés jogát, ezentúl praeter auctoritatem regis, sine eius permissu, azaz királyi elhatározás nélkül nem választhatott Róma klérusa és népe pápát magának. IX. Leót is, a császári ház rokonát, az udvar neveltjét a császár szemelte ki és ültette Szent Péter székébe, miután a klérus és nép forma szerint is megadta a választáshoz hozzájárulását. Az egykori touli püspök élete végéig a császár embere és politikájának oszlopa maradt. IX. Leó azonban egy elzászi grófi családból származott és szoros kapcsolatokat tartott fenn a lotharingiai reformirányzattal. Nagy jelentőséggel bírt a jövőre nézve, hogy eddigi barátait és munkatársait magával vitte Rómába. Ebből a lotharingiai körből került ki ugyanis a gregoriánus egyház „vezérkara”.

Röviddel előbb, hogy IX. Leó Toulból Rómába vonult, fejezte be a lotharingai kánonjogi iskola egy kimagasló alakja – helytelenül egy auctor Gallicus – „De ordinando pontifice” c. munkáját, melynek minden sorát királyával, III. Henrikkel szemben doktrinergyűlölet fűti. Nála látjuk először érvényesülni a kolostori választás fogalmát a kolostor falain kívül. Kétségbevonja a császár szerepének jogosságát a pápaválasztásnál, melyet a püspökök egyetemének szeretne fenntartani. Úgy ő, mint a vele egyívású Wazo lüttichi püspök Pseudo-Isidorius dekretáliáinak szellemében nem tudja III. Henriknek megbocsátani, hogy VI. Gergelyt, a reform-mozgalom első pápáját, Németországba számüzetésbe küldte. A császár nem ülhet a püspökök felett törvényt, még kevésbbé ítélkezhet a pápa felett. Wazo nagy tiszteletben állott IX. Leó előtt, másrészt az első gregoriánus szellemű pápa, IX. István (1057–1058) mint lüttichi kanonok Wazo szárnyai alatt vált harcos reformerré. Hildebrand, a későbbi VII. Gergely, a Wazo által védelmébe vett VI. Gergely pápával került Németországba, hol Kölnben, a lüttichi kánonjogi iskola egyik fiókintézetében ismerkedett meg a lotharingiai reform-szellemmel. Mi sem természetesebb, minthogy ez a Hildebrand az új, elzászi pápa kíséretében tért vissza a római kúriába. IX. Leó körül egy egész kis lotharingiai kör képződött. A Bizáncot követként járó Humbert kardinális (de Silva Candida), IX. Leó tulajdonképpeni jobbkeze, a lotharingiai Moyenmoutier-ból származott. Az új pápa hozta magával a Henrik-ellenes észak-lotharingiai Gottfried herceg testvérét, Frigyes kardinálist is, ki előzőleg Wazo városában, Lüttichben mint St. Lambert esperese működött. Még más lotharingiaiak is ekkor vetődtek Rómába, így a mozgékony Hugó Candinus, István kardinális, továbbá Udo, a pápai kancellária feje. Leóval a cluny irány túlzó, lotharingiai csoportja győzelmesen vonult be a pápai kúriába.

