NYOLCADIK FEJEZET: AZ INVESZTITÚRA-HARC

Ha a pápaság a küzdelmet a világi hatalom ellen a lotharingiai reformerek segítségével indította meg, a császárság viszont a kúriával szemben értékes szövetségest talált Észak-Itáliában és Róma nemes-köreiben. A Száliak új-római császárságának leglelkesebb hívei a lombard püspökök sorából kerültek ki, mint ahogy már III. Ottó idejében – Vercelli-i Leó pápa példája mutatja – a birodalomnak ez a része volt az imperiális gondolat igazi melegágya. A kúria önhatalmú terveit Miláno, Ambrosius városa egykori önállóságának tudatában, különösen amióta Róma szítására viszály dúlt falai között, a legnagyobb ellenszenvvel fogadta. Így aztán, mihelyt a császárság hadat üzent a római kúriának, a lombardok voltak az elsők, akik felajánlották a német udvarnak szolgálataikat. De Róma világi arisztokráciájának is be kellett látni, hogy a kúriával szemben csak a német udvar szövetségére számíthat. Ezek a hatalomhoz szokott nemesek nem tudtak és nem is akartak beletörődni bukásukba. Ezért már 1058-ban, pápát választva, kísérletet tettek egykori hatalmuk visszaszerzésére. Kísérletük azonban kudarccal végződött; meg kellett tanulniok, hogy saját erejükből semmire sem mehetnek.

II. Miklós pápa váratlan halála (1061) mindkét pártot cselekvésre késztette. A római nemesek követségük útján elküldték a fiatal német királynak a patriciusi méltóság jelvényeit: a köpenyt, a mitrát, a gyűrűt és a homlok-pántot (circulus) s pápát kértek tőle. Ugyanekkor a lombard püspökök is követséget menesztettek Németországba; ők is Henriket patriciusi méltóságára emlékeztették, egyúttal felszólították, hogy királyi jogai alapján új pápáról gondoskodjon. Jelöltjük Cadalus pármai püspök volt. Még mielőtt azonban a német udvar döntött volna, a gyors cselekvéshez szokott pápai kúria a császárellenes pataria-vezér, Anselm luccai püspök személyében pápát választott magának. Ezt a választást is Hildebrand – Humbert bíboros halála után a pápai politika teljhatalmú intézője – rendezte, mégpedig az új szövetséges, Capua-i Richárd normann fejedelem személyes védelme alatt, ki aztán az új pápát, II. Sándort (1061–1073) éjjel – ezért csúfolták pápa noctulanus-nak – véres harcok között a Szent Péter-templomba kísérte. Erre a német régens-kormány Bázelben zsinatot hívott össze, amelyen a lombard püspökök óhaja szerint először a fiatal királyt patriciussá koronázták, aztán Cadalust II. Honorius néven ellen-pápának jelölték.

A lépést nem tarthatjuk elhibázottnak, minden attól függött, hogy az özvegy császárné régens-kormánya mily erővel tud majd jelöltje érdekében síkra szállni. A császárné azonban csak a császáreszme izzólelkű képviselőjét, Alba-i Benzót adta Cadusa mellé, katonákról teljesen megfeledkezett, ezekről magának a pápának kellett gondoskodnia. Cadalus mégsem mehetett Rómába, útját állta a pápai udvar legnagyobb híve, Beatrix, toscanai őrgrófságának haderejével. Ezalatt Németországban az elégedetlenség Ágnes császárné régenskormányával szemben egyre nőtt, már Bázelben a német püspöki kar nagyrészt tüntetőleg távol maradt. Végül is 1062 pünkösdjén Anno kölni érsek, a birodalmi egyház vezető tagja, lotharingiai Gottfried herceg és a nemrégiben bajor herceggé kinevezett szász Nordheim-i Ottó szövetségében megbuktatta a császárné régens-kormányát, a fiatal királyt pedig Kaiserswerth-szigetről elrabolta, hogy aztán saját magát tegye meg a király nevelőjének és a régens-kormány fejének. Ágnes özvegy-császárné teljesen visszahúzódott a politikától és jámbor szívének sugallatát követve, kolostorba vonult. A császárné és lombardjainak pápáját természetesen az új régens-kormány nem volt hajlandó pártolni. Épp ezért az 1064-ben Mantuában összehívott zsinaton az elnöklő Sándor pápát pusztán szimónia-üzelmekkel vádolták meg, ami alól Szent Péter utódja, persze, könnyűszerrel tisztázhatta magát, a királyi jog megsértését – mily jellemző – szóba sem hozták.

Így hát az első összecsapásból a római kúria került ki győztesen. Ám azt is láthatjuk, hogy ezt a győzelmet kiknek köszönhette. A mantuai zsinat lefolyása már sejteti azokat az erőket, amelyek az invesztitúra-harcot a királyra nézve oly kedvezőtlenül befolyásolták. A pápaság győzelmeit – mint még látni fogjuk – a birodalom főemberei, a partikuláris hatalmak tették lehetővé, mint ahogy az egész invesztitúra-viszálynak ők látták a hasznát. Hogy már Mantuában oly gyáván cserbenhagyták a királyi érdekeket, az a legjobban bizonyítja kezdettől fogva érvényesülő önző-partikuláris politikájukat. Ágnes anyacsászárnőt csak azért tolták félre, hogy annál szemérmetlenebbül érvényesíthessék saját érdekeiket. A kormányon lévő egyházi nagyok az államcsíny óta az adománybirtokok egész tömegét szerezték meg maguknak és hogy a többiek e miatt ne zúgolódjanak, a zsákmányból nekik is juttattak. A korona-javak, birodalmi apátságok, állami felségjogok adomány vagy puszta jogtalan bitorlás útján az egyházi főemberek és családjaik szabad prédájává váltak. A két vezér, Anno kölni és Adalbert brémai érsek járt e tekintetben jó példával elől. 1062–66 közt nem kevesebb mint 11 birodalmi apátság szállt püspöki kézre.

Mint ahogy ez már történni szokott, a kiskorú királyt gyámság és nevelés örve alatt az egyes optimates-pártok politikai céljaikra használták fel, mondhatni – labdáztak vele, Különben engedték, hogy sihederéveit konkubinák között töltse. Annót már 1064–65-ben Adalbert brémai érsek szorította a háttérbe. Ezekben az években, 1066-ban bekövetkezett bukásáig, majd ismét 1071-ben haláláig (1072) a királyt e nagyszerű szervezőtehetség és gazda kezében találjuk. Miután a würzburgi püspöknek példájára – ő volt Németország első egyházi tartományura – északi, szász körzetében minden grófságot felségjogon hatalma alatt összefüggő tartománnyá kívánt egyesíteni, a birtokszerzései és várépítései miatt már amúgy is népszerűtlen brémai érsek örökös hadilábon állott Szászország hercegi házával, a Billungokkal és a szász nagyokkal. Korlátlan régens-hatalmát is arra használta fel, hogy a szászok ellenállását a királyság tekintélyével és segítségével megtörje. Németország középső területöve, Frankföldtől a keleti határig, már régtől fogva a királyság anyagi és politikai alapját alkotta. Szászország keleti felében, Goslar mint központ körül, továbbá Thüringiában és Meissenben feküdt a királyi uradalmak nagy része. Joggal nevezték hát Szászországot „a császárság konyhájá”-nak. Ezért Adalbert érsek minden igyekvése arra irányult, hogy a király hatalmát a szász nagyok kárára e keleti és délkeleti részeken megerősítse. Kíméletlen birtokpolitikája (az elidegenített királyi birtokok és jogok visszavétele, birtokelkobzások, várak építése, az uradalmak gazdaságának rendbehozása, e célból egy birtokösszeírás: az indiculus curiarum felfektetése, stb.) azonban a szász nagyokat és a népet – ez utóbbit főleg a várépítési munkálatok és az Allmende (közös erdő és rét)-illeték bevezetése következtében – maga ellen bőszítette, úgyhogy 1066-ban a régenskormány éléről mennie kellett. Ám politikáját a király magáévá tette és Benno-nak, a goslari Pfalz fejének, a későbbi osnabrücki püspöknek szakszerű támogatásával – de most már saját számlájára továbbfolytatta. Amikor Adalbert újra éreztette befolyását a kormányzatban, Henrik Szászország két legnagyobb birtokosának, Billunger Magnus herceg és Nordheim-i Ottó bajor herceget hazaárulónak bélyegezte és birtokait elkobozta (1071). Mindez, persze, csak még jobban szította a szászok között az elégedetlenséget. Hogy őket féken tartsa, a király Adalbert érsek kíséretében Lüneburgban Svend Estrithson dán királlyal szövetséget kötött (1071).

Azok a törekvések, amelyek a királyság anyagi hatalmának megerősítését célozták, minden valószínűség szerint a sváb hercegségre és Frankföld keleti részére is kiterjedtek. Ám egész más okok késztették a délnémet hercegeket arra, hogy a szászokkal a királyság ellen összefogjanak. Ugyanis a fiatal király, mihelyt megszabadult gyámkormányzóitól és az ország igazgatását saját maga vette kezébe, a királyság eddigi tanácsosai és támaszai, a főurak iránt, éppen garázdálkodásaik miatt a legnagyobb bizalmatlansággal és ellenszenvvel viseltetett. Már II. Konrád, az első Száli uralkodó, kapcsolatot keresett az alsóbb vazallus-lovag és ministerialis rétegekkel, továbbá a feltörekvő és egyre vagyonosodó városi polgársággal. Azóta ez a politikai orientáció sohasem aludt ki egészen, úgyhogy IV. Henrik már előzményekre hivatkozhatott, amikor az optimates partikuláris törekvéseivel szemben az inferiores, a nemesek és az alsóbb lovagok (vazallusok és ministerialisok), nemkülönben a polgárság támogatását kereste. Elődeitől eltérően, kik elsősorban a főurak tanácsával kormányoztak, a kisnemesség tagjaival vette magát körül, ha nem egyenesen földesúri népeinek lovagi elemeivel (ministeriales). Uralmát a legnagyobb mértékben rájuk kívánta alapítani. A három délnémet hercegnek megütközéssel kellett látnia, hogy területük nemessége a királlyal egyetértve szembehelyezkedik velük. Karinthiában a sváb Zähringen-i Berthold gróf (1061 óta herceg), Bajorországban a lázadó Nordheim-i Ottó helyére 1070-ben kinevezett IV. Welf, a III. Welf-fel kihalt régi alemann Welf-grófi ház egyetlen nőtagjának, Cunizának és Este-i Azzo-nak (langobard Otberting-ház) fia, a sváb hercegségben a burgund eredetű Rheinfelden-i Rudolf (1057 óta) a nemesség ellenállása miatt sehogysem tudott boldogulni. Helyzetük jobbrafordulását csak egy új királytól várhatták. E mellett IV. Henrik teljesen a Nagy Ottó-féle központosítás gondolatkörében élt és ellentétben II. Konráddal a hűbérjognak semminemű fontos szerepet nem akart juttatni a birodalom szervezetében és legfelsőbb politikai kormányzásában. Még oly nagy korona-vazallusok ellen is, mint amilyen Nordheim-i Ottó volt, nem a hűbérjog alapján, hanem pusztán „hivatali úton” járt el. Mindez együttvéve bizonyos abszolutisztikus jelleget kölcsönzött kormányzatának.

A fiatal király azonban megfeledkezett arról, hogy Nagy Ottó óta egy évszázad telt el és hogy ezalatt a püspöki kar, a királyság hű hivatalnok-serege, grófságok és más felségjogok megszerzése révén maga is partikuláris hatalommá vált. Kormányzatának új, jellegzetesen száli irányát sem tudta következetesen betartani, mivel a társadalmi fejlődés még nem haladt oly fokban előre, hogy a kisnemesség, a ministerialisok és a városi polgárság politikai súlya fölöslegessé tudta volna tenni a nagyok támogatását. Innen a Száliak politikájának felemás jellege. Ezért tornyosultak oly áthághatatlan akadályok IV. Henrik politikájának útjába. Hogy megakadályozza a felségjogokkal rendelkező tartományok kialakulását és megállhassa helyét a főemberekkel szemben, a kisnemesi és polgári rétegeket mozgósította, ám a mozgósított tömegeket mégsem merte teljesen céljai szolgálatába állítani, mivel nem nélkülözhette a püspökök és egyes világi nagyok pártfogását. Ezt különösen a városi polgársággal szemben tanúsított „hálátlansága” bizonyítja legjobban. A wormsiak 1073. évi szereplését – mint ahogy arra még rátérünk – azzal jutalmazta meg, hogy a triburi békekötésben feláldozta őket a püspöki karnak. A kölniek, a mainziak vagy a würzburgiak hiába szálltak szembe egyházi fejükkel és az ellenkirállyal, a királytól privilégiumot mégsem kaptak. E tekintetben fia sokkal bátrabbnak mutatkozott.

Az érdekeikben megkárosított keleti szász és thüringiai nagyok, világiak és püspökök egyaránt, a birodalom hadi készülődését a Csehországot háborgató II. Boleszláv lengyel herceg ellen arra használták fel, hogy IV. Henrik ellen fegyverbe öltözzenek (1073). Amikor a zendülők követeléseikkel felléptek, a király a Harzburgból, ahová sietve meghúzódott, az éj és a köd leple alatt Hessenbe menekült és ott sereget gyüjtött maga köré. A zimankós tél azonban minden komolyabb büntető-hadjáratot lehetetlenné tett, úgyhogy Gerstungenben engedékenységre kényszerült (1074). Egyes dühöngő szász parasztok azonban harzburgi rablásukkal és rombolásukkal megtörték a békét, ami a hűségükben már-már ingadozó délnémet hercegeket a király oldalára terelte. Henrik elég erősnek érezte most már magát, hogy a szászokat letörje. Rheinfeldeni Rudolf hadvezérsége alatt serege az Unstrut-menti Homburgnál döntő győzelmet aratott a szászokon (1075). A szász nagyoknak, köztük a magdeburgi és a halberstadti püspöknek, Nordheim-i Ottónak, Billung Hermann és Magnusnak, meg kellett magukat adni, hogy a király tetszése szerint ítélkezzen felettük. Henrik a győzelmet sietett kihasználni. Még ugyanez év decemberében Nordheim-i Ottót magához édesgette és mint királyi biztost Harzburgban Szászország élére állította. Ennek aztán sikerült a trónt a nagyok ígéretének birtokában Henrik alig kétéves Konrád nevű fiának biztosítani.

A pápasággal szemben is kiállta a fiatal Henrik az első tűzpróbát. Már az 1059. évi zsinat megtiltotta nemcsak a szimóniát, hanem általában a laikus kézből vett invesztitúrát; ezt a tilalmat II. Sándor aztán 1063-ban egy római zsinaton megújította. Mégis azt látjuk, hogy a római kúria a határozat életbeléptetésére még nem gondolt. Megelégedett a jurisdictionális jogok érvényesítésével, amire a szimónia elegendő alkalmat nyujtott. Miután már IX. Leó elérte azt, hogy Franciaországban a király akarata ellenére zsinatot hívjon össze (1049) és hogy az ott szimóniával vádolt vagy engedetlen püspököket a királyi jog kikapcsolásával letegye és helyükbe másokat szenteljen fel, II. Sándor pápára várt a feladat, hogy a német püspököket is ugyanígy megleckéztesse. A német püspöki kar nem egy kimagasló tagjának, egy Anno kölni, egy Siegfried mainzi érseknek, Rómában kellett magát tisztáznia a szimónia vétke alól. Konstanz új püspökének, Károlynak, a pápa parancsára vissza kellett adnia a gyűrűt és a pásztorbotot, a püspöki hatalom jelvényeit (1071); hasonló sors érte a reichenaui apátot is (1072). Ezek a szimónia-perek tulajdonképpen még nem érintették a német király invesztitúra-jogát, mint ahogy általában II. Sándor viszonya a német udvarhoz zavartalan maradt. A milanói fejlemények azonban csakhamar ürmöt csepegtettek a pohárba.

A pataria új vezére, Erlembald, II. Sándor pápától zászlót vett át, hogy mint Szent Péter milese, katonája Róma érdekeit képviselje. Ennek az Erlembaldnak felbujtására újra zavargások törtek ki az érsek ellen, ki végül is lemondott méltóságáról, de a gyűrűt és a botot nem Rómába, hanem IV. Henriknek küldte. Az utódnak ajánlott Gottfried subdiaconust Henrik aztán ki is nevezte. Bár a milanói klérus és nép elismerte Gottfriedot, a római kúria egy legátus kiküldetésével Erlembald katonáinak védelme alatt Attót, ki nem is tartozott a káptalan tagjai közé, megválasztatta érseknek, a királyt pedig felszólította Gottfried elejtésére és Atto megerősítésére. Ám Henrik ragaszkodott jelöltjéhez és nem volt hajlandó arra, hogy a kánoni választás új értelmezését: Róma jelöl (consensus Romanus), a klérus és a nép pedig választ – elismerje. Nem akart lemondani elődei jogáról, mely a püspökségek és birodalmi apátságok betöltését a királynak tartotta fenn. Kétségtelen, Róma megengedhetőnek tartotta a királyi invesztitúrát utólagos consensus formájában, ennyivel azonban Henrik nem elégedhetett meg. Mire a pápa az 1073. évi bőjti zsinaton Henrik „rossz” tanácsosait kiközösítette.

Kevéssel utóbb II. Sándor pápa meghalt. A harcot nem neki, hanem utódjának, Hildebrandnak kellett megvívnia, ki Nagy Gergelyre emlékeztetően magát VII. Gergelynek (1073–1085) nevezte el. Megválasztása nem ment símán. Mint egyszerű archidiaconus és a bíboros-presbitérium tagja, hosszú évek óta betöltött vezető állásában sok irígyet és ellenséget szerzett magának a bíboros-püspökök sorában; pedig ezektől függött az 1059. évi pápaválasztási rend értelmében jelöltetése. Aztán meg attól is félnie kellett, hogy a városi nemesség újra megmozdul. Hildebrand ezért gyors cselekvésre szánta el magát. Szövetkezett az ügyes, mindenre kapható, éppen szimóniával vádolt bíboros-presbitertársával, Hugó Candidusszal, ki a választáshoz szükséges háromnapos böjt elteltét be sem várva, a Laterán Salvator-templomába egybehívott klérussal és néppel hirtelen Hildebrandot pápának választatta. Minden jel arra mutat, hogy Gergely éppúgy, mint a német udvar, törésre kívánta vinni a dolgot. Az új pápa a német királynak még a választás bejelentését is elmulasztotta és mikor Gottfried lotharingiai-toscanai herceg e magatartását számonkérte, így válaszolt, a bibliát idézve: „Átkozott legyen az, aki a kardot visszatartja, hogy vér ne folyjon”. Az összecsapás azonban elmaradt. Henrik, hogy a harcrakész pápai udvar és lázongó főurai szövetségét megelőzze, alázatos hangú levélben a pápaválasztáshoz megerősítését adta és a milanói kérdésben ígéretet tett az engedékenységre. A pápa szintúgy örült a békének, mivel a normannok minden hűbér-szerződés ellenére már 1061-ben megkezdték Campaniában és a Tronto menti, fermói vidéken előnyomulásukat. A békealkudozások csak capuai Richárddal vezettek eredményre, Guiscard Róberttel a hűbér-köteléket nem lehetett megújítani (1073).