IX. Leó pontificatusa még más tekintetben is a gregoriánus egyház számára készítette elő a talajt. Észak-Itáliából az út a toscanai őrgrófságon keresztül vezetett Rómába. Bonificacius őrgróf meggyilkolása után (1052) ennek özvegye, lotharingiai Beatrix Gottfried lotharingiai herceghez ment nőül; Gottfried testvére viszont a pápai kúriában vezetőszerepet vitt. E kapcsolat révén a római kúriának sikerült a Rómába vivő út őrhelyén az új őrgróf személyében politikai szövetségest szereznie. Rómának ezt az előretolt hatalmi bázisát Henrik csak rövid időre tudta szétrombolni. Gottfriedot ugyan kiűzte Toscanából és Frigyes kardinálist bujdosásra kényszerítette, de halála után (1056) a kúria kapcsolata az őrgrófsággal ismét helyreállt. Ezt maga IX. Leó pápa utódja, II. Viktor (1055–1057) pecsételte meg, amikor Gottfriedot a bajor-osztrák-karinthiai partikuláris hatalmak lázadása után (1055), melyben a herceg is részt vett, kibékítette az uralkodóházzal, Gottfried testvérét, Frigyest pedig megtette Monte Cassino apátjának, ami újra alkalmat adott ennek ahhoz, hogy Rómában tartózkodjon. II. Viktor szintén Henrik jelöltje volt. Mint rokona, birodalmi politikájának vezéralakja és eichstädti birodalmi püspök egyaránt közel állott az uralkodóhoz. Vele záródik le a birodalmi pápák sora. Ő illesztette be a pápaságot a legerősebben a birodalom szervezetébe. A bizalom jele volt, hogy a császár a spoletói hercegséget és a fermói őrgrófságot a pápára bízta. Amikor pedig II. Viktor 1056-ban Németországba sietett, a haldokló császár – mily különös látvány! – őt kérte föl arra, hogy hatéves fiacskájának, IV. Henriknek támasza legyen. Bizonyára az ő érdeme volt IV. Henrik újból való, aacheni koronázásának zavartalan lefolyása.

A német birodalom történetében III. Henrik korai halála – mindössze a 39. évét töltötte be – egyik legsúlyosabb katasztrófái közé tartozik. A birodalom kormányzatát a gyermek-király helyett a vallásos, gyöngeakaratú özvegy császárné, Poitou-i Ágnes vette át, miután a régens-pápa már a következő évben követte császárját a sírba. A lotharingiai reform-párt elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Gottfried toscanai herceg segítségére támaszkodva, ki II. Viktor halála után Spoletóra és Fermóra is rátette kezét, nem volt mitől tartania. A herceg testvére, Frigyes kardinális, nem törődve a német udvarral, magát Róma klérusa és népe által IX. István néven pápává választatta. A választásnak (1057) programmszerű jelentőséget adott az a körülmény, hogy ekkor érvényesült először a kánoni választás a reformerek óhaja szerint: az egyház maga jelölt és a néppel együtt maga választott. A király jogát márcsak utólagos hozzájárulásként (consensus) engedik érvényesülni. Bár a választást a német udvarban sokan megütközéssel fogadták és a királyi jog megsértésének tekintették, a régens-kormányzat gyöngesége tudatában mégis megadta rá a megerősítést. Ez egyet jelentett a birodalmi egyházpolitika első érzékeny vereségével.

Nagyon jellemző erre a harcos korra, hogy a napi politika az irodalmat is bevonja a küzdelembe. Amit a gyakorlat emberei az esélyek és lehetőségek okos mérlegelésével elértek, azt azonmód elvileg is megrögzíteni kívánták. Így a pápaság előretörésének minden szakaszát egy-egy elvi manifesztáció kíséri. Az invesztitúra-harc irodalma adja a középkor történetében az első példát arra, hogy egy párt céljai megvalósításának érdekében a közvéleményre is hatni kíván, másszóval a tömegeket igaza mellett mozgósítani akarja. Ez az eset áll fenn már az első „gregoriánus” pápa, IX. István megválasztásánál is. A kánoni választás fogalmának új értelmezése, mely a királyi jelölés kizárására vezetett, a következő év tavaszán (1058), még IX. István pápa pontificatusa alatt, Humbert kardinális-püspököt, a pápai kúria igazi vezérét, elvi állásfoglalásra indította. „Három könyve a szimonisták ellen” (Adversus simoniacos) nem hagyott többé kétséget a felől, mikép gondolkozott a kúria az egyházi választásoknál követendő eljárásról. A gregoriánusok új politikai világképe nála jelentkezik először irodalmi formában.

Az eddigi, szinte ó-keresztény electio-fogalmat jogi formába kellett átönteni. Hogy ez hogyan történjék, az nem lehetett többé vita tárgya. Három részből (capitula) áll a kánoni választás: elsőnek a klérus választ, övé a jelölés joga, másodszor a nép a választáshoz hozzájárul (expetitio), azután a metropolita ítélete (iudicium) után következik a felszentelés a környék püspökei által. Mikor mindez rendben megtörtént, a politikai hatalom a választást jóváhagyja (consensus). E helyett – állapítja meg Humbert – a választásnál egyedül a fejedelmek a mértékadók, a népnek és klérusnak, meg a metropolitának már nem marad más joga, minthogy a megtörténtet tudomásul vegye. Az elsőkből utolsók lettek és megfordítva. Ennek a visszás, kánonellenes állapotnak véget kell vetni, a választást ki kell venni a saecularis potestas kezéből és azt a klérus és nép számára kell biztosítani. Humbert tehát nem zárja ki a fejedelmeket teljesen a választásból, de a jog, amit számukra tartogat, már csak az utólagos helyeslés joga. Ám ha ez így van, akkor a fejedelmeket az invesztitúra joga sem illeti meg. Az egyházi tisztségnek és a hozzátartozó birtoknak átruházása gyűrű és pálca jelképével tisztára egyházi szertartás, azt csak a felszentelő püspökök gyakorolhatják. Így vált Humbertnél a klérus és nép acceptio-jából, e pusztán vallásos aktusból, jogi fogalom, tényleges electio. Másrészt már nála is jelentkezik a klérus törekvése, hogy a tényleges választásból a népet, a laikus tömeget, kiszorítsa. Ugyanígy, bár burkoltan, megpendíti Humbert a pápa legfelsőbb ellenőrzési és megerősítési jogát. A metropolita a választás felülvizsgálatát (iudicium) az apostoli szék helyett (vice apostolicae sedis) végzi.

Humbert vita-irata a következő évben (1059) mintául szolgált az új pápaválasztási statutum megszerkesztésénél. Ezt azonban IX. István már nem élte meg, még 1058 márciusában meghalt. A városi nemesség újra mozgolódni kezdett és egy római, reform-barát kardinális személyében X. Benedeket a kánoni választás új értelmezése szerint pápává választotta. De ha a városi arisztokrácia azt hitte, hogy a reform ügyének ily figyelembevételével a kardinális testületet engedékenységre fogja bírni, nagyon csalódott. A kardinálisoknak nem kellett a nemesség választottja, mégha az körükbe tartozott is.

Ismét Gottfried toscanai őrgróffal szövetkeztek, kivel egyetértve a szavojai eredetű Gerhard firenzei püspököt szemelték ki ellenpápának. Rómában azonban a nemesség és pápája, X. Benedek uralkodott. A kardinálisoknak minden igyekezete ezért arra irányult, hogy megakadályozzák a neheztelő német udvar szövetkezését a nemesi párttal. Sietve követséget küldtek tehát a királynéhoz Augsburgba és kérték Gerhard megválasztásához a hozzájárulást; ezt az udvar meg is adta. A politikai helyzet nyomása alatt a kúria engedett (1057) állásfoglalásából. IV. Henrik számára a patriciusságot ugyan nem újította fel, de valamilyen formában mégis csak el kellett ismernie a német udvar befolyását a pápaválasztásnál. Ez pedig nem állt pusztán formális consensus-jogból, mint ahogy azt Humbert írásában óhajtotta. A királyi hozzájárulást nem a felszentelés után, hanem előtte kérték ki. A német udvar kedvező válaszára a kardinálisok Sienában összegyülekeztek Gottfried őrgróf házában és ott Gerhardot II. Miklós néven megtették pápának. Ennek a választásnak éppúgy meg volt a programmszerű jelentősége a jövőre nézve, mint az 1057.-inek. Első eset, hogy a pápaválasztás a világiak kizárásával, a kardinális-püspökök vezetése alatt folyt le. II. Miklós számára (1058–1061) a Rómába vezető utat Gottfried katonái tették szabaddá.