Henrik meghunyászkodását a pápával szemben az események pillanatnyi kényszere követelte, a veszély elmultával természetesen eszeágában sem volt, hogy ígéreteit betartsa. Egész életében a lélek csodálatos rúgékonyságával alkalmazkodott a politikai érdek parancsaihoz. Semmitől sem riadt vissza, ha arról volt szó, hogy az eseményeknek fölébe kerüljön. Többször meghurcoltatta magát királyi méltóságában, csakhogy győzzön. Ami őt mindennek ellenére a nagyság dicsfényével övezte, az szívós, rendíthetetlen kitartás volt ideáljai mellett. Nem apró személyes előnyökért küzdött, hanem ősei királyságának épségéért, amelyet az idők új követelményei sodrában veszélyeztetve látott. Az „Isten kegyelméből” való király felsőbbrendűségének érzésével állta a harcot és a született udvari ember világias derűjével nézte ellenségei fondorlatait. Egyszer Merseburgban – írja krónikása, saját unokája, Freising-i Ottó – ellenfele, Reinfelden-i Rudolf ragyogó síremlékénél állva, udvaroncai egyikének kegyleső kérdésére: hogy tűrheti azt, hogy a lázadó ily pompa között nyugodjon, – igazi nagysággal, nevetve azt felelte: „Ah, bár mindegyik ellenségem ily díszes sírboltban feküdne!”

VII. Gergely sokban hasonlított ellenfeléhez. Ő is, ha kellett: pénzelt, ha kellett: bujtatott, minden eszközt, ami a célhoz vezetett, felhasznált. Olyan volt, mint az acél, kemény és hajlékony egyben. Célját minden pillanatnyi megalkuvás dacára sohasem vesztette el szem elől. Egész életét a szerzetes rideg kíméletlenségével egy történelmi gondolat, a pápaság szolgálatába állította. Innen természetének ellentétessége: az okos, számító tartózkodás és az izzó indulat, ami együttvéve valami démoni külsőt adott neki. Sápadt, csúnya arca, kis termete miatt ez a lánglelkű, megszállott ember sokak szemében „szent sátán”-nak tűnt fel. Bár – miként IX. István – szerzetes volt, a legszívesebben egy páncélos lovagi sereg élén vonult volna Keletre vagy Spanyolországba a pogányok ellen. A keresztes-háború eszméje nála bukkan fel először. Nem volt se a dialektikának, se a kánonjognak mestere. Levelezése és főleg az a rövidre fogott 27 vezérgondolat (dictatus papae), amelyben a reform-pápasággal szembehelyezkedő hatalmakkal: az eretnekségében megátalkodott görög egyházzal, az engedetlen főpapokkal és fejedelmekkel elvi alapon leszámolt, mindennél jobban mutatja, hogy gondolatrendszere IX. Leó környezetében, elsősorban Humbert bíboros és Petrus Damiani hatása alatt formálódott ki. Kánonjogi ismereteit javarészt tőlük vette. Esetlen érvelésének, kezdetleges dialektikájának gondolat-bukfencei már saját korában kihívták mások lesujtó bírálatát. De hozzá kell tennünk, nem is vágyott a rétor babérjaira, csínra, kellemre nem sokat adva, durva kezekkel ácsolta össze mondatait. Tudósabb, jogban és logikában jártasabb kortársaira: Deusdedit bíborosra (megh. 1099 kör.), Anselm luccai püspökre (1073–1086), Konstanz-i Bernoldra († 1100), akiket még személyesen buzdított kánonjogi rendszerezésre, és a gregoriánus-utódokra hagyta azt a feladatot, hogy a hierokratizmus rendszerét, az ő művét, kiépítsék, logikailag elfogadhatóbbá tegyék.

A pápai primátus Gergely rendszerében válik minden vonatkozásban teljessé. Ép ezért VII. Gergely műve egy hosszú történelmi fejlődést zár le, egyben azonban alapul szolgál a jövő, egy III. Ince, egy VIII. Benedek számára. A római Szent Szék már régtől fogva a sacerdotium fejének tekintette magát. Primátusát a hitelvek terén (potestas ordinis et magisterii) az egyházak vita nélkül elismerték, az egyházkormányzásban (potestas jurisdictionis) pedig minden ellenkezés dacára mindinkább elfogadták. Most Gergely a primátust kiterjesztette a politikai életre is. Ha eddig a pápaság az ökumene két, egymást kiegészítő és támogató szervezete, a regnum és a sacerdatium közül csak az utóbbi élén állott, a politikai primátus-jog bevezetésével igényt emelt az egész ökumene kormányzatára. A hagyományos Gelasius-féle felfogás szerint Krisztus hatalmát, mely a világi és az egyházi hatalmat egyaránt magábafoglalta, bölcs elhatározással megosztotta földi helytartói, a püspökök és királyok között, hogy azok királyságát, az egyházat, – általános augustinusi fogalmazásban – a civitas Dei-t egymással egyetértésben igazgassák. A király tehát, akárcsak a püspök, közvetlenül részesedik Krisztus kormányzatában. Ezzel a politikai világképpel szemben VII. Gergely a pápát mintegy Krisztus, az ökumene láthatatlan feje, és a látható krisztusi helytartók, a püspökök és királyok közé helyezte. Ugyanis Szent Péter utódjában, a pápában, misztikus módon jelen van, benne tovább hat, az Apostol-fejedelem viszont Krisztustól, az Írás szavai szerint, teljes kötő- és oldóhatalmat kapott. „Alóla senkit sem vet ki, belőle semmit sem vont el” – ahogy Gergely 1076-ban Hermann metzi püspöknek írja. Krisztus tehát – Gergely egyetemes értelmezése szerint – hatalmát teljes egészében – vagy mint ahogy később, VIII. Bonifacius mondaná – az egyházi és világi kardot egyaránt az Apostol-fejedelemre bízta. „Szent Péter apostolt – jelenti ki Gergely II. Sancho, Aragónia királyának – Jézus Krisztus Urunk, a dicsőség királya, az egész világ fölé fejedelemnek tette meg” (principem super regna mundi constituit). Ezt a gondolatot már I. Miklós pápánál megtaláljuk szinte ugyanazokkal a szavakkal (principes super omnem terram id est super universam ecclesiam – a bolgárokhoz írt levelében; az ecclesia itt: ökumene) és már Petrus Damiani a pápát mint királyok királyát és császárok fejedelmét minden földi méltóság fölé emeli. Ezt a gondolatot azonban egy rendszer lelkévé VII. Gergely tette.

A pápa Krisztus-helytartósága folytán – a világ ura. A római császárság korában a világ urát imperatornak hívták. A középkorban az imperator helyét a kereszténnyé lett ökumene feje, a pápa foglalta el. Alighanem ezzel áll összefüggésben, hogy Gergely, amikor a hitetlenek ellen keresztes háborút hirdetett, azt a feladatot akarta magára venni, amelyet a Szibilla-jövendölések különben a császárnak tartottak fenn. Karoling-előzmények után – gondoljunk csak I. Hadrianus és VIII. János törekvéseire – a reform-pápaság külsőleg is a császárság fényében akart tündökölni. A császári jelvények viselésének jogát az ú. n. constantinusi adomány-levélre alapította, mely tulajdonkép IX. Leó óta válik a pápai igények kitűnő fegyverévé. Bár e monda szerint Szilveszter pápa a Constantinus császár által felajánlott arany korona viseléséről önként lemondott, ez nem akadályozta meg Hildebrandot abban, hogy 1059-ben II. Miklós fejére királyi koronát ne tegyen. Így a pápai camelaucumhoz a XI. század folyamán az abroncsos korona is hozzátársul. Régi bizánci eredetű szokás volt, hogy a császárok és fejedelmek a pápának adoráltak és lábat csókoltak. Ennek a szokásnak a gregoriánusok új értelmet adtak: a pápa minden világi méltóság felett áll. A római császárok istenítésére („divus”) emlékeztet, hogy VII. Gergely (dictatus papae 23. cikk) a pápát azon kötelék folytán, amely őt életében Szent Péterhez köti, a szentség dicsfényével övezte. A pápa személye méltóságánál fogva szent. Ez a felfogás Gergelynél bukkant fel először; a későbbi kánonjogban azonban nem tudott gyökeret verni. A pápa császárnak érezte magát Rómában. Ezzel hozható kapcsolatba, hogy Deusdedit bíboros a világi császár jogát Rómára nézve már kereken tagadta. Későbbi pápai felfogás szerint – amint még azt látni fogjuk – a császári hatalom forrása a pápa.

Korántsem szabad azonban azt hinnünk, hogy VII. Gergely a császárság megszüntetésére törekedett. Közvetlenül a császári hatalmat nem akarta gyakorolni, mint ahogy erre a következő nagy pápák sem gondoltak komolyan. Ugyanígy a fejedelmeket sem kívánta megfosztani a világi uralmuktól. Akárcsak az egyházban, a politikai életben is elismerte a hierarchikus rend önállóságát és jogosultságát, bizonyos azonban, hogy VII. Gergely szemei előtt egy pápa által kormányzott világbirodalom eszméje lebegett. Ebben a civitas Deiben minden királyság, még a legkisebb is, megőrizte volna szabadságát, mivel a pápa, mint legfőbb pásztor, a tagokat nem „szolgák”, hanem „fiai” módjára krisztusi szeretettel igazgatta volna. Az egyház erős elpolitizálódására vall, hogy Gergely a királyságok viszonyát a Szent Székhez a hűbériség formájában kívánta szabályozni. A délitáliai normann hűbér-szövetség mintájára Európa valamennyi politikai alakulatának sorjában a Szent Szék hűbér-kötelékébe kellett volna lépnie. A hűbér-fogadás, amint azt a normann, aragón és horvát esetek kétségtelenné teszik, a szokásos hűbér-formák közt folyt le, ennek következtében joggal beszélhetünk az Apostolfejedelem vazallusairól. A kúria kétes értékű címeken támasztott igénye egyes országok és területek birtok- és hűbérjogára általában csak azoknál a királyoknál talált kedvező fogadtatásra, akiknek a pápa erkölcsi támogatására trónviszályaik vagy államalapításaik közben szükségük volt. Így kommendálják magukat és országukat a Bizánccal és arabokkal küzdő délitáliai normannok, az Iszlám kárára terjeszkedő spanyol királyok (Aragónia 1068 óta), vagy egyes délfranciaországi, kalandokat kereső bárók. Ezzel szemben Zvoinimir horvát-dalmát király (1076) és Iszjaszláv Demetrius kievi orosz fejedelem trónkövetelők ellen keresnek támaszt a pápa hűbér-védelmében. Gergely, Szardinián és Korzikán kívül, amelyeket pápai patrimoniumnak tekintett, még Angliára, Franciaországra, Magyarországra, Dániára és Szászországra is ki akarta terjeszteni hűbér-főségét, próbálkozásai azonban kudarccal végződtek.

A pápában misztikus módon Szent Péter él tovább, kit Krisztus az isteni világrend őrének rendelt. Gergely ezt az erkölcsi világrendet erősen jogi és politikai irányú szemléletének megfelelően iustitia szóval jelöli. Nagy felelősség nehezedik a pápára. A király csak alattvalói lelki üdvéért felel az Úr előtt, ő neki azonban az utolsó ítélet napján, saját lelkiüdvével kezeskedve, számadást kell adnia minden lélek sorsáról. Különösen a nép kormányzóinak, a fejedelmeknek cselekedeteit kell éber szemmel figyelnie. Mihelyt azt látja, hogy valaki a világrendet „megzavarja”, még élete veszélyeztetése árán is hallatnia kell intő szavát. A pápa kormányzásának azonosítása az isteni világkormányzással és az isteni akarattal szükségképpen abszolutizmushoz vezetett. Az apostoli Szent Szék nem tévedhet (dictatus papae 22. cikk), tanítása a legtisztább isteni szózat, rendelkezései és csak az ő rendelkezései a kánon erejével bírnak (u. o. 7. cikk), ítéleteit senki, legfeljebb saját maga változtathatja meg (u. o. 18), viszont ő minden ítéletet megmásíthat. Nemcsak egyszerűbb egyházaik – Pseudo-Isidorius szerint még csak a püspökök –, hanem a laikusok is pereikben a pápához fordultak döntés végett.

Mindebből folyik, hogy az, aki ellentétbe került az Apostoli Szent Székkel, magával az isteni akarattal jutott összeütközésbe, következőleg önmagától kivált a keresztény ökumene kötelékéből. A lázongó és engedetlen az eretnekség poklába hull. IV. Henrikre is ráolvasták a bibliából Sámuel szavait: javas és bálványimádó az engedetlen. Ilyen esetben a pápának legszentebb hivatása, hogy az isteni világrend megbontóját ártalmatlanná tegye. Ha a király nem felel meg hivatásának, tehát ha nem Isten, hanem saját dicsőségét keresi, önmagától fogva elveszti jogát az uralomra. Éppen a pápára vár a feladat, hogy az „ítéletet” végrehajtsa. A pápa a teljes kötő- és oldóhatalom birtokában császárságokat és királyságokat, fejedelemségeket, hercegségeket és grófságokat, egyáltalán minden földi javat adhat és elvehet, az érdem nagysága szerint. És ha már Péter apostol isteni dolgokban (spiritualia) törvénykezhet, miért ne ítélkezhetne világi dolgokban (de secularibus) is. Ezzel a gondolattal igazolja magát VII. Gergely, amikor 1080-ban IV. Henrik német királyt kiátkozta. Mint látni fogjuk, nem ez volt az első eset, hogy Gergely Henrikkel szemben a főpapot rég óta megillető egyházi fenyítőhatalmat gyakorolta. Már 1076-ban a böjti zsinaton megfosztotta őt német- és itáliai királyságától, feloldotta alattvalóit hűségesküjük alól és kiközösítette őt az egyházból. Ezek voltak azok az eszközök, amelyek a világkormányzó pápának a világi hatalommal szemben rendelkezésére állottak. Az uralkodást tulajdonképpen már a kiközösítés lehetetlenné tette. A kiközösítettel ugyanis az excommunicatio terhe alatt senki sem érintkezhetett (dictatus papae 6), az amolyan bélpoklosnak számított. Régi, középkori felfogás szerint csak az idoneus, a királymódra uralkodó király (rex iustus) követelhet alattvalóitól hűséget, a tirannus nem. Miután a kiközösítés mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy királya szembekerült az isteni világrenddel, a hűségeskü többé nem kötelezhetett. Természetesen ugyanezek a büntetések súlytottak le az engedetlen főpapokra is (excommunicatio, letétel, esküfeloldás, érintkezési tilalom). Ám mégis egészen más volt a helyzet, amikor a pápa a sacerdatium egy tagjával vagy a regnummal szemben járt így el. A királyság hívei joggal fejezték ki aggodalmukat a miatt, hogy a pápa a világi hatalom felett szabadon kíván rendelkezni (regna mutare). Mi marad akkor a királynak a hatalomból? Csak most látjuk igazán, hogy az egyház felsőbbségének hangoztatása mi mindent jelentett. A politikai élet teljesen elvesztette öncélúságát és a sacerdotium jármába görnyedt. Az egyház elnyeléssel fenyegette a regnumot.

Az önállóságukban és politikai létükben veszélyeztetett királyságok természetesen a végsőkig ellenálltak a római Szent Szék törekvéseinek. Nem engedhették meg, hogy kormányzatuk legerősebb támaszai, a főpapok egy idegen, a mellett politikai felsőbbségre törekvő hatalom közegei legyenek. Nem IV. Henrik volt az egyedüli, akit Gergely az isteni auctoritas nevében térdre akart kényszeríteni; s az első rohamokat is nem neki, hanem I. Fülöp francia királynak kellett kiállania. Még pontificatusának első éveiben megpróbálkozott azzal, hogy a francia püspöki kart és a világi nagyokat a „non rex, sed tyrannus” Fülöp ellen lázítsa. Amikor ez nem sikerült, az 1075-ben megtartott böjti zsinaton megfenyegette a királyt, hogy őt és országát kiközösíti, ha nem mond le az invesztitúra-jog kánon-ellenes alkalmazásáról. „És senki se tápláljon magában kétséget – írja üzenetében –, hogy Franciaországot Isten segítségével, minden követ megmozdítva, jogbitorló királyának kezei közül ki fogjuk ragadni.” Mindezeknek a fenyegetéseknek azonban nem lett foganatja. A harc Henrikkel szemben mind élesebb formát vett fel és a római kúriának minden erejét a német hadszintérre kellett összpontosítania. Fülöp vagy Hódító Vilmos semmivel sem mutatkoztak engedékenyebbnek a kúria törekvéseivel szemben, mint Henrik. A politikai okosság mégis azt követelte a kúriától, hogy velük szemben szelídebb húrokat pendítsen meg. Gergelynek a német küzdelmekben barátokra és szövetségesekre volt szüksége. Így történt, hogy az invesztitúra-harc idők folyamán mindinkább német területre korlátozódott. Hisz különben is a világuralomra törekvő papságot a legnagyobb veszély éppen Róma ura, a német császári udvar felől fenyegette. Másrészt a német belpolitikai helyzet ezer és ezer okot adott a pápának a beavatkozásra. Gergelynek a francia színtérről éppen a püspökök és a világi nagyok magatartása miatt már korán vissza kellett vonulnia; ezzel szemben Németországban a partikularizmus mindjárt Henrik ellen támadt, mihelyt VII. Gergely támadásba ment át. Ilyen körülmények között az invesztitúra-harc Németországban jóval többet jelentett, mint bárhol másutt; az egyházért és a pápaság ellen folytatott harcon kívül a királyság élethalálra szóló tusáját jelentette a partikularizmus hétfejű sárkányával.