A tusculumi grófok és a Crescentiusok nemes-uralmának veszélyét így sikerült a másik ellenfél segítségével eloszlatni. Az elért eredményt azonban biztosítani kellett papíron is a jövő számára. Ép ezért 1059 április 13-án Humbert és talán Hildebrand ösztönzésére a Lateránban bőjti zsinat ült össze, hogy a pápaválasztás szabadságát a nemességgel szemben a jövőt illetőleg is megvédelmezzék. A II. Miklós megválasztásánál követett eljárást egyetemes jelentőséggel kívánták felruházni. A pápát a kardinális-püspökök válasszák – szögezi le az új statutum –, de a kardinális-klerikusok bevonásával, ezt kövesse aztán a többi klérus és a nép jóváhagyása. A tulajdonképpeni választás ilyenformán egy szűkebbkörű testületnek, a kardinális-püspökök kollégiumának, előjoga lett, míg a tömeg részvétele a választásban puszta külsőséggé süllyedt. Ez kitűnik már abból is, hogy a kardinálisok választottja (electus) a zsinat egyik határozata szerint még akkor is teljes pápai hatalommal rendelkezhetett, ha esetleges háború vagy „az emberek álnoksága” folytán ténylegesen nem foglalhatta el Szent Péter trónusát. Az alsóbb klérus és a laikus tömegek kirekesztése a további fejlődés folyamán mindinkább érvényesült. III. Sándor pápa idején (1159–1181) a népet már nem szólítják fel arra, hogy a választáshoz placet kiáltással beleegyezését adja. A választás eredményét egyszerűen közhírré teszik. Ugyanez a sors érte a saecularis potestas-t, Róma politikai hatalmát is. Miután az electio a német udvar consensusának elnyerése nélkül is jogerőre emelkedett, tulajdonképpen a német király, illetve császár a pápaválasztás irányítása felett minden hatalmát elvesztette. A consensus tartalmatlan aktussá vált. A pápai kúria többé már semmi jelentőséget nem tulajdonított ennek a királyi jognak: úgy a keresztény világ számára kiadott köriratban, mint az 1060-i húsvéti zsinat megerősítésében a királyi consensusról szóló záradékot hallgatással mellőzte.

Így az egész 1059-i pápaválasztási határozat nagyjából azoknak az elveknek törvénybeöntését jelentette, amelyeket két évvel megelőzőleg a kardinális-kollégium vezéralakja, Humbert a szimonisták ellen írt vitairatában leszögezett. Humbert radikális iránya győzedelmeskedett mindazokon (így pl. Petrus Damiani-n), akik még a régi, Krisztus-helytartókirály gondolatkörében nevelkedtek. Ezt mutatja az is, hogy a zsinat Humbert szellemében a szimónia fogalmát azokra az egyháziakra is kiterjesztette, akik pénz nélkül, de laikus kézből egyházi tisztség birtokába jutottak. Bár a határozat csak a kisebb magán-egyházak adományozásáról emlékezik meg, – általános invesztitúra-tilalmat még nem rendel el – már jelzi azt az utat, amelyre a pápaság lépett és amelyen a jövőben haladni akart. Az 1059. évi zsinaton a reform-pápaság hadat üzent az eddig uralkodó politikai rendnek. Szólt pedig ez a hadüzenet elsősorban magának a császárnak, ki általános meggyőződés szerint Róma birtokával együtt Szent Péternek és jogainak védelmét is magára vállalta. A vallásos kötelezettségek és jogok e rendszerét már maguk az első Száli uralkodók, II. Konrád és III. Henrik a háttérbe szorították, amikor a császárságot új alapokra helyezték. Most a pápaság is függetleníti magát a régi, vallásos tartalmú császár-eszme uralma alól és a császár defensio s. Petri tisztét már csak puszta címnek tekinti. A pápaság mindent megtesz, hogy a császárság védelmét és politikai gyámkodását lerázza magáról. Meglazítja tehát azokat a kötelékeket, amelyeket még Pippin font Róma és a frank udvar között. Ez az átalakulás egy új orientáció kezdetét jelenti a pápaság történetében. A pápaság, hogy megvédje önállóságát a császársággal szemben, elfordul Németországtól és a latinajkú népekkel, elsősorban a franciákkal keres érintkezést. E fejlődés végpontján Avignon áll.

Ha eddig a német császári udvarban még kétségek forogtak fenn a pápaság rejtett céljai felől, most az utolsó illuzióknak is szét kellett foszlaniok. A kúria még ugyanazon év nyarán, hogy meghozta új pápaválasztási határozatát, politikai szövetségesek után nézett. Ennek a politikai akciónak vezére Hildebrand subdiaconus volt, ki már II. Viktor alatt fontos pápai megbízásokat látott el, IX. István és a következő pápák idejében pedig még nagyobb befolyásra tett szert. IX. István óta a pápaválasztásokat ő rendezte s a pápai politikának is ő adott új irányt. A kuriális politika a multban állandó harcot folytatott érdekei védelméért a délitáliai hatalmasságokkal. Most a harc helyére szövetség lépett.

Ebben az időben Dél-Itália politikai térképe a legtarkább képet mutatja. Apuliában, Basilicatában és Calabriában a bizánci császárság még úgy ahogy ura a helyzetnek. Felsőbbsége kiterjed a tyrrheni tengerpart városaira is, mint Gaetára, Nápolyra, Sorrentóra és Amalfira; ám Sziciliát és Calabriát a szaracénoknak kellett átadnia. A félsziget belsejében a politikai hatalmon a régi langobard beneventumi hercegség utód-fejedelemségei osztoztak meg, mégpedig Benevent és Salerno (847 óta), később a Benevent területéből kiváló Capua is. Valamennyien hűbérjogon tartoztak a nyugati imperium kötelékébe. Ezeknek az önállóságra törekvő város-államoknak csakhamar egy új ellenséggel kellett megküzdeniök, a normannokkal. A normannok mint zsoldos katonák kerültek Dél-Itáliába és hol ennek, hol annak a küzdő félnek ajánlották fel szolgálataikat. A normann zsoldos vezérek egyike, Rainulf 1030-ban hűbérjogon megszerzi IV. Sergius nápolyi hercegtől (dux) Aversa városát a hozzátartozó területekkel és felveszi az „Aversa grófja” címet. A normann hűbéresnek az lett volna a feladata, hogy a nápolyi hercegséget megvédje Capua fejedelme, III. Pandulffal szemben. E helyett csakhamar átpártol az ellenséghez, majd Pandulfot is cserben hagyva, Waimar salernói fejedelmet választja hűbérurának. Amikor II. Konrád német császár a délitáliai viszonyokat újra rendezi (1038), az engedetlenkedő Capua Waimar kezére jut, Rainulf pedig továbbra is Aversa grófja marad.

Hasonlókép alakult ki a másik normann hűbér-fejedelemség is. Ennek az államalakulásnak központja Melfi és Venosa volt. A normannok kihasználják a langobard fejedelmek vetélkedéseit és mint hűbéresek, náluk hódításaik számára támaszt és hátvédet keresnek. Ebben az időben tesz új kísérletet Bizánc a szaracénok kiűzésére. A bizánci katapán seregében normann zsoldosok is harcolnak Hauteville-i Tankréd fiai, Vaskarú Vilmos és Drogo vezérlete alatt. Amikor 1040-ben a bizánciak ellen új lázadás tör ki Apuliában, Vilmos normannjaival Waimar és Rainulf megbízásából a bizánciak ellen vonul és azokat meghátrálásra kényszeríti. A meghódított területeket illetőleg a hatalmas Waimar, Salerno, Capua és Amalfi ura felveszi a dux Apuliae et Calabriae címet és a meghódított területeket ennek a normann Vilmosnak adja hűbérül. Vilmos Apulia grófja lesz (1042). Ebbe a helyzetbe változást a birodalmi politika vitt, mely Waimar hatalomgyarapodását aggodalommal szemlélte. III. Henrik capuai tartózkodását arra használja fel, hogy Capuát újra Pandulf kezére adja, a normannokat pedig (Aversában Trincanotte Richárdot, Rainulf unokaöccsét és trónutódját, Apuliában Drogot, Vaskarú Vilmos testvérét és utódját) kivonja Salerno hűbérkötelékéből és a birodalom közvetlen hűbéreseivé tegye (1047).