A pápa tulajdonkép még nem akarta teljesen kizárni a király invesztitúra-jogát, pusztán annyit követelt, hogy az egyháziak betöltésénél az egyház akarata legyen az irányadó. Az 1075. évi böjti zsinat sem kívánt ennél többet, egyetemes invesztitúra-tilalomra csak az 1080. évi böjti zsinaton került a sor. Henrik azonban minden ígérete ellenére, amelyet a pápának a szász felkelés idején tett, továbbra is maga akart gondoskodni püspökei kiválogatásáról. Milanóban az általa választott Gottfried érsek nem tudta tartani magát, ép ezért az ottani klérus kérésére új érseket adott a városnak udvari káplánságának egyik tagja, Tedald személyében. Hasonló önkénnyel, a kúria törekvéseire ügyet sem vetve, töltötte be Fermo és Spoleto megüresedett püspökségeit, pedig ezek kimondottan a pápa-állam politikai érdekkörébe estek. Természetesen Henrik továbbra is fenn akarta tartani a „jó” viszonyt a pápával. A Szent Szék azonban csalatkozva reményeiben, amelyeket Henrikbe vetett, azonnal súlyos megtorló intézkedésekhez folyamodott. Sértő formában megfenyegette Henriket, hogy kiközösíti és királyságától megfosztja, ha a követeléseknek nem tesz eleget (1075 dec. 8.). Ez az ultimátum felbőszítette Henriket és birodalma püspökeit, kik különben is már tűrhetetlennek találták, hogy az új pápa „éppúgy akart parancsolni nekik, mint kasznárjainak”. Az 1075. évi böjti zsinaton Gergely a szimóniás és családos papok híveit feloldotta az engedelmesség parancsa alól. Most ezek a papok szabad folyást engedtek haragjuknak. Így a január 26-án összeült wormsi birodalmi gyűlés meglehetősen izzó hangulatban nyilt meg. Ezen a gyűlésen Gergely egykori barátja, Hugó Candidus is megjelent, nem azért, hogy a pápát védje, ellenkezőleg, hogy azt inkább befeketítse. És bizonyára tudott egyet-mást elbeszélni a reform-pápaság kulisszatitkaiból. Így az egész gyűlés a „veszélyes ember”, „a hamis szerzetes” letételét követelte. Mindenki úgy érezte, hogy ettől az embertől meg kell szabadítani a világot. Az idő erre a lépésre alkalmasnak látszott. Gergely a maga „főpapi pátoszával” Európa valamennyi számottevő országát maga ellen haragította. Egyedül állt, mindenki elhidegült tőle. Normannjaitól sem kellett tartani. A birodalmi zsinat ünnepélyesen felmondta a hűséget (obedientiam renuntiamus) a pápának, amit alighanem egy „második Sutri”-n a tulajdonképpeni letétel követett volna. Henrik e lépésre hivatottnak érezte magát; hiszen harminc évvel ezelőtt apja pápákat tett le és emelt fel az egyházi reformerek nagy részének helyeslése mellett. Amikor a király követei a pápának elhozták a wormsi határozatot, Rómában ép összegyűlt a szokásos böjti zsinat. Itt is határtalan volt a felzúdulás, a követeket majd agyonverték. Gergely először is felfüggesztette a Wormsban megjelent és magukat alávetni nem akaró püspököket, aztán a királyt kiközösítette, megfosztotta német és itáliai királyságától, s végül alattvalóit feloldotta a hűségeskü érvénye alól (1076). „Szállj le Szent Péter székéből!” – volt erre Henrik válasza, miközben az utrechti püspök kiközösítette (1076, húsvét).

Ezeket az eseményeket a szászok és a délnémet hercegek siettek felhasználni arra, hogy az abszolutizmus felé hajló Henriktől megszabaduljanak. Új királyválasztásra készülődtek. A püspöki kar nagy része azonban továbbra is kitartott Henrik mellett. Amikor ezt Gergely látta, a francia példa megismétlésének félelmében mindjárt engedékenységre volt hajlandó. Erre vitte őt különben a világi nagyok magatartása is, kikkel eleinte együtt kívánt haladni. Miután ezek új királyt akartak választani, Gergelynek attól kellett tartania, hogy az ügyek nélküle fognak rendeződni. Politikai engedményeket csak a megfélemlített Henriktől várhatott. Az események viszont Henriket is arra indították, hogy a pápától az absolutiót minél előbb elnyerje. Hiszen a nagyok letételét éppen a kiközösítés folyományaként állították be. Ily módon mindkét részről fennforgott az a törekvés, hogy a lázadók feje fölött egymással kibéküljenek. Ez Tribur-ban októberben be is következett. A pápai legátusok megelégedetten mehettek vissza Rómába. Henrik visszavonta a wormsi határozatokat, elbocsátotta kiközösített tanácsosait és végül az absolutio reményében késznek nyilatkozott arra is, hogy magát a vezeklésnek alávesse. De maga Henrik is meg lehetett elégedve a szerződéssel. Anélkül, hogy engedményeket tett volna a partikuláris hatalmaknak, megszabadult a letétel veszélyétől és új király választására sem került sor.

A hercegek erre sietve követeket küldtek a pápához, hogy a megegyezést meghiúsítsák. Amit röviddel előbb még megtagadtak a pápától, azt most maguk felajánlották. Németországba hívták, hogy üljön törvényt a király felett. A pápa, persze, kapva-kapott az alkalmon, végre célnál látta magát. A lázadók követeinek megígérte, hogy 1077 február 2-ára a viszály eldöntése céljából Augsburgba fog jönni. Ezzel a lépéssel Gergely egyszerűen túltette magát a Triburban kötött szerződésen. Henriket csak egy gondolat töltötte el: ennek a törvénynapnak nem szabad létrejönnie. Ép ezért Speierből, ahol mint valami száműzött tartózkodott, karácsony előtt Burgundián keresztül, a hófödte Mont Cenis hágóján át Lombardiába ment – az északi hágókat a hercegek tartották megszállva –, ahol lombard hívei tömegesen tódultak hozzá. Vele volt felesége és gyermeke is. Gergely, ki már útban volt Németország felé, hívének, Matild toscanai őrgrófnőnek sziklára épített canossai várába húzódott vissza, hogy ott a fejleményeket bevárja. Henrik nem akart fegyverhez nyúlni, bár lombardjai ezt szerették volna a legjobban. Pusztán arra akarta kényszeríteni a pápát, hogy kiközösítésére adja meg a feloldást. Ám erről Gergely hallani sem akart. Végre 1077 január 28-án, főleg Hugó cluny apát közvetítésére engedett a kérésnek és Henriket a kíséretéhez tartozó német püspökökkel együtt ünnepélyesen visszavette az egyház kebelébe, de persze csak bizonyos politikai biztosítékok árán. Ezek közé tartozott az is, hogy Henriket nem helyezte vissza királyságába, hanem a döntést e felett egy németországi nagyszabású törvénynapra tartogatta. Kétségkívül, Canossában mindkét fél megtalálta számításait. Henrik megszabadult a kiközösített szörnyű állapotából és népe előtt újra mint „igazi király”, mint istenes király szerepelhetett. A hercegekkel szemben szabad kezet kapott. Viszont a pápa szintén meg lehetett elégedve a tárgyalások eredményével. Henrik önként alávetette magát a trónkérdésben a Szent Szék hatalmának. Gergely elérte azt, amit 1075 december 8-án kelt ultimátumában követelt Henriktől, s amit akkor hiába várt.

Csak a német hercegek jártak rosszul. Canossát fanyar mosollyal kellett tudomásul venniök. A pápa cserben hagyta őket. A világ szemei előtt azért akartak új királyt választani, mert Henrik a kiközösítés vétkébe esett. Most a pápa a legjobb fegyvert kicsavarta kezükből. Ez azonban nem akadályozhatta meg őket, hogy 1077 márciusában a frank Forchheimben Rheinfelden-i Rudolf sváb herceget, Henrik sógorát, ellenkirállyá ne válasszák. A partikuláris erők a központból, hivatali úton kormányzó királyság ellen küzdöttek, ép ezért királyuktól is a vazallus-jog teljes figyelembevételét követelték. Rudolfban az optimates csak amolyan seniort kívántak látni. Az ellenkirálynak meg kellett ígérnie, hogy ezentúl a királyságra a fiú csak akkor tarthat igényt, ha a „nép” őt arra alkalmasnak találja, ellenkező esetben a „nép” szabadon választhatja azt, akit akar. Az „alkalmas”, idoneus király fogalma, amelyet eddig csak az egyház követelményeként ismertünk, most a feltörekvő partikuláris erők használható fegyvere lesz a királyi hatalom ellen. Ezzel a választókirályság eszméje első ízben jelentkezik a német alkotmányos fejlődésben. A forchheimi napon azonban a pápa is képviseltette magát a Marseille-i Szent Viktor kolostor-szervezet – egy második Cluny – fejének, Bernát apátnak és egy hasonnevű római bíborosnak személyében. A pápai politika az ellenpártnál is mindenekelőtt érdekeit akarta biztosítani. Rudolf, hogy ellenkirályságára a pápa áldását elnyerje, hajlandó volt arra, amire Henrik még Canossában sem hajlott: elismerte a püspökségek betöltését a szabad választás útján, ami egyet jelentett a királyi egyházfőség feladásával.

Gergely ezután egy időre nyugodtan visszahúzódott a német politikától. A trónviszály elintézését a két érdekelt fegyverére bízhatta. Azt a politikai előnyt, amelyet Canossában és Forchheimben kivívott magának, más területen akarta gyümölcsöztetni. Legátusa, Bernát apát, Forchheimből Hirsauba sietett, hol Vilmos apátot a cluny reform-szabályok bevezetésére bírta. A cél nyilvánvaló volt: Gergely Hirsauban egy „német Clunyt” óhajtott alapítani, mely egyúttal a kuriális gondolatnak is hatalmi központul szolgált volna (1079). Hirsau rövid idő alatt, akárcsak Cluny vagy a Marseille-i Szt. Viktor, a reform-kolostorokat egy hatalmas monarchikus szervezetté építette ki. Mindez még nem volt elég Gergelynek. Németországot és Franciaországot elárasztotta a propaganda hullámával, melynek eredményei mihamar kezdtek jelentkezni. Mind több és több helyen hangzott fel a klérus kiáltása canonica electio-ért (pl. Augsburg, Aquileja, Trier, Chur, Strassburg). De Henrik még ekkor sem akart meghátrálni. Az egyházak választhattak, ő azért továbbra is maga jelölte ki püspökeit. És legtöbbször az ő akarata érvényesült. Ám a gregoriánus-szellem előretörését többé Németországban nem lehetett feltartóztatni.

De Henrik sem maradt veszteg. Lázasan készülődött a leszámolásra. A délnémetországi hercegségek nemessége hozzá húzott, úgyhogy Rudolfnak Szászországba kellett költöznie, amely az ellenkirályság főtámasza maradt. Henrik nagy szerencséjére Csehország továbbra is távoltartotta magát a lázongóktól. A cyaták (Mellrichstadtnál a Streu mellett: 1078, Flarchheimnél az Unstrut mentén: 1080) azonban, amelyeket Henrik az ellenpárt megsemmisítésére szánt, csekély hadvezéri képességeinél fogva, nem hozták meg a döntést. Mikor Gergely látta, hogy Henrik ügye mind jobbra fordul, nyilt színvallással Rudolf segítségére sietett. Az 1080. évi böjti zsinaton Henriket másodszor kiközösítette és királyságának elvesztésére ítélte. Mindeddig óvakodott attól, hogy egy egyetemes invesztitúra-tilalommal lépjen a nyilvánosság elé. Csak mindenfelé küldött levelei és követei útján tiltotta meg püspökségek vállalását világiak kezéből. Még az 1078. évi böjti zsinaton is a püspökség birtokaira, az ú. n. regáliákra, elismerte a királyi invesztitúra jogosságát. Amit követelt, azt ebbe lehetne összefoglalni: a klérus és nép szabadon választ egy pápai legátus vezetése és approbatió-ja mellett, a metropolita az electus-t felszenteli és a gyűrű és bot átadásával egyházi hivatalába bevezeti, végül a király az electust bevezeti a regáliak birtokába (quicquid regii iuris fuerit). 1080-ban Gergely még ennyit sem akar megengedni a saecularis potestas-nak; az invesztitúra teljesen az egyház kezébe ment át. Gergely csak azért küzdött a libera electio bevezetéséért, hogy aztán azt pápai befolyás alá hozza (consensus Romanus). Az 1080. évi böjti zsinaton már nemcsak a választás felülvizsgálatának jogát követeli a Szent Széknek, hanem a hitközség választójogának felfüggesztését is, ha a kánon megsértése következett be. Ilyen esetben a pápa vagy a metropolita, mint Róma megbízottja, a kinevezés jogával élhetett (a pápai devolutio joga).

Gergely Henrik gyászos bukását még ez év augusztus elsejére jövendölte. Ám Henrik helyzete különösen Lombardiában, a császári gondolat hazájában, mindjobban erősödött. Igaz, a „nagy grófnő”, Matilda családi birtokait – tehát a birodalmi hűbéreket nem – a római kúriára végrendeletileg ráhagyományozta. De ez Henrik dolgát már nem befolyásolhatta. A császárpárti publicisták között Petrus Crassus, a ravennai római jogi iskola neveltje először hívta segítségül a justinianusi jogot a császárság istenkegyelmiségének a bizonyítására, amivel a császárság számára egy új eszmei kibontakozás útját nyitotta meg (műve: Defensio Heinrici regis). Miután a pápa új szózata nyilvánvalóvá tetté a birodalmi püspökök előtt, hogy ha nem állnak Henrik mellé, a pápa közegei sorába süllyednek, ezek már 1080 pünkösdjén egy határozott lépésre szánták el magukat: Mainzban 19 német érsek és püspök Gergely letételét határozta el. Még ugyanez év júniusában a birodalom minden részéből főpapok és főnemesek gyülekeztek Brixenbe, hogy ott Henrik elnöklete alatt Wibert ravennai érsek, az egykori itáliai kancellár személyében ellenpápát válasszanak (III. Clemens: 1880–1110). Wibert erélye és tiszta jelleme reményt nyujtott a sikerre.

A németországi viszonyok Henriknek lehetővé tették, hogy hadaival Róma előtt megjelenhessen. Rudolf ellenkirály az Elster mellett vívott csatában jobbkezét, mellyel egykor a királynak hűséget fogadott, elvesztette s sebeibe röviddel rá bele is halt (1080). Új ellenkirályban pedig a felkelők nem tudtak megegyezni. A szászok emberét, Nordheim-i Ottót se a gregoriánusok, se a délnémetországiak nem szívelhették. Végre 1081-ben a Luxemburg-házból származó Hermann salmi grófot állították Henrikkel szembe. Mindez azonban nem okozott komoly akadályt Henrik római útja számára. Gergelynek sietve fegyveres segítség után kellett néznie, ha nem akart Henrik foglya lenni. Épp ezért, mindent feláldozva, kibékült az általa kiközösített Guiscard Róberttel, feloldozta őt az egyházi átok alól és hódításait, amelyeket az utóbbi években a kúria kárára vitt véghez, ünnepélyesen megerősítette. Csakis ilyen feltételekkel volt hajlandó Apulia, Calabria és Szicilia ura ismét visszatérni a Szent Szék hűbéresei közé (1080). A cepranói béke a pápa normann politikájának szánalmas befejezését jelentette, ha meggondoljuk, hogy Róbert csak pár évvel ezelőtt (1076–77) foglalta el Salernót, az utolsó önálló, de pápai fennhatóság alá tartozó langobard fejedelemséget. Ha Róma a normannoknál keresett szövetségest, Henrik magánál Alexios Komnenos bizánci császárnál (1081–1118), ki félve vette tudomásul, hogy Róbert az albán tengerparton terjeszkedni kezdett (1081). A bizánci hódításokkal elfoglalt normann fejedelem, persze, nem segíthetett Gergelynek és a hű Matild grófnő sem tudta Henrik seregét feltartóztatni. A Száli uralkodó 1081 pünkösdjén már Róma falai alatt táborozott, ám a város nemesei ez egyszer nem tárták ki a német király előtt kapuikat. Ez eredménytelen kísérleten kívül Henriknek még háromszor kellett megostromolnia az Örök Várost, míg a polgárság és a kúria – egyes bíborosok már Henrikhez pártoltak – kifáradva a harcokban, megadta magát (1084). Egyedül még Gergely állt ellent az Angyalvárban bámulatraméltó szívóssággal. Henrik azonnal egy zsinatot hívott össze a Péter-templomban, melyen Gergelyt újra letették és ismét kiátkozták, Wibertet pedig III. Clemens néven Szent Péter trónusára emelték, ki aztán húsvét vasárnapján királyát és királynőjét a császári diadémmal megkoronázta. Már mindenki elveszettnek hitte Gergely sorsát, amikor Guiscard Róbert hadai megérkeztek, hogy a pápát kimentsék a körülzárt Angyalvárból. A normann katonák szörnyű pusztítása azonban lehetetlenné tette Gergelynek a városban maradását. A polgárság átkai között hagyta el szeretett városát, hogy oda soha többé vissza ne térjen. Egy évre rá, 1085 május 25-én meghalt.

Gergely bukása után a reform-párt a teljes felbomlás képét mutatja. A túlzó irány erőszakos politikája csődött mondott, annál több hívet szereztek maguknak a mérsékeltebbek. Ennek a helyzetváltozásnak tudható be, hogy Gergely három személyes utód-jelöltje közül – névszerint Anselm luccai püspök, Ottó ostiai bíborospüspök és Hugo lyoni érsek közül – egyik sem nyerte el a tiarát, helyettük sok huza-vona után az engedékenyebb, normann-összeköttetésekkel rendelkező Desiderius montecassinói apát foglalta el Szent Péter székét (1086). Ellenfelei azonban sokkal erősebbek voltak, semhogy a reform-párt egységét vissza tudta volna állítani. Korai halála (1087) csakhamar módot nyujtott Gergely igazi örököseinek a hatalom átvételére. Ami nem sikerült Desideriusnak, azt ellenfele, ostiai Ottó – II. Orbán (1088–1099) – szinte játszi könnyűséggel elérte: a gregoriánus-párt ismét egységes sorokban várta a harc kiújulását. Egészen csodálatos az a művészet, ahogy ez az északfranciaországi pápa a maga síma, arisztokrata modorával a pápaságot a legszörnyűbb helyzetből Gergelyt túlszárnyaló magasságokig emelte. Mint Cluny priorja és aztán mint Gergely munkatársa megtanulta a kuriális politika minden csinyját-binját, ám ami a hajlékonyságot illeti, nem a cél, de az eszközök megválogatásában, abban nagy elődjét és mesterét jóval túlszárnyalta.

A kúria száműzetése a normannoknál – kisebb megszakításokkal – egészen 1093-ig tartott. Rómában Wibert volt az úr. Mialatt Henrik egyre jobban ritkította ellenfelei sorait, úgyhogy azok Hermann ellenkirály halála (1088) után új választásra már nem is gondoltak, Orbán és eszköze, Matilda őrgrófnő diplomáciája csakhamar éreztetni kezdte bomlasztó hatását. Mindenekelőtt sikerült neki a bajor Welf herceg mindössze 17 éves fiát a 43 éves Matilda toscanai grófnővel összeházasítani (1089), s ezáltal a délnémetországi ellenzék és a pápaság északitáliai hatalmi bázisa között szorosabb viszonyt létesíteni. Orbán ezután Lombardiára, a császárság leghűségesebb országára vetette ki hálóját: Hogy mily eredménnyel, az mindjárt kitűnt; mihelyt Henrik 1090-ben megjelent Itáliában. A Matilda-Welf összefogás szétrombolása céljából jött, épp ezért sorra ostrom alá fogta Matilda várait, Mantuát és a többit. Már-már beteljesedni látszott Matilda végzete, amikor hirtelen Henriknek tulajdon fia, az 1087-ben német királlyá koronázott Konrád a pápa oldalára állott (1093). A húszéves, tapasztalatlan fiú, ki különben is az egyházias irány hatása alatt nevelkedett fel, engedte, hogy Matilda befolyásolja. Orbán jól számított. Lombardiában még mindig élt az egykori önállóság emléke, még mindig voltak olyanok, akik egy itáliai királyságról álmodoztak. Most hát Orbán az álmodozóknak királyt adott az uralkodóház kebeléből. Konrádot Milanóban Lombardia királyává koronázták.