A normannok azonban nem elégedtek meg az eddigi szerzeményekkel, hanem úgy Bizánc, mint a langobard fejedelemségek rovására egyre jobban gyarapították birtokukat. Csak természetes, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kellett kerülniök a pápaság érdekeivel. A római kúria már az egyház-állam megalapításakor Capua és Benevent megszerzésére törekedett; azokat Bizánc és a szaracén veszéllyel szemben Róma előretolt védőbástyáivá kívánta megtenni. Ezek a törekvések azonban, a tényleges viszonyokat nézve, tulajdonképpen kudarccal végződtek; Capua és Benevent továbbra is az imperiumhoz tartozott. Amikor a normannok már az egész Benevent hercegségből egyedül Benevent várost és környékét hagyták meg, a római kúria a két császárságot egy nagy hadjáratra szólította fel ellenük. De IX. Leó pápa csak annyit tudott elérni, hogy III. Henrik császár a patrimonium s. Petri javára lemondott Beneventről és a normannok ellen a pápai seregbe párszáz sváb lovagot küldött. A sereg, amelyet maga IX. Leó pápa vezetett, Civitate közelében az itáliai normannok egyesült haderejétől csúfos vereséget szenvedett (1053). A pápa a normann győzők: Richárd aversai gróf és ennek sógora, másrészt Apulia-i Drogonak testvére és trónutódja, Humfred, továbbá a Hauteville-dinasztia egy másik tagja, Guiscard („Róka”) Róbert fogságba került és onnan csak kilenc hónap után szabadult ki.

Így a pápai politika teljes pálfordulását jelentette, amikor II. Miklós pápa 1059 júniusában Capuába és Melfibe vette útját, hogy ott, az itáliai normann világ e két központjában, a kúria régi ellenségeivel szövetségre lépjen. Mindkét fél a szövetségen csak nyerhetett. Hisz csak az előző évben (1058) foglalta el Aversa grófja, Richárd, a régi langobard dinasztia kihalása következtében gazdátlanná vált Capuát. Capuával szemben azonban – mint fentebb láttuk – Szent Péter utódja bizonyos jogigényeket táplált. Mi sem volt tehát természetesebb, minthogy Richárd az usurpatiót magával Szent Péter utódjával szentesítse. Apuliában Humfred grófot mostohaöccse, Guiscard Róbert követte a trónon, ki viszont kapva-kapott az alkalmon, hogy harcát, melyet Calabria teljes birtokáért Bizánccal szemben Bari 1071-i bevételéig folytatott és az arab Szicilia tervbevett meghódítását (Palermo bevétele 1072) a pápa felsőbbsége alatt egyfajta keresztes háborúnak tüntesse fel. Így a keresztény világ egyházi tekintélye a szövetség által ünnepélyesen biztosította a zsoldosvezérből és banditából fejedelemmé lett két normann uralkodó hódításait és politikai állását.