Közben újra kiújult a pataria-mozgalom, Milano, Piacenza, Cremona és Lodi húsz évre szóló szövetséget kötnek Henrik ellen. A szerencsétlen uralkodó nem térhetett vissza Németországba és csapatokat sem kérhetett, mivel a lombard–Welf-szövetség az Alpok valamennyi átjáróját zárva tartotta előtte. Verona és Padua környékén négy éven keresztül volt tehetetlenségre kárhoztatva. Miután Wibert királyánál tartózkodott, Orbán 1093 novemberében Rómát a pápaság számára tartósan visszafoglalhatta. Henriknek meg kellett érnie, hogy fia után második felesége, a kievi nagyfejedelem Praxedis nevű leánya is elárulja őt. Veronából megszöktetve, ahol a császár házasságtörés miatt fogva tartotta, Orbán vezetése alatt Piacenzában összeült nagy zsinaton (1095) a legocsmányabb dolgokkal vádolta meg távollévő férjét. És a zsinat közelebbi vizsgálat nélkül helyt adott vallomásainak. A pápa győzelmet ülhetett. Németországot a kúriával egyetértő hercegek, pápai legátusok közreműködésével igazgatták, Lombardiában pedig – mily változása a sorsnak – magának a Száli uralkodóháznak egyik tagja mint a kurális politika exponense, de nem mint vazallusa – vazallus-esküt csak Rudolf ellenkirály tett le, Hermann már nem – uralkodott. Hogy ez a kötelék még erősebbé váljon, Konrád királlyal Orbán és Matilda elvétette a pápa-barát I. Rogernek, Szicilia első normann fejedelmének leányát.

Henrik már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, amikor a gyűrű körülötte engedni kezdett. V. Welf rideg érdekházassága az öregedő Matilda grófnővel felbomlott, mihelyt kitűnt, hogy az örökségről a kúria nem akar lemondani. A Welf-ház a becsapottság keserű érzésével békét kötött a császárral, ki most már akadálytalanul távozhatott a Rajna mellé (Mainz, Speier 1097). A birodalom e nyugati határ-területén Henriknek még utoljára sikerült hatalmát megszilárdítania. A másik fő ellenféllel, a Zähringeni-házzal úgy alkudott meg, hogy II. Berthold a sváb hercegségről Zürich fejében a Henrik-párti Stauf-házból való Frigyes javára lemondott. Majd a mainzi birodalmi gyűlésen (1098) Konrádot megfosztotta királyságától (megh. 1101-ben), s helyette kisebb fia, Henrik számára biztosította a trónt (1099). II. Orbán és Wibert ellenpápa halála (1099, 1100) reményt nyujtott továbbá arra, hogy IV. Henrik az átok-feloldás elnyerésével újra visszatérhet az egyház kebelébe. Az új pápa, II. Paszkál (1099–1118) akárcsak három elődje, a főpapi díszt egyszerű szerzetesruhára öltötte fel, ám hiányzott belőle minden doktrinér-kitartása mellett azoknak politikai képessége. Henrik béke-szózatára új kiközösítéssel felelt (1102). Paszkál félt minden alkudozástól. Így egyre kevesebb volt a kilátás arra, hogy a viszály Henrik és a kúria között valaha is békés fordulatot vehessen. Henrik mindazokkal az intézkedésekkel, amelyeket az alsóbb néprétegek megnyerése végett tett (a mainzi érsek perbefogása zsidóüldözések miatt, a birodalmi béke kihirdetése 1103-ban négy évre, stb.), csak új ellenségeket szerzett az optimates körében. E mellett az áldatlan belháborúban, amilyen mértékben fogyott a királyság anyagi és politikai hatalma, oly fokban nőtt az egyházi és világi nagyok ereje, kik nyiltan összefüggő tartomány-fejedelemségek kialakítására törekedtek. A választó-királyság gondolata is mind mélyebb gyökeret eresztett, amióta a gregoriánus-egyház az alkalmasság (idoneitas) elvének merev érvényesítésével szintén hasonló nézeteknek hódolt. Egy véresszájú kurális publicista, Lautenbach-i Manegold a népet már arra bujtogatta, hogy a rossz királyt, mint valami haszontalan kamaszt, kergesse el.

Ilyen körülmények között Henrik fia, az éppen királlyá koronázott V. Henrik, hogy a királyságot és a dinasztiát veszélyeztető összeomlásnak elejét vegye, rideg lépésre határozta el magát. Nem várhatta be, míg a hercegek ismét királyt választanak. Ép ezért azzal a hideg számítással, ami egyéniségét egész élete folyamán jellemezte, saját jövője és a birodalmi hatalom érdekében feláldozta tulajdon apját. Pár évvel ezelőtt még esküvel fogadta, hogy apja életére és jogaira nem fog törni. Most maga állt a lázadók élére (1104). Az eskütörés bűne alól a pápától felmentést kapott. Henrik már csak Csehországban remélt menedéket találni. Amikor azonban a Regen folyónál meg akart fiával ütközni, serege cserbenhagyta, úgyhogy menekülni kényszerült. Mainz polgárságánál keresett támogatást. Fiának azonban hitegetéssel sikerült a császárt Böckelheim várába csalni. Ott örök fogsággal fenyegették meg, ha nem adja ki a királyi jelvényeket. Ingelheimben aztán önkéntes lemondásra kényszerítették. Csodálatos, hogy uralkodói becsületét még ebben a nehéz órában sem áldozta fel. Amikor a pápai legátusok vétkének nyilvános bevallását követelték tőle és az absolutiót a pápa későbbi döntésére tartották fenn, inkább továbbra is kiközösítve kívánt maradni. Csak olyan vezeklésre volt hajlandó, amely nem ejtett volna uralkodói méltóságán csorbát (salvo honore nostro). Vétkének megállapítását pedig egy pártatlan bíróság ítéletére akarta bízni. V. Henrik már annyira biztos volt dolgában, hogy apját Ingelheimből futni engedte. IV. Henrik azonban még nem látta ügyét teljesen elveszve és természetének minden szívósságával újra felvette a harcot fia ellen. Hogy az egyházi felmentést a pápa megkerülésével elnyerhesse, fiát az apagyilkosság szándékával vádolja meg. Ugyanis a kánonjog tanítása szerint az életveszélyben forgó kiközösítettnek bármely pap megadhatja az egyházi felmentést. Ezt IV. Henrik pap híveitől meg is kapta. Majd leveleket küldött a francia, angol és dán királyokhoz, német főurakhoz és Hugó cluny apáthoz és segítséget kért tőlük fia ellen. Alsó-Lotharingiában még híveket és katonákat tudott magának gyüjteni. Már-már úgy látszott, hogy apa és fiú páncélba öltözve fognak egymással szemben állni, amikor az 56 éves császár Lüttichben hirtelen meghalt. (1106 aug. 7.)

V. Henrik (1106–1125) kedvező politikai helyzetben vette át apja örökségét. Mindenki hitt benne: a pápa, a gregoriánus-párti német püspökök, a főurak és mindenki tőle várta a béke helyreállítását. A túlzó gregoriánusok egyideig szemet húnytak, hogy ugyanazokkal az eszközökkel töltötte be a püspökségeket, mint apja. A megegyezés elé természetesen még nagyobb nehézségek tornyosultak, miután a pápa továbbra is kitartott a gregoriánusok teljes invesztitúra-tilalma mellett. Még teljesen tisztázatlan volt a helyzet, amikor V. Henrik az egyesült Németország egész haderejével Rómába vonult a kilátásba helyezett koronáért (1110). A nagyszabású katonai felvonulásnak, amelyhez foghatót Róma népe III. Henrik ideje óta nem látott, meg is lett az eredménye. A kiegyezés (1111 febr. 4.) a két civakodó fél között úgy jött létre, hogy a kor legnagyobb kánonjogászának, Ivo chartresi püspöknek (1090–1116) szellemében az egyházi tisztségtől az egyház királyi eredetű javait (regália vagy temporália) különválasztották. II. Paszkál pápa ahhoz az újabb szerzetesi mozgalomhoz tartozott, amely ellentétben a hatalomra és politikai felsőbbségre áhitozó gregoriánus egyházzal ismét a belső élet, a lélek vallásos elmélyülése felé fordította tekintetét. Ez az irány mint szerzetesi visszahatás jelentkezett a hierarchizmus túlzásaival szemben, később, Clairvaux-i Bernát (1115–1153) személyében méltó vezérére talált. Paszkál, kit a Teremtő kevés politikai képességgel látott el, a szegény, de szabad egyház eszményének megfelelően a kiátkozás terhe alatt meg akarta parancsolni a püspököknek és apátoknak, hogy a regáliákat adják vissza a fiscusnak.