Ennek fejében Richárd és Róbert elismerték a pápát hűbéruruknak, fejedelemségüket pedig pápai hűbérnek. A római kúria a szövetség által nemcsak egy kellemetlen ellenségtől szabadult meg, hanem hűbérjogon igényt támasztott Dél-Itália nagy részére: Apuliára, Calabriára, a mohamedán Sziciliára, sőt Róbert fegyveres sikereire számítva, már most is kiterjesztette fennhatóságát. Richárd és Róbert egyúttal hűbéradó fizetésére kötelezték magukat. Különösen jelentős összegekkel támogatták a pápai kúriát a császárság ellen vívott harcban. A hűbér-viszonyt még különféle kötelezettségek egészítették ki. Ezek között a legfontosabb az volt, hogy a normann fejedelmek fegyveres erejüket a pápaság rendelkezésére bocsátották. Amit eddig a város nemes patriciusa vagy a császár a maga feladatkörének tekintett, azt most a pápai politika a normannokra bízta: a Szent Széknek és birtokainak védelmét. A normannoknak továbbra is ígéretet kellett tenniök, hogy a „meliores cardinales, clerici et laici” hívása esetén csapataikkal a pápaválasztás zavartalan lefolyását biztosítani fogják. Így akarta a kúria a pápaválasztástól a városi nemességet és a német császárt távoltartani. A szövetség értelmében a capuai és az apuliai hercegnek országuk valamennyi egyházát birtokaikkal egyetemben át kellett adniok Rómának. Ez a rendelkezés érteti meg velünk, hogy miért találkozunk oly sok pápai magán-püspökséggel Dél-Itáliában. Másrészt ez a megállapodás lehetővé tette a római kúriának, különösen II. Orbán pontificatusa idején, a görög ritus gyors kiszorítását. Dél-Itália romanizálása és beillesztése a római metropolita-szervezetbe a normannok jóvoltából II. Orbán pápának és közvetlen utódjainak műve volt. A szövetség alapján a normannoknak a status quo-t az egyházállammal és a salernói fejedelemséggel szemben – ez utóbbi területét hívták „principatus”-nak – tiszteletben kellett tartaniok. Salerno ugyan nem tartozott a pápa hűbéresei közé, mégis alkalmas eszköznek látszott a normannok szerfölötti hatalomgyarapodásának megakadályozására. A pápai birtokba Benevent-hercegséget is bele kell számítanunk, mely még a régi langobard fejedelmi ház újbóli trónrajutása után is pápai domaniális igazgatásban állott. A címzetes fejedelmek a kúriának nem hűbéresei, mint Guiscard Róbert vagy Richárd, hanem egyszerű hivatalnokai voltak.

A langobard-normann délvidék a német császár államjogi felsőbbsége alatt állott; épp ezért a kúria önkényes hűbér-politikája az imperium érdekeinek súlyos megsértését jelentette. Már ez is elegendő lett volna ahhoz, hogy a német udvar ellentámadásba menjen át. A római Szent Szék azonban merész lépését még egy újabb császárellenes manifesztációval tetézte. Milanóban, az itáliai birodalmi egyház középpontjában, már Aribert érseksége alatt hallunk társadalmi ellentétekről, melyek a következő érsek, Wido (1045 óta) idején komoly összecsapásokra vezettek. A székeskáptalan csak a capitani és a valvassores, vagyis a nemesség fiait vette fel tagjai közé. Híres iskolái folytán nagy műveltséggel dicsekedhetett, de papjai házasélete és szimónia-üzelme már korán kihívta a reform-mozgalom támadását. A forradalmi proletárrétegek így csakhamar megtalálták kapcsolataikat a reform-iránnyal a nemesség, a nemesi káptalan és az érsek, mint város-úr, ellen vívott harcaikban. A milanói bolha-piac neve után „pataria”-nak elnevezett proletármozgalom – az első ilynemű mozgalom a középkorban – Wido érseket arra kényszerítette, hogy a pápától kérjen támogatást. II. Viktor erre a két főkolompost, Ariald diaconust és Landulf klerikust az egyházból kirekesztette (1057). A reform-pápák, IX. István és II. Miklós, azonban érthető okokból a patria mellé álltak és Widot, miután császári invesztitúrával jutott az érseki székbe, nem ismerték el kánonszerinti egyházfőnek. Végül is Widonak le kellett tennie hivatalát, hogy aztán azt egy római zsinaton a pápa kezéből a gyűrű átadásával újból visszaszerezze.

Mindezt még a gyönge régens-kormányzat sem hagyhatta válasz nélkül és a sértésre sértéssel felelt. A pápának 1060 húsvét után kiküldött követét az udvar egyszerűen nem fogadta, magát a pápát pedig megfosztotta méltóságától, kiátkozta és rendelkezéseit semmisnek jelentette ki. Ezzel a kihívással maga a birodalmi politika elzárta a békés kibontakozás útját és az ügyek rendezését a fegyverre bízta. Az 1060. évvel kezdetét vette a császárság és a pápaság között az ú. n. invesztitúra-harc.