V. Henrik, a gyakorlat politikusa, tisztában volt a pápa tervének kivihetetlenségével. De hagyta, hogy Paszkál a fejedelmek módjára élő püspökök haragját magára vonja. Ép ezért V. Henrik ellenértékként könnyű szívvel lemondhatott az invesztitúra-jogról. Amikor azonban a pápa a császár szavai után bejelentette a regáliák visszaadásának szükségét, oly nagy felzúdulás támadt a püspöki karban, hogy a beígért császárkoronázásra már nem került a sor. Henrik, miután hiába figyelmeztette a pápát a szerződésben megfogadott kötelezettségek betartására, az egész pápai udvart elfogatta. A fogság teljesen megtörte Paszkál ellenállását. A Ponte Mammolo-i megállapodás értelmében (1111 ápr. 11) Henrik az invesztitúrát a gyűrű és bot átadásával, még pedig a kánoni választás után, de még a felszentelés előtt gyakorolhatta. A pápának továbbá esküt kellett tennie, hogy Henriket sohasem fogja kiközösíteni. Ezt követte a császárkoronázás. Szörnyű volt a felháborodás, amivel a gregoriánusok a pápai privilegiumot fogadták. Különösen Burgundiában és Franciaországban váltott ki a privilegium, amelyet pravilegiumnak neveztek el, azaz szégyenlevélnek, nagy méltatlankodást. Paszkált eretnekség címén le akarták tenni, Henrik fejére pedig egyházi átkot szórtak. Ám Henrik elérte célját. A gregoriánusok most már egymás közt veszekedtek, ő viszont a győzelem érzésével továbbra is maga töltötte be a püspökségeket és birodalmi apátságokat. Paszkál nem tehetett egyebet, végül is a pravilegiumot visszavonta (1116).

Ám V. Henrik dicsősége nem tartott sokáig. Mihelyt a világi és egyházi főemberek észrevették, hogy eddigi „emberük” apja nyomdokaiba lépett, azonnal megindították a harcot ellene. V. Henrik uralkodása első éveiben még egészen a főemberekre támaszkodott. Később megváltozott a helyzet. Az a kötelék, amelyet a Száliak vontak a királyság és az alsóbb lovagi (nemesek, ministerialisok) réteg, továbbá az egyre vagyonosodó polgárság közé, IV. Henrik halála után sem szakadt el, sőt még inkább erősödött. IV. Henrik csak a wormsi polgárságot tüntette ki egy vám-privilegiummal, ezzel szemben fia a Közép-Rajna menti városokat felszabadította a földesúri terhek alól és új jogokkal ruházta fel. A ministerialisok is mindenhol, a királyi udvarban, a birodalmi hadban és az uradalmak kormányzatánál mindnagyobb helyet foglaltak el. Így V. Henriknek is csakhamar ugyanazokat a szidalmakat kellett eltűrnie a német fejedelmek részéről, mint apjának. Amikor aztán apjának birtokpolitikáját hasonló kíméletlen eszközökkel folytatni kezdte és várakat épített, birtokokat szerzett vissza a polgárháborúkban erősen megcsappant királyi gazdaság talpraállítása céljából (angol mintára egy általános birodalmi adó bevezetésének tervével is foglalkozott), akkor a szászok új hercegük, Supplinburg-i Lothár – a Billungok még 1106-ban kihaltak – vezetése alatt újra felkeltek és Adalbert mainzi érseket is megnyerték ügyüknek. V. Henrik egy ideig tudta magát tartani, de 1115-ben Welfesholze-nál vereséget szenvedett. Ehhez járult még, hogy a gregoriánusok ismét kapcsolatba léptek a lázongókkal.

Ilyen körülmények között az invesztitúra-kérdés végső rendezése is egészen más formában történt, mint ahogy azt Henrik még uralkodása első éveiben elképzelte. A pápa-hű Matilda grófnő ugyan 1115-ben meghalt és birtokai, hűbér- és családi javai egyaránt, ügyes politikával Henrik kezére jutottak, ám ez a veszteség már nem tudta megingatni a reform-papság helyzetét. Amikor a német király látta, hogy az új pápával, II. Gelasiusszal (1118–1119) sem tud zöld ágra vergődni, a Frangepani vezetése alatt újra szervezkedő római nemesség szövetségében új ellen-pápa (Burdinus–VIII. Gergely) felállításával kísérlezetett. II. Gelasiusnak Franciaországba kellett menekülnie. Az évek során mind szorosabbá vált a kötelék a gregoriánus Franciaország és a kúria között. Itt az invesztitúra-kérdés már I. Fülöp uralkodása alatt (1106) rendeződött, még pedig olyan formában, hogy a király megadta ugyan a választás kánoni szabadságát, befolyását azonban továbbra is fenntartotta magának, a temporáliákra nézve pedig megelégedett a felszentelés után a szimbolum nélküli invesztitúrával és a puszta hűségeskü kikérésével. Angliában is az egyház és a királyság megtalálta azt a formát, amely a további fejlődés alapjául szolgálhatott. A király itt is az egyháznak szabad kánoni választást biztosított, ezenkívül lemondott javára az invesztitúráról a bot és gyűrű jelével együtt, ennek fejében viszont részt vehetett a választásnál és a temporáliák átadásáért hűbér-esküt követelhetett (1107).

Ilyen előzmények után csak természetes, hogy Németországban is mind többen kívánták az áldatlan harc befejezését. Közben Gelasius helyét II. Calixtus (1119–1124) foglalta el, ki elődeitől eltérőleg (1073 óta), nem volt szerzetes. Mint Vienne egykori érseke és mint régi fejedelmi ház sarja, – még a császárral is rokonságban állott már eleve több megértést tudott tanúsítani a világi hatalom igényei iránt. Sokat lendített a béke ügyén az is, hogy a pápa seregének Sutriban sikerült az ellen-pápát elfognia (1121). Burdinus elhagyatva, egy kolostor falai között fejezte be életét. Mindennek dacára a tárgyalások a két régi küzdőfél között nem vezettek eredményre; a kölcsönös bizalmatlanság légkörét többé nem lehetett eloszlatni. V. Henrik belátta, hogy a királyság az évtizedes küzdelmek hevében elvesztette minden tekintélyét. A régi, Ottó-féle német császárság teljes csődjét jelentette, amikor V. Henrik a béke ügyét a nagyok gyülekezetére bízta. Pártjának és ellenzékének 12–12 embere nyolc teljes napon át vívta szócsatáját Calixtus követeivel, Ostia-i Lambert, Saxo és Gergely bíbornokokkal, amíg megtalálták a mindkét félt kielégítő formulát. A wormsi konkordátum (1122 szept. 23) Chartres-i Ivo szellemében különválasztotta az egyházi invesztitúrát a világitól. A császár a gyűrű és pásztorbot átadását ünnepélyesen az egyházi invesztitúra számára engedte át és ahhoz is hozzájárult, hogy a regáliák beiktatása a kánoni választás után egy külön szimbolum, a jogar segítségével történjék a jövőben. Formai szempontból tehát az egyház megkapta azt, amit kért: a kánoni választás biztosítását és az invesztitúra gyakorlását. Tartalmilag azonban a császár mégis biztosítani tudta akaratát a fő egyházi állások betöltésénél. Egyrészt jelen lehetett a választásnál (praesentia regis), másrészt a regáliákra vonatkozó invesztitúra-jogát még a felszentelés előtt érvényesíthette, de csak Németországban. Ezek az engedmények ugyanis nem szóltak az egész birodalomnak, Itáliában és Burgundiában a királyi hozzájárulás, a temporáliák átadása már csak a felszentelés után következett be. De kérdezhetjük, megtagadhatta-e a király egy felszentelt püspöktől a regáliák invesztitúráját? Bajosan. Itáliában és Burgundiában ennél fogva a Gergely-féle követelések teljes egészében megvalósultak és a német király egykori egyházfősége pusztán a törzsországban, bár itt is erősen korlátozva, maradt életben. V. Henrik a béke és absolutiója kedvéért feláldozta a társországokat, hogy hazájában az egyház felett úr maradhasson.

Nyilvánvaló, hogy a wormsi konkordátumot egyik fél sem tekinthette végleges megoldásnak. Mindkét fél a jövő egy alkalmasabb pillanatára tartogatta a döntést. Különösen a túlzó gregoriánusok elégedetlenkedtek a pactum eredményével. A pápának azonban engedni kellett, mivel V. Henrik ügyes sakkhúzással, bár a királyság méltóságának feláldozásával, a birodalom jogainak védelmét magukra a főemberekre, a kúria eddigi szövetségeseire bízta. A szövetségeseitől megfosztott kúriának meg kellett győződni a harc folytatásának kilátástalanságáról. De hogy Németország teljes birtokbavételéről nem mondott le, az kitűnik Calixtus béke-oklevelének fogalmazásából is. Két oklevélből áll a konkordátum: a pactum Calixtinum-ból és a pactum Heinricianumból. A kettő között az a különbség, hogy míg Henrik engedményeit az Apostolfejedelmeknek és az egyháznak teszi meg, Calixtus csak magának V. Henriknek. Kétségkívül, a pápai kúria a békekötés érvényét csupán V. Henrik uralkodási idejére kívánta korlátozni. Erre vall az is, hogy az 1123 március 18-án összegyűlt nagy lateráni zsinaton bár felolvasták a pactum Calixtinumot, szövegét mégsem erősítették meg. A reform-kúria teljes diadalát Németország felett nem is ekkor, hanem V. Henrik halála (1125) után ünnepelte. A király gyermeket nem hagyott maga után, örökösének Frigyes sváb herceget, unokaöccsét jelölte ki. Ez a Stauf herceg ép a király támogatásával Bázeltől Mainzig jelentős hatalmi bázist tudott magának alapítani, ami egyesülve a Száliak örökségével, a királyság számára jelentős erőforrást jelentett volna. A központi hatalom megerősödését azonban sikerült a német partikuláris hatalmaknak meghiúsítaniok. V. Henriket nem a trónutódjának kiszemelt Frigyes követte a trónon, hanem az utolsó Száli uralkodó legnagyobb ellensége, a szász Supplinburgi Lothár. A partikularizmus győzött s vele a választó-királyság eszménye. Az invesztitúra-harcban a partikuláris hatalmak annyira megerősödtek, hogy a régi dinasztia halálával az az elv is diadalmaskodott, amelyet zászlójukra írtak. V. Henrikkel a régi német császárság sírba szállott.